Dunántúli Napló, 1980. február (37. évfolyam, 31-59. szám)

1980-02-09 / 39. szám

1980. február 9., szombat Dunántúlt naplö 3 11 weimari Bauhaus pécsi bútorművese Csőszékek a kiállítóteremben Breuer Marcel-bútorokat vásárolt Svájcban a pécsi múzeum Az elmúlt évben a Janus Pannonius Múzeum legjelentő­sebb iparművészeti szerzemé­nye öt darab külföldön vásá­rolt, Breuer Marcel tervei alap­ján készült csőbútor volt. A pécsi születésű Breuer Marcel pályája külföldön telje, sedett ki, ezért munkásságának itthon kevés nyoma maradt. A világhírű építész éppen bútor­terveivel hívta fel magára elő­ször o figyelmet, mikor az 1920. as években a weimari Bauhaus legbensőbb köréhez tartozva, a bútorműhely tanáraként első­ként alkotta meg o csőszék mo. delijét. A funkcionális-konstruk- tív építészet kialakulásával egyi­dejű, azzal harmonizáló, tömeg- gyártásra alkalmas típustervei közül néhányat külföldön 1925 óta folyamatosan gyártanak. A Kulturális Minisztérium lehetővé tette, hogy a múzeumok vásá­rolhassanak néhányat e ma is gyártott és népszerűvé vált bútorokból. Magyar közgyűjte­mények közül elsőként Pécs élt ezzel a lehetőséggel: 5 szép darabot vásárolt Svájcban. Breuer Marcel csőbútoraival maradandóan beírta nevét o modern iparművészet, bútormű- vesség történetébe is. Bauhaus- beli pécsi építésztársaival (For- báth Alfréd, Molnár Farkas) ellentétben Breuer hazajövetele, kor, a 30-as években nem ka­pott építészi feladatot Pécsett. Az ő terveinek szellemében ké­szült csőbútorok azonban mór akkor eljutottak szülőváro­sába: az 1936—1938. között épült Uránia (mo Petőfi) film­színház korszerű berendezése­ként. Az innen származó egyet­len szék jelezte csupán eddig a bútorművesség új korszakát ho­zó fémbútort a múzeum gyűjte­ményében. A most vásárolt két asztal és három szék ugyan még nem elegendő ahhoz, hogy a 20-as évekkel a lakótér alakításában és berendezésében induló dön­tő változást önálló kiállításon szemléltethessük. A pécsi Modern Magyar Képtár anya­gának új épületbe kerülésekor (amelynek tervei már elkészül­tek), tágasabb kiállításon a modern környezetalakítást és építészetet forradalmasító Bauhaus-műhely jelentőségét, sokoldalúságát teljesebben be lehet majd mutatni. Többek kö­zött éppen e bútorok segítségé­vel is: a kép, rajz, tervanyag tárgyakkal kiegészülve tud majd meggyőző képet adni e műhely szemléletéről, jelentőségéről. A két, különféle méretű, ala­csony asztal egymásba tolva kombinált bútorként is használ­ható. Könnyen mozgathatók s felállíthatok külön-külön a la­kásban. A legtöbb újat azon­ban az ülőbútoraival hozta Breuer. 1921 óta foglalkozott a Bauhaus asztalosműhelyében bútortervezéssel és -készítéssel. Először a hagyományos fa- és textilanyaggal dolgozott A Bauhaus gyakorlat szerint alap­kutatásokkal, anyagkísérlettel, funkcióelemzéssel jutott el a csőszék modelljének elkészítésé­hez. Fémvázaihoz furnér helyett hamarosan jobb anyagokat talált. A széket a fémállványzatra és a ráfeszített, rugalmas tartást szolgáló bőr, textil hevederekre egyszerűsítette. A krómozott, hajlított csőváz-bútorok „fény- vonalai" tagolták és némiképp enyhítették is a derékszögre szerkesztett lakótér sterilségét és puritánságát. Ugyanakkor a ház mérnöki formájában testet öltő gondolkodás racionalitását is kifejezték. Breuer természetes anyagok, bőr, vászon, nádazás, fonás alkalmazásával oldott székformáinak ipari jellegén. Már a kortárs kritika kiemelte Breuer bútorainak azt oz eré­nyét, hogy azok mentesek a funkcionalizmus egyoldalú ra­cionalitásától. Breuer levegős, tiszta térbeli szerkezetre redukált székei „hi­deg székek", amelyek azonban a párnázott, kárpitozott székek kényelmét nyújtották. E néhány típus is érzékelteti a formai vál­tozatok sokaságát Reméljük, a következőkben itthon is sikerül még felkutatni és begyűjteni magánkézben lé­vő más Breuer-bútorokat is, hogy anyagunkat teljesebbé té. ve, azt minél előbb egy Breuer- kiállításon bemutathassuk a pé­csi közönségnek. Mendöl Zsuzsa muzeológus Kétféle mese Vonnak esték, amikor a té­vében pompásan „kijön a lé­pés”. Ilyen volt a múlt péntek este is, amikor a közkedvelt Delta után új magyar tévéjá­ték következett, egy kitűnő szovjet író, Raszputyin színmű­ve alapján. A tájékozatlan né­ző is pillanatok alatt megálla­píthatta, hogy a nagy orosz írók nyomdokain haladó szer­zővel van találkozása, olyan, látszólag jámbor és egyszerű, de belső drámáktól feszülő mikrovilágot láthat tehát, amelyben a valós bajok, szí­nes jellemek és az élet meg­annyi apró, de izgalmas jelen­ségének pontos, ízes ábrázolá­sa mellett nem marad hely a megszokott közhelyeik számára. Ebben a világban sokminden változatlan vagy nehezen moz­duló, az emberek megkövesült erkölcsöket, szokásokat hordoz­nak, az életkeretek szerények és behatároltak. Ugyanakkor a legmarkánsabban ott van a je­len is, mint valami szüntelen szél, amely látszólag csak a levegőt mozgatja meg, valójá­ban hegyeket formáz, rombol és épít, ha lassan is, nehezeb­ben észrevehetően is. A kö­zösségi morál nem olyan do­log, ami egyik percről a má­sikra csak úgy kialakul. Nagy erő a szükség, az emberi ön­zés, az érdek, a pénz — akár­milyen is annak a birtoklási szintje. Nehéz nemcsak szavak­ban, de tettekben is erkölcsös­nek lenni. Az erkölcs persze sose tisztán, csak tendenciájá­ban van jelen, és hatalmas a változatok skálája. Az ember­séges, szenvedésben edződött tsz-elnöktől és attól az öreg­asszonytól, aki a temetésére gyűjtögetett fillérkéket adta oda gondolkodás nélkül a bajbajutott Marijának — a képmutató és zsugori Sztye- panidáig milyen hosszú az út, milyen változatosak az átmene­tek. Az odaadottat visszara- vaszkodó, a maga helyett a gyereket kunyerálni küldő, a pénz mellé „árukapcsolással” a bölcselkedéseit is adó. S mindezekhez a valóságos figu­rákhoz valóságos háttér is já­rult, s mindezektől o Lengyel György rendezte tévéjáték — vontatottságai ellenére, vagy azokkal együtt — olyan lett, mint egy életszelet, amelyet a feldolgozás, akár egy egyszerű nagyítóüveg, egyszerűen csak segít jobban szemügyre venni. Ezzel szemben a Mese és valóság címet viselő Szilágyi riportfilm nem egyszerű szele­tet készített a valóságról, ha­nem megszondázta azt. A vett mintákat vegyszerekkel kezelte, Jelenetkép a Koportos című filmből. Jobboldalt a főszereplő, Rostás Mihály. 0 0a Két évvel ez­előtt még meg- fjTjj hajolt itt, Pé­B esett a vászon előtt Cséplő Gyuri, miután ' — megélte sorsát a koméra előtt, ahogy va­lahonnan egy dunántúli ci- gónysorból elindult megkaposz- kodni egy másfajta világ, más­fajta életmód szokásaiban. Ezt o kopaszkodást nem bírta a szi­ve; talán egy évvel se élte túl a filmet. Gyarmathy Lívia jóvoltából most Rostás Mihállyal ismer­kedhettünk a szemlén. Igaz, egyelőre csak a filmvásznon, a bemutatóra nem ért ide a messzi Szabolcsból. Rostás Mi­hály, bár irodalmi forgatókönyv figuráját kelti életre — Balázs József kisregényét, a Koportost sokan olvashatták — gyűrt ar­cával, fájdalmas tekintetével, nyilvánvolóan mégis a saját sorsát hozta a vászonra. Azt a sorsot, amely már kiszakadt a cigánysorból, a pesti autócsor­dák között végzi a maga mun­kás-dolgát, de szokásaibon, ér­zéseiben nem sokat változott. S az se biztos, hogy ezért a változatlanságért szégyellni kel­lene magát. KOPORTOS Balázs József egyszerű törté­netét Gyarmathy Lívia úgy vit­te vászonra, hogy ott szükség­szerűen jelen van a cigányfolk­lór is. Nem lehet másképp, hi­szen lakodalommal kezdődik a film, s nagyobb részét egy te­metés előkészületei adják. A dalok, táncok, a siratós, mos- datós hangjai, mozdulatai azonban nem misztikus, vonzó különlegességei a történetnek, s nem is ábrázolódnak úgy, mint borbár, megvetésre méltó szokások. Szinte józanok és hi­degek, amilyenné századunk második fele koptatta a régi közösségek szokásait. Pont any- nyit érők, minta pap szokványos szavú imái, vagy más temetők kriptával kérkedő kivagyiságai. Ami igazán érdekes Gyarma­thy Lívia filmjében, hogy ezek a folklór elemek, meg az egész szokatlan szituáció — a Pestről hazahívott cigány-munkásnak el kell temettetni fiatalon meg­halt feleségét — egyre inkább elveszti szokatlansógát, egyedi­ségét. Egy ember él, mozog előttünk, akit sokszor nyomoF- gatott az élet, s most nem is annyira a halott feleségét, mint magát akarja becsülni a „szép temetéssel”. S mint bárki más, aki erejénél nagyobb dologra is mer vállalkozni, rokonszen- vünk kíséretében próbál meg minden lehetségest, hogy sike­rüljön az, amire vállalkozott S hogy három kosárhoz való vesz- szőért kínlódik s bukik el tervei­ben, az mór szinte érdektelen; vele bukunk valamennyien, akik szerettünk volno vele együtt el­érni valamit. Már teljesen ér­dektelen az is, hogy ez az em­ber cigány, vagy nem cigány, folklórszokások vannak jelen, vagy nincsenek jelen, lehetne akár japán—emlékeztet isegy kicsit japán filmekre figurája — hottentotta vagy bármi más: egy ember. Ember, oki akart valamit, s az élet elbuktatja. Rostás Mi­hálynak lehetett ilyesmiről elég tapasztalata. Szép film főszereplője lett. Bernáth László Elve vagy halva Bukás, fölemelkedés, forra­dalmak, önkényuralmak, hon­mentő háborúk, részvétel valós érdekek nélküli támadó hábo­rúkban ... A magyar történe­lem eléggé sarokba szorított történelem. Gyorsan pergő, nagy kérdések, nemegyszer csattanós válaszok szegélyezik. Olyan folyamat, amelyben, ha sorsszerűséget keresünk, azt kell látnunk, hogy többnyire a nemzettől idegen erők (még ha belsők is), akartak ennek a sorsnak a kovácsai lenni. Vagy- vagyokkal, ha törik, ha szaka­dokkal teletűzdelt út ez, ami olykor a nemzeti lét vagy nem­lét alternatívájához is elveze­s az eljárás közismert alapel­ve szerint e minták a vegysze­rektől ilyen meg ilyen szint öl­töttek, megzavarosodtak, el­változtak, de természetük így lett jobban látható. A katali­zátor egy mese volt, egyike azoknak, amelyek túlélve szü­letési környezetüket, annyira letisztultak, éterivé váltak, hogy már-már olyanok, mint egy ma­tematikai egyenlet, amelynek nincsen megoldása. Jó ötlet volt felkérni — láthatólag gon­dosan megválogatott — a ri­portalanyokat, hogy próbálják azonosítani magukat a mese egyik vagy másik hősével, mert morális típusok és vélekedések színes sorát kaptuk eredmé­nyül. Ha