Dunántúli Napló, 1980. február (37. évfolyam, 31-59. szám)

1980-02-03 / 33. szám

1980. FEBRUÁR 3. HAGYOMÁNY DN HÉTVÉGE 7. Csehov és a pécsi sajtó Gondolatok A. P. Csehov születésének 120. évfordulóján 120 évvel ezelőtt, 1860. ja­nuár 29-én született Anton Pav- lovics Csehov (1860—1904), Taganrogban. A klasszikus orosz irodalomnak azokhoz a képviselőihez tartozott, akik­nek a neve és művei a pécsi sajtó hasábjain is népszerűsí­tésre kérültek — elsősorban a Pécsi Közlöny (1893—1913), a Pécsi Napló (1892—1944) és a Dunántúl (1911—1944) szer­kesztői jóvoltából. Még az orvosi egyetem hallgatója Moszkvában, amikor Antosa Csehonte álnéven már írogat a vicclapokban. A világirodalom egyik leg­jelesebb novellistája lett, s töb­bek közt ezzel is magyarázha­tó, hogy a társadalmi bajokat kitűnő diagnózissal feltáró kis­epikái művei közlésére szívesen vállalkozott a pécsi sajtó is. Az első híreket o Pécsi Figye­lő (1873—1902) közli Csehov- ról, 1898. szeptember 28-án, ugyanis ebben az évben je­lent meg a Falusi asszo­nyok c. elbeszélés- és rajz­gyűjteménye, mely „meglepő bi­zonysága Csehov csodálatos megfigyelő tehetségének, hangja elevenségének és plas. tikusságának..." A rövid is­mertetés névtelen pécsi szerző­je „o legújabb orosz elbeszé­lői gárda egyik legzseniálisabb tagjá”-nak nevezi „Csehov Antal”-t, akit a jeles műfor­dító, Szabó Endre (1849—1924) mutatott be a magyar olvasó- közönségnek. A XIX. század utolsó éveiben és a XX. század első évtizedében több fordí­tásgyűjtemény is jelent még műveiből, ezek azonban lénye­gében a fiatal Csehov rövid­lélegzetű műveit ismertették meg a magyarokkal. Míg Fenyvesi István bibliog­ráfiája („Az orosz és szovjet kultúra a szegedi lapokban 1890—1944”, Szeged, 1967.) arról számol be, hogy a szege­di sajtó kilenc Csehov-no- vellát közölt a vizsgált időszak­ban, addig Pécsett 10 év alatt tíz Csehov-novella került be­mutatásra városunk sajtójában (A borbély, 1903; A látogató 1903; A chameleon 1904; Egy csettintés 1904; Egyszer egy évben 1905; Az ordó, 1905; Az ajándék, 1907; A tábornok, 1907; A felügyelő bizottság­ban, 1911; A fogadás, 1913.) Az egyik Csehov-novella a helyi sajtóban kétszer is publi­kálásra került (A műdarab, 1904; Az ajándék, 1907.) a Pécsi Naplóban, illetve a Pé­csi Közlönyben. Csehov 44 éves volt, amikor 1904. július 15-én Badenweiler- ben meghalt. Ebből az alkalom­ból közölte a Pécsi Napló Csehov, A műdarab c. no­velláját, ami mutatónak számí­tott a korábban megjelent Tar­ka históriák című Csehov- kötetből (Ungvár, 1903.). ame­lyet Zsatkovics Kálmán (1855— 1920) ungvári műfordító adott ki. Nekrológot is a Pécsi Nap­ló közölt Csehovról, 1904. jú­lius 17-én, ami — a többi ma­gyarországi nekrológhoz ha­sonlóan — nem adhatott reális értékelést a nagy orosz klasz- szikus művészetéről, hiszen a nagyobb terjedelmű írásai és elbeszélései csak később kerül­tek lefordításra, a hazai kritika ekkor még nem ismerhette az igazi Csehovot. A novellista Csehov első magyarországi népszerűsége közepett a drámaíró Csehov is szót kapott a magyar szín­padon. A „V á n j a bácsi” 1920. május eleji vígszínházi bemutatója nyitotta meg a Csehov-bemuiatók sorát. Pécs színházlátoaató közön­sége is 1920-tól kezdett ismer­kedni Csehovval. A Csehov-mű- velc sajátos atmoszférája azon­ban sok vonatkozásban idegen volt a nyugati drámákhoz és vígjátékokhoz szokott pécsi kő. zönség számára. A Dunántúl a Pécsi Nemzeti Színházban be­mutatott „Ványa bácsi^-ról — többek között — a következőt írta: „. . . Néhány ideges jeleneten kívül alig van élet és lélek a darabban, tehát lélektant is hiába keresünk benne. A játszó színművészek birkóztak ugyan hősiesen a sok szóóradattal, de egyébként nem tudtak formát adni Csehov dramatizált élet­képének” (Dunántúl, 1920. ok­tóber 9.) A Krónika (1920—1921.) c. pécsi lapban k. I. (feltételezhe­tően a Krónika főszerkesztője: Kondor László) tollából jelenik meg színikritika 1920. október 15-én, de ez sem elismerő vé­lemény: „... A darabban kétségkívül kevés az akció és az egész inkább érzelmi dokumen­tum, mégis, egyike a legerő­sebb orosz emberrajzoknak.” Érdekes, hogy amíg a Vá­nya bácsi-nak Pécsett sem volt sikere, addig a siklósi ut­cai Nyári Orfeum sikerrel mu­tatta be ugyanabban az 1920- os évben Csehov két vígjátékát: a Kérők-et és a Rákot. Dr. Kardos Imre pécsi ügyvéd lap­ja, a Hír (1919—1921) szerint a „Csehov-darab a legtisztább irodalom, amit vígjátékban kí­vánni lehet". (Hír, 1920. július 30-i szám. Csehov drámai művei hazai sikertelenségeinek abban az időben meglehetősen sok oka volt. A hagyományokkal szakító csehovi dramaturgia — a „drámaiadon dráma" meg­teremtésével — még Oroszor­szágban is nehéz helyzet elé állította a Sztanyiszlavszkij (1863—1938.) és Nyemirovics- Dancsenkó (1858—1943) kvali­tású rendezőket is. A shakes- peare-i drámákhoz, a „szerelmi háromszöges" nyugati történe­tekhez és könnyebb operettek­hez szokott magyar színház- látogató közönség számára sok vonatkozásban idegennek tűnt o csendes emberi tragédiákkal teli csehovi világ. Mivel Cse­hov jelesebb drámai „fázis- eltolódással” jutottak el Ma­gyarországra egy véres világ­háború és az ellenforradalmi rendszer közepette, a magyar „talaj” semmiképpen sem volt kedvező a történelmi és társa­dalmi viszonylataiktól immár megfosztott, rezignált hangula­tot árasztó Csehov-drámák „be­fogadására”. Csehov műveinek magyaror­szági sorsát azért mindig is fi­gyelemmel kísérte a pécsi saj­tó. Jó néhány Csehov-mű ma­gyar nyelvű megjelenéséről tá­jékoztatta a pécsi olvasókat (pl, a Vizsgálóbíró — Pécsi Napló, 1927. szeptember 14.). Még a Sirály londoni be­mutatójáról is ír Kelemen Sán­dor, a Pécsi Napló 1925. de­cember 25-i számában (A. Tschechov: Tengeri sirály). Csehov pécsi „fogadtatásá­nak" van egy egyedülálló vo­nása is: nálunk ugyanis még az eszperantó is „besegített” Csehov egyik műve terjesztésé­ben. A két világháború közötti Pécs második legnagyobb ol­vasótáborával rendelkező na­pilapja, a Dunántúl 1913. dec. 25-i számában közölte Lajos Gyula (1877—1955.) eszpe­rantó—magyar fordításában Csehov A fogadás (oro­szul: „Pari”, 1888.) című no­velláját. Anton Pavlovics Csehov mind novellaíró művészetéről, mind drámái igazi értékeiről olvasóközönségünk lényegében csak a felszabadulás után al­kothatott reális képet, miután — kitűnő műfordítóink jóvoltá ból — lényegében lefordításra kerülhetett Csehov minden munkája. A Magyar Helikon Kiadó újabban 8 kötetben je­lentette meg Csehov műveit, s az utolsó kötet (Szahalin) még Csehov leveleit és vallomásait is eljuttatta kitűnő fordítás­ban a magyar olvasókhoz, 1975-ben. Színházaink reperto­árjai azt mutatják, hogy Cse­hov újra reneszánszát éli (Iva­nov; Ványa bácsi, Sirály, Há­rom nővér, Cseresznyéskert). Dr. Hajzer Lajos Újságíróból lett író Emlékezés Zsikó Gyulára A Dunántúli Napló 1965. február 3. számában gyászke­retes, rövid közlemény jelent meg, amely szerint: „Zsikó Gyula életének 57. évében hosszas betegség után el­hunyt." Immár tizenöt éve annak, hogy Zsi'kó Gyula pécsi író, újságíró, könyvtáros, kultúrház- vezető kezéből február elején kihullott a toll, kiesett a könyv és örökre elköltözött tőlünk az élők sorából. Ha nem hunyt volna el fia­talon, akkor most 72 éves len­ne. 1908. november 7-én a ma már Pécshez tartozó Ma- gyorürögön született. Édesap­ja — akit már ötéves koráiban elvesztett — autodidakta kádár volt. Anyai ágon kisparaszti családból származott. Már gyermekkorában megismerke­dett a szegénységgel, a nyo­morral, ami fiatalon forradal­mi szellemet alakított ki ben­ne. Kitűnő eredménnyel leérett­ségizett, majd 1928-ban be­iratkozott a pécsi Erzsébet Tu­dományegyetem bölcsészeti ka­rára, Iatin-magyar-görög szak­ra. Az egyetemtől nem kapott ösztöndíjat, mert tagja volt a pécsi egyetem bölcsészeti ka­rán 1927-ben megalakult, ra­dikális irányú Batsányi János Társaságnak. Itt ismerkedett meg a fiatalon elhunyt kolozs­vári származású Kováts József­iéi, Bajosa (Holler) Andrással, Dénes Tiborral, Fejtő Ferenc­cel, Ijjas Jankovits Antallal, Kardos Tiborral, Patkós György- gy el, Kolozsvári Grandpierre Emillel, valamint Kása Lajos­sal. A Társaság hangsúlyozta, hogy a nép demokratikus jo­gaiért küzd az irodalom esz­közeivel, a parasztság elesett sorsának megjavításáért, a földreformért és vallotta a szomszéd népekkel való együtt­működés szükségességét. Itt a pécsi egyetem falai között je­gyezte el magát élete végéig az irodalommal. Sokoldalú író lett belőle. Irt verseket, novellákat, ifjúsági regényt, meséket tanulmányo­kat. Első verseskötete: a „Sza­vak, szavak, szép szavak" 1922-ben, a második: „Vágy, munka, élet" címmel 1937-ben jelent meg. 1946-ban: „Jóság úrfi" címmel ifjúsági regénye, míg 1947-ben a budapesti Szent István Társulat kiadásá­ban „Mesék" címmel mese­könyve hagyta el a sajtót. Zsikó Gyula újságíróból lett író. Első írásai a pécsi „Du­nántúl" c. napilapban jelen­tek meg. Ennek a lapnak bel­ső munkatársa, a törvényszé­ki és sportrovat vezetője volt. 1944. december 17-én az „Új Dunántúl" munkatársa lett. 1946-ban a „Független Nép", a Kisgazdapárt pécsi lapjának főmunkatársa, később pedig felelős szerkesztője lett. 1955-től — rövid megszakítás­sal — a Szakszervezetek Ba­ranya megyei Tanácsa, közpon­ti könyvtárában dolgozott, és nagy érdeme volt abban, hogy a szakszervezeti könyvtári há­lózat Pécsett és Baranya me­gyében