Dunántúli Napló, 1980. március (37. évfolyam, 60-90. szám)
1980-03-30 / 89. szám
DN HÉTVÉGE 6. TÁRSADALOMPOLITIKA 1980. MÁRCIUS 30. Honnan indultak? Mi lehet a gyermekből felnőtt korára? Mi, vagy ki Határozza ezt meg? A gének játéka, az örökletes tényezők, netán szüleinek ambíciói, amit vele teljesittetnek, vagy szorgalma, akarata, rátermettsége? És mi dönti el, hogy mennyire nyitottak számára a lehetőségek kapui célja, vágyai valóra váltásához? Származása? Hogy munkás, értelmiségi, alkalmazott vagy mezőgazdasági dolgozó gyermekeként látja meg a napvilágot; hogy jómódban, vagy szerényebb anyagi körülmények között nevelkedik; hogy falusi vagy városi iskolában veszi a tudás első lépcsőfokait? Ezekre a kérdésekre keresünk választ, de visszafelé járjuk az utat. Ezúttal két fiatal mérnököt kérdeztünk: honnan indultak? Ketten a TOIechlcabőrből — Érdemes wdlt tanulni Egy év különbséggel édesapjával együtt végezték a középiskolát. Tamásné Bárány Éva a gépipari technikumban, édesapja a villamosipariban tanult. Éva 15, édesapja 45 évesen ült oz iskolapadban: — Meghatározó volt számom, ra édesapám fáradhatatlansága — mondja a halkszavú 27 éves fiatalasszony. - Kőfaragó az eredeti szakmája, de hirtelen nem is tudom összeszámolni, 'hány szakmásító tanfolyamot végzett. Megszerezte a villanyszerelő, tekercselő, darukezelő képesítést, elvégezte a technikumot. Jelenleg a szénbányák villamosüzemének komlói egységében művezető. Az ő munkája, érdeklődési köre, a vele való együtt tanulás döntött abban, hogy én a műszaki pályát választottam. Éva Lvovban tanult, a Le- nin-renddel kitüntetett műszaki egyetem automatika karának outamatika-telemeChanika szakán. Jeles eredménnyel végzett. A tanulás alatti termelési gyakorlatokat is itt, a Medhlabor- ban töltötte, 1976-tól pedig az elektromos üzem mérőjeként dolgozik. Komlóról jár be Péfcs- re. Férje lakóhelyükön dolgozik, gépkocsivezető a Volán 12- es Vállalatnál. Nemrég vásároltak szövetkezeti lakást a szülők támogatásával. « — Visszatérve a tanuláshoz, kinek a példáját követte a családban, amikor elhatározta, hogy egyetemre mégy? — A tanulódban az édesapámét - válaszolja. — De sem ő, sem édesanyám nem jutott el főiskolai, egyetemi kapuig. Fiatal korukban egyszerűen nem volt ró lehetőségük. Ezért is nagyszerű vállalkozás szemem, ben, hogy apu 45 évesen kezdett neki a technikumnak. Anyu varrónőnek tanult, jelenleg csúcsmeós a Május 1. Ruhagyár komlói gyáregységében. Szüleik fizikai munkások voltak. Ök sem szerették kevésbé a gyermekeiket, mint az én szüleim engem, de hiába is akarták volna jobb élethez, tudóshoz juttatni őket, aZ a társadalmi rendszer, amiben ők éltek, gondosan zárva tartotta előttük a kapukat. Aztán arról beszél, hogy amíg Lvovban tanult, szülei havonta fizettek a taníttatásáért, de rögtön hozzáteszi, hogy a kinti ösztöndíja magasabb volt ennél oz összegnél. Azoknak a hallgatóknak, akiknek családjában az egy főre eső jövedelem nem érte el a 800 forintot, egy fillért sem kellett fizetniük, de ösztöndíjat ugyanúgy kaptak, mint a többiek. — Véleménye szerint mi határozza azt meg, hogy kiből mi lesz? — Könnyebb arra válaszolni, hogy mi nem játszik ebben szerepet — válaszolja. — Ez a származás. Az otthoni körülmények, a szülők igényessége és támogatása, az iskola, az egyéni szorgalom és akarat viszont együtt, de külön-’külön is meghatározó lehet. Torma Endre az iskolára szavazott arra válaszolva, hogy ki vagy mi ösztönözte őt a tanulásra. Mégpedig a középiskolájára, a Zipernovszky Gépipari Technikumra. Jó iskola, jó pedagógusokkal — itt érezte meg igazán a tanulás ízét, itt kedvelte meg a műszaki gyakorlati munkát: — Hárman vagyunk testvérek — mondja. — Szüléink mindhármunk részére lehetővé tették a tanulást, de abba nem szóltak bele, hogy melyikünk mit és meddig tanul. A bátyám garázsmester a BÉV-nél, a nővérem a bankban dolgozik, én pedig a főiskola után rögtön idejöttem a Mechlaborba. TaTamásné Bárány Éva nulmányi szerződésem volt a gyárral. A Torma család Somogy megyéből költözött Boranyába. Somogybán éltek a nagyszülők. Az anyai nagyapa kőműves volt, a nagymama háztartásbeli. Az apai nagyapa meghalt a háborúban, a nagymama termelőszövetkezetben dolgozott. Az édesapa Pécsett, a megyei építőipari vállalatnál vállalt munkát, ma is itt dolgozik, mint gépkezelő. Az édesanya nyugdíjas. Apjukat éveken ót csak hétvégeken látták a gyerekek, míg 1960-ban lakást kaptak a vállalattól és ide költöztek. Torma Endre már itt kezdte az általános iskolát. Jó eredménnyel végezte a nyolc osztályt, ugyancsak jól tanult a technikumban, a Kandó Kálmán Villamosipari Műszaki Főiskolán viszont egy kicsit „leengedett": —. Közepes rendű voltam végig - mondja. - Elméletből voltak gyenge jegyeim, gyakorlóiból viszont jók. Nagyon szeretem a munkám — én is mé- rős vagyok az elektromos üzemben, mint Éva — és utólag is azt mondom, hogy érdemes tanulni. Két évvel ezelőtt nősült. Felesége a VILLGÉP-nél anyagkönyvelő. A felesége szüleinél laknak, saját otthonra és az 1983-ra visszaigazolt kis Polskira gyűjtenek. Gyermekük még nincs.- így megelőlegezve is hadd kérdezzem meg, milyen életet szán neki, nekik? — Legalább olyat, mint az enyém. És ahogy engem emlékeztettek a szüleim a nagyszülők és dédszülők sorsára, úgy én is tovább akarom adni ezeket az emlékeket. Hogy tudjanak különbséget tenni! Török Éva Új módszertani tankönyv Dr. Vargha Károly: Az általános iskolai német nemzetiségi nyelvoktatás módszertana Az Oktatási Minisztérium a Tanárképző Főiskolák Jegyzetei sorozatában megjelentette a fent említett munkát. Sok gyakorló nyelvszakos tanár és főiskolai hallgató ismereteit hivatott gyarapítani ez a módszertani kiadvány. A Tankönyvkiadó gondozásában olyan szakkönyv, tankönyv látott ezzel napvilágot, amelynek anyagát írója a szakismeretek hazai és nemzetközi irodalmából merítette és amelyet saját széleskörű, több évtizedes élettapasztalataival ötvözött. A tankönyv a fogalmak pontos meghatározása után részletesen foglalkozik a nyelvoktatás tartalmi kérdéseivel. A leendő németszakos tanár világosan maga előtt látja az iskolai és iskolán kívüli nyelvművelés lehetőségeit, és nélkülözhetetlen anyagot kap választott életpályájához. A könyvben közölt ismeretek elsajátítása segíti a nyelvtanárokat abban, hogy a felnövekvő nemzedéket, illetve a felnőtteket korszerűen oktassák a német nyelvre. A gyakorló nyelvszakos pedagógus ezzel olyan kézikönyvhöz jut, amely a napi munkájában módszertanilag megerősíti, igazolja, illetve új ötletekkel gazdagítja. A könyv a tantervekből kiindulva eljut a különböző típusú órák konkrét leírásához, sőt óravázlatokkal is szolgál. A szerző közkézre adja a kiejtés, a szókincs, az olvasás, az írás és a nyelvtan tanításának legjobban bevált módszereit. A mű jól átgondolt gyakorlatokat, feladatokat, mintegy 800 szakszót tartalmazó német-magyar, magyar-német szótári minimumot és az idegen nyelv oktatásának módszertanával foglalkozó széles körű bibliográfiát is ad. A könyv jól szerkesztett, köny- nyen áttekinthető. Szemléletesek Bezzegh Zoltán magya- f rázó ábrái. (Kár azonban, hogy ezek nem színes nyomásban készültek.) A tankönyv egyaránt biztos iránytű a szervezett továbbképzéshez és az önképzéshez. Ajánljuk a német nyelvet oktató óvónőknek, tanítóknak és tanároknak. (A mű kapható: Tanárképző Főiskola Pécs, 113 Könyvesbolt, 7624 Pécs, Pacsirta u. 2. Ára 24 forint.) Kinek dolgozunk? (II.) A kinek dolgozunk, kinek tanulunk? - kérdés gyökerei a gyerekkorba nyúlnak visz- sza. Közhely a pedagógus és a szülő kijelentése: nem nekem tanulsz fiam. Ennek a mondatnak a világos tartalmán túl van egy fenyegető felhangja is, amit az érintett rendszerint nem vesz észre, azaz nem látja be, hogy mulasztásaival, elszalasztott lehetőségeivel, azzal, hogy a megfelelő időben nem tett meg valamit, maga ellen dolgozott. Nem ismerte föl a saját érdekét és nem érezte meg annak húsba vágó voltát. Már itt, a probléma embrionális állapotában is bonyolult viszonyok jelennek meg, közöttük az élet örökös útitársával, az érdekkel. A kinek dolgozunk? —kérdése általában először itt sikkad el és válik zűrzavarossá. Aztán az érdek valamiképpen racionálissá kontrasztosodik a kamasz agyában. Elkezdi vizsgálgatni, mi jó neki. Ráveti magát az „érettségi"- tárgyakra, mert érdeke, hogy jól érettségizzen. Ambicionálja a kiválasztott felsőoktatási intézmény felvételi tárgyait, mert a sikeres felvételi is érdeke. Viszont fütyül például a történelemre (ami átmenetileg mgstanig nem volt érettségi tárgy . . .) ö pedig úgy gondolja, hogy olyasmit megtanulni, ami ide se kell, meg oda se, fölösleges dolog. A történelem érdektelen a számára. Világos, hogy itt az érdektudat tovább gubancolódik. Ha bejutott valahova — tisztelet a kivételnek — már nem töri magát, mert az ő „érdeke" mondjuk, maga a diploma megszerzése, legyen az akár elégséges fokozatú, minek hajtani a vörösre . .. Mindez csak egy folyamat vázlata. Hallottam, hogy egy szövetkezetnél a vezetők alacsony képzettségére, csekély iskolai végzettségére való tekintettel beiskolázási kényszerhelyzet állt elő. Ez seregnyi vezetőt és középvezetőt érintett. Az érintettek közgyű- lésileg leszavazták a tanulást .. . Minek az? Maradt minden a régiben. Vizsgaidőszakban többször utaztam együtt élemedett tanulótársakkal, akik valamelyik budapesti intézménybe mentek vizsgázni. Csak a kis kettesem legyen meg — mondogatták. Vállalatuk kötelező jelleggel beiskolázta őket, hogy meglegyen a munkakörük betöltéséhez szükséges végzettségük. Hogy eleget tehessenek egy rendelkezésnek ... De ez a rendelkezés valamiféle — nem is akármilyen — érdeken alapult ám! Azt szerette volna elősegíteni, hogy az adott területeken végzett munka a tanulás révén magasabb színvonalra emelkedjen, hogy hatékonyabbá váljon. Ezt azonban az útitársamnak (társaimnak) nem rágták a munkahelyén a szájába. Mert talán még ott sem ismerték föl az érdeket, azt az érdeket, amin maga a rendelkezés alapulhatott. Kettesért fohászkodó útitársam pedig nyűgnek, szükségszerű rossznak tekintve a nyüves tanulást, nem is törte magát. Minek? Hiszen neki csak az az „érdeke”, hogy a munkahelyén kipipálhassák a diploma megszerzését. Egyébként minden marad a régiben. Az igazi érdekek föl nem ismerése ezekben az esetekben a valós érdek megtagadásáig vezetett el. Az érintettek mondván, hogy a vállalat varrta a nyakukba a tortúrát, tulajdonképpen önmaguk ellen dolgoztak azzal, hogy — szellőjük is alig lévén tanulmányaik tárgyához —, beérték az ici-pici kettessel. Pedig, ha jól tanultak volna, ha jól hasznosították volna a tanultakat, maguknak dolgoztak volna. Maguknak és a vállalatuknak. És ... 0 társadalomnak. Mindennek az ellenkezőjét is szép számú példával lehetne bizonyítani. Szerencsére országosan is ismert példák vannak hajdani tanoncifjak- ra, egykori fiatal szakmunkásokra, akik a munkáltatójuk bizalmából a diplomáig, a főmérnökségig, a vezérigazgatóságig vitték. És akiknek az életútja merő és szakadatlan forradalom volt. Akiknek az életútját világosan kirajzolódó érdekek határozták meg, akik kellő időben belátták, hogy a társadalomért is csak úgy lehet tenni valamit, ha előbb önmagukat hozzák ehhez megfelelő állapotba. Akik nem azért hajtottak, mert minden kanyar mögött ott volt egy autó, egy víkend- ház, vagy egyéb mai isteni holmi, hanem azért, mert tudták, hogy a magasabb minőség, a nagyobb tudás, aktívabb, hatékonyabb cselekvő- képesség felé csak ezen a küzdelmes és lemondásokkal teli úton juthatnak el. Tudták azt, hogy maguknak, magunknak dolgoznak. A kiemelkedő munka jogos velejárói az utóbbi években a köztudatban sajnos „státusszimbólumokká", puszta öncéllá váltak. És mivel ezek megszerzése terén is keletkezett egy kis zűrzavar, az érdektudat torzulásai révén ma már széles körökben elterjedt az a vélemény, hogy az „igazi érdek” ezeknek a javaknak a megszerzése, mondván: csak akkor és úgy dolgozunk „magunknak”, ha gépkocsiért, telekért vagy ví- kendházért dolgozunk. Az ilyenfajta érdektudat remélhetőleg sűrűn „esik csontra" a jövőben, hogy hamis tudati állapotából kigyógyulva a valós érdekek rendszerét erősítse. Mert érdekorientált egyéni és társadalmi életünkben csak úgy dolgozhatunk magunknak, ha tisztában vagyunk önmagunkkal. Ha tudjuk, hol élünk, hányat írnak, hány óra van. Ha tudjuk, hol vagyunk és merre akarunk menni. Ha tudjuk, hogy a társadalom fejlődése nélkül nincs egyéni fölemelkedés. Ha tudjuk, hogy egyéni fölemelkedésünk csak akkor lehet tisztelet és megbecsülés tárgya a szocializmusban, ha az a társadalom fejlődését is elősegíti. Ha tudjuk, hogy csak akkor dolgozunk igazán magunknak, ha ebbe beleértjük azokat is, akikkel együtt élünk és dolgozunk. A tanulás, a tanultság mindezen túl az egyén önbecsülését is döntően befolyásoló tényező. Hogy ez értékrendünkben jelenleg hol szerepel, melyik lépcsőfokra csúszott le, más kérdés. Alapvető feladatunk az is, hogy ezt az értékrendet és az élet eme j valós tényeit összhangba hoz- J zuk egymással. Bebesi Károly Torma Endre
