Dunántúli Napló, 1980. február (37. évfolyam, 31-59. szám)
1980-02-17 / 47. szám
1980. FEBRUÁR 17. HAGYOMÁNY DN HÉTVÉGE 7. Szigetvár felszabadulása a török A Baranya megyei Levéltár iratai a kiállításon Levéltári iratok a Dunáról A Mohácsi-sziget lakatlan árterület volt A Duna Baranya megye életében a múltban nagy szerepet játszott Bár csak rövid szakasza halad át a megye keleti területén, jelentősége ma is felmérhetetlen. Ezért érdemes felhívni a figyelmet arra a munkára, amelyet a Pest megyei Levéltár és az Országos Vízügyi Levéltár, Vác, Géza király tér 10. számú megyei fióklevéltárban a közelmúltban kezdeményezett: Duna-kiállí- tást létesítettek az érdekelt levéltárak bevonásával. uralom alul 1889-ben Egykorú leírás alapján Az első bemutatón — amelyen a Baranya megyei Levéltár is képviseltette magát - a téma a Duna szabályozása volt. A 18. században emelt váci műemléképület impozáns kiállításnak adott otthont. A bemutatott iratokból és tervekből megismerhetjük a Duna szabályozás előtti állapotát, láthatjuk a szabályozás különféle módszereit: a gereblyék- kel történő mederkotrást, a folyómederbe épített rőzsepokró- cokat, a robbantással végrehajtott mederszabályozást. A kiállítás bemutatja a Duna- szabályozás vezető egyéniségeinek — Huszár Mátyásnak, Vásárhelyi Pálnak, Beszédes Józsefnek - életét és munkásságát. Olvashatjuk az első rendezési terveket, és a kiállított anyag alapján a munka kritikus területeit is végigkísérhetjük. Ezek közé tartozott a Duna Baranya megyei szakasza is. A folyó jobb oldali völgye a Mecsek nyúlványaitól kezdve erősen kiszélesedik, amelyen a Duna az ármentesítés előtt hatalmas kanyarulatokban bolyongott, és árvizei a völgyet gyakran elöntötték. Bal parton a mai Duna és a Bálánál kiágazó Baracskai-Duna közös árterülete volt a lakatlan, erdőkkel és nádasokkal borított Mohácsi- (Margittá-) sziget. A területen, amely közigazgatásilag a jobb parti községekhez tartozott, számtalan ér és patak kanyargód, amelyek a Baracskai-Duna felé folytak. A szigetet csak halászat, vadászat, takarmánytermelés, erdő- és nádgazdálkodás céljaira hasznosították. A hajózás biztosítása és a Duna főágának szabályozása céljából 1811-1825. között Zichy Ferenc vezetésével ,,Víz Építő Királyi Biztosság” működött, amely a Duna Pest, Tolna, Baranya, Bács megyei medrének rendezését tartotta feladatának. A munka a 19. század második felében is folytatódott. 1864-ben a Duna Gőzhajózási Társaság Mohácson a rakodó biztosítására partvéde- zetet épített, amely ma is fennáll. A kiegyezés után a vízépítési munkákat felső szinten az illetékes minisztériumok szakközegei irányították, a területi feladatok ellátására pedig folyammérnöki hivatalokat hoztak létre. A Baranya megyei Duna a Mohácsi Folyammérnöki Hivatal fennhatósága alá tartozott, amelynek székhelyét 1891- től Zomborba helyezték. A kiállításon mindkét hivatal anyagából találunk dokumentumokat. A század végén a vízépítési munkát Medveczky Zsig- mond irányította, aki tervet dolgozott ki a Szeremle-Novo- szellói Duna-szakasz általános rendezésére, és itt alkalmazta először a rőzsepokrócokkal és kosárhengerekkel történő folyószabályozást. Mint a kiállításon látható, 1888-ban — a Mohácsi Folyammérnöki Hivatal tervei alapján az érdekelt birtokosok Dunaszekcsőtől Mohácsig árvízvédelmi töltést építettek, amelyet a város saját belsőségén keresztül meghosszabbított. Mivel az 1897-i árvíz a töltéseket átszakította, 1899-ben hivatalból megalakították a Mohócs-Köl- kedi Ármentesítő Társulatot, az elkészült védművek fenntartására és fejlsztésére. A Társulat 1911-től belvízszabályozást is végzett. Mohácstól délre működött a Kölked—Darázsi Armen, tesítő Társulat, amely a bédai Holt-Duinia mentén végzett szabályozási munkákat. A Margitta-sziget ármentesítésére az 1870-es évektől került sor. A kezdetleges töltéseket az 1876. évi árvíz lerombolta, és 1877-ben megalakult a társulat a védművek újjáépítésére. Az együttműködést azonban nem sikerült ' megvalósítani, ezért a töltések csak egyénileg épültek. 1899-ben a Földművelésügyi Minisztérium megalakította a Mohács-Margitta-szi- geti Ármentesítő Társulatot, amely az ország egyik legerősebb vízszabályozó társulata lett. A töltésépítés és a belvíz- rendezés terveit Küzdényi Szilárd készítette. A korszerű ár- vízvédelmi töltések 1900—1905. között épültek meg, majd ezt követően belvízrendezést hajtottak végre. A belvízcsatornákat 1914-ben és 1938—1943. között fejlesztették, és a megépült rendszer biztosította a korábban lakatlan, nádas terület gyors mezőgazdasági fejlődését. A Duna a folyószabályozás és belvízrendezés befejezése óta is sok gondot okozott. 1935-ös, 1956-os, 1965-ös árvizei jelezték, hogy a vízszabályozási munka tulajdonképpen nem zárult le, hanem azt állandóan napirenden kell tartani. Dóka Klára Amerika felfedezése után a történelmi új korra ébredő Európában a keresztény kultúrát fenyegető török veszély elhárítása képezte a legnagyobb gondot. Az iszlám vallás fanatikus híveivel folytatott harcoknak megvoltak a maguk krónikásai is, akik híven feljegyezték a fontosabb eseményeket. így született meg a törökkel folytatott harcok monumentális történelmi munkája „Die neueröffneten ottomanischen Pforte" címmel is. Ennek egyik 1700- ban Augsburgban megjelent példányát őrzi a Szigetvári Várbaráti Kör gyűjteményében. A hatalmas kötet mindazokat az eseményeket tartalmazza, amelyek részint a török birodalomban, részint a szomszédos országokban zajlottak le 1664 és 1700 között. Magyar szempontból különösen fontos ez az időszak, mert a 150 éves török uralom alóli felszabadulásunk minden lényegesebb mozzanatát megemlíti, tehát elsőrendű forrásmunkának számít. A kötet szerkesztésében olyan kiváló történészek vettek részt, mint Ricaut, Donado, Foscarini, Be- rengano stb. A sok szép metszettel díszített munka Augsburgban, Johann Christoph Wagner műhelyében készült 1700-ban. Szigetvár blokádja A hanyatló török birodalom utolsó energiáit összeszedvén a Köprüli dinasztiából származó nagyvezírek által megteremtett török hadsereg 1683-ban óriási erővel ostrom alá vette Becs városát. Az ostrom azonban teljes kudarccal végződött, sőt a Bécs körüli török blokád széttörése után megindult végre a törökök kiűzésének a lavinája. A Szent Ligába tömörült európai nemzetek seregei a magyar erőkkel együtt 1686. szeptember 2-án visszavették a töröktől Budát. Még ugyanabban az évben felszabadították Simontor- nyát, Kaposvárt, Pécset és Siklóst, sőt Szegedet is. A következő évben, 1687-ben augusztus 12-én Nagyharsánynál megvívott győztes csata után újabb területek szabadultak fel hazánk déli részén. A felszabadítók nem siettették a török katonasággal jól megrakott, műszakilag is jól megerősített Szigetvár visszafoglalását, hanem vele szemben az elszigetelés, a kiéheztetés módszerét alkalmazták. Forrásmunkánk a következőképpen adja elő Szigetvár visz- szafoglalását: „ ... A császári csapatok immár teljes egészében megkezdték a téli szállásra való vonulásukat, amelyeket Magyarországon, Erdélyben, Szerbiában, Szlavóniában és Boszniában jelöltek ki számukra, de a hadinép egy jelentős része nem sok ideig vehette igénybe ezeket a szállásokat. Ennek az évnek á végére ugyanis (1688-ban: a fordító megjegyzése) a francia királyság és a római birodalom császára között kötött fegyverszünet és béke felbomlott, ezért különféle ezredeket mozgósítottak és a rossz időjárás- és útviszonyok ellenére útnak indították őket Észak-Németországba. A beszállások császári katonaságnak nem kevés része arra volt kirendelve, hogy a Magyarországon -már ez ideig is blokád alatt tartott várakat (Nagyváradot, Kanizsát és Szigetet) éberen szemmel tartsák, vonják egyre szorosabbra a blokádot, akadályozzák meg az esetleges kitöréseket, illetve azt, hogy akár élelmet, akár fegyvereket szállíthassanak be. Az előbb említett várakban a nélkülözés meglehetősen nagy méreteket öltött, és ámbár a bennszorult védők hol heves kitörésekkel, hol csellel igyekeztek valamit bevinni, ez sohasem sikerült nekik. Többnyire üres kézzel, gyakran nagy veszteséggel és véres fejjel vonultak vissza. Kanizsának mégis megvolt a reménye — amit az idő igazolt is —, hogy nem egykönnyen- fogják felszabadítani. A minden megközelítési lehetőségtől elzárt Sziget viszont már a végszükségre jutott, úgyhogy a védők nem is reménykedhettek abban, hogy az élelem hiánya és nagy emberveszteségük miatt a blokádot hosszabb ideig tűrni tudják. Mint az előző évben a munkácsi várban, itt is már az 1689-es esztendő elején a kapitulációra lehetett számítani. Ezt az óhajt mintegy megvalósítandó a vezénylő pasa január 15-én déltájban kiüzent a közelben tartózkodó császári tiszthez, és engedélyt kért arra, hogy két agát túszként kiküld- hessen a kapitulációról tárgyalni. A kapituláció Amikor ezt lehetővé tették neki, a két kiérkezett aga ellenében a Heister-féle ezredből két főtisztet küldtek be a várba. A törökök Eger és Székes- fehérvár példája nyomán akartak tárgyalni az átadásról. E célból Hasszán bég és helyettese, továbbá egy német százados Bécsbe utaztak, ahova január 24-én érkeztek meg. Itt gróf Stahrenberg táborszernagy úr kihallgatáson fogadta őket. A kihallgatáson az előbb említett parancsnokhelyettes • közölte, hogy nekik Szigetben semmiféle hírük nem volt Nándorfehérvár visszafoglalásáról, különben ők minden késedelem nélkül megadták volna magukat. Nem várták volna meg a végszükséget, amely most sajnos, a legnagyobb romlást hozta rájuk: 9000-ből csak mintegy száz katonája maradt életben, a többiek az éhség és az állandó munka következtében elpusztultak. Ami az átadási szerződést illeti, amelyet Macario ezredes és Sziget török parancsnoka kötöttek, majdnem ugyanaz volt mint Eger és Székesfehérvár esetében. A törökök többek között szabad és biztonságos elvonulást kaptak, sőt a szükséges szárazföldi és vízi járművekről is gondoskodtak részükre. Február 17-én történt meg a törökök elvonulása, akiknek a száma az asszonyokkal és gyerekekkel együtt 600 fő volt, de ezek között alig akadt száz fegyverforgató férfi. A Dráva mellékére szállították vala- mennyiüket, ahonnan pedig vízen Vidinbe. Rögtön a törökök kivonulása után szemlét tartottak a raktárépületben, ahol nagy mennyiségű lőszert és fegyvert találtak, köztük 85 nagyágyút is. 122 év után szabadon Sziget egyébként háromrészes erősség, és úgy tűnik, hogy részint a természet, részint a mesterséges munka bevehe- tetlenné tette. Mocsarakkal, széles és mély vizesárkokkal, erős falakkal van körülvéve. Maga a vár is egy meglehetős síkságon terül el úgy, hogy minden oldalról megközelíthetetlen. Egyébként a köröskörül elterülő vidék és gazdaságok, az ott található szőlöskertek és termékeny szántóföldek különösen szép és kellemes látványt nyújtanak. Egy bizonyos helyen, amit törökül „TURBE DA- GHI"-nak neveznek, számtalan más gyümölcs között rendkívül nagyszemű cseresznye terem, amelyhez hasonló sem Magyar- országon, sem az egész oszmán birodalomban nem található. A ligetekben és az erdőkben annyi szarvas, vaddisznó, fácán és más szárnyas él, a vadaknak olyan bősége, hogy vadászatok alkalmával néha egy napon száz nagyvadat is fel lehet hajtani. Röviden: ez a terület vad-, szárnyas- és halállományban, továbbá minden más élelemben Magyarország egyéb vidékeit felülmúlja. Éppen ezért nem csoda, hogy a törökök ezt a számukra oly fontos és hasznos helyet, amelyet sok ezer emberük elvesztése árán szereztek meg, és amelyet 122 évig tartottak birtokukban, most ilyen érzékeny fájdalommal hagytak el." Molnár Imre Baranya múltjának krónikása Emlékezés Várady Ferencre Harmincöt évvel ezelőtt, 1945. február 17-én halt meg (Sárosi) Várady Ferenc költő, hírlopíró, levéltáros, Baranya megye múltjának krónikása. Százhúsz évvel ezelőtt, 1860. július 23-án Kaposvárott született. „Somogyország" fővárosából jött a Mecsek-alján elterülő városbcn, de haláláig „tősgyökeres” baranyai maradt. Középiskola! tanulmányait Pécsett, a ciszterciták főgimnáziumában végezte. A pécsi főgimnázium irodalmi önképzőkörének dalpályázatán 1878-ban arany díjat nyert. Pályafutását, mint hírlapíró a „Pécsi Figyelő" című politikai hetilapnál kezdte. 1884- ben e lap felelős szerkesztője lett. Ugyanez évben „Veréb Jankó" címmel képes é Ida pót alapított Pécsen és 1889. év végéig felelős szerkesztője volt. 1892-ben a Dunántúl első politikai napilapját: a „Pécsi Naplót" indította meg és annak kötelékében, mint felelős szerkesztő, majd segédszerkesztőként 25 éven át nagy lelkesedéssel dolgozott. 1880-tól Baranya vármegye főlevéltárosa volt. 1897-ben alapította a vármegye hivatalos lapját, amelyet 22 éven' át szerkesztett. Számos lapban jelentek meg politikai, társadalmi és ismeretterjesztő közleményei, valamint szép- irodalmi írásai. Hosszabb időn át az „Ország-Világ" c. budapesti szépirodalmi és képes hetilapnak rendes munkatársa volt. Számos vers- és elbeszélő kötete jelent meg; javarésze Pécsett látott napvilágot. Verseskötetei közül ismerteb-' bek: „Vadvirágos Mecsekal- járól" (1925), „Versek" (1879) , „Újabb költemények" (1880) , „Tavaszom virágai" (1882), „Lant" (1884), „Tövisek” (1886), „Emlékül" (1889), „Hulló levelek" (1892), „Panasz" (1895), „Várady Ferenc versei" (1906), „Nagyidőkről szól az ének" (1918), „Mikor az est leszáll" (1927), ,,Kialvó lángok" (1929), „Elmúlt idők, dalos évek" (1935), „Milliók csatája" (1914). Költői munkásságát ő maga így jellemezte: „Lantot, ha kezembe vettem, Kedvtelésnek tekintettem, Vele sohsem művészkedtem, Pénzt vagy babért nem kerestem, Amúgy tellett benne kedvem, Szórakoztam, ha pengettem.” A pécsi újságok alapítása, versek, elbeszélések és karcolatok írása mellett azonban Várady Ferenc legnagyobb érdeme az, hogy ő volt szerkesztője és kiadója a „Baranya múltja és jelene" című 2 kötetes, 1400 oldalas, gazdagon illusztrált műnek, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia és a sajtó elismeréssel fogadott, Baranya vármegye pedig 1899. április 11 -érv megtartott törvényhatósági közgyűlésén e nagyszabású monográfiáért — amelyhez hasonló még a mai napig sem jelent meg - Várady Ferencnek köszönetét szavazott és érdemeit jegyzőkönyvbe foglalva megörökítette. II. Vilmos német császár, aki két ízben is járt Baranyában, érdeklődött a vármegye története és kulturális élete iránt. Ezért Várady Ferenc: „Baranya múltja és jelene” c. 'könyvét megküldte a császárnak, aki Wendel német nagykövet útján meleghangú köszönőlevelet intézett a szerzőhöz. Várady Ferenc nemcsak elvégezte ezt a hatalmas munkát, nemcsak adatokat gyűjtött, képeket szerzett, írt és szerkesztett, hanem a nagy monográfia kiadásának még az anyagi részét is vállalta. A 24 000 forintba került monográfia költségeinek elszámolása 12 000 forintot meghaladó hiánnyal zárult. Ezt az összeget Várady Ferenc, néhány évtizedig tartó törlesztéssel, szerény jövedelméből fizette ki. Művével a múltat örökítette meg a jövő számára. Monográfiájában találjuk meg a „Zsongorkő" című Pécs környéki népmonda, valamint az „Ördögszántotta hegy" c. nagyharsányi népmonda feldolgozását is. Várady Ferenc nagy érdemeket szerzett a Pécsi Nemzeti Színház, múzeum, a Kossuth-szobor és a Mecseken lévő francia emlékmű létesítése' körül. Neki köszönhető, hogy Pécs szerb megszállása alatt megmentette Baranya vármegyének I. Lipót által 1694. október 10-én kiadott eredeti cimerlevelét, amely történelmi nevezetességű, pótolhatatlan okmány, valamint a vármegye régi, érdekes, jelképes vésetekkel előállított községi pecsétgyűrűjét is. Közel 40 évi, sokoldalú, fáradhatatlan tevékenységgel végzett munkásság után, 1923 nyarán Budapestre ment. Vagyon nélkül, szegényen búcsúzott el attól a várostól, amelynek falai között legszebb férfikorának legjavát élte le. Pusztai József
