Dunántúli Napló, 1980. április (37. évfolyam, 91-118. szám)
1980-04-20 / 108. szám
1980. ÁPRILIS 20. IRODALOM DN HÉTVÉGE 9. erő magánügy. Személyes gond. Nem intézheti el helyettem más. Búcsúznom kell. Kell és illik. Pécstől. Mert harminc év! Úristen, már maga az idő is! Hiszen csaknem egy emberöltő. A tevékeny férfikor... Ami még hátravan: mi az ahhoz képest, ami elmúlt? Szép volt? — Nem volt szép. Csak élet. Keserves és küzdelmes, de olykor újjongásra is futotta. S ez nem kevés. 1949 végén, a könyvterjesztő szakmának nemrég megalakult központi állami szerve, a Könyvterjesztő Nemzeti Vállalat megbízott néhányunkal, hogy a nagyobb vidéki könyvesboltok állami kezelésbe történő átvételét bonyolítsuk le. Nekem Pécs jutott. Első feladatom az akkori Szent István Társulat pécsi kirendeltségének államosítása volt. Kéthetes kiküldetés, önkéntes vállalás, persze, ahogy fogorvoshoz is saját elhatározásából megy az ember. Minden relatív, az időmérték is: — ez a „két hét” például hosz- szúra nyúlt kicsit, egészen eddig tartott. A város legelegánsabb üzlete, boltíves kiképzésekkel, galériával, alagsori raktárakkal, nagy kirakatokkal, márvány- utánzatú és műkővel borított portállail, a Széchenyi téren, a Nádor kávéház alatt, a szó legszorosabb értelmében vett belvárosi közönség vásárlóhelye, a püspökségnek és a nagyobb iskoláknak rendszeres szállítója, az akkori Erzsébet Tudomány Egyetem ellátója. Igaz, legfőképpen papíráru, írószer és nyomtatványok tekintetében. Az egyedi vevők is inkább csak ilyesmiért tértek be, no meg kegytárgyakért. A könyvforgalom javarészt nyelvkönyvekből, helyi egyetemi kiadványokból, a Szent István Társulat brossúrái- ból adódott, a szépirodalom itt alig jelentett valamit, a szakkönyv választék pedig igazán nem volt számottevő. Az első hónapokban, látszatra, alig történt változás. Az üzletet úgy kellett tovább működtetnünk, hogy a város ellátásában ne okozzunk zökkenőt, ugyanakkor — fokozatosan bár — de azért haladjunk is valamit az állami profil kialakítása irányában. A hangsúly a „foko- zatos”-on volt, vagyis jó ideig valami furcsa Janus-arccal üzemeltünk, s a cégfelirat is ilyen kompromisszumosra alakult: „Könyvterjesztő Nemzeti Vállalat Szent István Könyvesboltja", a kirakatok pedig úgy rendeződtek, hogy az egyikben az új, szocialista kiadású könyvek sorakoztak, a másikban viszont kint kellett hagynunk a szent könyveket és a kegytárgyakat is. Aminek következtében éjszakánként, fölváltva, hol az egyik kirakatot dobták be kővel az egyik fél elégedetlenkedői, hol a másikat firkálták ösz- sze az ellenoldalról. Szó se lehetett tehát arról, hogy egyetlen kiküldetéssel, két hét alatt megváltsuk a világot. Ma már tudjuk, hogy álomnak is képtelenség: csakhogy más dolog utólagosan bölcsnek lenni, és ugyancsak másféle élmény az adott jelenben ébren maradni. Vagyis naponta kitalálni valamit, egyetlen lépés megtételére. így a téli két hétből belecsúsztunk szépen a nyárba ... Az első állami könyvnapok, igen! Nem könyvhét, csak napok. Első utaink a megye községeibe: néhány új kollégával Mániára, Hosszúheténybe, Bályba, de még Kapos- szekcsőre is, kerékpáron, gyalog, jobb esetben személyvonaton, hátunkon a könyves csomaggal, falusi párttitkárhoz, nőszövetségi aktívához, iskola- igazgatóhoz — hol, kivel lehetett szót érteni, és hol, ki vállalkozott arra, hogy átvegye tőlünk eladásra a hátizsák könyvet. — Bent pedig, Pécsett, a Széchenyi téren az állami könyvterjesztés első ünnepi árusító sátora. Nem—ment simán. Ma már nevetséges talán, de akkor ez is harci kérdés volt: helyengedélyt nem kaptunk, úgy kellett „harccal” elfoglalnunk, mert az