Dunántúli Napló, 1980. január (37. évfolyam, 1-30. szám)

1980-01-18 / 17. szám

1980. január 18., péntek Dunántúlt napló 3 ülést tartott a megyei közművelődési bizottság A Baranya megyei Tanács közművelődési bizottsága Ta­kács Gyula elnökletével tegnap ülést tartott. Megtárgyalta a Bólyi Mezőgazdasági Kombinát közművelődési munkájának eredményeit és további fel­adatait, továbbá a művészeti szövetségek területi szerveze­teinek közművelődési tevékeny­ségét. A bizottság ülésén részt vett Takács Kálmán, az Orszá­gos Közművelődési Tatnács tit. kára és Hámori Lászlóné, az OKT munkatársa is. A Bólyi Mezőgazdasági Kom­binát 22 ezer hektáron - egy kisebb járásnyi területen — gazdálkodik. A gazdaság ve­zetői tudatában vannak ónnak — s ennek jelentőségét oz OKT titkára is kiemelte hozzászólá­sában —, hogy a gazdasági tevékenységtől elválaszthatatlan a dolgozók műveltségének, kul­turáltságának állandó gyara­pítása. A gazdasági eredmé­nyek összekapcsolódnak a köz- művelődés eredményeivel. A megyei közművelődési bi­zottság megállapítása szerint a mezőgazdasági kombinát eredményesen törekszik a sok­rétű, gazdag kulturális és köz- művelődési tevékenységre. Ez éppúgy megnyilvánul abban, hogy képzőművésznek műtermet bocsát rendelkezésére, mint hogy oz elmúlt években két­száz dolgozó végezte el — a gazdaság ösztönzésére és se­gítségével — a nyolc áltolános osztályt. A szakmai képzés és tovább­képzés szükségességét felis­merve a Bólyi Mezőgazdasági Kombinát olyan lehetőségeket, ösztönzőket dolgozott ki, hogy 1980-ra a fizikai állományú dolgozóinak 70 százaléka lesz szakképzett. Jelenleg a fizikai dolgozók közel negyven száza­léka szakmunkás, 28 százaléka a betanított munkás, s már száz felé közeledik azoknak a száma, akik két szakmát is elsajátítottak. A sokrétű közművelődési te­vékenység egyik legjobb jel­lemzője a gazdaság könyvtár-' hálózatot segítő tevékenysége. A kombinát kezdeményezésére a tanácsi és szakszervezeti könyvtárhálózatot pár éve ösz- szevonták, s közös fenntartá­súvá szervezték. A hat letéti könyvtár ellátásáról a Bólyi községi Könyvtár gondoskodik. A közös fenntartás gyarapítot­ta a könyvtárfejlesztésre for­dítható összegeket, egyúttal megteremtette a lehetőségét annak hatékonyabb felhasz­nálósára. Mind a fenntartók, mind a könyvtári szakemberek véleménye azt tükrözi, hogy a „bólyi modell" egyértelműen hasznos. A kedvező tapaszta­latok birtokában döntött úgy a közművelődési bizottság a vita során, hogy a könyvtárak közös fenntartásának tapasz­talatait tudományosan is szük­séges összegezni, s ez alapján meqkeresni a lehetőségeket ha­sonló könyvtári hálózatok lét­rehozására. A vitát összegző elnöki zár­szó hangsúlyozta, hogy a me­zőgazdasági kombinát eddigi eredményei alapozták meg an­nak a lehetőségét, hogy a te­rület a megye kulturális mun­kamegosztásában nagyobb sze­repet tölthessen be. Ennek se­gítésére a közművelődési bi­zottság ajánlásokat állít ösz- sze. A megyei közművelődési bi­zottság ezután meghallgatta és megvitatta a Magyar Képző­művészek Szövetsége, a Ma­gyar Építőművészek Szövetsége, a Magyar Zeneművészek Szö­vetsége és a Magyar írók Szö­vetsége területi csoportjainak, illetve a Mecseki Fotóklubnak közművelődési tevékenységé­ről szóló beszámolókat. b. I. KÍSÉRLETI ARPA, BÚZA. A Magyar Tudományos Akadémia Martonvásári Mezőgazdasági Ku­tatóintézetében a FITOTRON-ban — a genetikai és nemesítési kísérletekre szolgáló össz­komfortos növényházban — beérett a búza és az árpa. E lnézést az olvasótól, ha az újságíró egy vallo­mással kezdi írását: öröm számára, ha egy-egy meg­jelent cikke után gondolatai nem kerülnek a lappal együtt a szemétbe. Akár elmarasztaló, akár dicsérő sorokat olvas a napi posta bontásakor. o „A Dunántúli Napló 1979. ok­tóber 28-i számában megjelent Ormánság című cikkel kapcso­latban szeretném leírni vélemé­nyemet. Úgy vélem, illetékes is vagyok ebben, hiszen itt, Ba- ranyahidvégen élek 32 éve és dolgozom 15 éve. Indokolja még talán az is, hogy alábbi véle­ményemmel — tájékozódásom szerint — nagyon sok helyi em­ber egyetért. Szeretném előre- bocsájtani, ha lehet, hogy nem is a cikk írójával, hanem a szemlélettel kell vagy kellene — ha lehetne! — vitakoznom... Ez a vidék nagyon sokat „ka­pott" már az egykéért a Piókás szüle miatt — könyvekben, más különböző újságokban, mint most a Dunántúli Naplóban — nem először... A cikkben is van igazság, mint beszögeltab. lakú házak, földes, döngölt szó. bák, falról leeső képek, nem létező óvoda, bölcsőde . . . Ám kérdezhetnénk a cikk nyomán: más nincs? Itt nem csak a gó­lya fészkel és nem a gólya az egyedüli, aki biztos, hogy visz- szatér... Aki itt él, tudja: nem így, de legalábbis nemcsak így van ...” Idézet a levélből — az egyik­ből, — melyeket cikkem meg­jelenése után kaptam. Aláírója: llosfai László ormánsági la­kos .. . e llosfai László a baranya+iíd- végi termelőszövetkezet elnöke, s most itt ülök a szobájában, előtte a cikk, előttem a levél. Rajtunk kívül beszélgetőpart. nereink: Szél József, a siklósi pártbizottság munkatársa, terü­letfelelős, Katona Zoltán, Vajsz. ló tanácselnöke és Darabos Je­nő, Sámod tanácselnöke, ILOSFAI LÁSZLÓ: — Az volt a baj, hogy olyan rosszul sikeredett a választás, mármint akikkel beszélgetett Sok szépet is el lehetett volna mondani erről a vidékről. Hogy például tanácsunk területén minden 14 lakosra jut egy gép­kocsi, hogy a megelőző 5 év­ben orvosi lakást, védőnői la­kást, buszvárókat építettünk, kor. szerűsítettük a falunkban a köz- világítást... Persze gondjaink vannak, nem is kevés. De higy- gye el, ha ezt a cikket odate­szem Keszthelyen azok elé az agrárszakemberek elé, akiket a végzés utón termelőszövetkeze­tünkbe hívtunk, egyik sem jön el . .. DARABOS JENŐ: — Miért mentek el innen oz emberek? Először az ötvenes évek kulákidőszaka hasított a vidékbe: vitték az Alföldre azo­kat, akik jobban éltek, akik többre vitték. Sem a rokonaik, sem ők nem tértek vissza, s nem is fognak. Aztán jött a tér. melőszövetkezetek szervezése, megint sokan csomagoltak. Más, átmeneti megélhetést nem ta­láltak, nem volt ipar, munka­hely. Mentek Pécsre, Siklósra, tovább .. . Még ma is sokan ingáznak, eljárnak, akár napi 50—70 kilométert buszoznak. ILOSFAI LÁSZLÓ: — Egy kicsit elzárt, kicsit tá­voleső vidék a miénk. Akik el­mentek, másutt teremtettek biz­tos egzisztenciát, azok általá­ban a kvalifikáltabb emberek voltak. KATONA ZOLTÁN: — Szegényes az infrastruktú­ra, halódnak a kisebb közsé­gek. Csak a közlekedés terem­tett olyan helyzetet például Za. látán, hogy amióta elvittük o vasutat, este nehéz kijutni a fa­luból. A diákok vasárnap nem tudnak visszamenni a kollégi­umba, csak hétfőn reggel. Ha megnőnek, házasodnak, elmen­nek a centrum községekbe. Ez jó. De sajnos a centrumközsé­gek sem tudják jószerével fo­gadni őket. Itt van Vajszló is. Körzeti iskolájáról, ami a leg­rosszabb a megyében, még be. szólni sem érdemes .. . SZÉL JÓZSEF■■ — Egy rossz szemlélet is e vidék hátráltatója. A vezetők is, de az itt lakók is beltörőd­nek a változtathatatlannak hitt dolgokba. Nemigen csipkedik magukat, s közben eltelnek a napok... ILOSFAI LÁSZLÓ: — Ebben egyetértek. Az itt élő ember ebéd után inkább kiül a ház elé a pádra ... SZÉL JÓZSEF: — Hiányzik a vidéken az ipa. rí háttér. Ami üzem itt van a környéken — Vajszlón, Sellyén — csupa kirendeltség. Forint­jaik — ha ugyan vannak — nem itt kamatoznak, nem látszanak meg a vidéken. KATONA ZOLTÁN: — Itt már az induláskor hát­rányos helyzetben voltunk, s nem volt az, aki tett volna va­lamit. Többet, mint másutt. Aki mert volno kockáztatni, többet vállalni, újat kezdeni. A me­gye vezetői — habár érzik ezt a feszültséget — nem tudtak körbenyúlni, közbeszólni. Higy. gye el: itt nem volt 3 olyan nyugodt év egyfolytában, ami­kor egy komoly koncepciót ki lehetett volna alakítani, vagy azt a koncepciót végigvinni. Min­dig változott a terület gazdá­ja, ide kerültünk, oda kerül­tünk. Emögött az emberek va­lamiféle állandó bizonytalansá. got is éreznek ... DARABOS JENŐ: — Nézze, azért az ötvenes évek óta sokat fejlődtünk, sezt sem szabad elfelejteni. Hogy kevés a tanácsunk pénze? Hát ha egyszer több nincs? Mit csi­náljunk? ILOSFAI LÁSZLÓ: — A tsz most veszteséggel zárt, előtte nyereséges volt. Szinte mindig a borotvaélen táncolvo termelünk, elég fel­adatunk a gazdaság dolgozói­nak biztosítani a megélhetést. Plusz forintunk nemigen akad. KATONA ZOLTÁN: — Romlik a községek arcula. ta, lerobbannak a házak. Ci­gányfalvak alakulnak ki, o ci­gányoknak nemigen van pén­zük tatarozni... Mi tagadás, egy-két év múlva új gondjaink lesznek. Q (Ez utóbbiról hadd tegye hozzá az újságíró is a vélemé­nyét. Arányaiban a legtöbb ci­gány ezen a vidéken él, a szi­getvári, sellyei, siklósi három­szögben. Néhány cigányfalu már kialakult A cigányszárma- zásúak 87 százaléka nem végzi el a 8 általánost Nemigen tudnak gazdálkodni. Nem talál, nak helyben munkahelyet — nincs képzettségük. S erre o hogyan továbbra még válasz nincs ...) SZÉL JÓZSEF: — Többet kéne tenniük az itt élő embereknek is. S most nem kimondottan Ormánságról beszélek, hiszen tény: Ormán­ságnak van egy másik arca is. Valamivel szebb arco. ILOSFAI LÁSZLÓ: — Ha önt a segítő szándék vezette, köszönöm. A Siklósi járási-városi Párt- bizottság titkárával, Horváth Ala­jossal szintén beszélgettünk a cikkről. — Ormánság gondjait érez-, zük mi is, itt a pártbizottságon — mondotta. — Tudatosabb, tervszerűbb területfejlesztésre van szükség, az ellátás minden frontján akad javítani való. A terület az eddigieknél jóval több figyelmet kell hogy kap­jon a jövőben. o Végezetül hadd idézzek egy — a cikkre érkezett másik le­vélből, Aláírás: dr. Kasza Gyu­la, Sellye, Kossuth L. u. 63. „Igaz, hogy ön engem most a válaszával sem megvigasztal­ni, sem kiengesztelni nem tud, mégis leírom ezt a levelet azért, hogy tudja: az 1979. október 28-án megjelent újságcikke sok Ormánságban született, ott élő embert elkeserített... Lehet, hogy ön — mint ez az újság­cikk végén érezhető — a me­gyei vezetés részére szánt — rejtve — felhívást, mégis súlyos és elmarasztaló az, hogy Or­mánság elhanyagolt, elfelejtett világ .. Legyen ez így igaz. Kozma Ferenc Készülve a pártkongresszusra Mihez mérjük...? A mostani téli hónapokat szokatlanul élénk, pezsgő poli­tikai élet jellemzi. A párt XII. kongresszusára készülve beszá­moló taggyűlésék vitatták a politikai élet helyi tapasztala­tait. A Központi Bizottság kong­resszusi irányelveit az egész párttagság gondosan tanulmá­nyozta és meavitatta, vitatja a januári taggyűléseken, majd a pártértekezleteken. Ezzel egy- időben választják meg a párt- szervezetek vezetőségeit, a pártbizottságok tagjait. A kongresszusi felkészülés pezsgő politikai élete magával ragadja a szélesebb közvéle­ményt is. Ez kifejezésre jut a munkaverseny-mozgalomban részt vevők tömegakcióiban, és nem utolsó sorban az irányel­vek tanulmányozásában, az azokkal kapcsolatos vélemény- nyilvánításban, javaslatokban stb. A pórtonkívüliek nagy fi­gyelemmel és érdeklődéssel kí­sérik a párttisztséqvi'e'ők úi- raválasztását; jól tudják, szá­mukra sem közömbös, hoqy az elkövetkező évek nem könnyű feladatainak megoldásánál személy szerint is kik állnak majd a pártszervezetek élén. Ha mindehhez hozzávesszük az év eleji terv- és feladatmegbe­széléseket, amelyeknek sok szemDontból új, megváltozott körülményekkel és feltételekkel kell számolniuk, méq teljesebb a kép folyó politikai életünkről. Ebben az igencsak megélén­kült politikai párbeszédben egyaránt helyet kap a számve­tés az eredményekről és az előretekintés elvégzendő dol­gainkról. Mérleget készítünk és programot csinálunk, összevet­jük mai helyzetünket tegnapi önmagunkkal, és mérlegeljük részvételi lehetőségeinket naav, országos céliaink meqvalósítá- sában. E tevékenységünk folya­matában hol az elégedettséa, a meqnyugvás, hol pediq az elé- qedetlenség, a türelmetlenség különböző fokozatai jutnak ki­fejezésre. Nem ritka, hoqv oly­kor ugyanazt a jelenséget illeti teljesen ellentétes értékítélet. S valóban nézőpont kérdése, 'mi­hez mérjük mai helyzetünket, kialakult tevékenységi szintün­ket. Ha a jelenlegi állapotokat a tegnapi önmagunkhoz, korábbi teljesítményeinkhez viszonyítjuk, kevés kivétellel jelentős ered­ményekről adhatunk számot. Jóleső érzéssel nyugtázhatjuk szorgalmunkat, fáradozásain­kat. Az ilyen fajta összehason­lításnak is van létjogosultsága. A megtett úttól semmiképpen sem lehet elvonatkoztatni mai állapotunkat. Ezért ezt az ösz- szehasonlítást is el kell végez­nünk, s kellő módon kell érté­kelnünk. A mai és a korábbi állapotnak ez az összevetése azonban — mutasson is az bár­milyen nagy pozitív különbsé­get — nem szoríthatja háttérbe azt a fajta összehasonlítást, ami a saját tevékenységünk és a leghaladóbb, az élenjáró, ha úgy tetszik, a világszínvonal kö­zött van. Ezt a szembesítést semmiképpen sem kerülhetjük meg, mert munkánk társadalmi értékítéletének alapvetően ez a meghatározója. Bármilyen na­gyok is az előrehaladás muta­tói, egy pillanatra sem homá- lyosíthatja el azt a másik típu­sú összehasonlítást. Ennek má, a mi exportorientáltságú gazda­ságunk viszonyai között döntő jelentősége van. A szembesítésnek ez utóbbi változatánál rendszerint már korántsem olyan kedvező <1 kép. A kétségtelenül meglevő élenjáró eredményeink mellett általánosabbak még a lemara­dások, a behozni valók. Ennek sokféle oka lehet, döntően olyan objektív tényezők, ame­lyek eqész történelmi fejlődé­sünkkel, sajátos természeti­földraizi körülményeinkkel, gazdálkodásunknak általáno­sabb nemzetközi fe,*étele!''et füqqnek össze. Minden bi­zonnyal sok rajtunk múló té­nyezőt is fel lehet sorolni. Le­het ezen sopánkodni, bűnbako­kat keresni, de egy dolgot min­denképpen kötelező tenni: a le­hetőségek maximális kimeríté­sével a különbséqek megszün­tetését megcélozni és ennek gyakorlati meavalósításáért na­gyobb erőfeszítéseket tenni. Amikor tevékenységünk politi­kai mérlegét készítjük, ettől, sem tekinthetünk el. Kellő — a kettős összehasonlításban meg­méretett — önkritikával kell megítélünk munkánk mai szín­vonalát, és ebben az összefüg­gésben vizsgálni reális lehető­ségeinket, meglevő és még fel­tárható erőforrásainkat, tarta­lékainkat. Lehet — sőt minden bizonnyal. — az ily módon kialakult kép kevésbé rózsás színezetű, s több benne a sötétebb tónus, az azonban kétségtelen, hogy ez áll közelebb a valósághoz és ez tárja fel munkánk, felada­taink igazi távlatait. Legalap­vetőbb érdekeink mindnyájun­kat erre a megoldásra szoríta­nak. A magunk választotta út mindenképpen nagy erőfeszíté­seket követel anyagiakban, szellemiekben egyaránt, és az is bizonyos, hoqy valamiféle „huszárrohammal” végigjárni nem lehet. Csak pontosan, szé­pen erőnk és lehetőségeink op­timális kihasználásával. R. I. A betyártörténetekből nem hiányozhat az a jelenet, amikor az erdő vad fiai a kocsmában mulatoznak és észreveszik, hogy bekerítették őket a pandúrok. Nem esnek kétségbe: egyszerűen átülnek a helyiség másik oldalára, mert a kocsma közepén hú­zódik a vármegye határa. Azon túl már nincs illeté­kessége az őket üldöző te­kintetes vármegyének. Mindig ez jut eszembe, amikor látom, hogy milyen sokat számít még ma is, me­lyik menyéhez tartozik egy- egy út,| híd vagy folyó. Itt volt például a legutóbbi nagy hószakadás. Két számjeggyel jelölt úton autózunk, a kere­kek aszerint futnak száraz vagy csúszós aszfalton, hogy éppen melyik megyében va­gyunk, Kaposváron ötcentis, letaposott hó az utakon - itt még a városi köztisztasági hivatal az úr —, kiérve a vá­rosból majdnem száraz a be­ton, egészen Áttolóig, ahol Tolna megye kezdődik. Csú­szunk, tarolunk o kaposszek- csői helységnévtábláig, mert azon túl már a baranyai út- ügyelet őrködik; az út újra veszélyek nélkül járható. C zen a délutánon Győr- “ Sopronból tartottam ha­zafelé. A tapasztalat min­denütt ugyanaz. Pedig az autóst nem érdekli, milyen megyében jár, csak az, hogy legalább az azonos jelzésű főútvonalon ne érjék megle­petések. Ha az egyik megye le tudja tisztítani, miért rest a másik? Vagy miért nem beszélnek össze, hogy a hó­kotró ne forduljon vissza o szomszédos „vármegye” ha­táránál? —hj—

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom