Dunántúli Napló, 1980. április (37. évfolyam, 91-118. szám)
1980-04-03 / 93. szám
6 Dunántúli napló 1980. április 3., csütörtök A pályaválasztás szolgálatában Üzemi szakkörök Kétújfalun Napjainkban mind több gyár, üzem kapcsolódik be a tanulóifjúság pályaválasztásának segítését szolgáló törekvésekbe, ismerteti meg a kapuján belül elérhető szakmákat a fiatalokkal, miközben saját szakmunkás-állományának utánpótlását is biztosítani igyekszik. Kétújfalun a Vörös Csillag Termelőszövetkezet dolgozói nemcsak a szokásos tájékoztató előadásokat, üzemlátogatásokat tartották meg, hanem üzemi szakköröket is szerveztek a helyi általános iskolások részére. Az úttörő kezdeményezés 1978 októberében indult, két 20—20 főt foglalkoztató csoporttal. Az egyik mezőgazdasági műszaki jellegű — ezen belül mezőgazdasági gépszerelői; mezőgazdasági kovács és a növényvédő gépész szakmákkal ismerkednek a tanulók —, a másik állattenyésztési. Agrár-, illetve gépészmérnök vezeti a szakköri munkát, természetesen a pedagógusok közreműködésével. Az ipari jellegű szakkörbe nagyobbrészt fiúk jelentkeztek, az állattenyésztők több mint fele leány. Elsősorban az a törekvés, ismerkedjenek meg a helyi iskola tanulói — akik többségükben a termelőszövetkezeti dolgozók gyermekei — azokkal a területekkel, szakmákkal, amelyekkel a helyi termelőszövetkezetben is találkoznak, például az állattenyésztésen belül a szarvasmarha-, sertés és baromfitenyésztéssel. Megismerik a szakkörösök az állatok fajtáit, gondozásukat, a takarmányozás módját, a betegségeket s ezek megelőzését, gyógyítását. Minden évben elviszik a szakkörösöket azokba a tanintézetekbe, ahol a megismert vagy rokon szakmák szakmunkásait képezik. Voltak Pécsvá- radon, Sellyén, Barcson, Szent- lőrincen az 1979 szeptemberében nyílt pályaválasztási kiállítást is meglátogatták. A nyolcadik osztály befejezése után a megfelelő szakmákban továbbtanuló fiatalok társadalmi ösztöndijra szerződést köthetnek a termelőszövetkezettel. Az eltelt két tanév során a szakkörösök mintegy 80 százaléka élt ezzel a lehetőséggel. Ez év január 28-án a Magyar Rádió „Mesterségünk címere" című műsoros vetélkedőjében is szót kaptak a két- újfalui szakkörös gyerekek. A hetedikes fiúk vetőgépcsorosz- lyát szereltek, a nyolcadikosoknak többek között traktort kellett beindítani. Hegedűs Magdolna Olaszoiszági fellépés előtt Körtvélyesi László felvétele A Pécsi Tanárképző Főiskola földszinti tornatér-' mét töltik meg hetente háromszor a főiskola csoportjának, a Baranya Táncegyüttesnek tagjai. Próbálnak. Most az április 11—13-án zajló egyetemi és főiskolai kulturális napok keszthelyi bemutatóira készülnek, és még jobban, érthető izgalommal az utána következő olaszországi bemutatkozásra. Firenze egyik legnagyobb, kétezer személyes színházában adnak kétórás műsort az ottani magyar rendezvények keretében. A próba rossz hírrel kezdődik. Megbetegedett a Baranya szólótáncosa, Bognár József. Egyhamar nem táncolhat, és most néhány dolgot ki kell hagyni, a számokat át kell komponálni. Más ugrik be a helyébe, hiszen a fellépések, próbák egyébként is rendkívüli igénybevételt jelentenek. — Úgy élünk, mint a sportolók — mondja az egyik táncos. — Ha két próbát kihagyok, vagy egy bemelegítést, már nem megy úgy a tánc, berozsdásodnak az izmaim. Bemelegítéssel kezdenek tehát. Majd következik a be- éneklés. Felcsendül a Pest környéki szerb tavaszünnep kórusa, több szálaimban. A szopránok, a férfihangok szárnyalása a szerb templomok hangulatát idézik. Aztán egy szólamban a lakodolmas dalai következnek, majd gyorsan csizmát, tánccipőt húz mindenki. Feláll a csoport, félkörbe a fiúk, a lányok, majd Vidákovics Antal, az együttes vezetője bekiáltjo: — Kóló! — és megszólal a zene. Szemben a fiúk, a lányok sora, a fiúk begyűrűznek a lányok elé, és már elfelejti a látogató, hogy próbán vagyunk, egyre forróblj a hangulat. Fut játszik, lebeg a harmonika hangja, egyre feszesebb ritmust diktál, s ezt a táncosok kiáltásai még feszesebbé teszik. A Bács-Kiskun megyei bu- nyevácok táncaival kezdenek. Vidákovleí Antal koreográfiájáPróba a Baranya T áncegyüttesnél ra. Az öltözéket is ott, a falvakban gyűjtötték össze, házról házra járva. így kerültek a baranyai horvát táncokhoz is a ruhák. Eleven néprajzi múzeumot' hordoznak bőröndjeikben az együttes tagjai. Vidákovics katonás iramot diktál, túlharsogja a zenekart, ■leállít, ismételtet, adja az utasításokat. Nézem a táncosok arcát, mosolyognak, most, a próbán is; egy-egy fordulat, ahogy egymás felé perdülnek mosolyt csal az arcukra. Néhány perces megbeszélés következik, ez alatt szóra bírom a zenekart. A harmonikán Iva- nácz István játszik, a mohácsi kultúrház zenekarának a tagja, az Ivanácz-zenekaré. Édesapja is muzsikált, sokat kísérik a különféle mohácsi csoportokat. Dervár Ferenc a brácsás, odahaza, Felsőszentmártonban tanult meg a hangszeren játszani, és mint mondja, sajnos igen kevés a brácsás. Valamikor az általános iskolában a társaival zenekart alakítottak. Igaz, hogy szétszéledtek, de ünnepeken még most is összejönnek muzsikálni. — Én ebbe születtem bele — mondja Dervár Ferenc — ez a muzsika a véremben van. Odahaza szeretik a bálokat, sokat” játszunk. Most is végigmuzsikáljuk a húsvétot a régi társasággal... Néhány szót a táncosokkal is tudok váltani, amíg kifújják magukat a kispadon. Heil Helmut, a főiskola német nemzetiségi tánccsoportjától került a Baranyához, amikor a két csoport egyesült. Jelenleg mechanikai műszerésznek tanul, és van csoportja a Leőwey Gimnáziumban. — Ha valamit otthonról hoztam, hát az a polka volt, meg a keringő. Viszont, ha az ember otthon van az egyik táncnyelvben, könnyen beszélni kezdi a másikat is. És aki belecsöppen a néptáncba, nem egykönnyen tud megválni tőle, olyan mélyen megszereti. Nemcsak a tánc, a zene, a hagyományőrzés miatt. És a csoport, tagjai sokat tesznek azért, hogy éljen az együttes. A heti három próba a munka, a tanulás mellett nem kis fáradságot jelent. Balatinácz Zsuzsa, ő is felső- szentmártoni, sokszor kel reggel fél hatkor, indul tanítani Királyegyházára, ott van önálló tónccsopórtja is — ezüstérmet hoztak az úttörőszemléről. Volt, hogy stoppal robogott be a pécsi fellépésre: — De legyek akármilyen fáradt, ha kimegyek a színpadra, én nevetek, kurjongatok a legjobban. Senki sem mondaná meg, hogy lóhalálában érkeztem meg. — Tanítanak az együttes szólótáncosai, Rózsás Teréz és a Radnóti Szakközépiskolában Bánovics* Éva — aki 1971 óta tagja a Baranyának, és öt éve táncol szólót. Négyen dolgoznak közülük adminisztrátorként, nyolcán főiskolások, és van közöttük újságárus, gépkocsi- vezető, villanyszerelő, bolti eladó. Amikor otthagyom a próbát, már nyúzottabbak, fáradtak az arcok. Kemény két óra volt a mai. A lakodalmasban mégis förgeteges hangulatot teremtenek az utolsó percekben is. Gállos Orsolya KÖIUYU ÉS IFJÚSÁG Irodalmi vetélkedő Sopronban M em tudom, a teherbírását vagy a tudását dicsérjem-e előtt a Pécsi Orvostudományi Egyetem vetélkedő csapatának, amely április 4-én Baranya megye színeit képviseli a Könyv és ifjúság című rádiós vetélkedő soproni döntőjében. A hatodik alkalommal ülnek asztalhoz ezek az orvostanhallgatók, akik szűk hat hónap leforgása alatt minden akadályt sikerrel küzdöttek le az irodalmi versenyben. Emellett szigorló évük első szemeszterének nem túl könnyű vizsgáin is helytálltak. Amikor tavaly a KISZ KB meghirdette a Könyv és ifjúság vetélkedőt, a Pécsi Orvostudományi Egyetem KISZ- bizottsága is elhatározta, hogy csapatot indít. A nagy olvasottságáról ismert Lőcsei Zoltán hatodévest kérték meg, szerezzen társakat magának. Évfolyamtársai közül állt össze az öttagú csapat: Zolin kívül Horváth Andrea, Rúzsa Ágnes, Schmidt Béla és Söth Ervin. Ahány név, annyi arc, any- nyíféle egyéniség. Zoltán nagy sci-fi rajongó, Andrea hobbija a francia nyelv — amelyből nyelvvizsgája van — és a zongorázás. Rúzsa Ágnes a zenehallgatásban leli kedvét, Ervin a motorozásban, míg Schmidt Béla szenvedélyes rádióamatőr. — Az első fordulóban a Tanárképző Főiskola csapatával kerültünk szembe. Magyar szakosok, irodalmárok. Itt nagy baj lesz, gondoltuk ... Húsz ponttal győztünk. Továbbjutottunk a városira, ahol tizenkét csapat vetélkedett Innen másodikként jutottunk tovább a megyeire, mert megelőzött minket a POTE Biokémiai Intézetének csapata — mesélik. A megyei tizenkettes döntőben már ismét győztek, s ezután jött az első országos erőpróba: Csillebérc. Valamennyi résztvevő írásbeli feladatot kapott: húszegynéhány feladatlapon irodalmi műveket kellett röviden jellemezniük. A második helyezett csapat előtt több mint száz ponttal nyertek. Ekkor kapcsolódott bele a vetélkedőbe a Magyar Rádió ifjúsági osztálya. A legjobb nyolc irodalmi, versengését —, amelyet párosával, kieséses rendszerben bonyolítottak le — már élőben közvetítette a rádió. A POTE csapata segítőt választhatott: A Ferincz Éva tanárnőt hívták meg. A pécsi elődöntőben a békéscsabai AGRO- BER csapatát fogadták az orvosegyetem aulájában. A téma a kortárs magyar irodalom volt. A medikusok ör- kény-elemzései, a második csapatot zavarba ejtő feladványai meghozták a sikert: a középdöntőbe jutottak. Körmenden Vas megye csapatával (kellett mérkőzniük, és igen szoros versenyben, egy ponttal győztek. Miután a másik ágon Fejér megye csapata legyőzte a tolnaiakat, így velük versenyeznek 4-én délután Sopronban az első helyért. — hj — „Úgy kell a gyereket elkönyörögni.. Kollégisták itt - és otthon Egy népi hagyományőrzéséről ismert falu táncegyüttesének vezetője panaszkodott: nehezen tudnak szereplést vállalni, mert a városi kollégiumokból nem engedik haza a gyerekeket. Hiába mennek a kérvények, egy idő után a kollégium — általában a házirendre és a tanulmányi fegyelemre hivatkozva — nemet mond. Ha csak ezt az egy ilyen panaszt hallottuk volna, talán elfogultságot láthatnánk a szemrehányások mögött. De nem ő volt az egyetlen. Egy Duna menti község ugyancsak ismert népi együttesének minden egyes fellépésére úgy kell elkönyörögni Pécsről, Szek- szárdról, Kecskemétről, Mohácsról a gyerekeket. A művelődési ház vezetője saját autóján tesz hatalmas körjáratokat, hogy a diákok időben visszajussanak a kollégiumba. Miért nem fordítanak nagyobb gondot az utánpótlásnevelésre? — kérdezhetné valaki. Nem lehet egy művészeti együttes — amatőr színpad, bábegyüttes, tánccsoport, énekkar — létét azokra alapozni, akik a lakóhelyüktől távol folytatják tanulmányaikat. Igaz, hogy ezek általában a legértelmesebb, legaktívabb tagok, de mit lehet tenni, ha helyben nincs magasabb iskola? A felvetés jogos, de én mégis azt a kérdést érzem fontosabbnak, vajon törvényszerű-e, hogy az eltávozott fiatalok teljesen elvesszenek az őket útjukra indító közösség számára, hogy a vele összekötő „köldök- zsinórt'1 el kell-e vágnia a kollégiumi házirendnek? Leggyakrabban ugyanis a diákotthonokra, kollégiumokra panaszkodnak az otthoni népművelőik. Az albérlők, a bejárók értelemszerűen nagyobb szabadságot élveznek, és ez sok feszültséget okoz oz azonos korú diákok között. A diákotthoni törvények valóban szigorúak. Ébresztőtől takaródéig kötött a napirend. Az iskolai órák délután 1—2 óra körül fejeződnek be, az ebéd eltart sokszor fél 3-ig. A tanulást háromnegyed 4-kor kell megkezdeni, s tart a srilencium este 7-ig. Aki tíz percet késik, annak o vacsora után még egy órát a könyv mellett kell töltenie. A délutáni kimenőn felül minden alkalommal eltávozást kell kérni. Sziiencium alatt még a szülők kedvéért sem mindig hívják le a gyereket. Von olyan középiskolai diákotthon Pécsett, ahol a diákot reggel 5-ikor fölkeltik, ha a takarodó után beszélgetett a szobájában. A hallban ücsörögve kell megvárnia az ébresztőt, és a portás bácsi gondoskodik róla, hogy el ne bóbiskolhasson. Persze, mindez csak a rosszabb tanulókra vonatkozik — már ami a szilenciumot illeti — a négyes, ötös rendűek sokkal szabadabban gazdálkodhatnak az idejükkel. De ők is csak o hétvégeken utazhatnak haza — ha nem tettek valami rossz fát a tűzre. Távol álljon tőlem, hogy holmi „anarchista" gondolatokkal rontsak neki a központilag 'kidolgozott kollégiumi rendtartásnak, és az erre épülő házirendeknek. Tulajdonképpen megértem a szigorúságot, hiszen a távol lakó szülő a diákotthonra ruházza a felelősséget, amikor beíratja gyerekét a városi, nagyvárosi középiskolába. De azt már nem értem, miért kell őtőle is félteni a gyeréket, miért kell betű szerint ragaszkodni a házirendhez, amikor a mereven, percnyi pontossággal betartatott szilenci- umnál élményben és tapasztalatban esetleg jóval többet ér egy otthoni szereplés a régi együttessel? Netán egy országos versenyen való részvétel, ahol a diák több verset, zenét hall, mint a középiskolai oktatás egy éve alatt összesen. A többletként vállalt amatőr művészeti, mozgalmi, sport, stb. tevékenység oka lehet a tanulmányi hanyatlásnak, de ugyanakkor ösztönözheti is a koncentráltabb időkihasználásra. Természetesen nem azt kívánom, hogy a középiskolai kollégium nyissa szélesre a kapuit: menjen, ki merre lát, és akikor, amikor csak akar. (Ezt elvétve még főiskolai kollégium sem teszi meg.) Végül is a fia- talkarúakrál van szó. Azt sem lehet kívánni, hogy a diákotthon olyan feltételeket, olyan önállóságot nyújtson, mint a szülői ház. (Bár az önállóságon már lehetne gondolkozni.) A nevelési módszerek azonban egy kicsit ódivatúnak tűnnek. Mintha Nyilas Misi óta nem sok változott volna. A fontos a regula, a napirend. Hogy aztán a tanulószobán ténylegesen a másnapi órákra készülnek-e o gyerekek, vagy kártyáznak, beszélgetnek, azt egy-két diákotthonban már meg lehetne kérdezni. „Majd a bizonyítvány elárulja" —mondják a nevelők, és megteremtődik az átlagot mutató szám fétise. Kevés helyen vizsgálják, hogy a gyerek tanulmányi eredménye nem éppen azért romlott-e le, mert megakadályozták, hogy korábban kialakult érdeklődési körén beiül továbbra is tevékenykedjen. Nem tudom, kínál-e annyi lehetőséget az iskola a kollégium diákjának, amennyi 'kárpótolhatja o hazautazás 'korlátáiért. Szerencsére vonnák jó példáik, elsősorban nemzetiségi tagozaton. Igaz, hogy a különböző szakkörök, próbák, előadások engedélyezéséhez ugyanúgy‘be kell járni a szolgálati utat, mint a rendkívüli hazautazáshoz — sokszor négy aláírás sorakozik egymás mellett a 'kimenő füzetben —, de az már vigasztaló, hogy a falusi kisdiák feltalálta magát a városban. Sajnos, igen gyakran előfordul, hogy elfogy az önbizalom, oki- sebb közösségben átélt élmények emlékké merevüfnek, újak pedig nem jönnek, mert a gyerek idegenül érzi magát; elriasztja a városiak mentalitása. Kezdetben megbénítja a kollégium rendje, aztán megtanul alkalmazkodni. Később már észre sem veszi, hogy napanto két-'három órát tölt kívül az iskola és a kollégium falain: addig, amíg apróbb bevásárlásait elintézi, vagy fölad egy levelet a postán. Lehet, hogy túlságosan a kívülálló szemével nézem o dolgokat. Kétségtelen, hogy nem vezérel a jelenlegi kollégiumi rendszer apológiája. Azokért a vidéki, falusi pedagógusokért próbálok érvelni, akik a látványos lehetőségéktől távol tesznek nem is keveset oz amatőr mozgalomban, de munkájuk eredményét már nem élvezhetik, néha teljesen indokolatlan, bürokratikus intézkedések miatt. Munkájúik gyümölcsét mások szüretelik le, ha egyáltalán leszüretelik. Arról nem is beszélve, hogy a szőkébb haza és diák-szülöttének egész életre kiható kapcsolatát teszik tönkre a sokszor furcsán értelmezett pedagógiai szempontok. Havasi János