kifejlődött, illetve fel- virágzott. Számos tanulmánya jelent meg a pécsi irodalmi folyóira­tokban. Irt a Janus Pannonius Társaság folyóiratába: a „Sor- sunk"-ba, valamint a Magyar írók Szövetsége Dunántúli Csoportjának folyóiratába, a Szántó Tibor által szerkesztett: „Dunántúl" folyóiratba. Ez utóbbiban 1953-ban jelent meg: „A szovjet fantasztikus­tudományos és kalandos iro­dalom" c. írása, valamint több könyvismertetése. A „Sorsunk" c. folyóiratban (1945) nagyobb tanulmánya látott napvilágot: „A földreform" címmel. 1965. február 3. számában a Dunántúli Napló így írt róla: „Gazdag életút áll mö­götte. Tisztelettel és szeretet­tel, a család mély gyászában osztozva búcsúzunk Zsikó Gyu­lától, barátunktól, munkatár­sunktól." Pusztai József Ciripelő atomok — Végül a szó mdga is meghal... A nyelv elnémul... És így nyoma sem lesz többé annak, hogy milyen szép volt nekünk a Bolyai utca ... — Hát akkor kódolom jelre. Gerjesztek! A hidrogén hullámra táplálom és a Világtér tücsökjei: a 21-es hullámhosszon cirpelő H-atomok világűr-örökre lüktetik— zengik zengik—lüktetik hogy milyen feledhetetlenül szép volt nekünk a Rózsadomb lankáján Budapesten a Bolyai utca. A tudománynépszerűsítő Írá­sok állandóan visszatérő prob­lémája a megfelelő stílus, nyelv megtalálása. Úgy kell tovább­adni, érthetővé tenni a szak- tudományi ismereteket, hogy a tudományos precizitás meg­őrzése mellett a mondanivaló laikus olvasó számára is követ­hető legyen. A szaktudományod száraz, idegen szakkifejezések­kel tűzdelt nyelvéről nehéz áttérni a mindennapi nyelvre, és még nehezebb költői magas­ságokba szárnyalni, érzékletes hasonlatokkal emberközelbe hozni a tudományos témát. Tamkó Sirató versének rész­lete tanulságos olvasmány a szakírónak. Tartalmazza a tu­domány eredményeit: a ritka hidrogéngáz 21 centiméter hul­lámhosszú rádióhullámokat bo­csát ki. A sugárzás felléptét van de Hulst, holland csilla­gász még 1945-ben megjósol­ta, több mint tíz évvel később észlelték is. A hidrogén rádió- sugárzásának segítségével derí­Sirató Károly: A Bolyai utca) tették fel a távoli extragalaxi­sok szerkezetét, a spirálkarokat hidrogén felhők alkotják. A Tej. útrendszer hidrogénfelhőinek vizsgálatával pedig kiderült, hogy a Tejútrendszer is spirál­köd. Az univerzumban mindenütt fellépő hidrogénsugárzás hul­lámhosszán kerestek kapcsola­tot a kutatók távoli civilizációk­kal, a rádióhullámok modulálá­sával továbbítottak információt, válaszra várva. A költő is a hidrogénsugárzásra bízza üze­netét, a Bolyai utca szépségé­nek megörökítését. Tamkó Si­rató Károly tudja és versében visszaadja a fizika eredmé­nyeit és hozzáteszi a maga költői többletét: a H-atomok, mint a világűr tücskei ciripel- nek-ciripelnek. Az örökre lük- tető-zengő tücsköktől egyszerre megelevenednek a gázfelhők, emberközelbe kerül a száraz tudomány. Köszönet a költőnek. Jéki László Nyolcvanöt éve született Dési Huber István Nyolcvanöt esztendővel ez­előtt, 1895. február 6-án szü­letett Dési Huber István. A mindennapok szorításában pro­letárokat, munkásokat és pa­rasztokat festett, s egy életen át elkötelezettséggel alkotott egy világnézet segítségével és érdekében. Nagyenyeden látta meg a napvilágot. „Származásom — írja egyik beadványában — apai részről német kisiparos, anyai: bocskoros nemes. Négy­éves voltam, amikor elvesztet­tem azanyámatés 12 éves ko­rom óta élek a magam kenye­rén. Voltam kovácsinas, kifutó, pincérgyerek, majd nekilódul­tam a világnak és becsava­rogtam fél Magyarországot. Zsákoltam kint a Dunán és ro­botoltam a Gubacsi úton, a sertésvágóhídon." Nehéz ifjúi évek után sodródott ki az első világháború frontjaira, ahon­nan tüdőbajjal tért vissza. Rö­vid otthoni tartózkodás után, 1921-ben Pestre került, és az apjától elsajátított ezüstműves szakmában helyezkedik el. Bár rajzolgatott a fronton is, tuda­tos szándékkal ekkor vesz elő­ször ceruzát, szénrudat a ke­zébe. Sorstársaihoz hasonlóan nappal a gyárban dolgozik, esténként az iparművészeti is­kolát látogatja, s eljár Podoli- ni Volkman Artúr képzőművé­szeti szabadiskolájába is. 1921- ben, hogy ismerkedhessék a •klasszikus mesterek nagy alko­tásaival, több éven át Olasz­országban vállal ezüstműves munkát. Közben megszállottan dolgozik, rajzokat, rézkarcokat készít. A húszas évek végén tér vissza Budapestre. Dési Huber István művészi kibonta­kozása egybeesik a harmincas évek elején fellendülő magyar munkásmozgalommal. 1932-ben végleg le kellett mondani a szakmájáról. Gyön­ge szervezete mindinkább fel­őrlődött. Ez időtől kisebb-na- qyobb megszakításokkal, kü­lönböző szanatóriumok lakója volt, s két alkalommal is rend­kívül súlyos tüdőoperáción esett át. Sorsa csupa megpróbáltatás volt. Nem járta végig a mű­veltséget adó és művészetre előkészítő főiskolát, amit meg­tanult és legmagasabb szin­ten megértett, gyakorolt, csak Dési Huber István: Önarckép a saját tapasztafásából sze­rezte. Művészetére Derkovits Gyu­la épp úgy hatással volt, mint a művészet más ágában dol­gozó eszmei küzdőtársak, Jó­zsef Attila és Radnóti Miklós. Korai agitatív tartalmú munká­it eszmeiségükben kiteljesedet- tebb alkotások váltják fel. „Sokszor a puszta szemlélet többet mond mindennél." — fogalmazza meg ez idő tájt, sa felismerés mögött fontos esz­mei, társadalmi alapállás van. Ekkoriban készül a „Budakeszi vörös kémény" című festmé­nye, amely a kubista konstruk­tív szerkesztési értékeket meg­őrizve, minden direkt politikai szándék nélkül való olyan al­kotás, amely mégis az osztály bezártságát, rabságát és el­pusztíthatatlan nagyságát épp úgy bemutatja, mint a művész belső arányait, meggyőződését. Bár a betegség időről időre komorrá tette, soha nem tá­volította e| vállalt feladatától, meggyőződésétől. A harmincas évek végétől mind több kriti­kus szólt elismeréssel munkás­ságáról. De a „roncsolt szív és tüdő” — ahogyan Radnóti ír­ja — egyre kevesebb lélegze­tet engedett számára. A túl­hajtott beteg szervezetet ko­rán legyűrte az idő, 1944 ele­jén az ország sorsának tragi­kusra forduló időpontjában, a német megszállás előtt pár héttel halt meg. Ám amit szel­leme és alkotó tehetsége lét­rehozott, ma, születésének 85. évfordulóján is él, világít, s meggyőzően bizonyítja a ma­ga igazát. Harangozó Márta

Next

/
Oldalképek
Tartalom