újságárus nem akarta a bódéját arrább heban, hogy a tizedikként belépőnek lezavarnak egy becsületeset. — Nem mered! — Éééén nem merem?! — No, lássuk! — Szóval, én voltam a kilencedik, az pedig a tizedik... Én abban a pillanatban sürgősen elhittem minden legendát, visz- szamenőleg is. Addigra ők viszont békésen itták már a pultnál a fogadás árát, természetesen szépen, együtt, az áldozattal. Ez lett volna az a pillanat, amely föllobbantotta a szerelmet? Érthetetlen?... Jó pár év múlva, Zobákon, egy író-olvasó találkozón megemelkedett ültéből egy hajdan még keményebb ember, Kende Sándor Búcsú Pécstől "1 lyezni. Megemeltük a bódét, arrább vittük; a helyébe vert könyvsátrat pedig éjjel-nappal őriztettük. A következő évre azonban -áttörtük a frontot: már nem kellett harcolnunk a helyért: az ünnepi megnyitó, a téren összegyűlt tömeg előtt, a szabad ég alatt hangzott el, a sátor oldalában katonák és ünnepi nyakkendős kisdiákok adták a díszőrséget, és a városháza ablakába kiszerelt hangszórók sugározták a műsort egész nap . . . Valahogy így kezdődött. Aztán egyik föladat hozta a másikat, egyre tágult a terület, és egyre szélesebbeket kellett lélegezni. Csak abbahagyni nem lehetett. Ma is büszke vagyok arra, hogy szerte Dél-Dunántúl városaiban még mindig azok állnak a könyvesboltok polcai előtt, ugyanők, akikkel együtt kezdtük annak a hálózatnak a kiépítését, melyhez nemigen kaphattunk akkoriban receptet, Komlón, Mohácson, Siklóson, Szekszárdon, Tamásiban, Bony- hádon, Dombóvárott, Dunaújvárosban, Kaposvárott, Siófokon, Csurgón, Nagyatádon, Nagykanizsán, meg még annyi kemény helyen . .. Túlhaladtuk hát a két hetet jócskán, s elröpült harminc év. — Kinek, mit hányjak a szemére? Hiszen, ha volna (vagy van) is mit, mindenért kárpótolt egy igaz nagy szerelem. Ez a férfikorban rámtört, váratlan szerelem: Komló. Az igazi nagy szerelem születésére nincs magyarázat, ésszerű indokot hiába keresünk: egyszer csak hatalmába kerít, és nincs menekvés. Még emlékszem azokra az időkre, amikor rémítő és misztikus legendák keringtek a komlói közállapotokról. Naponta újabb történetek keltek szárnyra, s a megyeszékhelyen rémülten, vagy kajánul sugdolóztak a terebélyesedő pokolról. Tény, hogy az a város, akkor, nem nyújtott rendezett formát a nyugodt életre, s a közlekedés a sáros domboldali járatokon, a deszkabódék és más ideiglenes tákolmányok között, az odatelepített mindenfajta gumicsizmás népség sokaságában, bizony csöppet se volt biztonságos és bizalmat keltő. Jómagam, amikor ama „hőskorszak” legelején, könyvesboltalapítás ügyében (!) először érkeztem meg Komlóra, leszállva a rettenetesen kínlódó buszról, kétségbeesetten dőltem neki egy villanyoszlopnak: — könyvesboltot ide?! Kikkel?! És kiknek?! — Égető ingert éreztem tehát, hogy halaszthatatlanul megigyak egy nagyfröccsöt valahol, hátha eszembe jut valami használható ötlet. Be is tértem a kocsmába, de azonnal félre kellett ugranom, mert a hátam mögött egy iszonyú pofon csattant. Nem én kaptam, hanem az utánam belépő, lesből, teljes tenyérrel. Mire odakaptam a fejem, ketten már föl is kanalazták a szerencsétlent, és a csaposhoz támogatták. Előzőleg ugyanis fogadtak a derék legények, mégpedig abhogy kérdezne valamit. Azt mondjam meg neki, hogy miért szeretem én őket? — Nem tudtam válaszolni. Nem a kérdés szokatlansága vert mellbe. Hanem az igazság ilyen fordított, de épp ezért vitathatatlan fölfedése. Tudniillik, ha ő úgy érzi, vagyis ha ők megérzik — miből? hiszen én nem vallottam erről egyenesen soha! — szóval, ha mindabból, amit eddig műveltem, ez érezhető ki, akkor ez életem nagy igazolása: — viszonzott szerelem. A könnyebb megértés kedvéért hadd utaljak vissza arra, ahogyan három évtizeddel ezelőtt Pécsre érkeztem. Immár három kötettel a hátam mögött, tehát nem egészen kezdő íróként. Igen, de úgy, hogy egyik könyvemet a háború utolsó évében a Horthy-ügyészség tette ártalmatlanná (koboztatta el), majd ugyanezt másodszor, — ellenkező előjellel is —, de már az újabb két regényemmel együtt, éppen idetévedé- sem előtt helyezték átmeneti háboríthatatlan nyugalomra (tévedésből, félrehallásból, vagy intrika áldozatául-e, nem tudom). A méltatlan sérelemtől ködös szemmel, és a több évi kényszerű csönd előérzetével, nemigen találtam tehát a helyemet. Gondolhattam-e arra, hogy valaha még egyszer írni próbáljak? Hogyan, ha egyszer így se jó, ami úgy se volt jó?! Ha most is tiltott, amit akkor megtiltottak?!... Az önbizalom derékba törése — használhatnánk szelíden talán ezt a szót, ha a szavakon múlna valami... S akkor jött a csoda. Vagyis, Komló. Nemcsak az említett könyvesboltügy. Hanem a lehetőség és feladat, hogy ismerjem meg a várost. Illetve, akkor még nem a várost, hanem azt a nekifeszülést, ami azért kezdődött, hogy létrejöjjön a város, ösztöndíjjal, két nyáron át a kenderföldi munkásszállás lakójaként (inkognitóban), „menet közben” éreztem rá a csoda keletkezésére. A csoda nem az volt, hogy város született, hanem ami odabent, az emberekben ment végbe. Ahogyan a lélekemelőnek igazán nem mondható éjjel-nappali sártaposás közben, a képtelenségnek csúfolt távlatért folytatott birkózás igenis megváltoztatta (szinte önmagukból fordította ki) azokat, akiket az általános zűrzavar és félhomály az ország minden tájáról ide menekített. Na, ez a viharos belső átalakulás, ez a milliónyi szöges és maró meglepetés közben váratlanul meg- megtárulkozó emberség újra fölcsiklandozta bennem a szunnyadó írót. Nem, a kísértésnek nem lehetett ellenállni: megfogni, ábrázolni valamit ebből a rejtélyből! Nem akarom azt mondani, hogy: írói feladat: nem szeretek túl nagy szavakat használni. Egyszerűen arról van csak szó, hogy ez szült engem újjá, így kaptam vissza életem értelmét; — azaz írni merészeltem megint. Nemcsak a két ottani nyár tapasztalatai nyomán keletkezett két komlói regényem jelzi ezt, hanem azóta is, máig, bármiről kezdek írni; az ott szerzett emberismeret és világlátás meghatározza a látomások rendszerezését, rangsorolását. Regényeim, elbeszéléseim javarésze abból az erőből táplálkozik, ha közvetlenül nem is ők szólalnak meg. Súgnak nekem. Szurkolnak, hogy jól feleljek. — Köszönöm. — Nem tudok hát elszakadni, és nem akarok elrugaszkodni, bármily messzire kerülök is. Messzire?... Az ember, ahogy öregszik, igyekezni kezd visszafelé, a szülőfalujába. Hogy szépen záruljon be a kör. Erről van legföljebb szó. Ezért a búcsú nem azonos az elválás fogalmával. Ellenségem talán nem marad: — egy-két barát azonban igen. Ezt hiszem. A barátságot viszont nem számolja föl a távolság. Nagy Niké rajza Bárdosi Németh János versei Csak ez a félelem Csak ez a félelem, egy út hossza messzebb a csillagoknál, csúf madár, kiáltom, miért károgsz a bátorságra, nekem bot nélkül is a szárny lebegése kell, a te szárnyad lélek, erősség, hogy átjussak a túlsó partra. Tavaszköszöntő Óh tavaszköszöntő régi rét, húsvéti zászlók lobogása, gyertyák láng-oszlopa allelujás falusi templomokban, be messze vagy, ifjúságom csengő dalai hogy tudtok áttörni az évek ködhullámain, csak ez a festett pirostojás, unokáim szamaras mesekönyve kiált rám, teszi varázsát, visz vissza a régi tornác alá, aranykrajcárral ütök sebet a kitett tojásba, egyetlen mozdulattal nyerve kedvet, örömet, tavaszt, ' <hV c.
