Dunántúli Napló, 1980. március (37. évfolyam, 60-90. szám)
1980-03-23 / 82. szám
DN HÉTVÉGE 8. MŰVÉSZET 1980. MÁRCIUS 23 M ű vésza rcok Vallói Péter Kaljajev szerepében, Camus Az igazak című drámájában Kaljajev ürügyén Vallai Péterről-Vallai Péterrel Leülni, és beszélgetni arról, amit látni 'kell — nem kenyerem. Már a nacianálé, a szokásos statisztika elkészítése sem ment simán, mert a mindig tárgyilagos számok szerint Vallai Péter csupán 1976 óta tagja a Pécsi Nemzeti Színház társulatának. Alig négy éve, s mégis olyannyira hozzátartozik a színház arculatához, jelenléte annyira meghatározó, hogy a néző önkéntelenül is az „öreg" pécsi színészek közé sorolja. Jómagam is, több mint egy éve már, hogy Néma le- venfe-beli emlékezetes sikeréről írva, előbbi jelzővel aposztrofáltam. Egyetlen mentségem az a tizenhét bemutató, amely a nem is oly régi első pécsi színpadra lépés óta a tarsolyában van. Első mondatai egyike mégis saját „lustaságáról'’ szól. Nem magamutogatást, nem ál-önkritikát fed a meglepő kijelentés; pusztai egyszerűséggel, önismerettel munkamódszeréről beszél — természetesen Kaljajev ürügyén. (Camus: Az igazak pécsi bemutatóját a színi- kritika szinte egyértelmű elismeréssel fogadta. Annyi jót, annyira egyöntetűen kevésszer írtak le, mint Vallai Péter Kai- jajevének megformálásáról.) — Számomra nagyon fontos, hogy tudjam, a rendezőnek igaza van — mondja. — A szerepet csak akkor tudom igazán felvállalni. A munka alapfeltétele, hogy érezzem, itt a rendező az okosabb nálam: ha húsz kérdésem van a darabról, a huszonegyediket is meg tudná válaszolni. Vitapartnerem legyen — ez az egyik alaptörvény. A színész egyedül nem tud igazán jó előadást csinálni. Amikor már vágányon vagyok, amikor már kezdem magamra húzni a szerepet, akkor hagyjon magamra a rendező, akkor már az én mesterségem kezdődik . . . — Ez Kaljajevnek is a titka? — A kritikák ellenére Az iga- zak-at — most néhány előadás után - talán még nem is játszottunk igazándiból. Közönség — reagálás — együtt lélegzés: így alakul csak ki bennem is a végső kép. Úgy érzem, hogy ez az előadás még mindig él, mozog. * Színészi hitvallása nyílt, őszinte. Igen, ez a két jelző a legtalálóbb. Minden színpadra lépésében ezt érezni: az őszinteséget, a feladattal való teljes azonosulást, az „alakítás" hiányát. Bizonyára ez a magyarázata1 egy másik matematikai rejtvénynek: a színház prózai társulatát meghatározó egyéniség, s a tizenhét szerepből — az Ór/áscsecsemő-beli élményt adó beugrást is hozzászámolva — csak három volt a tényleges, egész estére szóló főszerep. Szerepfonmálásának tisztaságával, igazával, hitével a másod-, harmadszerepeket léptette elő főszereppé. Az elmúlt évek nem egy darabjára visz- szagondolva, emlékezetes pillanatként gyakran csak Vallai Péter egy-egy gesztusa, jelenete villan föl. * — Hogy milyen színházat képzelek el magamnak? A totális színház az, ahol „nincs mese . .." Itt csak az él meg, aki a színészmesterség teljes tárházával fel van fegyverkezve, és aki állandó tréningben van, karbantartja önmagát. Ez az a színház, mely sohasem múlhat el, mert puszta valója önmaga a SZÍNHÁZ. — Szeretem a csapatmunkát is, a „team-es" színházat, mint amilyen például a kaposvári, de csak egyes darabok esetében. Én bizonyos mértékig mindig szeretem megőrizni a függetlenségemet: egy rendezőhöz való kötődés óhatatlanul azt jelenti, hogy elkülönülök a többitől. Zavarna az is, ha a bemutató előtt két héttel már csak hinni lehetne a darabban, az előadásban. Számomra a próbák, néha1 még a bemutató előtti utolsó héten is arról szólnak — legalábbis gyakran úgy érzem —, hogy alkalmatlan vagyok a feladat megoldására. Ahogy mondtam már, számomra a vita létszükséglet. — Mit jelent számodra a színészi eszköztár? Mivel kellene bővíteni ezt? — Lengyelországban 1953- ban mutatták be a Godotra várva-1. Nálunk 1965-ben. Vannak, s mindig is voltak nagy színészegyéniségek, de hogy játszotta volna el Godot-t például Uray Tivadar? Mit kaptunk volna mi, színészek, mit kapott volna a magyar színjátszás, ha nem kerülünk lépés- hátrányba? Az abszúrd eszköztárát ismerni kell színésznek, közönségnek egyaránt. E nélkül ma már nem játszhatók igazán jól a klasszikusok sem. * Négy év: Moliére Scapin- jétől Camus Kaljajev-éig. Az igazak előadásáról átlépni a Hússaláta próbájára, majd újra színpadra lépni a Salome Gabiusaként. Irigylésre méltóan széles skála. Vallai Péter mégis elégedetlen. Végigjátszani, kibontakoztatni önmagát? Igen, talán majd egyszer: Mer- cuf/o-ként a Rómeó és Júliában ... A Focus csoport látomásai Három évvel ezelőtt alakult meg a Focus csoport a1 Mecseki Fotóklub tagjaiból. Cseri László, Harnóczy Örs, Kál- mándy Ferenc, Kovács Attila és dr. Lajos László már első pécsi kiállításán újszerű képekkel lepte meg az utóbbi időkben egyre inkább konvencionális témájú és technikájú fényképekhez szokott — szoktatott — közönséget. Időközben a csoportból kivált Kovács Attila, s helyére Borbély Tamás lépett. Néhány hete pedig Marsaiké Péter csatlakozott a Focushoz. A csoport fennállásának viszonylag rövid ideje alatt számos hazai kiállításon szerepelt képeivel. Kétszer is elhozta Pécsre az egyik legrangosabb magyarországi fotókiállítás, a Szegedi Szalon nagydíját. Tagjai egyénileg is értékes hazai és nemzetközi díjakkal büszkélkedhetnek. Az elmúlt hónapban Budapesten, a Fiatal Művészek Stúdiógalériájában állították ki munkáikat. Kevés változtatással ugyanez az anyag látható most a pécsi Doktor Sándor Művelődési Központban. A fotók megközelítőleg egységes szemléletet tükröznek (különösen a régi tagoknál érezhető az egymásra hatás). A Focus tagjai többnyire nagylátószögű op. tikával dolgoznak, s ez különös, néhol látomásszerű hangulatot ad képeiknek. A kiállítás elrendezése- mintaszerű, a fényképek hullámzó sora szinte vezeti a szemet. Harnóczy Örs kissé bizarr képei nyitják meg a sort: a kőbányában feltűnő századvégi hölgy, a sziklák közé révedő divat'bábú, a konzervdobozba zárt felhőkarcolók a világ el- embertelenedésétől való félelem víziói talán. Dr. Lajos Lászlónak romantikával kacérkodó, egy-egy geggel megtámasztott képei mellett a napi realitásokat érzékeltető fotói láthatók. Marsalkó Péter képei sem egységesek — sem látásmódban, sem színvonalban — a legjobbnak a Hóból lett ember című montázsát tartom. Érdekes a Formák című kép is, azonban Iha már megcímezte, a szomszédos felvétel aláírása —Fény útján — jobban illett volna rá. Kálmándy Ferenc hátborzongató fotója, a Szennyvíz már sok helyen látható volt, díjat is nyert. A környezetszennyezés antireklámja bízvást lehetne. Igen szép a Fény című felvétel, a Kép /—///. sorozatnak pedig a kompozíciója hívja fel magára a figyelmet. Cseri László Gyűrődések című hatrészes montázssorát külön kategóriába kellene sorolni. A halszem optikával készült alapra montírozott gyűrt alakok szinte egy más világba kalauzolják át a szemlélőt. Ezek azok a képek, amelyek a legtágabb asszociációkat engedik meg, és igen komoly szakmai tudásról árulkodnak. Borbély Tamás témája a nő. A hagyományoshoz legközelebb állóan megkomponált és kidolgozott képek önmagukban szépek, talán kífejezőek is, de semmiképpen sem rímelnek az alájuk írt címekkel. Egyedül az „Ő" című felvétel alapján vagyunk hajlandóak elhinni, hogy a képen látható fiatal hölgy a nagy Ö. Egyébként sem a< vágyakozást, sem a kötődést nem nagyon lehet kiérezni a szomszédos képekről. Talán szerencsésebb lett volna a címeket elhagyni, vagy semlegesíteni. A Focus-csoport négy tagja Tér és idő címmel két közös tablót is összeállított. Érdekes, elgondolkodtató munkák. Elmondhatjuk, . hogy igen színvonalas fotókiállítás kapott most helyet a Mecseki Fotóklub központjában. H. J. Harnóczy Örs: Ha Marsaiké Péter: Látomás Cseri László: Gyűrődések Kálmándy Ferenc: Szennyvíz Borbély Tamás: Kötődés Lajos László: Elmúlás Szilárd István
