Dunántúli Napló, 1980. március (37. évfolyam, 60-90. szám)
1980-03-01 / 60. szám
1980. március 1., szombat Dunántúlt napló 3 FILM Akiket a forró szenvedély hevít Színes olasz filmvígjáték Másfél óra csúfondáros nevetés önfeledten így van? Vagy nem így van? — kiáltják a távozó néző után a film végén. A narrátor-riporternek szói a kérdés, akinek láthatatlan arcán hitetlenkedés tükröződhet, miután a házasságra vonatkozó utolsó kérdésé, re a meginterjúvolt szerelmespár azt válaszolja, hogy a házasság mindent megold. Szexuális és lelki problémát egyaránt. S a kétkedők táborában ottva. gyünk mi, nézők, akik végignéztük Virginia és Mi ke, Milena és Casimiro házasságainak groKis szókincsű, ecsettel írt poézis teszk eseményeit. Azért házasságainak, mert a két pár két házasságát látjuk. Lehet, hogy hármat? A kétgyerekes családok zajos, ám mégis egyhangú életét felkavarja előbb Virginia és Casimiro, majd Milena és Mike törvénytelenségétől édes szerelme. A karikatúrának is beillő helyzetek feledhetetlen csúcsa, a Pó árvízében „fürdő” háztetőn „demokratikus” tárgyalások után megszülető házassági csere. Valószínűsíthetően nem vég. eredményként. S ha már telitalálatoknál tartunk, megemlíteném Virginia és Casimiro kényszerű sétáját a milánói dóm te. tején, ami persziflált párhuzama a híres Rocco és fivérei Együtt muzsikál tanár és diák A zenekar Haydn Magyar rondáját játssza. A terem csak. nem zsúfolásig megtelt, általános és középiskolások ülnek a széksorokban. A kicsik többé- kevésbé csöndben figyelik a karmester mozdulatait hátul azonban néhány siheder olyan fesztelenül kaszinózik, mintha valamelyik büfében volnánk. A sor szélén ülő lány hangosan vihog, majd meggondolja magát és hangos csörtetéssel kivonul. Néhány perc múlva visz- szatér. Beszámolója nagy sikert arat a fiúk körében. Mohácson, a Bartók Béla Művelődési Központban vagyunk, a Pécsi Zeneművészeti Főiskola kamarazenekarának hangversenyén. Amikor a záró mű, Strauss Kék Duna keringő- je is elhangzik, fölpattannak ifjaink, az ajtó felé tódulnak.- Melyik iskolába jártok? — kérdezem az egyik alacsony fiút.- A Morékba — löki oda futólag, és nyomakodik kifelé. Még megkérdezném, hogy kötelező-e ide járniuk, de már nincs kitől. Az egész nézőtéren egyetlen tanárt látok, aki általános iskolásait kíséri.- Nem idegesíti, ha ilyen zajban kell játszani? A szőke lány mosolyogva vállat von.-■ Egy-két perc alatt hozzászokunk, és szinte már alapzajnak tűnik. Mindenesetre nem á legkellemesebb érzés. Tizenegy alkalommal ad iskolai hangversenyt a pécsi zeneművészeti tagozat kamarazenekara ebben a félévben Antal György igazgató vezényletével. Az idei koncerteken zenekari táncokat mutatnak be. Népszerű, könnyen érthető művek ezek, amelyek alkalmasak arra, hogy fölkeltsék a gyerekek érdeklődését a komoly zene iránt, Corelli, Haydn, Mozart, Erkel és Strauss kompozícióit szólaltatja meg a zenekar. Viszonylag rövid, háromnegyed órás műsor ez, de egy nap háromszor eljátszani, elég komoly teljesítmény. Antal György szellemes ösz- szekötő szövegében gyakran tesz fel kérdéseket. Mindig akad jelentkező a válaszadásra. A kar. mester a rondó-formát az iskolaévhez hasonlítva magyarázza meg a gyerekeknek, így könnyen megértik, és jót szórakoznak is rajta. A bemutatott művek szólórészeit a főiskola művésztanárai adják elő. Itt Mohácson Kircsi László játssza a Corelli-szvit oboaszólóját, Gerő Pál pedig Haydn D-dúr zongoraversenyét. Pécsi Eszter hegedűn, Kemény Krisztina gordonkán működik közre. A későbbi hangversenyeken Barth István és Bodó Árpád tart majd az együttessel. — Mi tetszett neked a legjobban a műsorból? Egy általános iskolás fiút szólítok meg, aki a színpadon hagyott hangszereket nézegeti. — A palotás, Erkel Hunyadi László című operájából — mondja, mintha zeneórán felelne. — £s azt is meg tudnád mondani, miért? Elbizonytalanodik. — Hát talán, mert magyar... És nagyon szép. Egyszer voltam a mamámmal Pesten az Opera- házban. Ott láttam a Hunyadi Lászlót. Azóta mindig szívesen hallgatom. A fiatal muzsikusok közben az autóbuszba viszik a hangszereket. A baranyai turné első állomása volt Mohács, és mire elkövetkezik a nyári vizsgaidőszak, jó néhány helyen koncerteznek még. Nincsenek sokan — nem nagy a főiskola sem — éppen csak hogy a zenekar hangszereit meg tudják mutatni. Mégis, a rossz akusztikájú kisvárosi, falusi művelődési házakban is tömören szól az előadott mű, élményt tud adni az összese reg lett kisdiákoknak. Egy valami nagyon tetszik még ebben a zenés falujárásban: az, hogy tanár és tanítvány együtt muzsikál. Igaz, hogy erre a szükség is kényszeríti őket, de ez most nagyon hasznos kényszerűség. A tizenegy baranyai hangversenyt a Filharmónia szervezte. Amennyire a főiskolások ideje engedi, jó volna őket más alkalommal is meghívni egy-egy helyre. Az sem volna éppen haszontalan, ha néhány pécsi vállalat, oktatási és más intézmény is igényt tartana a le. endő zenetanárok kiművelt, szép játékára. H. J. Jorma Karden képeiről A finn festő vásznait nézve önkéntelenül Radnóti soraira kellett gondolnom: „ . .. mit mondjak még? a tárgyak összenéznek / s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab / az asztalon és csöppje hull a méznek / s mint színarany lolyó ragyog a leritőn, / s magától csendül egy üres vizespohár." — Minden belemagyarázást tudatosan kerülve, a verset és a képeket nem fogom párhuzamosan vizsgálni. Nagyok a történelmi és társadalmi viszonyok közti eltérések a művek keletkezését tekintve. Talán a vers címében a tétova és a festmények lakk nélküli matt felülete teremtett tudat alatti intuitív kapcsolatot. Vagy az ábrázolt tárgyak szuggerálták köl. tőnk szavait? A festőt körülvevő eszmei és tárgyi világról, közvetlen környezetéről hű képet ad festményeinek tartalma. Pontosabban: ami e világból érdekli, érzékenyen érinti és egyéniségéhez közel áll. A láto'ttak alapján én ezt beszűkültnek találom. Nem életművet, csak néhány képet bemutató kiállításról van szó. Amit mondok, csak ezekre vonatkozik. Az általam nem ismert képek minden megállapításomnak ellenkezőjét is igazolhatják. A látott képek —kevés kivétellel — tavalyi kelet- kezésűek. Ez jó. A művész legfrissebb alkotásait hozta hozzánk. Ezek többsége csendélet. Még ha figyelembe veszem a variációk egy témára művészi lehetőségét, akkor is indokolatlanul kicsi a megörökítésre érdemesnek ítélt tárgyak köre. Csavart palack csavart üvegdugóval. Esztergályozott gyertyatartó egyszeregyszer égő gyertyával. Köcsög ecsettel, lúd- tollal. Sószóró, cukortartó, teáskanna, tányér, üvegkehely, mint állandó rekvizítumok. Mellettük a festő személyére utalnak: az epres vázlat, a katalógus, a kivágott újságcikk, a kapott virág. Művészi megoldásuk hangsúlyozottan keresetlen, puritán eszköztelénséget sugall. Az 1978-ban készült női portré (minden kép cím nélküli) láttán, két magyarázat kínálkozott a megfestett tárgyak kis számára és a képeken elfoglalt — szinte állandó — helyükre. Majdnem mind itt tűnik föl először. Az egyik feltevés szokványos: a tárgyak szimbólumok is. A másik bizarr: lehetnek mágikus jelek is. Mindkét esetben a festészet lírájához érünk. Ebből a szemszögből a festő horizontja is tágabb, és a képek tartalmát is mélyebbnek ítélhetjük. Tavalyi képeinek másik fele az illusztratív természetábrázoláshoz közel álló míves töklevél- sorozat. Ha a dekorativitást egy-egy képén csíkos incjével egyénivé teszi, akkor felismerhetjük képszerkesztésének szigorú fegyelmét. A képeit meghatározó személyiségjegyek ellenére sem tartom kiforrott művészegyéniségnek. (Körösi) egyik drámai képsorának. Ilyen parafrázis a terrorhullám híreinek illusztrálására szánt, két áldozatot nem követelő, robbanás — robbantás. Nem politikai vagy világnézeti álszenteskedés miatt, de kevésbé tetszett o párttitkár, plébános, kocsmáros, jósnő egyaránt eredménytelen tanácsadóként való párhuzamos szerepeltetése. Értékeltem az egyes helyzeték komikumát, de együtt szájbarágós volt. A telefon-poénok is erőltetettnek és túljátszottnak tűntek. Az események fonákságát jobban hangsúlyozta a piti zsaroló „felemelkedése, tündöklése és bukása". Az alkotók Giorgio Capitani rendező vezényletével a helyszín és a szereplők — neorealista eszközökkel való ,— akárhol, akárki lebe^ akármikor varázslatával téfben és időben meq- határozhatatlanná teszik a látott cselekményeket. Érdekes ellenpontként a film hét nő és két férfi jellemző testméreteinek esetleges felsorolásával indul. De kire jellemző? Milliókra. Aztán kínos pontossáaaal úgy határozza meg a község helyét, hogy három létező helytől 18 km távolságba teszi, amely pont sajnálatosan nincs a térképen. Ezt még aláhúzzo egy álommal, ahol Szmolenszk szerepel a helytől 18 km-re. A szatíráig menően eltúlzott szenvedésektől megszületett új házasságok időtállóságáról sincsenek illúziói a forgatókönyvíró kettősnek: Luciano Vincen- zoninak és Nicola Badalucco- nak. Elég egy véletlen találkozás és a volt férj belefeledkezik a hajdani feleség lehajlás közben szoknyájából előtűnő combjainak valaha nem sokra becsült látványába, amit az hálás mosollyal nyugtáz, amíg a másik kettő a vendéglői asztal alatt „tettlegesen” győzködi egymást az újra felforrósodó szenvedély kölcsönösségéről. Minden kezdődhet elölről? Felőlünk. Két szép színésznő: Jane Bir- kin és Catherine Spaak alkatilag feleltek meg leginkább az igazán bravúrosan egyensúlyozó Roberto Gerardi kamerája előtt. Az operatőr sehol nem lépte át a jóízlés határát. A férfiakra is annyi jellemvonás halmozódott statikusan, hogy alakításuknál többet nem is kívánhatnánk. Valamikor, valahol volt két házasság. Mindkettőben boldo. gan nevelgették nevelhetetlen két gyermeküket. Aztán ebből a két házasságból lett két újabb frigy, ugyanolyan boldog, egészen addig, míg ki nem alakul az a szituáció, amikoris a két újból ismét lehet két régi. így van? Elvégre a házasság minden szexuális, anyagi és lelki problémát megold. Vagy nem így van§ Körösi Pál Hangversenykörúton Baranya megyében Illától* • Metró Tisztában vagyok vele, hogy a kákán is lehet csomót találni, hadnagyon igyekszik az ember. Mégis igaz, hogy a met- rónk azok közé a korszerű technikai eredmények közé tartozik, amelyeknél semmiféle szégyenkezésre nincs okunk. Ami persze nem azt jelenti, hogy emiatt a tény miatt tetszett nekem — s gondolom sokaknak — a kedd esti riport- műsor, amely a budapesti metró történetét dolgozta fel napjainkig. Zűrös történetét az úgyszintén nem lezárt és tisztázott jelenig. A riportműsor egyszerűen érdekes volt — s mondhatunk-e ennél dicsérőbb jelzőt? Nem hamis öntömjénezés tette rokonszenvessé, nem eredményeinknek az a szárnyaló, „kicsire nem adunk” dicsőítése, amelynek egy hajdani híradó jóvoltából — ma már szerencsére így mondhatjuk: — csodálkozó tanúi lehettünk. Sokkal inkább egy reális krónikás szemlélet, amely nem festette feketébbre se, fehérebbre se a tényeket, csak egyszerűen igyekezett megmutatni őket. A metró — s ezt bjzony azoknak is el kell ismerniük, akik hajlamosak arra, hogy a fürdővízzel kiöntsék a gyereket is — kezdetben is nagyszabású, a kor színvonalán álló terv volt, sőt mi több, ami megvalósult belőle, az sem volt éppen elvetendő. Csak egy dolog hibád- zott, a lehetőségek reális felmérése, de ez aztán néhány évre végzetes hiánynak is bizonyult. A metró építésének kezdetén sem a tervezők, sem a mérnökök, munkavezetők, sem a munkások nem voltak még jártasak ebben a szakmában, mindnyájan életükben először találkoztak ilyen feladattal. El tudom képzelni, milyen nagyszerű lehetőségnek érezhette ezt egy fiatal mérnök, egy dolgozni szerető kétkezi szakember, még akkor is, ha 1952 szellemében dicséret helyett olykor inkább gyanakvással találkozott. Leendő papok, kiebrudalt színészek, hajdani grófok és ki tudja miféle furcsa szerzetek kaparták-hordták a földet a főváros alatt. Hős építők? Olyanok is voltak köztük nyilván, megszállott szakemberek, de — és a riportfilrri érdeme, hogy ez ki is derült belőle: — valamiképpen azokra is kisugárzott ennek a vállalkozásnak a nagysága, kollektívaformáló ereje, csaknem történelmi korszakértéke, akik csak a nagyobb pénzért, kényszerűségből, vé- letlenségből kerültek oda. Közösen átélni valamit, ami nem felejtésre ítélt epizód — mindig nagy dolog. S a metró maga nem epizód lett, inkább csak az lett epizód, hogy krumplit tároltak benne. Azután mégiscsak győzött a józan ész meg a józan számítás, és a metró felépült, s hónapok alatt olyan közönséges közlekedési eszköz lett, mint tegnapelőtt a villamos volt. Hogy aztán a továbbiakban a kéreg alatti vasút vagy a mély építésű vasút híveinek van-e igaza, illetve melyik félnek mikor és mennyiben, azt persze nem tudom. Csak remélem, hogy az okosabbiknak hisznek. Az ember eltűnődik, amikor tizenöt—húsz esztendős eseményeket lát viszont: történelemszámba megy-e ez már, vagy még csak olyan privát emlék, mint egy tavalyelőtti balatoni nyaralás. De ha arra gondol, hogy a tizenöt—húsz éveseknek majdnem olyan régi dolgok ezek, mint az első, billegve fölszálló, ügyetlen repülőgépek látványa, vagy Eizenstein némafilmjei minekünk — akkor különösképp helyeselheti, hogy a televízió visszalapoz néha' egyszerű, különösebb szenzációt nem jelentő tegnapi eseményekhez. Hiszen ebben a filmben se csak a metróról volt szó. H. E.
