Dunántúli Napló, 1980. január (37. évfolyam, 1-30. szám)
1980-01-12 / 11. szám
e Dunántúli napló 1980. január 12., szombat Tanácsadás, nevelés, tiltás Mi van a mese helyett? E gy magyar származású kanadai pszichológus, aki a a torontói egyetemen szexológiával foglalkozik, a magyar felvilágositó irodalmat tanulmányozva, nemrégiben azt állította, hogy ez a felvilágosítás a kanadai katolikus egyház konzervatív szárnya vonalvezetésének felel meg. Ősrégi hagyomány, hogy a messziről jött idegennek szabad egy kicsit túlozni, amikor más tájakról, országokról, emberekről beszél. Ennek figyelembevételével fogadták Magyarországon a torontói szexológus állítását az érdekeltek, mondván: „Nem ismerjük a kanadai katolikus egyház nézeteit". A nyilvánosság előtt tulajdonképpen ezzel el is lett intézve a kérdés, csak dr. Veres Pál, a Magyar Ifjúság „Orvos válaszol” rovatának doktora reagált rá egy olvasói levélre válaszolva. Gondolom, a hozzá rendszeresen érkező sok meglepően csacska kérdés is befolyásolhatta véleményét, amikor arról ír, hogy az a néhány szexuális felvilágosító' könyv, ami magyar nyelven hozzáférhető, az érdeklődők legtöbb gondjára nem ad konkrét választ. Hogy miért? Az érv rendszerint az, hogy az ilyen könyvek „illetéktelenek" kezébe is kerülhetnek, bár ezen az alapon az összes orvosi könyvet állandóan lakat alatt kellene tartani. Mondhatnánk erre a borongás véleményre, hogy nem is állunk olyan rosszul a szexuális felvilágosítás terén, hiszen jó- néhány éve már az általános iskolák felső tagozataiban a „családi életre nevelés" keretében rendszeres felvilágosító oktatás folyik. Az eddig lemérhető eredmény azonban csak az, hogy általában sikerült fellazítani a szülők ellenérzéseit vagy éppen tiltakozását. Az osztályfőnöki órák mintegy ötödét tölti ki a családi életre nevelés, s ebből is egy,, legfeljebb kettő foglalkozik kifejezetten szexuális felvilágosítással. S hogyan? A megkérdezett középiskolások, szakmunkástanulók közül háromból legalább kettő azt mondja: nem arról beszélnek ezeken az órákon, ami őket igazán érdekelné, ami válasz lehetne a problémáikra. Természetesen az a felvilágosító nevelés, amely jobbára csak az ismeretek közlésére szorítkozik, megfeledkezve a téma érzelmi, társadalmi vonatkozásairól, eleve kudarcra van ítélve. Persze az sem mindegy, hogy ki végzi a felvilágosító nevelést. A legtöbb pszichológus szerint erre a szülők lennének a legalkalmasabbak, ha volna bátorságuk, s legfőképpen rendelkeznének megfelelő ismeretekkel a témáról. Most a pedagógusok végzik el helyettük ezt a feladatot. Ha netán az osztályfőnök biológia szakos, szerencséje van neki is meg a tanítványainak is, hiszen ehhez a feladathoz a pedagógusképzés jelenleg kevés segítséget ad. Nem meglepő tehát, hogy amikor nemrégiben speciális kollégiumot szerveztek a szexuális felvilágosítás témájából a Pécsi Tanárképző Főiskolán, az órák nagyobb részében a hallgatók személyes problémáival, kérdéseivel foglalkoztak. Sok iskolában úgy próbálnak ezen segíteni, hogy orvosokat kérnek fel felvilágosító előadások megtartására. Ebben a formában elvileg az előadó ismereteit nem lehet hiányolni, bár komplexen a szexológiát egyik orvostudományi egyetemünkön sem oktatják, pedig az orvostanhallgatók körében van erre igény. A probléma azonban leginkább az, hogy ha orvos az ismeretközlő, nehezen tud kapcsolatot teremteni fiatal hallgatóságával, pedig enél- kül nehéz a felvilágosítást eredményesen végezni. A képhez még hozzá tartozik, hogy erkölcsi szemléletünkben, a szülői intelmekben, az iskolai rendtartásokban és pedagógiai elvekben még mindig sok a tiltás és kevés a tanácsadás, a nevelés. pia *TÁ La Manipulált ideál „Szombat esti láz” Diszkójelenség és üzlet A világot jelentő deszkák mellett „Színház az egész világ” — mondják Shakespeare „Ahogy tetszik" című vígjátékábon, amely most éppen műsoron van a Pécsi Nemzeti Színházban. Szállóige lett a mondás: azok is használják, akik eredetét nem is ismerik. Szántó Judit, a pécsi- színház legfiatalabb súgója megfordította a szavak sorrendjét. Amikor a múltban és a jelenben csapongva életéről beszélgetünk, kicsit a számára is meglepő eredménnyel zárja le a színháznál eltöltött három év mérlegét: Esztergályos — kiváló dolgozó Schrempf József A nyolcadikban végérvényesen eldöntötte: esztergályos lesz. Schrempf József elmúlt 22 éves. Hat éve szerezte meg a gépi forgácsoló szakmunkásbizonyítványt, a Mechlaborban végzett tanulóként, azóta is ott,, a forgácsoló üzemben esztergályos. — Jól választottál? — Igen. A rokonságban hárman esztergályosok, sokat meséltek a munkájukról, elképzeltem, milyen izgalmas és érdekes lehet a fémeket alakítani, élettelen rajzból és fémből kihozni valamit, ami, ha jól munkálták, élővé válik egy gépben vagy magnóban. Amikor láttam, hogyan csinálják, tudtam, nekem is gép mellett a helyem.- Azt mondták, szereted a szakmai versenyeket. — Ha meghirdetik, benevezek, mert fejlődhetek, gyakorolhatok, és ha van is miért, önfelmérésre is jó, megtudni, mire vagyok képes. Meg aztán a gyárban jó néven veszik, ha oz ember jól szerepel. Háziversenyen 1977-ben indultam először, különösebb győzni akarás nélkül a középmezőnyben végeztem. Amikor 1978- ban meghirdették a Szakma Ifjú Mestere vetélkedőt, arra mór készültem, gondoltam, kihozok magamból, amit csak lehet.- Sikerült? — Bejött minden. Megnyertem az üzemit, a gyáregységek küzdelmét, aztán a középdöntőn első helyről indultam az országos döntőbe, ahol a második lettem. Ez már tavaly volt, indulhattam Lengyel- országban a második nemzetközi esztergályos versenyen, ahol a középmezőnyben végeztem. — Nem csalódtál? — Nem, maradandó emlékem marad. Jó érzés volt a magyar esztergályos fiatalokat képviselni egy debreceni fiúval. A legfurcsább az volt, hogy teljesen ismeretlen gépen kellett dolgozni felkészülési lehetőség nélkül. Pályafutásom szép állomása volt a tavalyi, remélem, lesz még szebb is. — Terveid, vágyaid, álmaid? — A jelenleginél nagyobb szaktudást igénylő, korszerűbb, pontosabb gépen dolgozni, és a Medhlaborból menni nyugdíjba. Addig? Sokat kell még fejlődnöm, hogy jobbat, többet tudjak. S jó lenne egyszer eljutni azokba az országokba, ahová eljutnak a magnóink, benne az általam gyártott alkatrészekkel ... Nagykozáron él a szüleivel, többnyire busszal jár be dolgozni. Alig múlt húsz éves, amikor 1978-ban Kiváló dolgozó lett. Murányi László — Az én világom, az én életem a színház, megdöbbentő, hogy mennyire kitölti a napjaimat, mintha nem is lenne semmi más rajta kívül. Mi lőhet a vonzerő? A színház annyit emlegetett csillogó varázsa, a világot jelentő deszkák, a rivaldafény, amiről szinte minden második bakfis álmodozik? A súgó nem arat babérokat, tapsokat, az a jó, ha észre sem veszik a nézők a közreműködését. Az előadás nagy csapatjátékában ő a biztonsági tartalék, a memóriazavarok villámhárítója. — Pécsett születtem, itt is jártam iskolába. Ebben a városban diákkorában könnyen és hamar juthat színházi élményhez az ember. Én akkoriban soho nem is gondoltam arra, hogy a színházhoz valamilyen közöm is lehet az életben. Nem akartam se színésznő, sem rendező lenni. Érettségi után a jogi karra jelentkeztem, de nem vettek fel. Sok mindennel próbálkoztam utána. A legkedvesebb munkahelyem Vasason volt, ahol könyvtáros-népművelőként dolgoztam. Tulajdonképpen így, népművelőként kerültem kapcsolatba a pécsi színházzal, színészekkel. Amikor három éve felvételt hirdettek súgó és rendezőasszisztens munkakörbe, jelentkeztem, és felvettek. Emlékszem, a meghallgatáson Aiszkhülosz egyik művéből kellett felolvasnom. Azóta három év . alatt egy tucatnyi darabban súgott, ami egyben azt is jelenti, hogy óhatatlanul kívüjről megtanulja a darabot. Volt már, hogy egy egész felvonást szövegkönyv nélkül súgott végig. — A legfontosabb követelmény, hogy minél levegősebben beszéljen az ember, figyelme egy pillanatra sé lankadjon és alkalmazkodjon a színészek beszéd tempójához. Olykor-olykor statisztál is, beugrik egy-két mondatos szerepekbe. Nincsenek se színészi, se rendezői ambíciói, pedig most már rendezőasszisztensként is dolgozik. Huszonöt éves; tervei között vastagon aláhúzva csak ennyi szerepel: „szeretnék minél többet megtudni a SZÍNHÁZRÓL". Ezért is gondol arra, hogy a bölcsész karon tanul tovább. — A színpad varázsa a kulisszák között, a rendkívüli fegyelmezettséget követelő, állandó idegfeszültséget jelentő munka közben csak ritkán érzékelhető, de amikor nézőként ülök a színházban, még ma is naiv gyerekként csodálkozom rá. Ezt érezni kell, megmagyarázni nem lehet. D. I. Travolta, a „himpáva" Az elmúlt években legalább egy tucat diszkófiim (Grease, Bors őrmester, Diszkóláz), készült Amerikában és Nyugat- Európában. Az első és mindmáig leghíresebb produkció — a „Szombat esti láz” közönség- és kasszasikerét azonban megközelíteni sem tudták. Igaz, ritkán rendeznek akkora „felhajtást” egy film körül, mint a „Láz" esetében. A sajtó szu- perlativuszokban írt, egy új korszak kezdetéről cikkezett és a filmet az egekig magasztalta. Hiába bírálta a szakkritika — teljes joggal — a film bár- gyúságát, hazugságait, a közönség érdeklődését mindez a legkevésbé sem befolyásolta. A mozik előtt százméteres sorok álltak. A hárommillió dolláros költséggel készített film csak az USA-ban s csak az első félévben 100 millió dollárt jövedelmezett és a zeneanyagot rögzítő dupla lemezalbumot is tízmillió példányban adták el, újabb 100 millióval növelve a mesebeli profitokat. A diszkó két év alatt többet hozott a konyhára, mint a szórakoztatóipar előző ötéves bevétele. A „Szombat esti láz” és a köréje épülő, épített nimbusz maga a diszkó-jelenség. A tör* ténet főhőse Tony Manero, bevándorolt olasz szülők gyermeke. Hét közben egy festékes- boltban őrli unalmas mindennapjait, hétvégéken azonban kivirul: kiöltözve, bepomádéz- va, hasonszőrűekből álló bandája élén diszkóklubba jár, ahol ő a „menő”, a táncoslábú, jó alakú, szívtipró. A film főszereplőjét, John Travoltát, gondos és hosszú válogatás után szerződtették. Nagyon fontos szerepet bíztak rá. Neki kellett megtestesítenie az új tinédzserideált, a bálványt, akit mindenki követni akar, aki példakép lehet mindenki előtt. Travolta ugyanis a film készítőinek szándéka szerint nemcsak csellengő, munkájával, mindennapjaival elégedetlen fiatalt alakít, hanem a hetvenes évék ifjúsága tekintélyes részének vágyálmait is megszemélyesíti. A keserű pirulát — a társadalmi valóságot — így vastagon bevonták cukormázzal. A hétköznapok problémáival küzdő, a társadalmi felemelkedés minden lehetőségétől megfosztott fiatal kereskedősegéd csak jelzésszerűen van jelen a filmben, viszont a hétvégi neonfényben parádézó Tony, a „hímpáva” úgyszólván másfél órán át a színen van. A jóképű, kékszemű Travolta ezért válhatott szinte napok alatt szimbólummá, egy korosztály, egy nemzedéki állapot kifejezőjévé. A diszkójelenség egyik lényeges eleme, hogy ma már szó sincs üvöltésről vagy csendes meditációról, mint a korábbi években. A tánc jelenti a felszabadító érzést, szavak helyett ringó csípők, a szemek, a mozdulatok beszélnek. Mert a jelenség természetesen megteremtette a maga divatját, tánctanfolyamát is. Mindent gyökeresen átalakított, kiirtott, ami veszélyeztette, akadályozta volna a md- nipulációs gépezet működését A diszkóban szó sem lehet többé olyan rebellis ruhadarabokról, mint a farmer, a bőrruha vagy a hosszú haj. Az ideális diszkó-boy ápolt, illatszereket használ, ízlésesen öltözködik — a legújabb divat szerint Haját lakkal, pornódéval fényesíti, hegyes orrú cipőt. csípőre feszülő nadrágot hord. Az új módi a lányoktól is megköveteli a választékosságot és a méregdrága öltözéket. (Ez is üzleti érdek!) A korábban elterjedt táncformák helyett is új jött divatba. A csoportos, zabolátlan vonag- lás, ugrabugrálás helyett ko- reografált tánclépések, kiszámított mozdulatok jellemzik a diszkótáncot. A táncosok párosán vagy magukban, maguknak táncolnak. A mozdulatokban erőteljes szexualitás, magamutogatás dominál. 1978-ban már az egész világon tombolt a diszkó-láz, jellemzésül csak néhány adat: 1978 első félévében 29 hétből 26-on ót diszkósikerek vezették a legtekintélyesebb sikerlistákat. Az 1979-ben kiosztott 14 Grammy-díjból — ami a popzenében a legnagyobb elismerés — nyolcat diszkófelvétel kapott. Sebők János
