Dunántúli Napló, 1980. január (37. évfolyam, 1-30. szám)

1980-01-13 / 12. szám

980. JANUÁR 13.

IRODALOM

DN HÉTVÉGE 9.

S

ági adjunktus automata belgyógyász: a legmagasabb fordulaton pörögve két és fél perc alatt végez egy pácienssel, de igy is nagyon végéhez közeledik a rendelési idő, mire rágyújthat egy cigarettára. Miközben a rosszul végzett munka örömtelenségét feledteti a füst módszeres élvezetével, eszébe jut, hogy meg kellene beszélni Káka őrnaggyal a vasárnapi fácánozást, de ehelyett, a naponként erősödő kényszernek engedve, először meg akar ismerkedni az asszisztens- nőjével.

Borbála kitűnően bánik a fecskendővel, hibátlanul ejti, írja és érti a latin szakkifejezéseket, pontosan adminisztrál, érzékkel igazodik a diktált tempóhoz, nem veszi át főnöke ingerültségét egy fintor, egy vállrándítás erejéig sem, de túlságosan zárkózott: visszautasít minden közeledési kísérletet, amely a rideg hivatali viszonyt emberivé melegítené. Négy hét alatt főnöke csak annyit tudott meg Borbáláról, hogy huszonnégy éves, hajadon, és busszal jár be valahonnan, a várost övező tanyavilágból.

Sági adjunktusnak hovats- vább az a gyanúja, hogy Borbála valami titkot őriz; talán őt veti meg, talán ezt a futószalag rendszerű kezelési stílust, amelyet alkalmazniuk kell, hogy az ambulanciát elöntő betegáradatot naponként levezessék. Ha ellenszenvről van szó, Sági doktor csupán az okot szeretné tudni, hogy elviselhesse, ha viszont a kezelési módszer nem tetszik Borbála kisasszonynak, nem szabad volna elzárkóznia viszonyuk humanizálásától, mert az őszinte beszédnek ez a feltétele. - „Milyen nap van ma, Borbála?" „Halottak napja." ' „A gyertyák és a virágok ünnepe?” „Igen.” „Mibe kerül az idén egy szál krizantém?” „Húsz és harminc között.” „Elég drága passzió a halottak emlékét ápolni, nem?" (Nincs válasz.) „Maga mit gondol erről a kul-, túszról?" „Semmit.”

Az adjunktus felfortyan, djé" mielőtt megkérné Borbálát, hogy most aztán sorolja fel az életének azon dolgait, amelyekről véleménye van, határozottan kopognak. „Küldje el”, mondaná Sági, de Borbála kinyitja az ajtót: gyanús gyorsasággal, mert sarokba van szorítva; az elháríthatatlan szócsatában színvallásra kényszerülne, ha azonban közbejön valami, valaki, akkor talán elodázhatja a frontális ütközést, amelyben csak ő húzhatná a rövidebbet.

Első pillanatra talányos, hogy a rendőr tessékeli-e vagy tuszkolja a társaságában lévő zilált külsejű civilt, akinek láttán Sági adjunktus lemerevedik. A rendőr előírásosan tiszteleg, elharsogja, hogy véral- kohol-vizsqclatot kér, amely „az előállított személy által okozott közlekedési baleset jegyzőkönyvéhez kell.” „Rendben van", mondja szárazon az orvos. ,,Azonnal 'levesszük és laboráltatjuk a vért." A civilnek helyet mutat a széken, a rendőr pedig kifarol . . ., bár vonakodva mozdul, és mondani akar valamit, de hirtelenében nem jut eszébe az előírásos

Zám Tibor elbeszélése a Központi Sajtószolgálat 1979. évi novella- pályázatán II. dijat nyert.

szöveg, amit ilyen helyzetben mondania kellene, azonkívül műtőasztalon is feküdt már, ösztönösen tiszteli a fehér köpenyeseket, és attól is elbit zonytalankodik, hogy látta már valahol ezt a fonnyadt képű, szemüveges dokit... kifarol. Szemben az ajtóval feljebb tolja izzadt homlokán a tányérsapkát, és ráteszi kezét a pisztolytáskájára.

A civil, akit városszerte Fehér Kenyérnek ismernek, talán tésztaszínű arca miatt, talán azért, mert ő a kenyérgyár igazgatója, átnyúl az asztalon, ki akar venni egy cigarettát, de az adjunktus nem engedi, hogy rágyújtson. Erre sértődött képet vág és azt mondja, hogy vezetett és gázolt. A történet előzménye három fél konyak, színhelye a zebra, eredménye

egy hulla és egy súlyos sérülés. Van azután szétszóródva az úttesten egy csokor véres krizantém is, de azt talán nem róják fel súlyosbító körülménynek. „Melyik kezemből óhajt vért venni a doktor úr? . ..”

„Nyugalom”, dünnyögi az asztal túlfeléről a fehér köpeny. Sági doktornak jeles tulajdonsága, hogy a különösen nehéz és bonyolult helyzetekben gyorsan kombinál. ötlete támad: merész, eredeti, de veszélyes is annyira, hogy lemondana róla, ha nem kötelezné a barátság. Sajnos, kötelezi: felesége a Kenyérgyárban színleli a munkát. Kettesével lépked fölfelé a hivatali szamárlétrán, bérelt helye van a külföld sütőipari tech. nológiáját tanulmányozó delegációkban és a premizáltak listáján; annyit lóghat, amennyit nem szégyell, amiért is most, tetszik, nem tetszik, a Fehér Kenyeret ki kell húzni a csávából.

Az ötlet születésétől a megvalósításáig az óramutató éppen öt percet megy előre. Ezalatt Borbála szabályszerűen megcsapolja az igazgatót, Sági adjunktus pedig a spanyolfal mögé húzódva az asszisztensnőjét csapolja meg, aki azután a saját vérét tartalmazó kémcsővel szalad föl a laboratóriumba.

Miközben a lefolyó elnyeli az ittas vezetés tárgyi bizonyítékát, Sági örül a két légynek, amelyet egy csapásra ütött: örök hálára kötelezte a barátját, és közös nevezőre jutott az asszisz. tensnőjével is. Borbálának tudnia kell, hogy a hatóság félrevezetése büntető-törvénykönyvi téma; mindazonáltal a mentőakcióban való önkéntes részvétel az érdekviszonyok ismeretére vall; annak a felismerésére, hogy az az úr. aki helyett adott a véréből néhány köbcentit, nem lesz hálátlan ... A furcsa, eddig nem látott fintort Borbála arcán Sági adjunktus mosolygásnak vélte.

Fehér Kenyér megnyugodott, valami köszönetfélét rebegett, mondani kezdte volna a gázolás történetét, amelyben, ha nyugodtabban utána gondol, nem is hibás, mert az a két fekete ruhás banya a zebrán innen slattyogott, színük összefolyt a taknyosan síkos úttal, és a kocsi már nem gurult, hanem csúszott, amikor fellökte, pontosabban rálökte a zebrára a két vénasszonyt...

A rendőr, kint a folyosón egyfolytában izzad, zavarják a kiszűrődő beszédfoszlányok, egyik lábáról a másikra áll, míg végre eszébe jut a kötelező formula. Homlokát azonnal megtörli, tányérsapkáját helyre igazítja és határozottan bekopog. „Nem szabad őrizetlenül hagynom a véralkohol-vizs- gálatra előállított személyt.” „Hát akkor őrizze", mondja majdnem kedélyesen Sági adjunktus. A rendőrnek feltűnik, hogy az előállított személy, mintha semmi sem történt volna, közönyösen nézi őt, nyomja a vattát a karjára, ahonnan vért vettek tőle, de neki az ajtó mellett mégis olyan megérzése támad, hogy a tésztaarcú civil, meg a valahonnan ismerős, fonnyadt képű doki között lehet valami.

Sági adjunktus oda sem figyelt a Fehér Kenyér gázolási meséjére. Azon gondolkozott, honnan ismeri az őrmestert? Most, hogy újból megjelenik a formulájával, hirtelen beugrik egy kép. A 44-es úton, a tizes kilométerkő táján, az idei első fácánozásról jövet, ennek a fejvadásznak a parancsára kapcsolgatta a világítást, az indexet, az ablaktörlőt. Minden rendben volt, a féklámpa is működött, a rendőr mégis tovább kerülgette a terepjárót, míg végre felismerte a másik ülésen bóbiskoló vadászruhás utasban Káka őrnagyot. Akkor visszaadta az okmányokat, de megmondta, hogy a két hátsó keréken ki kell cserélni a köpenyeket, mert majdnem teljesen simák. „Szerencséd van”, mondta azután Káka őrnagy, „mert ha nem ülnék itt, most már nem volna rendszámtábla a tragacsodon."

Borbála a saját nyitókulcsával jön be az ajtón? Sági doktornak ráncba fut a homloka, amikor a laborleletre pillant; nahát, nahát, mondjo kétszer is; mintha nem hinne a szemének, közelebbről és távolabbról nézi a papírt, tartogatja, valami sugallatra, valami zseniális kombinációra vár, de az írás bizonyosságával szemben minden trükk, még. ha lenne is, hatástalan volna. Átadja a papírt a rendőrnek, aki egy pillantás után zsebre teszi, elharsogja, hogy „önt alkoholos állapotban elkövetett halált okozó közlekedési balesetért előzetes letartóztatásba helyezem”. A nikkelezett bilincs kattan, Fehér Kenyér, mielőtt a rendőr felrántaná a székről és kitúszkolná az ajtón, még látja barátja arcán az elképedést, az asszisztens- nőén meg valami fintorfélét lát, amit nem tud mire vélni.

Sági adjunktus üvölteni szeretne dühében, de a nyugalom és a magabiztosság, amelyet a lány szótlansága sugall, míg a fehér köpenyt kabátra cseréli, óvatosságra inti őt. Kirúgja ezt a lányt, de meg kell várnia, míg magától színt vall: hogy miért csinálta ezt a gonosz tréfát? .. .

Borbála a szekrénynek támaszkodik, és azt mondja, hogy szíve szerint nem a vénájába, hanem a torkába szúrta volna Fehér Kenyérnek az injekciós tűt, és nem egyszer, hanem egy tucatszor, de ne vágjon közbe az adjunktus úr, mert ismét csak valami butaságot kérdezne, ő pedig most a lényeget akarja elmondani. Szerény véleménye szerint ebben a társadalomban, amelyben majdnem mindenkiből lehet valaki, ha nagyon iparkodik, a senkik sem törtetnek esélytelenül. Ha azonban a pixisben lévők befolyásukat kiváltságok szerzésére vagy gaztetteik leplezésére használják, akkor ő felbőszül, s bár megtanulta indulatait leplezni, gyilkolni tudna, mert édesanyját is egy senkiből lett valaki gázolta halálra, akit a barátai természetesen kihúztak a pácból, mint ahogy az adjunktus úr is igyekszik megmenteni a börtöntől ezt a tészta arcú mandarint... Véletlen, hogy nem sikerült. Ö, aki ma délelőtt a halottkultuszt ápolta, annyi krizantémot látott a sírokon, hogy idegeinek elzsibbasztására jól a fenekére nézett a pohárnak, mielőtt elkezdték volna a rendelést. Attól nem félt, hogy baj lesz, mert ő is, mint a feketerétiek általában, már kisiskolás korában is forralt bort reggelizett; bírja az italt. Az adjunktus úr meg olyan, hogy hiába néz négy szemmel, semmit sem lát, csak a futószalagot, amely két és fél percenként vesz fel és fordít le magáról egy beteget. Neki, Borbálának ettől o munkamódszertől ma, nem véletlenül éppen ma, olyan undora támadt, hogy nem Tépi át többet ennek a szobának a küszöbét, ha most elmegy. Becsületszóra ígéri, hogy tartani fogja a száját. Cserébe, minthogy a dolgok logikája szerint cinkosok, kéri az adjunktus urat, ne akadályozza meg őt, hogy visszaminősítse magát ápolónőnek, s maradék idealizmusát ott élje ki, ahol arra legnagyobb szükség van: a kórteremben.

Sági adjunktus bólogat, megmosolyogja volt asszisztensnőjét, de mire a lány léptei elhalnak odakint, valami kétely- és szorongásféle támad benne, hogy az emberi viszonyok, amelyek ma megmérettek, nem olyan harmonikusnak mutatják a társadalmat, mint amilyennek ő mostanáig gondolta. MozduJatai ez új sejtelemtől tétovák: tárcsázza Káka őrnagyot, de némi habozás után visszaejti a kagylót... A hétvégi fácánozást megbeszélni nem késő, a Fehér Kenyér ügyében pedig a történtek után ő nem apellálhat sem most, sem később. Az akta szolgálati úton előbb-utóbb úgyis átmegy a Káka őrnagy kezén, és megfordul még egy sereg kézben, míg valahol, valamikor, valamelyik párnázott ajtó mögött eldől, hogy közös barátjuk, a Fehér Kenyér megmaradhat-e a valakik csoportjában, vagy vissza kell süllyednie a senkik közé.

Zám Tibor

Krizantémok

Andor Attila: Régi telek emlékezete

Péntek Imre

Faggatózás

i

I

De ki szereti a nem szeretőket, a mindig egyedül ténfergőket, a folyton egyedül vánszorgókat, kiket a forgóajtó forgat; ki öleli a nem ölelőket, az élőn is holthideg nőket,

I

a márványmagányú férfitestet,

ahogy az ágyon végigtesped ... Ki csókolja a nem csókolókat? Szájuk szélén a szó kifolyhat, mégsem issza szomjasan senki, magányuk rendőr feljelenti, gyanús, ahogy kószálva lépnek, cigarettájuk lyukat éget az összemaszatolt délutánba, el nem követett bűneiket vallatja egy utcai lámpa .. Valaki kell, hogy szeresse őketl De ki szereti a nem szeretőket

Bényei József

Csóka fű

A kő csak télen fekete Fehér a mezők levele Feszül az álmos nyárfaág keresztnek képzeli magát

Micsoda furcsa kapcsolat bárányok űznek vadlovat Egyedül minden egyszerű Szivemen nőjj ki csókafü

Császár István

Ötödik szimfónia

Este kilenc után beültünk Ferivel az ebédlőbe tévét nézni. Rajtunk kívül csak két-há- rom ember volt a helyiségben. A többség kint cigarettázott az előtérben, csoportba verődve. Várták a tíz után kezdődő olasz filmvígjátékot. Pillanatnyilag Herbert von Karajan vezényelte Beethoven ötödik szimfóniáját. Ez űzte ki őket cigarettázni.

— Mi van a tévében? — kérdezte Feri, amikor az előbb elhaladtunk közöttük.

— Valami démoll — mondta az egyik — menj be, Ferikém, éppen neked való.

Kedveskedő lenézés és talán egy kevés szánakozás is volt ebben a hangban. Nevettek is néhányon. Feri ugyanis egy mihaszna festő. Még ha szobafestő lenne... De képeket fest, itt az állami gazdaságban, ahol mindenki dolgozik, még én is, a testmozgás kedvéért fákat ültetek, kapálok, pedig én is egy mihaszna vagyok — íróban. Ráadásul Feri képei itt senkinek sem tét-.

szenek túlságosan, mert olyan démoll-szerűek.

Hallgattuk a zenét az ebédlőben, néztük a zenészeket és Karajánt, ahogy magas nyakú fekete pulóverben vezényelt, szinte végig behunyt szemmel.

Közben eszembe jutottak azok az ismerőseim, akik átko- zódva szidják az úgynevezett „egyszerű emberek" művészet- ellenességét, vagy inkább művészetgyűlöletét. Egy zenerajongó asztalos barátom például azt mesélte fogcsikorgatva, hogy a munkatársai rohanvást

elzárják az egyébként állandóan ordító rádiót, amint olyasmit hallanak, hogy Brahms, Schumann vagy hegedűverseny, vonósnégyes. Különösen a vonósnégyes serkenti őket azonnali cselekvésre. Vannak emberek, akik már megkedveltek néhány operát, de a vonósnégyesektől irtóznak, mint a tűztől.

Számomra az az elgondolkodtató, hogy ezek az emberek anélkül utasítanak el maguktól zenét, képet, könyvet, hogy valaha is meghallgatták, megnézték, elolvasták volna. És az indulataik éppen olyan hevesek, mint azokéi, akik „primitívek”-nek nevezik őket.

Munkásszálláson láttam egy középkorú vagányt, aki miközben az elhallgattathatatlan hangszóróból Csajkovszkij-zene szólt, tajtékozva hánykolódott

az emeletes ágyán, és azt ordítozta, hogy az ilyesmi csak az agyalágyultaknak tetszik, csak azok hallgatják olyan pofával, mint egy beteg kuvasz, de ugyanúgy nem értik, mint ő, mert ennek nincs értelme, az ilyen zagyvasógot naplopó hülyék találták ki, naplopó hülyék számára.

Ahogy észrevettem, ezek az emberek a szimfóniával, vagy éppen a Feri képeivel kapcsolatban már eleve valamiféle „úri huncutság”-ot sejtenek, vagy talán megérzik ezeknek a műveknek azt a közönségét, amelyik egy tőlük idegen világban él, nem ismerve az ő életüket, gondjaikat, de annál jobban ismerve a mindenféle démollokat. „Persze, ha egy vagon cementet kell kirakni, akkor nem ők hordják kettesével az ötvenkilós zsákokat.

Pedig az az igazi művészet!”

A zenekar az utolsó tételbe kezdett. Kintről bejött a mindig tréfálkozó Kálmán. Magas, nagycsontú testével lezökkent a székre. Furfangosan mosolyogva nézte a képernyőt. Éppen egy sor gordonkát mutattak.

— Odanézz, édesapám, hogy húzzák a brúgót! — mondta, és utánozta őket. — Hogy cifrázzák, az anyjuk keservét! Nézd, az meg a szemét is lehunyja, úgy integet. A trombiták! Figyeld, -hogy regyegte- tik. össze lehetne gyűjteni tőlük' öt hordó trombitanyálat.

Már csak félig figyeltem a zenére. Kálmán ugyanannyira érdekelt. Egyidejűleg vannak, egymás mellett, és ki merné megmondani, hogy melyik a fontosabb . ..