Dunántúli Napló, 1980. március (37. évfolyam, 60-90. szám)

1980-03-02 / 61. szám

DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM 1980. MÁRCIUS 2. HUNKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT ILLYÉS GYULA Tersei 163 * BERTÖK LÁSZLÓ versei 195 TANDORI DEZSŐ : „Mindig a megoldás lehetősége../' (Berták László költészete) 168 NÁDAS PÉTER: A fájdalom szépen visszatért (elbeszélés) 205 PÁLYI ANDRÁS: Te kedves, szép fiú (elbeszélés) 215 CSENGERY KRISTÓF versei 222 RÁBA GYÖRGY versei 223 BOR AMBRUS: Réz tányér (elbeszélés) 225 LÁSZLÓ ANNA: A nyelvtebetség (elbeszélés) 232 KÁLNOKY USZLÓ verse 237 KÁLNCKY LÁSZLÓ: Hamlet elkallódott monológja (A versről a költővel ijäUfx László beszélget) 239 MIKLÓS FAI SzáatA Piroska képeihez 245 SOTÉR ISTVÁN: Ivodalontról és képzőművészetről (Sík Csaba: A Parthenon lovain innen és tál) 248 GYURKOVICS TIBOR versei 251 KISS DÉNES versei 253 MIHALIK ZSOLT versei 254 BÉCSY TAMÁS: Színházi előadások Budapesten 255 ARATÓ KAROLY verni 2Ő3 HÉRA ZOLTÁN verse 265 BÄTHORI CSABA versei 2G6 1900 március A Jelenkor márciusi száma A Pécsett szerkesztett iro­dalmi és művészeti folyóirat lírai rovatában többek kö­zött Arató Károly, Berták László, Illyés Gyula, Kálnoky László és Rába György ver­seit olvashatjuk. A széppró­zai írások sorában Bor Amb­rus, László Anna, Nádas Pé­ter és Pályi András elbeszé­lése kapott helyet. A Versről versre sorozat­ban ezúttal Kálnoki László Hamlet elkallódott monológ­ja c. költeményéről beszélget az íróval Lator László. — Az irodalmi tanulmányok közül kiemelkedik Tandori Dezső ILLYÉS GYULA Ős tél írása Berták László költésze­téről. „Irodalom a gyorsuló idő­ben" címmel új sorozat in­dul a márciusi számban a magyar irodalom időszerű kérdéseiről. Elsőként Németh László időszerűségéről be­szélget Béládi Miklós, Czine Mihály, Király István és Ve- kerdi László. A kritikai rovatban egye­bek mellett Sőtér István ta­nulmánykötetéről Csűrös Mik­lós, Grezsa Ferenc Németh László-könyvéről pedig Tüs­kés Tibor írását közli a fo­lyóirat. Villogóra most szálkái a tócsa; fagytól pöndörül a falevél. Pléhkemény az elhagyott madárijesztőn a condra. Semmi sem él. S minden vacog. Tócsa, falevél, letört ágfa: agyarak csattogásai a láb alatt A tegnap puha bundájú föld veszettül harap, Arculcsapás szellönyi szél. Valahol kitört: árad vissza ránk, visongva Ősvad, jégkorszaki csorda. Ablakon túl minden e lét-túli tél foglya, rabszolgái sorsra. Minden vacog. Kályha hűsége hátamig ér. Király vagyok; kitartóan, palásttal kevélyen. „Szabadok I Mindnyájatok képviseletében!” BERTÓK LÁSZLÓ Állsz egy üres lavórban „Szabadság, szerelőm! E kettő kell nekem." Patán Sándor Onnan a plakátokon, palánkokon, s a látóhatár vándorló peremén, állsz egy üres lavórban, amit úgy nevezek most: emlékezet, állsz piros kis ingben, füstösen, annyira hihetetlenül, hogy meg sem látnak, miközben halomra öldösik egymást érted, azaz: négymilliárd-féle képmásodért, amely „nem tud külsővé válni”, nem te vagy. Állsz egy üres lavórban, amit úgy is hívhatnék: jövő, gyönyörű vagy és meztelen, tehát múlandó, elpusztítható, hullámzói lassan, mint a hold minden alkalmi gravitációban, s mikor annyira önmagad leszel, hogy önmagadról elfeledkezel, fölismer mind, és újra megfogan az időben a tér, a nincsben a van. Ö ssznépi értekezlet a Fej­lesztési Igazgatóságon. A gépírók, adminisztrá­torok is részt vesznek. Vagyis nem túlságosan fontos. Csak mint rendesen: a fő­nök mondja a magáét és nem éppen tömör beszédű. De ha azokkal hasonlítja össze az em­ber, akikről innen-onnan hall. akkor nem is éppen terjengős. Utána egy-két vállalkozó szel­lem megismétli a főnököt, pasz- tell-eltérésekkel. Egy még vál­lalkozóbb szellem kijelenti: — Nem értek egyet azzal, hogy... S beleakaszkodik egy csekélyke dudorba, az élénkség kedvéért Más alkalommal finomabbra hangszerel: — Ha figyelembe vesszük, hogy... A főnök el­egyengeti a csekélyke dudoro­kat és megkérdezi: nincs-e va­lakinek mondandója más tárgy­ban. Nincs, hanem mennek ha­za. Kellemes ez, még ha nem is tetszik némely — elenyészően kisszámú - hőzöngőnek. Meg­nyugtató, hogy ismerik a me­netrendet. És a tradíciót. To­vábbá afféle biztonságot is ad, hogyha megéltünk tegnap és ma, megélünk holnap is. Még továbbá a nélkülözhetetlen lazí­tás órája is ez, elengedik fü- lük-farkuk, télvíz idején is, nem­hogy ilyen dögkánikulában. — Nincs-e valakinek monda­nivalója más tárgyban? — kér­dezi a főnök. Fónagy Edit szólásra jelentke­zik Veszter Lehelné menten ke­serűen gyűlöli. Kezdjük azzal, hogy Edit most is ápolt, frizurá­ja hibátlan, ruhája friss. Vesz­temé is így jött be reggel. Most a melle alatt verejtékfolt, a ha­ja meg csatakos. A hőség csi- pi-marja vékonyka, tejszínű bő­rét. Dél óta tusolásra vágyik. Könnyű annak, aki nem izza- dékony! Editnek gyereke sincs. Ha az ő Gabi fia, minden til­tás ellenére kiszalad az utcára, mert már türelmetlen lesz, hogy az anyja hol késik... Ha Gó­binak baja esik a tébolyult for. gólomban ott náluk... ha nyolc napon belül gyógyuló is... akkor Veszter Lehelné le­önti sósavval, leönti Fónagy Editet. — Kedves kartársaim, én szeretnék... én szörnyen sze­retnék jó légkörben dolgozni — mondja Edit. — És énrám egy­re feltűnőbben haragszanak, amiért öt nyelven beszélék fo­lyékonyan. Hiszen a munkakö­römhöz tartozik! Kérem, hogy talán ne is felszólalásként... Inkább talán, mint a kötetlen beszélgetésben, de tisztázzuk, miért is haragszanak rám. Rizó Béla éberen figyel. Egy­felől. Másfelől ugyancsak ébe­ren figyel. Arra, hogy senki észre ne vehesse a figyelmét. Zsebéből kis blokkot húz elő, ki. tép egy lapot, firkál. Nem ügyel rá, mit. Előbb széket, osztalt firkál, később hímvesszőt, majd külön, öncélúan egy fügefaleve. let. Tudomása szerint forrón sze­reti Fónagy Editet. De család­apa lévén, nincs az az óvatos­ság, amely túlzott volna. Az ét­kezőben sohasem ülnek egymás mellé. A kapun sohasem lépnek ki együtt. A vállalatnál jószeri, vei egymásra sem néznek. Elő­fordulhat, hogy mindez bántja néha Editet Viszont Béla egy­szer sem ígérte, hogy elválik és feleségül veszi szerelmesét. Ami tudomása szerint rendkívüli jel­lemerőre vall. Míg más férfiak hasonló helyzetben össze-vissza fogadkoznak. Fónagy Edit választ vár. Nagy a csend. Olvadt zsír a délutáni kánikula, csöpög, sőt, ömlik. Szeme végigpásztázza a hall­gatóságot. Megakad a tekinté­lyes Szikora Pálon. Szikora csak magában felel: „Olyannyira vi­lágos, hogy nem igényel kifej­tést. Ha valaki nálunk magas szinten beszél például franaiául, az érték. De mert Fónagy Edit így beszél franciául, angolul, oroszul, németül és lengyelül — hát az az egy nyelv kevésbé érdem. Az erény devalválódik — kétszer kettőt!” Eközben a nem kevésbé ta­pasztalt Bállá Balázs azt gon­dolja: „Inkább csak szeretné, hogy haragudjanak rá, az bi­zonyos jelentőséget kölcsönöz az embernek. Ha Editet sokra néznék, különszobát kapna, leg­feljebb egy szobatársat. De ő a zsúfolt nagyterem sarkában ül, ami markánsan megmutatja a jelentéktelenségét.” Karikásék két hete házasod­tak kiiktatták a kánikulát, az értekezlet kezdete óta egymás­hoz tapad válluk, karjuk. A kis Karikósné férje fülébe súgja: — Szar csaj. — Ismered valami szemétsé. gét? — kérdii szintén suttogva Karikás. — Messzire bűzlik. — Mégis, közelebbről. — Riszálja magát, nem bír a feltűnési viszketegségével. Domborít, hogy aztán mindenki róla szövegeljen. Egyelőre nem szövegel senki, a sustorgás meg — noha el­mosódottan, értelme nélkül, de hallatszik. A főnöknek az oz életfelfogása, hogy az égkerek- világon mindennek oka van. Ok és okozat szoros összefüggés­ben ... Tudni nem tudja, de akkor is nyilvánvaló ... Meg­szólal : — A nyílt beszéd embere va. gyök, ne is kerteljünk, elvtár­sak, mondjuk ki leplezetlenül, Fónagy Edit fitogtatja a tudá­sát, itt a baj. S erről a jövő­ben le kell szoknia. — Mintha titkokat közölne, amelyek nem mindnyájunk fü­lének valók! — kiált fel Vesz­ter Lehelné. „Hoppá — gondolja Cser­mely Elek — ajánlatos lesz vi­gyázni! Még majd rám kenik a titkokat, meg hogy sántít a visszailleszkedés!” Tudniillik, Csermely szülei jogtalanul kül­földre távoztak annakidején, s ő angol iskolába járt. Később beleesett egy magyar lányba és hazatért. Ő aztán bírja a nyel­vet, s csak a nálunk szokásos formulák miatt ellenőrizteti le­veleit Edittel. Olykor angol mon­datokat váltanak. Ennek vége legyen! Kész, ésszel éljünk! Dóczi Oszkár asztmáson zi­hál : — A napokban meg kellett állnom Editke íróasztala mellett. Úgy éreztem magam, mintha holmi exkluzív és elidegenedett külföldi cégnél tartózkodnék. Nem is az én édes magyar ha­zámban ! Maros Imrének eszébe jut, hogy egyszer, sok-sok évvel ez­előtt vállalati szervezésben meglátogatták Egyiptomot. Ahol is a karórákat két órával előbb­re kellett igazítani. Ettől az egyetlen Dóczi Oszkár ódzko­dott. Olyannyira, hogy kijelen­tette: „Én pedig el nem sza­kadok édes magyar hazámtól! Ha őnékik megfelel, hogy most tíz óra von, nem pedig dél, ak­kor énnekem is megfelel, mind­halálig!” Miáltal a csoport reg­gelente hétkor kelt és nyolckor vágott neki az ottani különös ■■MM világnak, Dóczi Oszkár azon­ban ötkor kelt és hatkor indult el, örökké álmosan és morogva. Hogy ki látott ilyet, korahajnal, ban felverni a népet, mert ha­rangozni se hallottak arról, mi a kultúra és a civilizáció! — Nem egészen értem, de azért világosodik... — latol­gatja Edit. — Amikor a kartár­sak hozzák a külföldre írott le­veleket, hogy javítsam ki, én az eredeti nyelven szoktam man. doni, hogy így oroszosabb, vagy angolosabb, vagy ponto­san kifejezné, hogy . .. vagy kettős genitívusz esetén.... De- hát, aki hozza, az ért ozon a nyelven. Nem gondoltam, hogy hiba... Amellett valóban le le­het szokni... És én majd igyek­szem is. „Minek mindjárt leszokni! — gondolja Maros Imre. — Mi­nek mindjárt odakenődni!” És felpattanna, hogy beszéljen. Csakhogy túlságosan levegőt­len a helyiség és túlságosan nagy a páratartalom. Fullad. Bagatell az egész, o szerve­zet tizedmásodpercnyi rövid­zárlata. De a tizedmásodperc- ben eszébe ötlött a halál. Az a páratlanul eredeti felisme­rés, hogy mindnyájan megha­lunk. Méghozzá kozmikus mér­ték szerint: pillanatokon be­lül. Roopant gyengédség fogja el. Beszél: — Kérem szépen, Fónagy Edit nyelvtehetség. De a leg­nagyobb képességű nyelvtehet, ség is felejt, ha nem gyako­rolja ... Ezért megróni őt?! És nem is csak a gyakorlat... Ez az ő kis öröme, többlete, játéko... A hang rendkívüli gyengéd­sége általános megütközést kelt. Edit elveszti az önuralmát és Rizó Bélára kapja a szemét Szerelmese fekete daccal ha­rapja be a száját. Visszafogott, mégis fenyegető. Eszeveszetten féltékeny természetű. Edit le­szögezi magában, hogy a hoz- záillőek korosztálya már réges- régen megnősült. Viszonylag igen kevesen özvegyülnek meg a középkorú férfiak közül. Aki pedig elválik: többnyire egy aktuálisan verhetetlen követ­kező kedvéért Rizó Béla nem válik el, de az embernek le­gyen filozófiájo. Már az ógö­rögök megmondták, hogy aki kapálódzik sorsa ellen, azt a sors vonszolja, cibálja, míg a belenyugvókat kellemetesen vezeti. És Rizó Béla adottságai igazán kedvezőek az ágyban. Edit riadozik és szeretné Maros Imrét kiradírozni a képből. Ugyanakkor Bállá Balázs o mellette ülő Szikora Pál fülé­hez hajlik. — Mi o véleményed, ez o Maros csakugyan ennyire kor­látolt? — Nem kétséges — felel Szikora. Bállá eltöpreng: azt hihet­nénk, az ostobaság rögtön megmutatkozik. Neki meg már ötödik éve beosztottja Maró* és csak ma lett kézenfekvő... Ugyanakkor az egyszál Va­dász Dani mélységes tisztelet­tel bámul Maros Imrére. Hogy egy ember ilyen vakmerőén bá­tor legyen! Ugyanis neki. Va­dász Dánielnek kellene felszó­lalnia, az ő birtokában van­nak a meggyőző érvek. E* még nem is késő ... Dühösen szónokol magában: „Figyelje­nek rám, rosszhiszeműen, vagy jóhiszeműen, ez itt a kérdés! Nem szubjektív szempont, ha­nem vastag tény! Engem ta­valyelőtt majd agyonfurkóltak, amiért nem értek egyetlen ide­gen nyelven sem. Szívettépően aggódtak, mi lesz velem, ha nem tudok elolvasni semmiféle külföldi közleményt. Azóta ta­nulok, mint a megveszekedett Mondom: olvastam ezt-azt Kiesik a szemük a csodálkozás­tól: — Maga?! Lefordította valaki?! Mondom: értem én is. Lemosolyognak oz Olüm­poszról: — No, kissé félrema­gyarázhatta, Dani... Némileg fantáziáit, no igen, képzelő­déssel pótolta az értést” Dóczi Oszkár meg felhorkan: — Nincs okunk vidulni-de- rülni, kérem! Itt veszélyek rej­tőzködnek! Fónagy Edit a nyel­vi szemfényvesztésével kozmo- polita'légkört áraszt A főnök azonban józan férfi. Ingatja a fejét: — Elvtársak, elvtársak, itt tartanak még? Hol élnek, mi­kor élnek vajon? Az ötvenes évek elején? „Kozmopolita lég. kör!” Ugyan már! Amennyiben becsületes dolgozókról van szó, eszünk-ágában sincs leírni azo­kat, akik az egykori kiváltságos rétegekből érkeztek hozzánk. Ha a mi érdekünkben hasz­nálják fel tudásukat, nem ku­tatjuk többé, milyen családban szívták fel tudásuk alapjait — Az én néhai édesapám bakter volt Börzsönyszunyog ál­lomáson! — zihál Edit. — Én kollégiumban laktam, végig o tanulmányaim idején! Igazol­ni tudom! — lehalkul. Csak az, hogy . .. hogy énnekem igen könnyen mentek a nyelvek, ér­dekeltek és egészen könnye­dén ... — szégyenlős a hang­ja. — Erről én nem tehetek ... — és dugná magát, mint a hajdani szüzek a testük szép­ségét. — Nagyon kérem, fon­tolják meg: az egyiknek ehhez van tehetsége, a másiknak ah­hoz, a harmadiknak amah­hoz ... — Végül sirósan elcsuk- Hk a hangja. — Vitathatatlan! — bólint o főnök. — Akkor be is fejeznénk. Köszönöm a türelmüket. Szántó Piroska: Egy bokor mák László Anna A nyelvtehetség (részlet!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom