Dunántúli Napló, 1980. február (37. évfolyam, 31-59. szám)
1980-02-03 / 33. szám
1980. FEBRUÁR 3. HAGYOMÁNY DN HÉTVÉGE 7. Csehov és a pécsi sajtó Gondolatok A. P. Csehov születésének 120. évfordulóján 120 évvel ezelőtt, 1860. január 29-én született Anton Pav- lovics Csehov (1860—1904), Taganrogban. A klasszikus orosz irodalomnak azokhoz a képviselőihez tartozott, akiknek a neve és művei a pécsi sajtó hasábjain is népszerűsítésre kérültek — elsősorban a Pécsi Közlöny (1893—1913), a Pécsi Napló (1892—1944) és a Dunántúl (1911—1944) szerkesztői jóvoltából. Még az orvosi egyetem hallgatója Moszkvában, amikor Antosa Csehonte álnéven már írogat a vicclapokban. A világirodalom egyik legjelesebb novellistája lett, s többek közt ezzel is magyarázható, hogy a társadalmi bajokat kitűnő diagnózissal feltáró kisepikái művei közlésére szívesen vállalkozott a pécsi sajtó is. Az első híreket o Pécsi Figyelő (1873—1902) közli Csehov- ról, 1898. szeptember 28-án, ugyanis ebben az évben jelent meg a Falusi asszonyok c. elbeszélés- és rajzgyűjteménye, mely „meglepő bizonysága Csehov csodálatos megfigyelő tehetségének, hangja elevenségének és plas. tikusságának..." A rövid ismertetés névtelen pécsi szerzője „o legújabb orosz elbeszélői gárda egyik legzseniálisabb tagjá”-nak nevezi „Csehov Antal”-t, akit a jeles műfordító, Szabó Endre (1849—1924) mutatott be a magyar olvasó- közönségnek. A XIX. század utolsó éveiben és a XX. század első évtizedében több fordításgyűjtemény is jelent még műveiből, ezek azonban lényegében a fiatal Csehov rövidlélegzetű műveit ismertették meg a magyarokkal. Míg Fenyvesi István bibliográfiája („Az orosz és szovjet kultúra a szegedi lapokban 1890—1944”, Szeged, 1967.) arról számol be, hogy a szegedi sajtó kilenc Csehov-no- vellát közölt a vizsgált időszakban, addig Pécsett 10 év alatt tíz Csehov-novella került bemutatásra városunk sajtójában (A borbély, 1903; A látogató 1903; A chameleon 1904; Egy csettintés 1904; Egyszer egy évben 1905; Az ordó, 1905; Az ajándék, 1907; A tábornok, 1907; A felügyelő bizottságban, 1911; A fogadás, 1913.) Az egyik Csehov-novella a helyi sajtóban kétszer is publikálásra került (A műdarab, 1904; Az ajándék, 1907.) a Pécsi Naplóban, illetve a Pécsi Közlönyben. Csehov 44 éves volt, amikor 1904. július 15-én Badenweiler- ben meghalt. Ebből az alkalomból közölte a Pécsi Napló Csehov, A műdarab c. novelláját, ami mutatónak számított a korábban megjelent Tarka históriák című Csehov- kötetből (Ungvár, 1903.). amelyet Zsatkovics Kálmán (1855— 1920) ungvári műfordító adott ki. Nekrológot is a Pécsi Napló közölt Csehovról, 1904. július 17-én, ami — a többi magyarországi nekrológhoz hasonlóan — nem adhatott reális értékelést a nagy orosz klasz- szikus művészetéről, hiszen a nagyobb terjedelmű írásai és elbeszélései csak később kerültek lefordításra, a hazai kritika ekkor még nem ismerhette az igazi Csehovot. A novellista Csehov első magyarországi népszerűsége közepett a drámaíró Csehov is szót kapott a magyar színpadon. A „V á n j a bácsi” 1920. május eleji vígszínházi bemutatója nyitotta meg a Csehov-bemuiatók sorát. Pécs színházlátoaató közönsége is 1920-tól kezdett ismerkedni Csehovval. A Csehov-mű- velc sajátos atmoszférája azonban sok vonatkozásban idegen volt a nyugati drámákhoz és vígjátékokhoz szokott pécsi kő. zönség számára. A Dunántúl a Pécsi Nemzeti Színházban bemutatott „Ványa bácsi^-ról — többek között — a következőt írta: „. . . Néhány ideges jeleneten kívül alig van élet és lélek a darabban, tehát lélektant is hiába keresünk benne. A játszó színművészek birkóztak ugyan hősiesen a sok szóóradattal, de egyébként nem tudtak formát adni Csehov dramatizált életképének” (Dunántúl, 1920. október 9.) A Krónika (1920—1921.) c. pécsi lapban k. I. (feltételezhetően a Krónika főszerkesztője: Kondor László) tollából jelenik meg színikritika 1920. október 15-én, de ez sem elismerő vélemény: „... A darabban kétségkívül kevés az akció és az egész inkább érzelmi dokumentum, mégis, egyike a legerősebb orosz emberrajzoknak.” Érdekes, hogy amíg a Ványa bácsi-nak Pécsett sem volt sikere, addig a siklósi utcai Nyári Orfeum sikerrel mutatta be ugyanabban az 1920- os évben Csehov két vígjátékát: a Kérők-et és a Rákot. Dr. Kardos Imre pécsi ügyvéd lapja, a Hír (1919—1921) szerint a „Csehov-darab a legtisztább irodalom, amit vígjátékban kívánni lehet". (Hír, 1920. július 30-i szám. Csehov drámai művei hazai sikertelenségeinek abban az időben meglehetősen sok oka volt. A hagyományokkal szakító csehovi dramaturgia — a „drámaiadon dráma" megteremtésével — még Oroszországban is nehéz helyzet elé állította a Sztanyiszlavszkij (1863—1938.) és Nyemirovics- Dancsenkó (1858—1943) kvalitású rendezőket is. A shakes- peare-i drámákhoz, a „szerelmi háromszöges" nyugati történetekhez és könnyebb operettekhez szokott magyar színház- látogató közönség számára sok vonatkozásban idegennek tűnt o csendes emberi tragédiákkal teli csehovi világ. Mivel Csehov jelesebb drámai „fázis- eltolódással” jutottak el Magyarországra egy véres világháború és az ellenforradalmi rendszer közepette, a magyar „talaj” semmiképpen sem volt kedvező a történelmi és társadalmi viszonylataiktól immár megfosztott, rezignált hangulatot árasztó Csehov-drámák „befogadására”. Csehov műveinek magyarországi sorsát azért mindig is figyelemmel kísérte a pécsi sajtó. Jó néhány Csehov-mű magyar nyelvű megjelenéséről tájékoztatta a pécsi olvasókat (pl, a Vizsgálóbíró — Pécsi Napló, 1927. szeptember 14.). Még a Sirály londoni bemutatójáról is ír Kelemen Sándor, a Pécsi Napló 1925. december 25-i számában (A. Tschechov: Tengeri sirály). Csehov pécsi „fogadtatásának" van egy egyedülálló vonása is: nálunk ugyanis még az eszperantó is „besegített” Csehov egyik műve terjesztésében. A két világháború közötti Pécs második legnagyobb olvasótáborával rendelkező napilapja, a Dunántúl 1913. dec. 25-i számában közölte Lajos Gyula (1877—1955.) eszperantó—magyar fordításában Csehov A fogadás (oroszul: „Pari”, 1888.) című novelláját. Anton Pavlovics Csehov mind novellaíró művészetéről, mind drámái igazi értékeiről olvasóközönségünk lényegében csak a felszabadulás után alkothatott reális képet, miután — kitűnő műfordítóink jóvoltá ból — lényegében lefordításra kerülhetett Csehov minden munkája. A Magyar Helikon Kiadó újabban 8 kötetben jelentette meg Csehov műveit, s az utolsó kötet (Szahalin) még Csehov leveleit és vallomásait is eljuttatta kitűnő fordításban a magyar olvasókhoz, 1975-ben. Színházaink repertoárjai azt mutatják, hogy Csehov újra reneszánszát éli (Ivanov; Ványa bácsi, Sirály, Három nővér, Cseresznyéskert). Dr. Hajzer Lajos Újságíróból lett író Emlékezés Zsikó Gyulára A Dunántúli Napló 1965. február 3. számában gyászkeretes, rövid közlemény jelent meg, amely szerint: „Zsikó Gyula életének 57. évében hosszas betegség után elhunyt." Immár tizenöt éve annak, hogy Zsi'kó Gyula pécsi író, újságíró, könyvtáros, kultúrház- vezető kezéből február elején kihullott a toll, kiesett a könyv és örökre elköltözött tőlünk az élők sorából. Ha nem hunyt volna el fiatalon, akkor most 72 éves lenne. 1908. november 7-én a ma már Pécshez tartozó Ma- gyorürögön született. Édesapja — akit már ötéves koráiban elvesztett — autodidakta kádár volt. Anyai ágon kisparaszti családból származott. Már gyermekkorában megismerkedett a szegénységgel, a nyomorral, ami fiatalon forradalmi szellemet alakított ki benne. Kitűnő eredménnyel leérettségizett, majd 1928-ban beiratkozott a pécsi Erzsébet Tudományegyetem bölcsészeti karára, Iatin-magyar-görög szakra. Az egyetemtől nem kapott ösztöndíjat, mert tagja volt a pécsi egyetem bölcsészeti karán 1927-ben megalakult, radikális irányú Batsányi János Társaságnak. Itt ismerkedett meg a fiatalon elhunyt kolozsvári származású Kováts Józsefiéi, Bajosa (Holler) Andrással, Dénes Tiborral, Fejtő Ferenccel, Ijjas Jankovits Antallal, Kardos Tiborral, Patkós György- gy el, Kolozsvári Grandpierre Emillel, valamint Kása Lajossal. A Társaság hangsúlyozta, hogy a nép demokratikus jogaiért küzd az irodalom eszközeivel, a parasztság elesett sorsának megjavításáért, a földreformért és vallotta a szomszéd népekkel való együttműködés szükségességét. Itt a pécsi egyetem falai között jegyezte el magát élete végéig az irodalommal. Sokoldalú író lett belőle. Irt verseket, novellákat, ifjúsági regényt, meséket tanulmányokat. Első verseskötete: a „Szavak, szavak, szép szavak" 1922-ben, a második: „Vágy, munka, élet" címmel 1937-ben jelent meg. 1946-ban: „Jóság úrfi" címmel ifjúsági regénye, míg 1947-ben a budapesti Szent István Társulat kiadásában „Mesék" címmel mesekönyve hagyta el a sajtót. Zsikó Gyula újságíróból lett író. Első írásai a pécsi „Dunántúl" c. napilapban jelentek meg. Ennek a lapnak belső munkatársa, a törvényszéki és sportrovat vezetője volt. 1944. december 17-én az „Új Dunántúl" munkatársa lett. 1946-ban a „Független Nép", a Kisgazdapárt pécsi lapjának főmunkatársa, később pedig felelős szerkesztője lett. 1955-től — rövid megszakítással — a Szakszervezetek Baranya megyei Tanácsa, központi könyvtárában dolgozott, és nagy érdeme volt abban, hogy a szakszervezeti könyvtári hálózat Pécsett és Baranya megyében kifejlődött, illetve fel- virágzott. Számos tanulmánya jelent meg a pécsi irodalmi folyóiratokban. Irt a Janus Pannonius Társaság folyóiratába: a „Sor- sunk"-ba, valamint a Magyar írók Szövetsége Dunántúli Csoportjának folyóiratába, a Szántó Tibor által szerkesztett: „Dunántúl" folyóiratba. Ez utóbbiban 1953-ban jelent meg: „A szovjet fantasztikustudományos és kalandos irodalom" c. írása, valamint több könyvismertetése. A „Sorsunk" c. folyóiratban (1945) nagyobb tanulmánya látott napvilágot: „A földreform" címmel. 1965. február 3. számában a Dunántúli Napló így írt róla: „Gazdag életút áll mögötte. Tisztelettel és szeretettel, a család mély gyászában osztozva búcsúzunk Zsikó Gyulától, barátunktól, munkatársunktól." Pusztai József Ciripelő atomok — Végül a szó mdga is meghal... A nyelv elnémul... És így nyoma sem lesz többé annak, hogy milyen szép volt nekünk a Bolyai utca ... — Hát akkor kódolom jelre. Gerjesztek! A hidrogén hullámra táplálom és a Világtér tücsökjei: a 21-es hullámhosszon cirpelő H-atomok világűr-örökre lüktetik— zengik zengik—lüktetik hogy milyen feledhetetlenül szép volt nekünk a Rózsadomb lankáján Budapesten a Bolyai utca. A tudománynépszerűsítő Írások állandóan visszatérő problémája a megfelelő stílus, nyelv megtalálása. Úgy kell továbbadni, érthetővé tenni a szak- tudományi ismereteket, hogy a tudományos precizitás megőrzése mellett a mondanivaló laikus olvasó számára is követhető legyen. A szaktudományod száraz, idegen szakkifejezésekkel tűzdelt nyelvéről nehéz áttérni a mindennapi nyelvre, és még nehezebb költői magasságokba szárnyalni, érzékletes hasonlatokkal emberközelbe hozni a tudományos témát. Tamkó Sirató versének részlete tanulságos olvasmány a szakírónak. Tartalmazza a tudomány eredményeit: a ritka hidrogéngáz 21 centiméter hullámhosszú rádióhullámokat bocsát ki. A sugárzás felléptét van de Hulst, holland csillagász még 1945-ben megjósolta, több mint tíz évvel később észlelték is. A hidrogén rádió- sugárzásának segítségével deríSirató Károly: A Bolyai utca) tették fel a távoli extragalaxisok szerkezetét, a spirálkarokat hidrogén felhők alkotják. A Tej. útrendszer hidrogénfelhőinek vizsgálatával pedig kiderült, hogy a Tejútrendszer is spirálköd. Az univerzumban mindenütt fellépő hidrogénsugárzás hullámhosszán