Dunántúli Napló, 1980. január (37. évfolyam, 1-30. szám)
1980-01-27 / 26. szám
1980. JANUÁR 27. IRODALOM DN HÉTVÉGE 9. P isti kapitány. Igazi, kép. zett kapitány. Nap mint nap átrendezi a csapatát, más felállást szab a barackfáknak és a meggyágaknak, új őrszemet küld fel a kapu előtti fenyő tetejére, s amikor már minden rendben van, maga is felmászik a vára tornyába, és a marcona diólevelek védelmében várja az újabb támadást —, amelynek végén holtan hevernek az ellenség katonái a vár alatt, ahol már csak a hullarabló: a szaglászó sündisznó talál majd rójuk: a sün, akit Pisti mindig fölényesen megmosolyog, ha néha alkonyaikor észreveszi, 'hogy a fosztogató megjelenik a fa alatt, és kincs után kutat a halott gallyak és levelek között.- Pistiiii... Te gyere elő, mert agyonváglak ... Pisti még mindig hallgat a torony védelmében. Ide nem juthat fel az anyja. Itt jó. A vára szereti őt. A katonái ragaszkodnak hbzzá, és sajnálkozva rezdülnek meg, ha Pisti esténként lemászik a várból: az ágak is tisztelegnek, és fegyelmet ígérnek holnap reggelig, amikor a kapitány újra szemlére érkezik a tisztára mosott vár alá, félrerúgdalva a várárokból mindenkit, aki az éjszaka hullott oda, akár öngyilkos levél az illető, akár vakmerő kém, akit az őrség katonái lőttek agyon, amikor a vár alá lopakodott. Újból felsivított a hang a'ház előtt, és Pisti lassan ereszkedni kezdett a fáról. Félt az any. jótól, ijedten várta a pofonokat, amiket naponta kapott okkal, ok nélkül. Igaz, a sereg készen állt, de Pisti még tétovázott: hát saját anyja ellen küldje a katonákat? Nem, nem lehet. Majd eljön az idő, amikor idegen ellenség tör be a kapun — no akkor majd megszólal a riadó, Pisti riadója. A levelek leözönlenek a fáról, az ágak össztüzet dörögnek a betolakodók ellen, a málnásból vijjogva száguld elő a rohamcsapat, a betonvályú lőré. seiből tüzet köpköd a géppuska, a zsindely őrei forró szurkot öntenek az ellenség fejére, a barackfák csatarendbe állnak, az ágak „előrét” intenek, a krumplibokor utat nyit és a gumók süvítve vágódnak ki a földből, a meggyfák tetején százéves gallyak egyenesednek ki, és gyújtó leveleket, érett gyümölcsöket hajítanak a támadók felé ... Pisti — legyőzhetetlen. A kert: az ő serege, és a sereg egységben, harcra készen vár. ja, hogy az első riadószóra csatarendbe álljon, és megvédje Pistit mindenfajta támadástól. — Megyek már... - kiáltott vissza Pisti, és leugrott a földre, a halottak közé. Indult a ház felé. Búcsút intett a leveleknek, csillapító tekintetet küldött a málnás felé. A betonerőd csendes és száraz volt, bent az ólban hö* Bolya Péter elbeszélése a Központi Sajtószolgálat 1979. évi novellapályázatán III. dijat nyert. Tudom, hogy közéleti szónoklatokban elhangzó szóvirágok özöne miatt sokakat már az idegbaj kerülget, de engem nem. Megszoktam. Következésképpen nem is dühít, csak egykedvűen pislogok, amikor ilyesmit hallok, hogy: „Csatlakozom az előttem felszólalóhoz ...". Ilyenkor jobb, ha az ember lejjebb csúszik a széken, kényelmesen hátradől, tördelheti a gyufósdoboz széleit, esetleg az előtte lévő papírfecnire — különböző méretben — felvázolja azokat az ábrákat, amelyeket bőven láthat bármelyik deszka-, vagy kőkerítésre fir- kantva, bárhol a világon. Körülbelül ennyit is ér az említett felszólalás, hiszen nem más, mint ismétlése az előbbinek és lehetőleg rosszul. A nagy semmit-mondások a közhelyekből táplálkoznak, s ezekből, sajnos, nem is foI rögve szuszogott az alparancs- nok, a százkilós ártány. A barackok és a meggyfák ágai tisztelgő mozgással kísérték Pistit, amint ellépett előttük, egyre közelebb érve o fehéren villoqó hóihoz. — Az anyád istenit, hát hol a fenében vagy te örökké? ... — mozdult feléje az anyja keze. - Hát mit gondolsz, meddig fogok én neked könyörögni, mi? ... Csattant az asszony tenyere, Pisti behúzott fejjel, maga elé font karral védekezett. Égett a füle, sírás fogta a torkát. A sereg... De nem szabad. Hiába takarja el a szemét a barackok alkapitánya, hiába rohanna a málnás legénysége Pisti segítségére — Pisti nem ad jelt.- Mész a Dunára, de rögtön ... Estig haza se gyere — fordult be a házba az asz- szony. Pisti utánalépked. A szobájába megy, előkotorja a gumicsizmáját. Apad a víz, Pistinek mindennap ott 'kell lennie a parton. Nem ő az egyetlen, van még ott egy iskolára való gyerek, aztán az asszonyok, férfiak, csáklyávol, gereblyével, csónakkal, hosszú botokkal. Árvíz volt, nagy árvíz, feljebb sok helyen kiöntött a Duna, most vonul le, hoz mindenfélét - így hallotta Pisti néhány nappal azelőtt, amikor anyja a szomszéd Vajké bácsival beszélgetett a konyhában, és ő (a kapitány) éppen befejezte az aznapi olvasást, elbúcsúzott a könyv lapjaitól, elköszönt Miskától, az ügyes végvári vitéztől, és 'Borkától, a szerelmétől, álmatlan éjszakát kívánt a törököknek és császári zsoldosoknak, aztán félrerakta a padláson talált kincset, a Vasárnőpj Újság füzeteit is, melyekben minden este végig- csodáltb a serege felszerelését: az ágyúkat, dupla szárnyú repülőgépeket, betonerődítményeket, ijesztő gázálarcokat, elnézegette a rohamsisakos katonákat ábrázoló rajzokat, elolvasta a tudósításokat a szerb 'hadszíntérről, a galíciai 'hadi- helyzetről vagy az olasz frontról. — Megint hoz a víz mindenfélét — hallatszott Vajkó bácsi dörmögése. — Még Ausztriából is. A Kaszáák egy szekrényt fogtak, tele ruhával. A Balázs meg egy ólat, de olyat, hogy vagy húsz tyúk ült a tetején. Haj-haj. . . Baj lehet ott azoknak feljebb. Megmondta tavaly a bába, ötvennégyben árvíz vagy földrengés lesz. Hát itt is van .. . gyünk ki talán soha, mert a túlzottan elkoptatott sémák helyére újak születnek. Tessék csak megfigyelni, hogy a lapokban, rádióban, tévében nyilatkozók hogyan kezdik a választ: „Megítélésünk szerint . ..” Tehát nem a saját véleményét mondja el — ehhez egy kis felelősséget is kellene vállalnia —, hanem csupán „megítél”, sőt, „megítélünk”, azaz a nyilatkozat várhatóan lazább lesz, a mel. lébeszélés nem olyan feltűnő és a felelősség is megoszlik. Rafinált dolog ez, ugye? Aztán ,,... meg kell védenünk a mundér becsületét..." Ez kezdetben még elég jól hangzott, de az utóbbi évek. ben — éppen mert mindig, mindenütt, mindenféle értekezleten és tanácskozáson elsütötték — unalmassá vált és nem több közönséges sémánál. Kínos lenne megmagya■inwpé .......................——------P isti leoltotta az ágya feletti lámpát, és Vajkó bácsit hallgatva arra gondolt, hogy hamarosan megint mennie kell a Dunára, ugyanúgy, mint két vagy három évvel ezelőtt, akkor is magás volt a víz, hozott is egyet-mást, de Pisti semmit nem talált, csak toporgott a töltésen, kezében a gereblyével, semmit nem értett, a többiek kiröhögték, ő meg csak állt, egyedül, kiszolgáltatottan, okkor még nem tudott olvasni, nem volt serege, nem volt senki, aki megvédje, fázott, félt, hamarosan hazafelé indult, és semmije nem volt, csak a zsebében lapult egy sárga emberke, hajlítható derekú, sisa. kos, furcsa öltözékű, Pisti véletlenül vette észre a víz szélén... Most a diófa egyik ágán őrködik a sárga emberke: ő a sereg legrégebbi katonája.- Mész-e már... — nyitott be az anyja, halkabbon szólva a piros fülű kisfiúhoz. Pisti éppen Miska vitéz arcképét nézegette a könyvében. Miska... Ö tanította meg a sereg igazgatására, a végvári harc fortélyaira, a vitézi bátorságra, így 'hát Pisti mindig tőle kért tanácsot, ha félt valamitől. Mert a víztől nagyon félt. Ha néhanapján fürödni küldte az anyja, Pisti mindig abban reménykedett, hogy úgysem lesz semmi baja, mert otthon figyel rá a sereg, és azonnal ott terem, ha valami veszedelem fenyegetné a kapitányt — ha a Duna elvinné magával a város felé, ha a kövek- szétnyílnának a lába alatt,' amint a víz szélére merészkedik^vagy ha a túlsó partról vízen járó ló vágtatna át, 'hogy Pistit a hátára dobja, és elvigye: valahova messze, még a túlsó' part füzesein is túlra. A sereg — Pisti biztosan tudto rkészen áll. A rend, amit megteremtett a katonák között: örök rend. Miska vitéz és az újságok elegendő tudást adtak neki, hogy hatalmas erőt szervezzen maga mögé — vagy inkább maga elé, hiszen a sereg őt védi, neki csak legutoljára szabad elesni, a várral együtt, hiszen ő a kapitány, és nem érheti baj sehol, sem a Dunánál, a gereblye végén, sem a ház körül, sem odakint az utcán, ahol naponta jár a távolsági busz, amelyik előbb vagy utóbb őt is elviszi majd valamelyik városba, de a sereg akkor is vele tart, és menet- oszlopbo tömörülve követi a rázni, hogy mit rontottunk el, kinek, mikor, mit kell tennie ahhoz, hogy a hibákat helyrehozzuk, inkább csak úgy általában kijelentjük: „Majd megvédjük a mundér becsületét ...” Meg hát. A másik divatos szóvirágpéldány: „Hadd ne mondjam most el, hogy .. .” És elmondja. Mégis elmondja, hogy azért nincs ilyen-olyan áru, mert nincs munkaerő, nincs szállítóeszköz, nincs polc, amire fölrakják és különben is esik az eső, vagy amit akartok, csak ne kérdezősködjetek már annyit. . . Kínos — vagy éppen nem nyilvánosság elé való — kérdésre lehet másféle választ is adni. A napokban a tévében — ha jól emlékszem a Minőségi Cipőgyár igazgatónője — arra a kérdésre, hogy hány forintért állítanak elő egy dollárt, röviden ennyit mondott: „Elné■— ... .éri layll»" b uszt, követi egészen a városig, ahol Pisti felnőtt lesz, bölcs hadvezérré lesz, és ugyanolyan sikerrel igazgatja majd az embereket, mind a megöregedett sereget, mert a sereg akkor is, mint mindig, ott lesz Pisti közelében, parancsára várva, védelmére készen. Pisti előkotorta a gereblyét a kamrából, és elindult a kert végébe: ott nyílik a kert olatti kapu a töltés felé. Idegen kertek között vezet a földút a Dunához: olda>lt cseresznyefák pirosodnak, földieper terem az út mellett, s a víz felől erős, bosszantó szagot hoz a szél. A Duna szürkén, piszkosan nyaldosta a megmagasított töltés oldatát: habos tajtékot, koszos gallyakat, színtelenné ázott rongyokat emelgettek o hullámok. A víz széles volt, mint Pisti rossz álmaiban. A túlsó part most jóval távolabb látszott: a füzesek között bújkáló ellenség is visszavonult, mert jól tudta, hogy áradás idején nem tanácsos átkelni a túlsó partra-, és fáradtan, vizesen ütközni meg Pisti seregével. — Nincs semmi itt... — mormolta Pisti, amint a víz szélét kémlelte. Levonulóban az ár, Pistin kívül nincs senki más a töltésen: döglött disznót, rothadt törzseket hoz már csak a Duna. A kapitány csüggedten nézelődik. Jó volna találni valamit. Az idén még csak egy mo. sóteknőt talált, persze, üresen: sőt, azt sem itt a falu előtt, hanem ott feljebb fogta, ahol a szántóföldekről vezet fel az út a töltésre. Pisti újra vállára emeli a gereblyét — arrafelé indul. Elmarad az utolsó ház is. Jobbra a szántóföldek, balra a víz: Pisti továbbmegy, egyre nézegeti a vizet, itt találta valahol a teknőt.. . — Az . ., az ott... Megtorpan. Néhány lépésre tőle emberalokot ringat a víz a töltés mellett. Pisti közelebb lép, előrehajol. Asszony. Arca a vízben, a haja szétterül. Puf- fadt, lila kézfej úszik a válla mellett. Ing feszült a feldagadt testen, a szoknya lefelé húzza az alsótestet, csak térdhajlatig látszik a durva haris- nyás láb. Hullámzik a víz, ütemesen ringatózik a test, kopasznak tűnő feje búbja a töltéshez ütődik. zést kérek, <Je ezt nem mondom meg”. Egyenes válasz. Van üzleti titok is a világon, ami valóban nem tartozik a nyilvánosságra. És ezt mindenki meg is érti, csak a mellébeszélést nem. Beléptünk az olimpia évébe, már egyre gyakrabban hallunk és olvasunk nagy sportteljesítményekről, hajdani nagy neveket emlegetnek a szakértők, valahogy így: „X. Y. minden idők legnagyobb futója . . ., vívója . .., úszója . . .” stb. Ha pedig színművészekről, filmcsillagokról esik szó, a szakzsargon ez: ,,A felejthetetlen Kultham- mer Csubi!" A „felejthetetlen” ez, meg az, meg amaz... Valóban felejthetetlenek, különben nem emlékeznénk rájuk. És akik hazatérnek egy-egy külföldi útról, ájuldoznak a gyönyörűségtől — de mert Pisti leguggol, megszólítja'. — Néni ... suttogja. — Néni.. . Halkan csobban a víz Pisti lábánál. — Néni... mit csinál?... Pisti rémülten nézi az cszszonyt. Ez lenne az? Ez lenne az, amit úgy mondanak: meghalt? Néha már hallott valamit a konyhából, ez halt meg, az halt meg, volt néhány ember, aki egyik pillanatról al másikra eltűnt az életéből, arra is azt mondták: meghalt... Ez lenne az? Ö lenne az, aki „meghalt”? .. . — Néni ... — súgta. — Él még?.. . Guggolt oz asszony fejénél. Fázott a keze, reszketett a lába. Minden, ami körülvette, ellene támadt. A víz feléje kapkodott, a gereblye nyele a nyakára tekeredett, a szél a torkában sípolt, valami kívül- beliil ütötte, a töltés omlani készült, hogy ökölnyire préselje... De . .. de talán, a sereg? . .. Pisti hátrafordul, a ház, a kert felé néz. A sereg?... Itt az idő. - Heeeeej, gyerünk fiúk, riadóóó, ide hozzám mindenki, hijjijijiijijj, tűz a palánkról, tűz, tűűűűz... - Pisti felugrik, hosszút füttyent, magosra emeli a gereblyét, riadóóó, riadó, ide hozzám mindenki, mindenki, védjetek meg, fiúk, védjetek meg . . . A gereblye táncol a magasban: aztán lejjebb száll, a töltésre támaszkodik. — Heeeeej, hol vagytok? .. . Szürkül, sötétedik ■ az ég alja a falu felett. Pisti még mindig arrafelé néz, ahonnan a sereget várja. — Hol vagytok? . . . Már halkan suttog, mozdulatlanul áll. — Nem jöttök? ... Félve fordul vissza az asz- szony felé. Újra leguggol, átfogja a térdét. — Itt hagytatok? .. . Már tudja, hogy a sereg elhagyta. Menekülnek, porzik a látóhatár a lábuk alatt, amint egyre messzebb kerülnek Pistitől, a háztól, a kerttől. Pisti meggörnyed. Mindjárt elsőre. . . mindjárt elsőre megfutottak... A diófa diófa lett, a vályú moslékra vár, a málnásban görény bújik meg alkonyaikor, a ház tetején macskák panaszkodnak, denevér ütődik az ablaknak, odabenn ég a lámpa, Pisti kezéből kicsúszik a könyv, hiszen hazugság az egész, nincs már serege, megfutott, mind megfutott ... És ki lesz, aki elkíséri, ha majd a városba viszi a poros autóbusz? ... — Lehet. . . lehet, hogy én is meghalok? . . . Reszketve guggol az asszony mellett. Szorosan átfogja a térdét, a halott szétterülő haját nézi. Egyedül maradt, vesztesen. A sereg már messze a határban porol, végképp magára hagyva Istvánt, az utolsó várkapitányt. nem tudják pontosan megfogalmazni. hogy mi, miért tetszett, miért volt szép, miért vált szép emlékké, röviden ellihegik: „Tudod, az a csodálatos tenger... Az a csodálatos éghajlat... az a cső. dólatos Alpok... az a csodálatos Párizs...” Sajnos, színésznyilatkozatokban hallom elég gyakran, hogy: „Borzasztóan örültem az új szerepnek . . . Rettenetes öröm fogott el, amikor... Iszonyúan megörültem, amikor közölte velem a rendező, hogy . . .” Tényleg „borzasztó” és „rettenetes" dolgok ezek. De anélkül, hogy ezek a dolgok örömet okoznának. Ahogy cseterjük-tépjük anyanyelvűnket, az bizony valóban „iszonyú . .." Rab Ferenc Serfőző Simon Evek múlva Kifigyelték az esték: a járda-dűlőkön mentem, mentem, majd eltűntem mindig a portyúktetűs bérház-szérüknél. Utánad kutattam, akit elcsaltalak a liba-sztrádákról. A város-mélyekben hajaddal borultak vállamra az éjszakák, ahonnan évek múlva kanyarodott ki velünk, indult az út hazafelé. Otthon már vonultak akkor lakodalmunk nótái az őszben eldübörgő madarakként. A cigányzenés szélben táncolt a kerítés. Egy-ingre vetkőzve mulatott a csákány. Reggel dülöngézett részegen a csirkéktől körülrugdalt ólnál. Herceg Árpád Kinek ember vala szép neve Úgy jöttem ide mint aki csodákat akar játszani égig nőni a prés alatt kócolni lecsonkolt lombokat Mert szeretni — azt is kellene kinek ember vala szép neve hozzákocódni tömegben ahhoz ki örök-szeretetlen S ahogy vándor halad levervén százados falat virágok uralmát hagyva hátra belékötnék sumák halálba Ezért is jöttem mint aki csodákat is tud játszani cipelve magammal Földem — reménynek napszámosa — foga-törten Keresztury Dezső Remény Kicsordul a pohár, ha túl sok van benne, kicsordul a szív is fájdalommal telve. Gond fellege sűrűi, a szél is csípős már, elmentek a fecskék, kertek alatt ősz jár. Nagy égbolt, kis madár milyen egyek vagytok: volt, nincs, minden lejár, omlanak a partok. Határtalan tájon emlékek közt járok, valahol vadludak láthatatlan szállnak. Most délre röpülnek, de majd visszatérnek, mint a kihamvadó s felderülő évek. Megújulok én is, ha tavaszidő jön, s új kenyér érik majd a nyári mezőkön. BÓLYA PÉTER fi SEREG Has car no pi Sarca „Iszonyú” szóvirágok...