azonban szavazni kel­lene, a „merítő" módszerű ri­port és e között a megoldás között, én feltétlenül az előbbit választanám. Emebből éppen az hiányzott, ami a té­véjátékban, kitalált történet volta ellenére, megvolt: az élet „szaga”, az a sokszor esetle­gességekben, véletlen adalé­kokban megnyilvánuló egysze- riség. H. E. tett. Ezek a megállapítások fo­galmazódtak meg bennem, mi­után megnéztem Rényi Tamás Elve vagy halva című új film­jét. És ez talán nem is volt túl­ságosan eredeti reakció ré­szemről, hiszen erről szólt a film. A múlt század ötvenes évei­ben, miután a vérbe fojtott sza­badságharcot az önkényuralom váltotta fel, maroknyi csopor­tok próbálták felszítani ismét az ellenállás üszők és hamu alatt parázsló tüzeit. Ilyen volt az a kis társaság is, amely Noszlopy Gáspár vezetésével, fanatikus hittől vezéreltetve ar­ra szánta el magát, hogy el­fogják a Magyarországra láto­gató császárt. Vállalkozásuk esélytelen volt és mégsem tá­gítottak elhatározásuktól. Rá­ment az életük, de tették, amit hitük szerint tenniük kellett. Az önkényuralom persze tovább folytatódott, további áldozato­kat szedett. Mi volt akkor ezek­nek az életeknek az értelme? — teszi fel a kérdést a film. Az értelmes halál — mondja az egyik szereplő. Az, hogy ezek az emberek ugyanazért tudtak akár meghalni is, amiért éltek. Az alapokhoz érkezve tehát eti­kai kérdésekkel kerülünk szem­be. Mindez önmagában véve nem új problémafölvetés. A té­mát is ismerjük. Mégis azt mondhatjuk, hogy egy eléggé eredeti és minden ízében új, modern felfogású magyar fil­met láthattunk. Rényi Tamás rendezőnek sikerült az ilyen té­mákkal »óhatatlanul együttjáró buktatókat elkerülnie és egy gondolatgazdag, ugyanakkor a legszélesebb mozinézői tá­bor érdeklődésére is joggal számot tartó filmet megalkotnia. A rosszabbak fajta buktatók közül elsőként lehetne említeni a kalandosság csábítását, hi­szen elfogni a császárt, mago a kaland, túljárni a spiclikkel és katonasággal zsúfolt ország osztrák urainak az eszén, merő izgalom. A másik nagy veszély pedig a díszes romantika lett volna, az eszmények és sze­relmek hatásos, ugyanakkor rendszerint rosszízű tálaláso. Mindebből aligha kértünk volna. Hogy a film gondolatgazdag, izgalmas,és szép látványt nyúj­tó volt, az csak a nagyon ala­pos, körültekintő művészi mun­ka eredménye lehet. Mert ezek a tulajdonságok ritkán szoktak így együtt jelen lenni egyetlen alkotásban. Itt a „kalandos­ság” helyét a jó ritmus, az iz­galmas fényképezés (Szabó Gábor operatőr munkája), o romantikáét pedig a kemény, céltudatos és egyszerű fogal­mazás vette át. A film törté­nelmi elhitető erejét, időbeli dimenzióit nem a díszletek és a kosztümök, hanem a mora- déktalanul tisztázott művészi mondanivaló határozta meg. Ha példát keresünk arra, milyennek kell lennie a jó ér­telemben vett ,,közönségfilm­nek'’, ezután nyugodtan lehet hivatkozni az Élve vagy halva című filmre is. Mert ez olyan. Van mondanivalója az egyete­mi tanár és a segédmunkás számára, anélkül, hogy bárme­lyik véglet felé engedményeket tenne, anélkül, hogy akár sznob laposságbo, vagy olcsó „ka­landosságba” hajlana. A si­kerben — mert reméljük, ez a film végre közönségsiker lesz — a film főszereplői (Djoko Ros- sich, Balázsovits Lajos, Cser­halmi György, Garas Dezső, Mécs Károly és Kelemen Jenő) is méltán osztozhatnak. Bebesi Károly

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom