Dunántúli Napló, 1980. március (37. évfolyam, 60-90. szám)

1980-03-16 / 75. szám

KULTÚRA 1980. MÁRCIUS 16. |~~DT DN HÉTVÉGE 8. Rajz - Drawing A hatalmas színrabló Kováts Kriszta és Lukács József A gyermek a közönség spe­ciális rétegét jelenti, ami a szín­házra sajátos feladatokat ró. A gyermekszínházi élmény —akár pozitív, akár negatív előjelű — meghatározó lehet a holnap színháznézőjére is, hogy csak ezt az egyet emeljük ki a rend­kívül összetett hatásrendszerből, ami a gyerekeket színházi elő­adáson éri. Ez a hatás, mint le­hetőség, hosszú ideig nem volt jelen a Pécsi Nemzeti Színház műsorpolitikájában. Most vi­szont — három év után először — ismét valódi gyermekszínhó- zat láthat a pécsi és a Pécs környéki közönség egyik fontos, ha nem a legfontosabb rétege. Színházunk idei műsortervé­ben szereplő művet — egy ed­dig ismeretlen norvég szerzőtől, Tor Age Bringsvaerdtól A ha­talmas szinrabló címmel — ere­deti színpadi játékot, tehát nem dramatizált mesét, hanem drá­mai művet állított színpadra. S ha ehhez hozzászámítjuk azt, hogy a maga erejéből, ponto­sabban egyik fiatal rendezőjük, Katona Imre fordításában, ak­kor örömünk kétszeres lehet, amit — hibáival együtt — ki- teljesit maga az előadás. A norvég író személyéről nem sokat tudunk azon túl, hogy norvég és fiatal. Bizonyos jelek arra utalnak, hogy pedagógus is lehet, ám mégsincs híján a drámai szerkesztés törvényei­nek, a gyermeklélek ismereté­nek, s mindannak, amire a fo­gékony kisgyerek akár 3—4 éves korából naponta rácsodál­kozhat a világból, ha megnyom egy vagy több gombot otthon a család tömegközlő eszközein, avagy elcsíp valamit a felnőttek napi politikával kapcsolatos eszmecseréjéből. Évekkel ezelőtt egy neves tv-riporter 3 éves kis­fia megkérdezte: „Apu, milyen ország az a Laosz, hogy ott mindig „helyzet" van?...” Hány és hány gondolkodó kis­gyerek szeretne vagy szeretett volna választ kapni a dolgok, a napi események miért?-jére, összefüggéseire, okaira, ha ezt életünk ritmusa vagy szülői fi­gyelmünk, felkészültségünk le­hetővé tenné vagy tette volna. Ha a tankönyvekben később kielégítő válaszokat kapna tör­ténelmi tényekről és korszakok­ról, amikről a fáma is alig szól, amikről nem szeretünk beszél­ni... A norvég író ebben a művében végtére is annak ad hangot, arról szól, ami a világ­ban évtizedek — századok — óta foglalkoztatja az embere­ket, ami az emberiség örök nagy témája, de ma különös­képp időszerű: hogyan lehetne megóvni földünket a háború és az emberi gonoszság hatalmá­tól és veszélyeitől. Következteté­se — ahogyan ez egy modern mesétől elvárható —, naiv, kis­sé „túldidaktizált”, de nagyon tisztességes és merem remélni: hatásos. Arra ösztönzi, neveli kis hallgatóit, nézőit, hogy az összefogás erejével az ember­telen sötét hatalmakat le lehet győzni, amelyek az emberektől elorozták a színeket, s életük­ből kilopták az éneklés, a mu­zsika örömét. Lám, ez történt ebben a furcsa mesevilágban is. De a két főszereplő személy, a gyáva bohóc és a ravasz macska összefogásával a csúf szörnyet — „aki azt hitte, hogy övé a világ, ... hogy kedvére kizsákmányolhat akárkit. .. csak a pénzben hitt és az aranyban és abban, hogy a föl­dön az erőszak a törvény” — sikerült ártalmatlanná tenniök. Mindez persze egyelőre csak a mesében van így. Ám a rende­ző és a színészek jókedvű dal­tanulással, közös énekléssel bo­csátják útra a lelkes nézőtábort. Itt, a kedves beethoveni dallam gyermekvers szövegéből az is kiderül, „hogy a szabadság rit­ka kincs", tehát egy s más ten­nivaló ennek a korosztálynak is jut majd a „mesebeli” ádáz hatalmak ellenében. Katona Imre lendületes, élve­zetes, modern hangvételű elő­adást teremtett, amelyben a já­ték, a játékosság dominált és nemcsak azért, mert ez a da­rab műfaji jelölése. Díszletvilá­ga rendkívül egyszerű, mégis — főképp látványelemekkel — kitűnően épít a gyerekek fan­táziájára. Másik erőssége az előadásnak, hogy színészei ré­vén nagyszerű kontaktust teremt a nézőtérrel: képes a gyerekek teljes figyelmét birtokolni közel másfél órán keresztül. A ha­gyományos mesejáték keretei­ben harmonikusan ötvözi a színjátszás különböző stílusele­meit. (Pl. szürreális motívumok, realista, sőt, naturális elemek: bohóctréfa, bűvészmutatvány stb. keverednek). Ezzel is fokoz­za a darabkínálta mozgalmas­ságot és olykor enyhíti is, fel­oldja a mű direkt pedagógiai célzatát. Hangeffektusaiban azonban visszafogottabb lehet­ne. Igaz, hogy ez a darab „já­ték gyerekeknek 4-től 94 éves korig”, azért elsősorban a 4-től 10 éves korúak látják. A harci zajokat, zuhanó repülést, erdei huhogást (?) létrehozó elektro­nikus hangok ereje vagy a két „őrszemet” játszó színész böm- bölése, jó pár decibellel meg­haladja azt a határt, amikor még nem fáj egy átlagos fel­nőtt dobhártyája. Két karakterisztikus alakítás­ról szólhatunk. Kováts Krisztina jó színészi adottságokkal, haj­lékonyon, és kedves nőiesség­gel formálta meg a bűvészhaj­lamú macska figuráját. Társa, Lukács József is mindent elkö­vetett, hogy mulatságos, jó szín­padi bohóc legyen. Nem arány­beli differenciát akarok kimu­tatni. A különbség alkati kér­désből adódik, a groteszk irán­ti érzékből, ami velünk születik vagy sem; attól még valaki le­het jó színész. De Kováts: „a” Macska: Lukács— bohócot ját­szik ... Az előadás sikerét Ga­lambos György, Mester István és Péter Gizi említésre érdemes játéka is elősegítette, de akiket név szerint nem említünk: a tel­jes előadógárda, mindent elkö­vetett a megérdemelt siker ér­dekében. Várjuk a folytatást. Wallinger Endre Pinczehelyi Sándor, a Pécsi Galéria vezetője „Rajz — Draw­ing 80" címmel nemzetközi ki­állítást szervezett, melyen az ál­tala figyelemreméltónak tartott magyar és külföldi művészek raj. zait mutatta be. A kiállítás nemzetköziségére utaló cím második szava, a rajz angol nyelvű megfelelője, a ,,dra­wing" és jelentésárnyalatai su­gallják, hogy a rajz is — épp­úgy mint bármely más műfaj — napjainkban egy sor újabb feladatot kapott, vagyis más lett. Az angol szó szinte végte­len kapacitásúra tágítja a „rajz” hagyományos tartalmát, mezsgyéjén a művészi tevékeny­ség legellentétesebb pólusait is egymáshoz köthetjük. Mert néz­zük csak. Drawing: rajzoló, vo. nó, vonzerőt gyakorló, kihúzó, kihúzás (fog, köröm, szög stb.), szabadkézi rajz, tervrajz, váz­latterv, intézményezés, bevétel, váltó kibocsátása, szállítás stb. Bizonyos szövegösszefüggé­sektől kap ennyiféle jelentést o „drawing”. Magyarul azonban még nem tesz ennyit Történeti, gyakorlati és művészeti tapasz­talatunk ma még némiképp fe. dí nyelvi beidegződéseinket, s innen lehet tán, hogy az an­golul nem feltétlenül jól értő, valamint művészettörténetben nem feltétlenül jól iskolázott ki­állításlátogató számára a rajz csupán, mint „vázlat, más mű­fajhoz tartozó alkotás előké­szítő eszköze, másrészt önálló művészeti alkotás" marad. A kiállítás éppen o lexikon- címszóban rögzített tradíciót üt­közteti néhány, szinte tetszőle­gesen kiragadott művészeti ténnyel, és máris kitetszik eb­ből a műveletből, hogy a rajz ma már, mint valamilyen egyez­ményes jel, alteregója lett a bármely eszközzel lejegyezhető első ötletnek, a faragásnak, műanyag-öntésnek, a fotónak, az ofszetnyomásnak, írógépelés- nek kottaírásnak, táviratnak. Vagyis a képírás korábbi kor­szakai hitelesítette eljárás nap­jainkra számos, vele egyenérté­kű eljárással kiegészülhetett. De nincs valami tévedés itt? A mindent megengedő műfaji parttalanság nem sért más te­rületeket? A végtelen kapaci­tás nem teszi támadhatatlanná és minősíthetetlenné tárgyun­kat? Hiszen ahol mindent lehet, ott értelmetlenné válhat min­den, pro és kontra. A kritika feladata a kritizá- lás — mondhatnánk magabizto­san, ha a kiállítás védtelensé- ge, parttalansága, keresettsé­ge, bizonyos fokig divatszerűsé­ge és komolysága nem állítana elő metszéspontokat, melyek képzőművészetünk feladatkere. sésének és feladatvállalásának érzékeny területeit segítik meg­határozni. És ha egy kritikus tör­ténetesen még azt is tudja, hogy milyen nehézségekbe kerül ma egy akármilyen nemzetközi ki­Bachman Gábor grafikája állítás megszervezése, máris el. áll attól, hogy az „objektív ne­hézségek” kitétellel védhető hi­bákat vagy hiányosságokat ki­fogásolja. A kritikus inkább ab. ból a hiedelméből indul ki, hogy a kérdéses kiállítás feldol­gozása nemcsak tiszta elége­dettséget és a kelletekorán ér­kező dolgok okozta derűt ala­pozza meg, hanem rengeteg gátlást vált ki közönségéből. A művész joggal érezheti, hogy megtette a magáét, hiszen meg­tette. Elkészítette művét. A közönség is megtenné a magáét, ha valami elemi se­gítséget kapna. De nemcsak a szem „szótára” hiányzik. A dol­gok jelentőségét más kontúrok­kal „leíró" mindennapi élet ár­nyékában súlytalanná válik az avantgárd gesztus, a lázadó hülyéskedés — oka és követ­kezménye rejtettsége miatt — hülyéskedés marad, és a kér­dés: „Mivégre mindez?" a sok­szorosan kiérlelt gátlások csa­tornáiban pattog visszhangta- lanul. Mert olyan kiállítást látunk, ahol a bemutatott munkák többsége a művészeti alkotás­aktivitás fókuszába a teóriát, koncepciót, ötletet helyezi, s ezáltal a tételezett tárgy szel­lemi összefüggéseinek logikai újrakonstruálását célozza. A kiállított művek ezért mutatnak párhuzamosságokat költészettel és matematikával, filozófiával, tételes utópiával, régészettel és kaballisztikával. A kiállított mű­vek ezért távolodnak el a köz­napi módon értett „esztétikai", szem számára adott esélyeitől, ezért távolodnak el a megfor- málttól az éppen formálódó irányába, a készen kapottól a személyes feldolgozásban be­teljesedő felé. A kritikus mono­lógjának alig lehet módja ar­ra, hogy a kiállítás megértését a vizuális filozófia, a pszicho- grafika, identifikáció, időtartam darabok stb. ars poeticájával gyorsítsa, és nem is feladata ez. Ugyanakkor alig rejtheti véka alá meggyőződését, miszerint, ha a műalkotás „eszméjéből” kell következnie az előállítás módjának és folyamatának, ak­kor ezt a művészenként és mű­venként más-más eszmét-kon- cepciót közölni kell a sokféle­ségben biztonságát elvesztő kö­zönséggel. Igazán jelentéktelen kiállítások elé is gyakran írnak jól orientáló előszót. Esetünk­ben is hasznos lett volna ezt megtenni. A kritikus tudathasadása majdnem teljes. Ha önmagát teszteli, az újonnan begereb­lyézett információk tudatában jó érzés tölti el: nemzedékének eddig ismeretlen egyedeitől lá­tott érdekes dolgokat. A kiál­lítást példásan rendezettnek, esztétikusnak találja, a kortárs — kisebb megszorításokkal „e. gyetemes” — képzőművészet műhelygondjaiba pillanthatott be általa. A kiállítás látogatóit fi­gyelve viszont szégyenérzet fog­ja el. Ennyi kétkedő pillantás, kérdést kimondani tétova ajak­mozdulat, méltatlankodás és le. forrázottan távozás egy helyen! És ha mindebből kifejeződik valami, mennyi légüres térben markolászó tisztességes indulat fűti azt! Demagógia lenne, ha a kritikus a vizuális kultúra vak­foltjai helyett szégyenfoltokról kezdene beszélni? Tetszett a kiállítás, de nem tetszett, hogy a sokféleképpen értett kritériumok mennyi előnyt- hátrányt jelentettek a művészek­nek. Erdély Miklós „Kontextus” (Szövegösszefüggés) című lapja az emlékezési folyamat megindí­tásával, az érzelem logikájára való utalással egyik legjobb példája a legkevesebbel leg­többet kifejező munkáknak. Szenes Zsuzsa rajza-írása ön­magáért beszél. A feladat át­gondolása és remek kivitelezé­se emeli Gellért B. Istvánt is a legjobbak közé. Halász Károly finom geometrikus tusrajzokkal hitette el, hogy festői tevékeny­ségének valóban kiindulását je. lentik a rajzok. A „nagy ne­vek" inkább jelenlétükkel, mint műveikkel sejtették, hogy a vállalkozás fontos. G. Alviani, M. Mertz, P. Lowe, Moreilet példákat adtak a szisztemati­kus alakítás általuk is művelt változataira, és kiemelték e tárgyban ugyancsak jelentősei alkotó Lantos Ferenc munkáit. A kritikus ostobának és ügyes­kedőnek tartja Galántai György visszacsatolásos táviratát, és ba­nális ötletei miatt a legnagy­szerűbb kivitelezés mellett is lé­nyegtelennek találja H. Hehler, Körössényi Tamás, 1. Robakows- ki, H. Philipp munkáit. Igen ha­tásos lapot küldött Ortutay Ta­más (Balaton), finom grafikák­kal szerepel a román 1. Nica és az angol J. Patterson. A csend tagolására vonatkozó jegyzeté­vel Attalai Gábor adott jó pél­dát a koncept-műfajra. A kritikusnak vannak továbbá ismeretei arról, hogy hazánkban a rajz (mint olyan és egyálta­lán, valamint drawing) többek által művelt médium. Ezeknek a kiállításról való kimaradását könnyedén magyarázhatta vol­na egy alcím, mely szűkíti va­lamelyest a potenciális részt- 'vevők körét, egyszersmind ma­gyarázza a távolmaradást. Aknai Tamás Pécsről indult el Emlékezés Szuchich Máriára Tizenöt évvel ezelőtt, 1965. március 16-án a magyar fő­városban 79 éves korában megholt Szuchich Máriái író­nő, a boranyai születésű Bar- ta Lajos, Kossuth-díjas író özvegye. A Magyar írók Szö­vetsége saját halottjának te­kintette. Hamvosztás előtti búcsúztatása március 22-én délben volt a Farkasréti te­metőben. Szuchich Mária ha­lála érzékeny vesztesége volt a szocialista magyar iroda­lomnak. Szuchich Mária 94 évvel ezelőtt, 1886. május 11-én Pécsett született. Apja városi tisztviselő volt. Iskolába az apácákhoz járt, s előbb az egykori Petrezselyem, a mai Aradi vértanúk, majd később a Nyíl utcában lakott. Már egészen fiatalon az írással jegyezte el magát. Tutsek Anna után a „Magyar Lá­nyok" című ifjúsági lapot szerkesztette. 1919-ben a Ma­gyar Tanácsköztársaság ide­jén az újonnan megalakult írói Szakszervezet a „Lányok Újságja" szerkesztésével bíz­ta meg. A „Lányok Újságja" hasáb­jain az ifjúságot igyekezett új irányba nevelni. Milyen kérdésekről írt a lapban? Pél­dául: Mi a tőke?, Mi a bér­munka?, Honnan ered a kommunizmus és a kommu­nista szó?, Hol élt Lenin, mi­előtt az orosz forradalom élére állt? stb. Többször jelentek meg írá­sai Gaál Mózes „Az Én Új­ságom”, Benedek Elek a „Pajtás” és Izsóf Alajos Zászlónk" című gyermeklap­jában. Mindössze tizenegy éves volt, amikor megírta „Ta­vasztól télig" című naplóre­gényét, amelyben Pécsről, pé­csi emberekről szólt a króni­ka hitelességével. Regényé­nek előszavában a pécsi életről így írt: „Ott húzódik az erdőkkel borított Mecsek lejtőjén az ősi város: Pécs. Szűk hegyi utcák visznek föl a sok templomos ódon vá­rosból a szőlők, az erdők le­ié. Nehéz, nyomasztó volt az élet errefelé. Fülledt, áporo- dott légkör, a kitörni készülő vihar előtt: az egész város jellegében valatni régiesség\ megkövesedett felfogás, er­kölcs, szokások, s a kikerül­hetetlen változást, a XX. szá­zad forradalmas korát alig- alig, lehetett még sejteni." A „Tavasztól télig" című regényében Szuchich Mária tulajdonképpen egy tizenhat éves kislány tavasztól télig írt naplóját közli. Regénye csak az emigráció éveiben Po­zsonyban jelent meg. Ma­gyarországra, Budapestre is eljutottak példányok köny­véből, amelyről a kritikusok elismerően írtak. Illyés Gyula1 például a „Nyugat” folyóirat hasáb­jain többek között a követ­kezőket írta róla: „...oly tiszta, közvetlen őszinteséggel mondja el az alig egyévnyi időnek hétköznapi esemé­nyeit, hogy a 16 éves kis hősnő szavai nyomán egy egész kor társadalmának ke­resztmetszete nyílik az olva­só elé ... Szuchich Máúa mindezt oly művészi követ­kezetességgel, oly ekonomi­kus, élő stílussal tárja elénk, hogy azonnal benne érezzük magunkat ebben a sötét for­gatagban ... és szorongva várjuk, hova sodorja a vihar ezeket az első látásra any- nyira megismert, megértett alakokat." Barta Lajos Pécsett, a mai Déryné utcában bérelt szo­bát és feleségül vette Szu­chich Máriái írónőt. A Ma­gyar Tanácsköztársaság bu­kása után, 1920-ban Szu­chich Mária férjével együtt emigrációba kényszerült. Az emigráció éveit Pozsonyban, Prágában, Bécsben, Lipcsé­ben, Berlinben és Londonr ban töltötte. Az emigráció­ban a két legnagyobb né­met nyelvű gyermekújság, o bécsi „Regenbogen" (Szivár­vány) és a berlini „Der hei­terer Fridolin" (Vidám Frido­lin) rendszeresen közölte írá­sait. Emigrációs éveiben külföl­dön számos cikke, írása je­lent meg. Pozsonyban hagyta el a sajtót „A lányok elin­dulnak" című regénye, amely épp úgy, mint a „Tavasztól télig" c. műve történelmi em­lékeket állít a századforduló körüli pécsi világról, a bomla- dozó polgári életről. A „Matka Sen” c. regénye a Nova Zena (Új Asszony) című szlovák hetilapban je­lent meg. „Silvus” c. könyve Berlinben hagyta el a sajtót o Malek Verlag kiadásában. Ez meséket tartalmaz. A má­sodik világháború után, Bécsben ez újabb kiadásban jelent meg. A könyvből 10 000 példányt a Német Demokratikus Köztársaság is átvett. Ugyancsak a máso­dik világháború után Hallé­ban „Magyar írók németor­szági működése" címmel ki­állítást rendeztek és ezen Szuchich Máriának 28 cikke szerepelt. Pusztai József

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom