Dunántúli Napló, 1980. február (37. évfolyam, 31-59. szám)
1980-02-17 / 47. szám
1980. FEBRUÁR 17. IRODALOM DN HÉTVÉGE 9. A fiatal riporter elkeseredetten ült a' falu egyetlen kocsmájában, és tisztelettudóan ízlelgette az utolsó pénzén vett fél deci cse. resznyét. Ez az én formám — kesergett. Nem is volt még „igazi" riporter. Szabadúszó, aki a Rádiótól kölcsönkapott magnóval külsőzött — ha „hozták” az anyagát, volt pénz, ha nem, nem. Néha kapott egy tippet, vonatozott százötven kilométert, hogy érdekes figurákat gyűjtsön a Magyar Rádió „Az én világom” sorozata számára. Egyébként írónak készült, de novelláit általában különböző ürügyekkel visszautasították a szerkesztőségek. Ezekben az írásokban rendkívül bonyolult lelkű emberek rendkívül bonyolult szituációkban vergődtek, és nem találtak kiutat. — Tükröt tartok a pofájuk elé — szokta volt mondogatni -, persze hogy npm kellek nekik. A fiatal riportert balszerencse .is üldözte. Már három anyagát visszadobta az osztály- vezető, így mondták neki a Rádióban. Azt is mondták, hogy hagyja az extrákat, a való életet hozza. A világ kicsi csodáit kell elmarni, de azt így — mutatta ökölbe szorított kézzel a pártfogója. Ügy — bólogatott. Nagyon szegény volt már, és éppen volt egy tippje. hát elindult, hogy megkeresse az elnöknőt, aki egy téeszt a semmiből hozott fel minden előképzettség nélkül, abban a> faluban, ahol községi könyvtáros volt eredetileg. Könyvtáros csodatéeszelnök- nő — ennek" be kell jönnie. És vonatra szállt. Télvíz Idején, a dögnehéz magnóval, amiből mindig akkor fut ki a szalag, amikor a riportalany épp oldódni kezdene. Most pedig itt ül a kocsmában, négy órája van a vonatindulásig, és fuccs a világ kicsi csodájának. A spiné két hete meghalt, nem is volt téeszelnök, a könyvtár rég visszafejlődött járási letéti könyvtárrá, és különben is megette a fene az egészet. Ezt a pár órát kihasználhatná, hogy ötperces, hétköznap délelőtti kis színeseket gyűjtsön, amelyekben felvillanthatja a folyton változó falu töretlen fejlődését, de az nem az ő rovata, ezenkívül egészséges, önző tunyaság ül a településen, ebből semmit nem lehet kicsiholni. A kocsmában még hatan ültek, öten úgy, hogy lássák a riportert. Ö elővett egy Valóságot, és hanyag tartással olvasni kezdte, nehogy elárulja csüggedtségét. Látszólag olvasott, de az agya lázasan máson járt. Látta lelki szemeivel, hogy délcegen odamenetel a kocsmatöltelékekhez, és lenyűgöző magabiztossággal kiszedi belőlük életük legféltettebb titkait. — Ez az, ez az! - lelkendezik majd a pártfogó, a Rádióban, és kirohan a folyosóra. — Ezt * Béres Attila elbeszélése a Központi Sajtószolgálat 1979. évi novellapályázatán II. díjat nyert hallgassátok meg! — kurjongat. És egy héten belül elintézi, hogy ő megkapja az újságíróigazolványt. Aztán észrevette, hogy az érdeklődés lankad. Persze, ezeknek csak a működő riporter szenzáció. Az ivó riporter pont olyan köznapi iszákos, mint ők maguk. Hogy tisztelnének, ha mikrofonnal a kézben rohangálnék a főutcájukon! — gondolta. Ekkor egy hosszú hajú, szőke fiatalember lépett be. Ő is a riportert bámulta, amíg a pult felé menetelt. Aztán váltott néhány szót a csapossal. Fogott két kupicát, körülnézett, és elindult a riporter asztala felé. Megengedi? — kérdezte divatjamúlt udvariassággal, kissé még meg is hajolva. A riporter habozott, majd eléggé kelletlenül azt mondta: tessék. A srác leült, a két poharat egymáshoz közel maga elé helyezte, kigombolkozott. Némán nézték egymást. — Tudom, hogy a Rádiótól jött — szólt végül a szőke. — Úristen, kezdődik - gondolta a riporter. — Nem kapta meg a munkaegységét, elvették a háztájiját, elcsábították a menyasszonyát, lelőtték a kutyáját, esetleg verset ír, a legjobb esetben ő a helybéli riporterőrs vezetője. Mogorván nézett. Ellenszenvét még csak fokozta, hogy a másik előtt két teli pohár állt. — Azt is tudom, kit keresett — folytatta a szőke elszántan. Két foga hiányzott elöl, ezért erősen sziszegve ejtette az s-eket. Ha ez maga a magyar Homérosz, akkor sem adhatom le a szövegét — gondolta a riporter. — Nem számít — mondta le- gyintve, mint aki csak véletlenül járt erre. — Dehogynem — mondta indulatosan a fogatlan —, csak későn jött. Ilonka meghalt. Tudja, hány éves volt? — kérdezte. Hosszúéletű népek laknak errefelé. —Hatvan körül? — felelt a kérdésre kérdéssel. — Harminchat — mondta a szőke. — öngyilkos lett. Szünet. — Én tudom a történetét. A riporter sóhajtott. A másik betolta az asztal közepéig az egyik poharat, a másikat felemelte, és várt. Kivárta, míg o riporterben lezajlik az önérzet csatája, aztán, amikor látta, hogy a pohárért nyúl, bátortalan kezdeményezéssel azt mondta: — Szervusz, egészségünkre. Ittak. Férfiason, egyhajtásra. — Engem Ilonka tanított meg olvasni. A szó szoros értelmében. Tizenhat éves koromban. Tíz éve. Akkor költöztünk be a faluba. Én mindent láttam . .. Kár volt korrumpálódni egy cseresznyéért — sajnálkozott magában a riporter —, a világ leghosszabb és legunalmasabb története előtt állunk. — Bekapcsoljam? — kérdezte a magnóra mutatva, azzal a sunyi hátsó gondolattal, hogy a szalag véges, és a szalag végén minden történet véget ér. — Nem kell — legyintett a srác. Aztán folytatta. — Nem azért mesélem. De azt hiszem, hogy itt egyedül én gyászolom őt... Ezek ölték meg — intett bizonytalanul az utca felé —, megölték, anélkül, hogy észrevették volna. — Tulajdonképpen mért lett öngyilkos? — kérdezte a riporter. — Más volt. Egyszerűen más volt, mint ők. Semmit se vétett. Nem bírták elviselni, üvölteni kéne ... — Szép lány volt, amikoride- került, bár én még nem ismertem. A riporter lopva az órájára nézett, de a szőke elcsípte a pillantást. — Nyugodj meg;, nem hosz- szú történet. De muszáj valakinek elmondani. Hátha egyszer eszedbe jut, hátha egyszer jó lesz valamire ... Az nem lehet, hogy egy ember nyomtalanul tűnjön el — folytatta, és ivásra emelte a poharat. Most vette észre a riporter, hogy a szőke már előbb is ivott. Nem volt éppen részeg, de szemében megcsillant az a bizonytalanság, amit ő már jól ismert. Hallgatott. — Szóval, szép lány volt. Könyvtáros. Szabad préda. Legalábbis azt hitték. Mindegyik ráhajtott. Mármint a helyi hatalmasságok. Tudod, hogy van ez ..., de ő egyikkel sem. Aztán azután, hogy az ablaka alatt összeverekedett a tanácselnök fia az iskolaigazgatóval, nem volt maradása. Még a gyerekeket is eltiltották a könyvtártól. A riporter, lévén eredendően képzelődő, játékos alkat, már hangjáték-rendező volt lélekben, és szólt a technikusnak: megállunk, ismételni! Majd a szőke színésznek: vedd lejjebb, Lacikám, ez így nevetséges, kicsit visszafogottabban I A szőke ezt persze nem tudta, folytatta a saját, megírat- lan szövegét. — A könyvtárba senki nem tette be a lábát hónapokig. Ilonka mindennap kinyitotta, nem hitte, hogy valakit csak így, ok nélkül . . . érted . . . rendezvényeket szervezett, volt három kínos eset, fővárosi költők, Írók jöttek, és tök üres volt a könyvtár. Kénytelen volt abbahagyni. Végül felülvizsgálták a könyvtár látogatottságát, és mivel semmi statisztikát nem tudott felmutatni, bezárták, neki Deres Attila flz én világom* meg felmondtak. Rávertek még vagy ezer forint leltárhiányt is. Rá egy évre létesült a letéti, a tiszteletdíjas könyvtáros az ígazgatóné lett. Neki még a budi is statisztikával van kita- pétázva, jövőre állítólag javasolják Szockultra ... — És Ilonka? — kérdezte a riporter. — Ilonka? — révedt el a szőke, — Hát az fantasztikus. Tudod, valami ólban lakott, a téesztől bérelte. A két elnök nem nagyon egyezett, a tanácsi, meg a téesz — mutatta kéz-\ zel is -, ezt használta ki. A házat a saját két kezével építette föl, hat év alatt. Bérelt a háza mögött kétszáz négyszögölt, megválthatta volna háztájinak, de nem volt pénze. És elkezdett fó. liázni. .Ilyen itt még nem volt. A téesz mindig nagy tagban napraforgóra ment, szóval iparra, a háztájiban meg csak a szerződéses hizlalás ment. Ezt a riporter már nem értette, lévén városi novellista, de nem szólt közbe. — Szóval Ilonka öt év alatt milliomos lett a fóliából. Legalábbis ezt rebesgették. Teljesen egyedül. Mert férfiak lettek volna, de csak „arra”, érted. Hozzá méltó szabad ember itt száz kilométeres körzetben nincs. Illetve nem volt. — Végül is, mért lett öngyilkos, ha minden rendben volt? — kérdezte a riporter, hogy kissé gyorsítsa az elbeszélés ütemét. — Hát ez az. Ő nem a pénzért foglalkozott zöldséggel. Megtalált benne valamit, önmagának. Tudod, a községek egyesítése már nagyon közel- gett, a két elnök rájött, hogy kívül van az ellenség, kiegyeztek. Ilonka megkapta az értesítést hogy a bérletét nem újítják meg. Már rég megválthatta volna, pénze is volt, joga is volt, de nem adták. Csak úgy sportból nem. A határban egy darab agyagot akartak rásózni, nem fogadta el. — De mért lett öngyilkos? — Hát tudom én? Ki tudja? — kérdezte már-már sírva a szőke. - Találkoztam vele, mondom, költözzön el, Ilonka néni, költözzön el, hagyja ezeket... Azt felelte, kicsi nekem ez az ország Ferike,... Másnap beszántották, Két hétre bezárkózott, kitakarított, rendbe rakott mindent, és meghalt. Még azt sem tudják, honnan szerzett annyi gyógyszert. Na egség ... — mondta, és megitta a maradék pálinkát. — Csak azért mondtam el . . ., csak azt akartam megkérdezni, hogy te érted? — kérdezte utána. A riporter a fejét ingatva jelezte, hogy nem érti. Ennek az egésznek így semmi értelme. Különben is, zavaros történet. Sok ellentmondással. És most, hogy meghalt, már az isten sem tudná kinyomozni az igazságot. Végül is, akármit csináltak vagy nem csináltak vele, fellebbezhetett, pereskedhe. tett volna. Pénze volt, el is költözhetett volna, jól kinéznénk, ha mindenki megölné magát. . . Meg ki tudja, ki ez a szőke . . . Reménytelen. Mikor azt hittem figyelem kérdése az idő s akár a hiányzó lányok átvészelhető derűsen egy kis lakásban ellakhatok nem kell majd kóborolnom hiányaimhoz magamat sorolnom munkám lesz kenyerem kedvtelésem mert lesz olyan sorrend amelybe beférek hiszen az országról pontosabb képet adhatok mint fényképező holdak fönn az égen —■ GÁLÁM DOS! LÁSZLÓ Bárányfejes botra csillagot kötöttem, nyergen ülő lányért sarkantyúsan jöttem. Forogj hű demizson, sok-sok pintesüveg, homlokom ne nyomja farkas-tépett süveg. Táncolok gyöngyággal piros lakodalmat, teszek bagolyűzö erős fogadalmat. Csordakürt rikoltson, duda és hegedű. Ha kidől a kapu, szétszakad a gyepű; kerítek tejúttal. csonthevítő lánggal, szép gömbölyű borral, tüskés pálinkával. Habpalástos lovam — koszorús menyasszony —r mennyei pajtában virággal jóllakjon. Rejtekét az erdő kinyitja, bezárja. Madárszárnyak alól hova hullt a hárfa? Ki feszít gyászfátylat nászra gyűlt dobokra? Fejszék tükre mögött ki tör rám robogva? Sűrűn rengő lánggal nagyapám rámhajolt, bölcsőmön lámpája kéktollú páva volt. Szakállát markolva elszállott felettem, azóta jégholdak nyílnak zöld kehelyben. Apám, ha énekel, vaspatkó dübörög, utamon buktatnak fölszakadt küszöbök. Jászolhoz bilincselt szarvasok dobognak, ördögszügy a vértje támadó kosoknak. Gyászoló sipokra hajolnak süvegek, kéktollú pávák közt zuhan ki született. Kétélű gyertyaláng csapkodja arcomat, vastorkú harangok temetik hangomat. Sisakos rózsafák páncél nélkül fagynak, csipkésre vasalták kengyelét a fagynak; csúszik, ágaskodik, deret köp a földre, sörénycsigát rázva hempereg hörögve. Vérrel teli lopó bögye a kakasnak, füle fehér sásként gőzöl a vadaknak. Odvas kristálytörzsre hajolnak az ágak, gyertyákat gyújtanak szárnyas nagyanyámnak. oo V arga Hajdú István: Lámpafény DOlllljAni GÁBOR Töredék