kerestek kapcsolatot a kutatók távoli civilizációkkal, a rádióhullámok modulálásával továbbítottak információt, válaszra várva. A költő is a hidrogénsugárzásra bízza üzenetét, a Bolyai utca szépségének megörökítését. Tamkó Sirató Károly tudja és versében visszaadja a fizika eredményeit és hozzáteszi a maga költői többletét: a H-atomok, mint a világűr tücskei ciripel- nek-ciripelnek. Az örökre lük- tető-zengő tücsköktől egyszerre megelevenednek a gázfelhők, emberközelbe kerül a száraz tudomány. Köszönet a költőnek. Jéki László Nyolcvanöt éve született Dési Huber István Nyolcvanöt esztendővel ezelőtt, 1895. február 6-án született Dési Huber István. A mindennapok szorításában proletárokat, munkásokat és parasztokat festett, s egy életen át elkötelezettséggel alkotott egy világnézet segítségével és érdekében. Nagyenyeden látta meg a napvilágot. „Származásom — írja egyik beadványában — apai részről német kisiparos, anyai: bocskoros nemes. Négyéves voltam, amikor elvesztettem azanyámatés 12 éves korom óta élek a magam kenyerén. Voltam kovácsinas, kifutó, pincérgyerek, majd nekilódultam a világnak és becsavarogtam fél Magyarországot. Zsákoltam kint a Dunán és robotoltam a Gubacsi úton, a sertésvágóhídon." Nehéz ifjúi évek után sodródott ki az első világháború frontjaira, ahonnan tüdőbajjal tért vissza. Rövid otthoni tartózkodás után, 1921-ben Pestre került, és az apjától elsajátított ezüstműves szakmában helyezkedik el. Bár rajzolgatott a fronton is, tudatos szándékkal ekkor vesz először ceruzát, szénrudat a kezébe. Sorstársaihoz hasonlóan nappal a gyárban dolgozik, esténként az iparművészeti iskolát látogatja, s eljár Podoli- ni Volkman Artúr képzőművészeti szabadiskolájába is. 1921- ben, hogy ismerkedhessék a •klasszikus mesterek nagy alkotásaival, több éven át Olaszországban vállal ezüstműves munkát. Közben megszállottan dolgozik, rajzokat, rézkarcokat készít. A húszas évek végén tér vissza Budapestre. Dési Huber István művészi kibontakozása egybeesik a harmincas évek elején fellendülő magyar munkásmozgalommal. 1932-ben végleg le kellett mondani a szakmájáról. Gyönge szervezete mindinkább felőrlődött. Ez időtől kisebb-na- qyobb megszakításokkal, különböző szanatóriumok lakója volt, s két alkalommal is rendkívül súlyos tüdőoperáción esett át. Sorsa csupa megpróbáltatás volt. Nem járta végig a műveltséget adó és művészetre előkészítő főiskolát, amit megtanult és legmagasabb szinten megértett, gyakorolt, csak Dési Huber István: Önarckép a saját tapasztafásából szerezte. Művészetére Derkovits Gyula épp úgy hatással volt, mint a művészet más ágában dolgozó eszmei küzdőtársak, József Attila és Radnóti Miklós. Korai agitatív tartalmú munkáit eszmeiségükben kiteljesedet- tebb alkotások váltják fel. „Sokszor a puszta szemlélet többet mond mindennél." — fogalmazza meg ez idő tájt, sa felismerés mögött fontos eszmei, társadalmi alapállás van. Ekkoriban készül a „Budakeszi vörös kémény" című festménye, amely a kubista konstruktív szerkesztési értékeket megőrizve, minden direkt politikai szándék nélkül való olyan alkotás, amely mégis az osztály bezártságát, rabságát és elpusztíthatatlan nagyságát épp úgy bemutatja, mint a művész belső arányait, meggyőződését. Bár a betegség időről időre komorrá tette, soha nem távolította e| vállalt feladatától, meggyőződésétől. A harmincas évek végétől mind több kritikus szólt elismeréssel munkásságáról. De a „roncsolt szív és tüdő” — ahogyan Radnóti írja — egyre kevesebb lélegzetet engedett számára. A túlhajtott beteg szervezetet korán legyűrte az idő, 1944 elején az ország sorsának tragikusra forduló időpontjában, a német megszállás előtt pár héttel halt meg. Ám amit szelleme és alkotó tehetsége létrehozott, ma, születésének 85. évfordulóján is él, világít, s meggyőzően bizonyítja a maga igazát. Harangozó Márta