Dunántúli Napló, 1980. január (37. évfolyam, 1-30. szám)

1980-01-13 / 12. szám

1980. JANUÁR 13. BELPOLITIKA DN HÉTVÉGE 5. Munkában a sebészi team Fotó: Proksza 117 érmütét az elmúlt évben Érsebészet Ugrásszerű fejlődés I0 év alatt „Ezt a levelet egy olyan rok­kant vasutas írja. aki kétszer született, s mind a kétszer Pér esett. Először 1930-ban, másod­szor 1979. október 3-án. .. . Bu­dapesten az egyik kórházban érelzáródást állapítottak meg nálam. Műtétre előjegyeztek és hazaengedtek Sopronba. A nyár folyamán olyan tűrhetet­lenné váltak a fájdalmaim, hogy dobozszámra szedtem a legerősebb fájdalomcsillapító­kat. Ekkor hallottam a pécsi II. sz. Sebészeti Klinika érsebé­szetéről. Levelet írtam. Nem akartam hinni a szememnek, amikor alig egy hét múlva megjött a válasz. Minden „kis­kapu" nélkül befogadtak és megszabadítottak fájdalmaim­tól ..." A szerkesztőségünkhöz írt le­vél feladója Palló György, Sop­ron. * 4, Dr. Lelkes József adjunktus — őt említette név szerint a le­vélíró — szobájának ajtaján egy tábla: „Tilos a dohány­zás!” A csomag Fecskémet a télikabátom zsebében hagyom. Később készségesen közli, hogy rágyújthatok, de én köszönöm, nem élek az engedelemmel. Előtte ugyanis figyelmesen vé­gignéztem néhány diapozití- vet. Ijesztően deformált, feke- tedett végtagok és emberek — végtagok nélkül. — Ez itt. . . mind a dohány­zás miatt? — Nem ilyen egyértelmű, de kétségtelen, hogy az életmód jelentősen befolyásolja, előse­gíti az érbetegségek kialakulá­sát. Ezek között szerepelnek a táplálkozási szokások, de a ri­zikófaktorok között első helyen áll a dohányzás. Bizonyos fia­talkori érbetegségekről például kétséget kizáróan kiderítették, hogy a dohányzás következmé­nye. — S ha már az emberek egy része nem akar, nem tud ön­magán segíteni, mit tehet oz orvos? — Beszéljünk előbb az érse­bészetről. A hozzánk kerülő eseteknél két főbb csoportot különböztetünk meg. Az egyik a heveny érelzáródás, többnyi­re a végtagokban fordul élő. Többségük kis feltárással, he­lyi érzéstelenítéssel gyógyítha­tó. Ha ugyanez a zsigerek va­lamelyikében jelentkezik, a be­avatkozás sikere attól függ, hogy mennyire roncsolódtak a létfontosságú sejtek. Minden 100—200 sebészi beavatkozás­ra jut égy-egy heveny elzáró­dás. A gyakoribb az idült eset, amely egy hosszabb folyamat következménye. Am a sebész feladata itt is egy adott klini­kai állapot visszafordítása, de legalábbis kedvező befolyáso­lása. A klasszikus sebészet négy stádiumot különböztet meg az érbetegségekben: az első, amikor nincs panasz, leg­feljebb a véletlen folytán de­rül ki a betegség. A második­ban visszatérően, bizonyos mér­tékű terhelés után jelentkeznek a panaszok, végtagokon érzett fájdalom stb. A harmadikban nyugalmi állapotban is előjön­nek a jellegzetes tünetek, a ne­gyedikben pedig már a sejtek elhalása következik. — Az előbb azzal kezdte a mondatot, hogy „beszéljünk előbb az érsebészetről’. Lehet más gyógyító tevékenységről is beszélni? — Lehetne, sőt, kellene, ha volna ilyen. Égetően szükség volna angiológiai szemléletű belgyógyászatra is. A prágai klinikán, ahol Márk Bertalan kollégám szerzett új ismerete­ket, több osztály is foglalko­zik ezzel. Nálunk is több okból szükség lenne arra, hogy a sebészet és a belgyógyászat az angiológiában is közeledjék egymáshoz. Különösen az első két stádiumnál volna err^szük- ség, hiszen vannak olyan ese­tek, amikor még, vagy mór nincs szükség sebészi beavat­kozásra. — Hová tartoznak az intéz­ményen belül? — Nem különálló osztály ez, hanem egy érsebészeti munka- csoport — jobb kifejezést nem tudnék erre találni. Márk kol­Az altatóorvosnak is fontos sze­rep jut az operációban légám inkább a vénás, én pe­dig az artériás esetekkel fog­lalkozom. Két fiatal sebész, Kollár Lajos és Halmos László, a röntgenes Bergernó Miklós és Tihanyi Miklós, az altatóorvos tartozik a csoporthoz. Persze, amíg idáig eljutottunk, több feltétel együttes meglétére volt szükség. Elsősorban kellett va­laki, aki az angiológia fontos­ságának megfelelő lelkiismere­tességgel, eltökéltséggel kezé­be vette a dolgot. Dr. Kiss Ti­bor professzor nevéhez fűződik ez nemcsak szakmailag, hanem az anyagi feltételek megterem­tésének szorgalmazásával is. Mi lehetőséget kaptunk a szak­mai fejlődésre, szükség volt bi­zonyos klinikai átszervezésre, és nem utolsósorban pénzre. A tárgyi, technikai eszközökre is negyedmillió forintot fordítot­tunk, s a folyamatos ellátás sem fillérekbe kerül. Egy 70 centiméteres Goretex-protézis — nevezzük műérnek — 25 ezer forintba kerül. — Honnan, hova jutott az alig tízéves múltra visszatekin­tő pécsi érsebészet? — 1966 és 1970 között ösz- szesen 25 betegen végeztünk helyreállító érműtétet. Közülük 11 távozott saját lábán a klini­káról. Tavaly a műtétek száma 117 volt. Közülük négy beteg­nek az életét már nem sikerült megmenteni, és hatnak kellett amputálni valamelyik végtag­ját. Egyébként nemcsak a mű­tétek elvégzése, hanem az utó­gondozás is feladatunk. A szakrendelésünkön tavaly 2600 beteg fordult meg. De mind­ezek mellett hangsúlyozom, hogy a sebészet nem oki keze­lést folytat, ezért elkerülhetet­len, hogy minél előbb közeled­jenek egymáshoz a belgyógyá­szattal. Folyik az elzáródott érszakasz preparálása Kurucz Gyula SziiletésnapoRoii A lélekharang hangja ta­lán a temető kapuján sem jutott túl, alig volt erősebb, mint az asszony zokogása, mint az esernyőkön doboló őszi eső. A pap imádkozott — ré­gi evangélikus szokás szerint azért mondott imát, aki most még kegyelettel áll a kopor­só mellett, s aki legközelebb fekszik majd o ravatalon. Az orvos 75 esztendős korában hunyt el — két hete testvére sírjánál érte mondtak fo­hászt. Az atomerőműtől kalapá­csolás zaja száll a temető felé, hangosabb, mint az előbb a harang volt. Talán ismét gépkocsi-rakománnyi vasszerkezetet illesztenek he­lyére. Tegnap, amikor a reak­torépület 19,80-as szintjéről erre néztem, nem is sejtet­tem, hogy ma itt. . . Azt mondják, nincs az élet és halál között semmi átme­net. A klinikai halálból már hoztok vissza embereket. Gyermekkoromban iszonyato­san féltem a haláltól, vagyis inkább a szellemektől. Éjsza­ka borzongva húztam ma­gomra a dunyhát, de az akasztást azért mindig meg­lestük. Felkapaszkodtunk a tetőre (a Vak Bottyán utcá­ban ma már csak két ház áll a várfal tövében, a miénk s ez a kettő volt a rejtekhe­lyünk). Akadt látnivaló: nyi­lasok, rablógyilkosok. Este torz arcok népesítették be a szobát. Félelmemben üvöl­töttem, ha anyám bálba kí­sérte nővéremet. Szép volt az a halványkék csipkeruha, amit a régi függönyből varrtak, mégsem nagyon táncoltatták. A fehér blúz, fekete szoknya, piros nyak­kendő volt akkor a divat. Kockacukor? Igen, már tu­dom. A barátom befogott, megsuhintott az ostorral és én erőlködve húztam a koc­kacukorral megrakott kocsit. Ha éhesek voltunk, zsákszám ettük a kockacukrot, míg­nem a fantáziánk szülte la­koma miatt sírva nem fa­kadtunk. A pap arról beszél, hogy az ember szeretne mindig azzal maradni, akit szeret, egyszer azonban el kell mennie... Az eső lassan utat talál: hátamon csurog, de borzongatább a kis pú­pos lány, fejéről hátracsúszik a kendő, már csaknem telje­sen kopasz, miként bátyja is. Az apja volt a mindene, tízéves születésnapján azt kérte, hogy mindig az öreg orvossal lehessen. Dr. R. már ötvenéves volt, amikor a kis szerencsétlen született. Dok­tor? Hát persze! Főnök, "mi­kor írod már meg a nagy- doktoridat? A docens lein­tette harmincéves kollégáját, akit tanított, akit azóta is maga mellett tort. Címek, disszertációk, értekezések! — Csináljunk már valamit, mielőbb csődbe jutunk! Születésnapok. A tizedikre jól emlékszem, egy csésze mézet hozott anyám. Azonnal mind megettem. Anyám és nővérem csak nézték, azt mondták: nem szeretik. S a mostani? Fiam tízéves, lá­nyom tizenhárom. Autó, la­kás, már nem hiszem, hogy hazánk határain kívül más az ég színe, mások a fák, egy­szer már betelt az útlevelem. Két szakma, két érettségi, pártiskola, egyetem, ha vala­ki a nevemet bitorolja, eset­leg bocsánatkérően utasítják rendre az Olimpiában. Két­ezer könyvem van, talán fe­lét olvastam is. Ez hát a lel­tár. Tudás? Morzsányi, mi­ként én hangyányj emberként mozogtam tegnap az atom­erőműben. A vasszerkezetek ötvenméteres magasságban tornyosultak felettem, ott fenn hegesztett a fiú, hibát­lanul kell dolgoznia, mint nyolcezer társának is. Neki bizonyára senki sem mondja, hogy rózsaszín. A múltkor a fejemhez vágták: te dolgozhatsz, amennyit akarsz, te rózsaszín vagy, mert mindent csak akkor fo­gadsz el, ha meggyőznek annak helyességéről. Az emberek rosszak! Az emberek rosszak? Az embe­rek, az ember, oz em ... Lustaság, gyávaság, kitérés a kényelmetlen dolgok elől. Pontosan úgy, mint a rózsa­színek. Kezdjük elölről. Születésnapok. A harmin­cadik. A futballcsapattól ze­nélődobozt kaptam. A Bá­nyásznál az volt a szokás, hogy a csapat régi játéko­sait ezzel figyelmeztettók fi­noman: eljárt az idő. Hajna­lig százszor nyitottam fel a dobozt, s hallgattam a foci­pálya lélekharangját. A bá­nyától két év múlva jöttem el, ötezret kettőre cseréltem fel, a harminckettedik szüle­tésnapomon pályakezdő új­ságíró lettem. Sz. húsz volt, egész nap nyomta a réselőt, aztán le­ült, mire a mentőrajjal oda­értem, pulzusán csak ujjam hegyén lüktető szívverésemet éreztem. Az öreg csatlós meg egész nap fütyörészett, pont annyi éve dolgozott az aknán, mint a gyerek, akit kifele hoztunk. Egyetlen pil­lanatra nem figyelt, alig tudtuk kiszabadítani a kas és a vezérléc közül. Nem lát­szott rajta más, mint a szája sarkán egy vékony élénkpi­ros csík. Pedig minden csont­ja összetört. Az emberek le­vették a bőrsapkót, hazafele betértek egy korsó sörre... Én mindig annyi éves sze­rettem lenni, mint éppen vol­tom. A mostanival sincs baj. hacsak nem ez a temetés. A hatvanadik bizonyára borzal­mas lesz, annyi minden apró dolgot lehetne még tenni, kevésnek tűnik a két évtized erre, eddig minden készülő­dés volt. Hatvanadik? A fenyveseket szeretem. Az egyenes, karcsú, rugalmas, égbe nyúló, zúgó fákat. Csu­rom víz vagyok, itt a teme­tőben alig van fa, csak né­hány levelét vesztett diófa, se fű, se fa. A pap még mindig imádkozik, az osszony egyre fájdalmasabban zo­kog, a kis púpos lányt mór kettem támogatják. S én? Lehetséges, hogy az em­berben a világból csak ön­maga létezik? Nem. A koporsót barátok vi­szik, bőrig ázott, ün­neplő ruhás férfiak. A virágokat, koszorúkat visszük valamennyien, nincs itt egyetlen fizetett temetői munkás sem, a sírnál kézről kézre járnak a lapá­tok . . . Az atomerőműben megint kalapálnak. Lehetséges, hogy az o gyerek megint ott fenn függ. Ketten vigyáznak rá . . . Lombosi Jenő Múzeum a vicinálisoknak Pakson a századforduló vasútjának állítanak emléket Új társa lesz a Közlekedési Múzeum állandó bemutatóinak, a városligeti, a földalatti tör­ténetét bemutató Deák téri gyűjteménynek, a parádi ko­csimúzeumnak, a nagycenki Széchenyi-kastély kiállításának. Pakson a századforduló vasút­jának állítanak emléket. Elkészült ugyanis az első ma­gyarországi atomerőműnek ott­hont adó város új pályaudvara. Az 1896-ban felavatott régi, úgynevezett mellékvonali állo­mást azonban nem bontják le. Állandó vasúttörténeti kiállítás nyílik területén. A tervek szerint eredeti formájában restaurál­ják a forgalmi irodát, a fűtő­házat, a távközlő-berendezések egykori otthonát, a fordítóko­rongot, a vízdarut és a hozzá tartozó mini víztornyot. Megőr­zik állatrakodó rámpáját is a karámmal. Ezenkívül egy haj­dani vasúti őrházat, népszerű nevén bakterházat is ide szállí­tanak a sokáig nélkülözhetet­len harangmű-szekrénnyel. Az épületek persze nem ma­radnak üresen. A különféle munkahelyeket ugyanis korabe­li egyenruhába öltöztetett élet­nagyságú alakokkal „népesítik” be. Az indítóház előtt mozdo­nyok, kocsik idézik majd a szá­zadforduló vasútjának szerelvé­nyeit és a pályafenntartás haj­dani eszközei is helyet kapnak az állandó kiállítás anyagában. Múzeumi tárcjy lesz a többi kö­zött a pályamunkások neveze­tes kéziszerszáma, a krampá- csoló kalapács, amelyet régi­régi sínleerősítő szegek, csa­varok, csavarmeghúzók társa­ságában mutatnak be. A láto­gatók megismerkedhetnek q pályafenntartásra, a forgalom irányítására vonatkozó hajdan» vasúti utasításokkal, ezenkívül a vasút hőskorára utaló raj­zok, dokumentumok, biztosító- berendezések gazdagítják a gyűjteményt. Legtöbbjük a MÁV pécsi igazgatóságán vár a költözésre. A múzeumjelöltté előlépett vasúti állomás környékén már megkezdődtek a tereprendezési munkák. A tervek szerint a jö­vő évi vasutasnapra befejezik a Duna-part és a 6-os út kö­zötti terület végleges formájá­nak kialakítását, majd a he­lyükre kerülnek a vicinálisok' korának emlékei. Cs. B.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom