Dunántúli Napló, 1979. december (36. évfolyam, 329-357. szám)
1979-12-09 / 337. szám
DN HÉTVÉGE 10. KULTÚRA 1979. DECEMBER 9. I A munkáshagyományoktól a konceitpódiumig Fúvószene — felsőfokon Sírfák, gombos fák, kopjafák '^Vt. ‘‘Cm* f§ ^^Fs<jp ■ 4m áT 9n 1 *>\ / . Biygy^l át* jL Tíz évvel ezelőtt hallottam a híres velencei fúvószenekar, a Banda Municipale éjszakai koncertjét a fényárban úszó Szent Márk téren. Nem akartam hinni a fülemnek: Rossini, Donizetti nyitányai olyan tisztán és lágyan hangzottak, mintha élvonalbeli szimfonikus zenekar játszotta volna. Igaz, ebben az együttesben szárnykürtök, esz-trombiták, helikonok helyett trombiták, kürtök és tubák szóltak, a hagyományos fa- fúvó-kórust pedig oboák, angolkürtök, fagottok és szakszo- fonok egész sora egészítette ki, de nemcsak a hangszín volt számomra lenyűgöző. Egész muzsikálásuk más volt, mint az itthoni „rezesbandák" produkciója. Azóta nálunk is sok minden változott. Az utóbbi évtizedben a magyar fúvószenekarok hangszerösszeállítása korszerűsödött, hangzásuk lágyabb, műsoruk művészibb lett. Nekünk, pécsieknek pedig éppenséggel nem kell már Velencébe utazni egy jó fúvós-koncertért: itt működik az ország legjobb amatőr iúvószenekara. Mindez valószínűleg azért jutott eszembe november 26-án, hétfőn este, a Ságvári Művelődési Ház új, gyönyörű, jó akusztikájú nagytermében, mert a Mecseki Ércbánya Vállalat Koncert Fúvószenekarának hangzása, előadói stílusa sokban hasonlít a velencei együtteséhez. A romantika stílusköréből válogatott műsoruk nagyon kulturáltan, aprólékosan kidolgozva, átélt előadásban szólalt meg. Apáthy Árpád, — aki fúvósoknál szokatlan módon, partitúra nélkül vezényelte végig az egész hangversenyt, — kiválóan kézbentartja együttesét. Nagy formai egységekre épülő elképzelését, kifejezésbeli, és hangszínigényét világos mozdulatokkal közli zenekarával, mely érzékenyen, az agogika legapróbb finomságaiban is követi. Tökéletes együttműködésük eredménye az a hajlékony, muzikális előadásmód, mely az évek során annyira jellemzővé vált rájuk, és amely kiemelte őket az amatőr zenekarok legjobbjai közül is. □gyesen szerkesztett, és Muschberger Ágnes magyarázataival kísért műsorukból Weber: Bűvös vadász — nyitánya hangulati gazdagságával emelkedett ki; Rossini: Teli Vilmos- parafrázisát a vendégként közreműködő Köte Zoltán virtuóz xilofonszólója tette emlékezetessé. A legnagyobb művészi teljesítménynek Sibelius: Finlandia című szimfonikus költeményének poétikus megformálását éreztem. Az elmúlt években gyakran hallottam a MÉV-zenekart, próbájukat is többször meglátogattam, így, tudom, hogy az eredmények; az Aranylant-dip- loma, a nívódíj, a Kiváló együttes cím, a tv- és rádiószereplések sora három tényező szerencsés találkozásának, együttes hatásának köszönhető. Az egyik, hogy a zenekarnak Apáthy Árpád személyében rátermett, kitűnően felkészült és ambiciózus vezetője van. A másik, hogy a zenekari tagság nagy része kellő zenei műveltséggel rendelkezik, és hajlandó azt nehéz fizikai munkája, családi és társadalmi kötelezettségei mellett még tovább is fejleszteni. A harmadik, hogy a Mecseki Ércbánya Vállalat nemcsak fenntartója, de a szó legjobb értelmében vett mecénása is a zenekarnak. Nem csupán anyagiakkal látja el bőkezűen, hanem ennél többet is ad. Jó érzés látni, hogy a vállalat gazdasági és politikai vezetői ott vannak a zenekar minden hangversenyén, házigazdaként fogadják a vendégeket, üdvöz- lik a közönséget, és őszinte lelkesedéssel drukkolnak a sajátjuknak érzett zenekar sikeréért. A MÉV fúvószenekarnak több száz főnyi törzsközönsége van, nagyrészt munkásokból. Mialatt a közművelődés elméleti műhelyeiben szépen hangzó tervek és tudományos dolgozatok készültek arról, hogy miként Tehetne a munkásokkal megszerettetni a komolyzenét, városunk két, munkáshagyományokat őrző bányászzenekara, — mert ugyanilyen nagyszerű eredményeket ért el ebben a Szénbányák együttese is, — a maga területén szép csendesen megoldotta a problémát. Itt is, ott is kialakult egy munkásközönség, mely — fúvószenekari átiratban ugyan —, de megismerte és megszerette a zeneirodalom egy sor remekművét, és annyira kifinomult ízlésre tett szert, hogy értően hozzá tud szólni az előadás színvonalához is. Ahogyan nekem hétfőn este, a lassan működő ruhatár előtt várakozva egy zenétől fellelkesült idős bányász kéretlenül és ismeretlenül elmondta benyomásait, az, — bár nyelvezetében nem volt szakszerű, — tartalmában egy zenekritikusnak is becsületére vált volna. A MÉV-zenekar egyik korábbi hangversenye után azt mondtam; ez az amatőr muzsikálás csúcsa. Tovább egy bányász- zenekar nem juthat. Tévedtem: a zenekar most jobb, mint akkor volt. Ezúttal óvatosabb vagyok. E tárgyban majd utólag, a következő koncertjeik után fogok nyilatkozni... < Dobos L. Kapucinusok ünnepe 1747-ben Újabb adatok a régi Pécs zenei életéből A Pécsi Akadémiai Bizottság irodalom- és zenetörténeti munkabizottsága legutóbbi nyilvános felolvasó ülésén részt vett dr. Bárdos Kornél kandidátus, a Tudományos Akadémia Zene- tudományi Intézete főmunkatársa. Kutatómunkája iránt érdeklődtünk tőle. — 1969-ben döntött a Tudományos Akadémia elnöksége arról, hogy 15 éves kutatómunka során teljes egészében feltérképezzük Magyarország zenetörténetét. Ennek eredményeként majd egy új, ötkötetes Mogyar Zenetörténet jelenik meg — mondotta. — Ehhez a hatalmas vállalkozáshoz az intézet tudományos gárdája elég kicsi, ezért bizonyos területeken számítunk vidéki, így pécsi kutatók munkájára is. — Mivel foglalkozik ön ebben a kiemelt kutatásban? — 1969 előtti területem a magyar gregoriánum és protestáns énekmozgalom volt. Mivel ehhez igen részletes levéltári kutatás, a latin és a különböző korok német nyelvének ismerete szükséges, ezért megbíztak a városok zenéjének kutatásával. — A kutatási módszerekről hallhatnánk? — Abszolút pontossággal' kell dolgozni. Egy adott kor vagy város kutatásánál minden elérhető anyagot át kell nézni; jegyzőkönyveket, naplókat, újságokat, korabeli könyveket. Ismerni kell a történelmet, és annak esetleges hatásait. Művelődéstörténeti keretben kell gondolkozni, hiszen a zene sohasem volt elszigetelt, fejlődése vagy visszafejlődése mindig függött a körülötte zajló eseményektől. A pontosság mellett mégis olvasmányosan kell írni. — 1976-ban jelent meg e kutatómunka első része: Pécs zenéje a 18. században. Miért Péccsel kezdte a sort? — Amikor megbíztak 14 város közül választottam Pécset. Itt születtem és ma is pécsinek vallom' magam, annak ellenére, hogy gyerekfejjel elkerültem innen. — Tavaly jelent meg a tatái Esterházyak zenéje; nyomdában van már Győr zenéje a 17-18. században, és most készül egy hatalmas munka, Sopron zene- története. Ebben a „pannon" vetületben, hogyan ítéli meg a 18. századi pécsi zenei életet? — Pécsett a török után mindent elölről kellett kezdeni. Győr szerencsésebb helyzetben volt mert onnan már 1594-ben kivonultok a törökök, Sopronban pedig nem is voltak. Ennek ellenére a pécsi zenei élet igen gyorsan regenerálódott. Ez mindenképpen összefügg néhány nagyformátumú püspök—földesúr mecénási tevékenységével. Itt elsősorban Berényi és Klimó zeneszeretetére gondolok. Az azonos korszakok zenéjét ösz- szehasonlítva, a pécsi barokk kor zenéje magasabb színvonalú volt. — Azóta talált-e újabb adatokat Pécs zenéjéről? — öt cikket találtam, valamennyit a Wienerisches Diariumbon, Az első, 1713-ban egy ünnepélyes székesegyházi Te Deumról tudósít, az utolsó, 1747-ből a kapucinusok egy ünnepéről szól, dobok és trombiták harsogása és ágyúk dur- rogtatása közben. Feltűnő a bécsi újság tájékozódása Pécs felé, hiszen Sopron, Tata vagy Győr jóval közelebb van Bécs- hez. — Mit kíván a pécsi kutatóknak? — Ne higgyék azt, hogy nincs mór kutatni való ... Szkladányi Péter Napirenden van a temetők, a temetkezés kérdése. Irodalmi hetilapunkban vitáznak róla, városaink építészekkel terveztetnek új temetőket, minden ko- lumbárium egy-egy kísérlet o jobb megoldásra. Könyvek jelennek meg régi temetkezési szokásokról, fejfákról, s közben szaporodnak a sírok, fogynak a hazánk református, evangélikus, unitárius temetőire oly jellemző, Európában egyedülálló ritkaságok: a fejfák. Múzeumokba vándorol, amelyiket még fel nem tüzeltek, vagy át nem jutott a határon, hogy drága pénzen kerüljön műgyűjtők kezébe. Szakemberek sokat elmélkednek róla, hod|y honnan származnak ezek a hol emberalakra, hol csónakra emlékeztető fejfák, fejefák, fejes fák, cifro- feifák, főtül való fák, gombos fák, gombfák. sírfák, epitofák. vagy éppen kopját tartó emlékükre utalva: a főleg erdélyi kopjafák? A néprajz tudósai felvetették s részben bizonyították a különösen Tiszántúl (Szatmárcse. ke, Hajdúböszörmény) honos csónak alakú fejfák finnugor eredetét. Egyáltalán hogyan és honnan kerülhettek hozzánk ezek a különös alakú fejfák, melyek nemcsak falvanként mások, de a népi teremtő képzeletnek, szobrászi látásnak is páratlan emlékei? Van, aki török eredetűnek tartja, pedig a török turbános sírkövek alig hasonlítanak fejfáinkhoz. Amíg fel nem dolgozzuk északi rokonaink, s a szibériai népek temetkezési szokásait, s mind- azokét, melyekkel évezredek során érintkeztünk, végső feleletet nem találhatunk. Úgy látom azonbon, hogy az emberalakú, ún. antropomorf és csónak alakú fejfának közös eredete van, csak más kialakulási útja. A közelmúltban átnézhettem a finn Nemzeti Múzeum dokumentációs tárának fejfo-anya- gát. Karjalai fejfák százai azonosak, közvetlen rokonai o mi fejfáinknak. Századfordulón élt méq ott a csónakos temetkezés szokása is. Nemcsak a halottat helyezték csónakba, de a csónakját ráborították sírjára, s azt a bábút, amit felöltöztetve úgy tiszteltek, mintha maga a halott lenne, sírjelként állították. A norvégok is temetkeztek hajóba, földdel fedve a holtat. A karjaloiak nemcsak a sírra borították a koporsót, de házacskát is építettek fából, hogy legyen a holt lelkének hová költöznie, s erre tették a holtra emlékeztető bábot. A mohamedán kunoknak is voltak ilyen kömpöceik. s a kirgizeknek is. A románok Corhanának (korhány) nevezték a sajátjukat. Egy bizonyos: azoknál o primitív népeknél, melyek hittek abban, hoqy a lélek tovább él az ember holta után, s mocsaras, lápos, vízparti tájon éltek, a temetkezési szokások is hasonlóak lettek. Afrikai, mado- gaszkári példák épp úgy tanúsítják, mint a mi vidékeinken fennmaradt fejfák. A török nem nézhette a keresztet, de megtűrte az ősi hagyományokból átörökített fejfát. Úgy maradtak POROSZLÓI ÉS KARELIAI FEJFA fenn ezek népünk emlékezeteben, mint a bájolások, sirató énekek, pogány kuruzslások, gyógyfüvek ismerete. S ha Bornemisza Péter a XVI. század végén még felsorolja a pogány „ördögi kísérteteket", miért ne maradtak volna élőek tárgyi emlékeink, ha egyszer a keresztény hitre tért Karjaiéban is folyamatosan fennmaradtak szinte napjainkig? Kirgiz, kalmük, tatár rokon jelenségek csak bizonyítanak, nem cáfolnak. De mire megyünk vele, túl a tudomány belső gondjain? Azon a nagy ívű körön belül, melyhez finnugorok is tartoztak a túlvilágról alkotott képükkel, a képzeletvilágunk, teremtő, térformáló készségünk közös volt. Vagyis: olyan sírjeleket állítottunk mi is a tizenhatodik század óta, mint északi rokonaink folyamatosan a huszadik századig, s erre Karjala, a Kalevala földje eleven példa. Ez a hagyomány pusztulóban van. Bár megváltozott a túlvilágról formált gondolkodásunk, mások temetkezési szokásaink, de ez nem indokolja, hogy giccses, hivalkodó műkövek, habarcsból lett csókolódzó galambok, tört angyalszárnyak, drótból, bádogból kalapált, s kovácsolt vasnak álcázott lámpások hirdessék, hozudják halálunkon túl embervoltunkat. Ha a humanitást írjuk zászlóinkra, tartozunk azzal az embernek, hogy anyagban és megformálásban is méltán emlékezzünk meg róla. A temető ne legyen operett, a sírjel legyen méltó ahhoz, akiért állítottuk. A fejfák, gombos fák. kopjafák méltóak voltak eleinkhez. Népek alkotó képzeletének remekművei. A mai sírjelek nem korszerűek, hanem: hamisak. Mások boldogok lennének, ha ilyen, még napjainkban is élő hagyományuk volna, mint a fejfáink voltak. Mi akadálya van, hogy ezt a hagyományt felélesszük? Azok a tétova kísérletek — melyeknek a Farkasréti temetőben, s másutt is tanúi vagyunk —, jelzik, hogy igényeljük ezt az igazabb, lisztesebb sírjelet. Koczogh Ákos Karéliai csónakos, fejfás temetkezés a századfordulón
