Dunántúli Napló, 1980. január (37. évfolyam, 1-30. szám)
1980-01-12 / 11. szám
1980. január 12., szombat Dunántúlt napló 3 Beethoven - Ránki Dezsővel R ánki Dezső zongorajátékáról sdk szépet írtak már, de a lényeget, ezt az átélhető, ám fogalmi úton meg nem közelíthető csodát a kritikus tolla aligha tudja megragadni. Költő kellene ehhez, olyan művésze a szónak, mint Filmjegyzet Bizalom M iért nem meggyőzőek a magyar filmek? Vagy hogy ne általánosítsunk, miért nem meggyőző Szabó István Bizalom című új alkotása? Talán a műgond hiányában? A film úgy kezdődik, hogy Kata ül a moziban és nézi a híradót. Még mielőtt a főfilm elkezdődne, feláll s kimegy a moziból. Logikus, 1944 őszén egy apolitikus értelmiségi osszony azért megy moziba, hogy megnézze a híradót. Míg Kota a moziban, otthon házkutatás. Férje sem lehetett otthon ekkor, hiszen biztonságba került ő is. A házkutatók előzékenyek Szabó István rendezőhöz: ha már a film elején letartóztatják o hősöket, hogy jön össze a kigondolt történet? Katát menti a mozgalom: hamis néven erdélyi menekült lesz belőle, aki „férje” után érkezik Budapestre. A konspiráció tökéletes: csöngetés, jelszó, kulcscsal kapunyitás, megismerkedik új, papírjai szerinti „férjével", egy vadidegennel. Bemennek a házba. A kaput persze senki sem csukja be . . . Mennek az utcán, a legkezdőbb mozinéző is félti őket, oly feltűnőek. De nem buknak le; szerencséjükre a Gestapo-ügy- nökök és a nyilas legények nem nézhettek akkor még mai magyar filmet. Különben megtanulhatták volna, hogyan megy az utcán, aki ellenálló. Kávéházban ülnek este. De miért ül külön, egymásról tudomást sem véve egy papír szerinti házaspár? Hogy egy esetleges igazoltatásnál egyből gyanúsak legyenek? Az igazoltatásra minden ok megvan: Kata kilép a kávéházból, elsötétítés ide, elsötétítés oda, a kávéház ablalkai, ajtaja világítanak. Az ilyent többnyire nem hagyták szó nélkül a járőrök, minimum igazoltatták az attle- vőket. Körülbelül ki is merítettük azokat a jeleneteket, amelyek az ál-házaspár szobáján kívül játszódnak. Következésképp a többi a szobában játszódik, ide van összezárva két egészséges fiatal ember. Semmi meglepő nincs tehát abban, hogy a szobai jelenetek legnagyobb részében ágyban vannak a szereplők. Eleinte külön ágybon, aztán egyben. Nagy nehezen végre összehozták őket — a műhibák segítségével. A film jó kétórás. Töltik, töltögetik hát oz időt az ágyban. De az ál-férj még ott is konspirál. Nem bízik még a Katában sem. így végre illusztrálódhatik az alaptétel: egy embertelen korban a bizolmatlanság meghiúsítja a legszebb emberi kapcsolatot is. Ebbe aztán sok mindent belemagyarázhat a műértő közönség. ,Ki lett nekik csinálva" a sandán adaptálható eszmei mondanivaló: rideg kor — ellenállás — szenvedés. A széplelkűeknek is a maguké: a Bizalom, túl a műhibák „dramaturgiáján”, egy szirupos, szenvelgő szerelmi történetecs- ke is: á la Love story. Csak éppen a szerelmeseket szétválasztó ok „vonalasabb”, mint az amerikai szupergiccs egyszerű halálos betegsége. De melyik mozinéző áll ma már vigyázz- ba, mert a főhős ellenálló? A filmet Szántó Erika és a rendező, Szabó István írta. Őket is elragadta az illegalitás módszertana, nem sokat árulnak el erről a két emberről. Bánsági Ildikó és Andorai Péter spleenesen szenveleg két konspiráció és szeretkezés között. Koltai Lajos képei kellően fátyolosak az érzelgősnek szánt jelenetekben, s kellően sötétek. Miért is ne — hisz olyan volt a kor. Sötét. Világos? Bodó László Képernyő előtt E z. volt a címe annak a remek kis portréfilmnek, amelyet a televízió a bukovinai Gáspár Simon Antalról készített. Nyilván azért lett ez a cím, maradt töredék a film, mert az idős székely krónikaíró meghalt, mielőtt a film mint „műalkotás”, kerek egész elkészülhetett volna. Az élet néha így szól bele, így is beleszól a mai krónikások munkájába. Mindegy; töredékeiben is lenyűgöző volt ez a film erről a méltóságteljes, lassú be- 'szédű, lexikonokat megszégyenítő adattömeget tudó öregemberről. Mögötte föl-fölbukkanó felesége — kiapadt-kút szemeivel, süppedt kendőjével, magába temetett drámáival — a hétköznapok súlyával telítette a beszélgetést. Gáspár Simon Antal éppen úgy, ahogy fölsorolta a vőfély teendőit, rigmusait, egy lakodalom lefolyását pontról pontra — ugyanúgy sorolta el tizenkét gyermekének születési évét, nemét, mint valami szenvtelen kalendárium, amely csak őrzi az adatokat, de nem érez, nem vádol, nem kesereg. Hiszen a tények csak tények, az is, hogy a tizenkettőből hét meghalt, s az is, hogy ő maga huszonnyolc esküvőn volt vőfély, vagyis gazda, az az ember, aki mindenről gondoskodik, az enni-innivalóról éppúgy, mint a hagyományok háborítatlan, pontos ápolásáról és megőrzéséről. * Az Önök kérték ... c. műsor állítólag igen népszerű, valószínűleg elsősorban azért, mert A művelődésügy alkotóműhelye Huszonöt éves ~ a Baranyai Művelődés Elsőként indult az országban S zűk körben megtartott emlékülésen gyűltek össze a közelmúltban a huszonöt éve megindult megyei kulturális folyóirat, a Baranyai Művelődés szerkesztői, munkatársai. Az amúgy is csendes jubileumi ünnepség mihamar „munkaértekezletté” alakult át, hiszen az eltelt időszak értékelése után mindenkiben felvetődött a „hogyan tovább?” kérdése. Huszonöt év mindenképpen jelentős időszak, sőt inkább korszak nemcsak egy megye, egy folyóirat, hanem az azt létrehozó közösség életében is. E negyedszázad alatt megsárgultak az első, 1954 áprilisában megjelent Iskolánk - Nevelőink című, még egyáltalán nem folyóirat formátumú kiadványnak lapjai. Beköszöntőjét az első felelős kiadó, egyben felelős szerkesztő, Takács Gyula írta. A lapalapításra szóló meghívó úgy fogalmazza meg a koncepciót, hogy azt szinte változtatás nélkül tűzheti zászlajára ma is a Baranyai Művelődés. A folyóirat olycrn feladatokat vállalt, melyeket egyetlen más baranyai sajtó- orgánum sem vett a profiljába. Az volt és az maradt a célja a Baranya megyei Tanács művelődésügyi tájékoztatójaként, hogy a megye oktatásában, közművelődésében tevékenykedő szakemberek számára nyújtson segítséget, művelődéspolitikai és módszertani tájékozódást. Ugyanakkor fórumot adott e szakembereknek. Úgy erősítette e területek helyi, baranyai jellegét, hogy nem lett provinciális. Úgy adott hangot az országos művelődésügyi törekvéseknek, hogy azokat mindig a helyi talajba plántálva szemlélte. Kezdettől fogva élt a Baranyai Művelődés helytörténeti rovata dr. Vargha Károly szerkesztésében, s így a lap a helyismereti kutatások jelentős fórumává emelkedett. E célok vállalásával alakult ki aztán a rovatok hármasa: oktatás-nevelés, közművelődés és helytörténet. E rovattagolás persze az idők folyamán tisztult le erre a formára, hiszen az Iskoláink- Nevelőink még nem szelektálta így a cikkeket. 1955 májusában Baranyai Népművelés címmel lát napvilágot egy szám. Júliustól jelenik meg a rovatszerű, de váltakozó tagolás. 1957-ben veszi fel a folyóirat a Baranyai Művelődés címet, s ebben már megtalálhatjuk az Ismerd meg Baranyát!, a Film-színház és a Könyvespolc rovatokat. Bár nincs önálló rovatuk, a folyóirat legnagyobb részét ekkor is a közoktatási, népművelési írások teszik ki. 1957-től vezette a szerkesztő bizottságot, s elhunytáig, 1967. ig volt főszerkesztője a lapnak a baranyai közművelődés kiemelkedő alakja, Lemle Géza. A szerkesztő bizottság tagjai BARANYA —MŰVELŐDÉS között dolgozott rövidebb-ihosz- szabb ideig Bodó László, Jó- zsa-Dénes Piroska, Mándoki László, Mészáros Bálint, Szegő József né, Varga Tibor, dr. Szántó Károly, Nágel Lajos és Pákolitz István. A jelenlegi szerkesztő bizottság tagjai a korai időktől kezdve részt vették a folyóirat munkájában: Antal Gyula, aki 1968 márciusától felelős szerkesztője a Baranyai Művelődésnek, valamint Lippenszky István, dr. Bárdi László, Timár Irma és dr. Vargha Károly. A huszonöt év alatt a Baranyai Művelődésnek 84 száma jelent meg több mint 2500 tanulmánnyal, módszertani cikkel, riporttal. A szerzők között ott találjuk a megye politikai, kulturális és társadalmi életének vezetőit, a tudományos élet kutatóit, valamint a gyakorló pedagógust. Megszólaltak a lap hasábjain a helyi művészeti élet képviselői, a pécsi írók, költők, a Pécsről elszármazott kutatók, s az ország szellemi életének képviselői. A számokon túl azonban többet mond a visszhang, amit a huszonöt éves Baranyai Művelődés olvasóiban és az ország művelődési közegében kelt. A folyóirat igényességét jelzi, hogy központi lapok vesznek át belőle rendszeresen cikkeket. Békéscsabán szervezte meg 1979 októberében a megyei kulturális folyóiratók tanácskozását a Valóság, sezen számos elismeréssel illették a Baranyai Művelődés munkáját, mely a legnagyobb múltra tekinthet vissza a hasonló profilú kiadványok között. Ez a konzultáció az első lépésnek számít a művelődésügyi folyóiratok tevékenységét összefogó műhelymunkában, mivel azóka Baranyai Művelődéshez hasonlóan eddig kissé magukra hagyatkozva dolgoztok. A Békéscsabán megfogalmazott cél újra csak összecseng azzal a koncepcióval, melyet a Baranyai Művelődés tartott szem előtt negyedszázadon keresztül: a művelődésügyi folyóirat szellemi alkotóműhely legyen, tömörítve a helyi szellemi erők legjavát. Gállos Orsolya tényleg kérni lehet általa (kedvenceket, sikerszámokat), másrészt viszont bizonyára azért is, mert a többi műsornál jobban tükrözi a még mindig szilárdan konzervatív tömeg ízlést. Bár a műsor szerkesztői a válogatásnál nagy gonddal ügyelnek a változatosságra. A műsor sikerének föltehetőleg van egy nosztalgia-összetevője is. S erről most a legutóbbi adásnál magam is meggyőződhettem. Több számnál is, de mindenekelőtt Vujicsics Tihamér egykori paródiájánál. Az árgyélus kismadár népdalfeldolgozásként és paródiaként egyaránt klasszikus és feledhetetlen lett a feledhetetlen emlékű Vujicsics Tihamér jóvoltából. Az ő munkásságában, életművében ez a szellemes zenei tréfa csak egy csepp — de nem szégyenletes, mert megint csak, így utólag is, szomorú emlékekkel átszőve is, bebizonyosodott, hogy az igazán tehetséges embernek a szórakoztatástól, a viccelődéstől sem „esik le az aranygyűrű az ujjáról.” Bukarestben járt a Vígszínház és igen szép sikert aratott. Az útról, vendégszereplésről készült riportfilm alapján mindenki meggyőződhetett erről. Azt lehetett ebben a riportfilmben látni amit a hasonlókban általában: az előadás részleteit, a közönség sorait, az előkészületeket, városnézéseket, a színészek izgatott civilarcát. De mást is: néhány nézőt, köztük szakmabelieket is, s a színház vezetőit, amint frissiben, az élmény „tövében”, kissé fésületlenül talán, de annál meggyőzőbben elmondják véleményüket. Túl a riportfilm információs anyagán, hangulati hatásán, jól tudjuk, hogy a nemzetközi kapcsolatok miatt s végett is jók az ilyen riportfilmek. De ami a legérdekesebb: többet tudtam meg mai magyar színházi életünkről ennek az útközben készült kis filmnek a jóvoltából, mint a kellő előkészítéssel s kellő ünnepélyes nekiveselkedéssel készülő Színházi album legtöbb adásából. H. E. amilyen művésze ő a hangoknak. Zongorázásának utánozhatatlan szépségét, légies köny- nyedségét vagy orkánként dübörgő erejét méltatni felesleges is. Mert bármennyire csodálatos ez a hang, bármenynyire lenyűgöző ez a virtuozitás, túlmutat önmagán, már alig van jelentősége. Nem több, mint a papírnak, melyre a szerelmi vallomást írták, mint a telefonnak, mely távoli kedvesünk hangját hozzánk röpíti. Az alkotó—előadó-hang- szer-hallgató láncolatból nála szinte kiiktatódik a hangszer láncszeme, s mert arra is képes, hogy az alkotóval lélekben eggyé váljon, a hallgató ősforrásából kapja a zenét; mi magát Beethovent hallottuk. ♦ A G-dúr zongoraverseny gyakran elhangzik, de most nem mint kompozícióra, nem mint hangok mesterien elrendezett sorozatára kellett figyelnünk. Beethoven saját, legbensőbb titkait vallotta meg. A hitét sugározta szét. Bátorított, hogy a jóság szelíd lantjával a kézben szálljunk szembe mi is az alvilág hatalmaival. Buzdított, hogy örüljünk, minden baj ellenére örüljünk létezésünk felfoghatatlan csodá jónak. Aki Ránki Dezső kezét íogva végigvándorolt a három tétel tájain, megtisztultan ért az út végére. A Pécsi Filharmonikus Zenekar legjobb tudásával állt a világhírű fiatal zongorista mellé. Ha az első tételben akadtak is kisebb hibák, ha az alvilági dialógusban nem is voltak a Ránki-Orfeusz méltó ellenfelei, mindenért kárpótolt a finálé mesterien megformált rondó-témája, a művészi bravúr, ahogy a szólista súlytalanul lebegő játékának társaivá tudtak szegődni csaknem az egész tétel során. Hirsch Bence e koncerttel eddigi művészi pályafutásának legnagyobb lehetőségét kapta, s e lehetőséggel jól is élt. A versenyműben a nagyszerű partner elképzeléseihez igyekezett igazítani zenekarát. Bizonyára sokéves színházi gyakorlata is segítette abban, hogy ez — a zenekar léhető- ségeihez képest — sikerült. ♦ A hangverseny másik két Beethoven-darabjában, a III. Leonóra nyitányban és a II. szimfóniában is biztos kezű, jó ízlésű dirigensnék mutatkozott. Helyes tempókkal és hangzásarányokkal, világos formai tagolással és kiemelésekkel hitelesen szólaltatta meg e műveket. Sőt: a II. szimfónia egy- egy felvillantott részletével azt is elárulta, hogy egyénisége nem annyira zárt, mint amilyennek a nézőtérről általában látszik. Képes volna az önfe- ledtebb muzsikálásra is. Dobos L. Töredék
