Dunántúli Napló, 1979. december (36. évfolyam, 329-357. szám)

1979-12-24 / 352. szám

1979. DECEMBER 24.

KULTÚRA

ÜNNEPI MELLÉKLET 9

III«-’és Gyula: Homokzsák

Vígjáték-bemutató a Pécsi Nemzeti Színházban

Egy tanulmány írója kimutatja Illyés Gyuláról, hogy vígjátékai szinte kivétel nélkül személyes, a pusztai-népi-gyer- mekkori élményvilágban gyökereznek, fő tételük a néphűség, s ilyenformán az ő vígjátékaival a színpadon a nép nevetése zendül föl. Azt is kimutatja, hogy a szatírával, csak- kritikávol szemben Illyésnél túltengenék a pozitív igazságok, a megnyugtató, orvosló, bizakodó mondandó, ez teszi néha „szókatlanná s didaktikussá” vígjátékait.

A Homokzsák maradéktalanul magán viseli ezeket a jeleket. S hogy kétsége ne maradhasson ai nézőnek, honnan a helyszínül szolgáló major előképe, honnan a már mesz- szire eltávolodott figurák eredetije, a siralmasan kacagtató, ijesztően humoros konfliktus ötlet előzménye — maga a szerző is hangsúlyozza, hogy igen, onnan, gyermekkora tájairól. A pécsi bemutató ünnepélyes főpróbáján Illyés Gyula a rendező Sík Ferenc kíséretében és a dramaturg, Czimer József társaságában kiment a színpadra, még előadás előtt, hogy Czimer József bevezetőjére és kérdésére elmesélje a darabbal kapcsolatos egynémely gondját, gondolatát. (Követésre métó, hasonló ötletekre ösztönző megoldás, alkalmas, 'hogy a közönség és színház közt tátongó, ki-tudja-mi- lyen-széles, fekete szakadékot legalább bevilágítsa kissé. (Itt mesélte el, 'hogy néniének anyósa volt a darabbéli Sótiné modellje, tőle látta egykor a titkos ajándékozás gyönyörűségét, s a magyarázatul szolgáló összekacsintást: marad még ezeknek elég! A pusztai szegények tulajdon-moráljónak maradandó élménye, a magántulajdon (szavakban elvégzett) trónfosztása adta azután a további építőköveket ehlhez a régi, véletlenül elkapott, de el sosem felejtett odakacsin- táshoz. Ami a harmincasévekből való — így aztán a darab is, megírásakor, a harmincas évekbe helyeztetett. így is mutatták be a nyáron Gyulán, Sík Ferenc rendezésében: a harmincas évek miliőjében magyaros ruhákban (utóbbi a „nemzeti irányba való konkretizálás” vádját vonta a rendezés fejére), ami természetesen avval járt, hogy a darabot mindenki aktuális, a mának szóló csípős kritikaként értelmezte. Ezek után a pécsi előadás már „hasznosítottal” a gyulai tanulságait: nem vesződött a korhűséggel, a múltba helyezéssel, sőt, kifejezetten maivá alakította a darabot, s ebben maga a szerző volt a

fő közreműködő, néhány apró igazítást is végezvén a szövegen.

A változtatás mindenképpen igazolódott. A darab persze már eleve az általános érvény igényével készült. Minden konkrét eleme értelmezhető így is, úgy is, a szerző sehol sem köti meg saját kezét, még a nyelvezetét is úgy választja meg, hogy az évtizedeket ível át. Nagy lelemény egyébként a darab nyelve; a luszekli, a bugyi-buli, a karmantyú, a fegyelmi, a fundus, a munkaerő szavak úgy röpdösnek benne össze-összeütközve egymással, hogy a néző már éttől is érzi az időn való felülemelke- dettség varázslatát. Miközben az egyik szereplő „köszöni az avizálást", a másik az iránt érdeklődik, válnak-e „az ősök" ... Ez persze a korosztályok különbségét is jelzi, mégsem hiszem, hogy a szülőket ősöknek tisztelni (pontosabban: nem tisztelni) a harmincas években divat lett volna - hogy csak egy példát említsünk, találomra.

De mi lenne az oka ennek a nyilván tudatos általánosításnak? Természetesen az, hogy a téma ma is aktuális, sőt, igazából ma aktuális igazán. Illyés Gyula maga vázolta fel így ezt az ellentmondást: „Mindnyájan vagyont gyűjtünk, kivétel nélkül. És közben valljuk, hogy ellene vagyunk a magántulajdonnak; így megyünk elkerülhetetlenül a magántulajdon erkölcsi világába is." Még ha szigorú tudományos alapon igazuk is van azoknak az észrevételeknek, amelyek kifogásolták, hogy Illyés nem törődik a magán- és személyi tulajdon közti különbséggel, e megállapításban akkor is nagy igazság rejlik. Hisz könnyebb szavakban elítélni a magántulajdont, illetve (maradjunk tán ennél, a kevésbé tudományos, de közérthető kifejezésnél) a vagyont. És sokkal nehezebb nem vágyódni rá. Elengedni, ha a kezünk közé került is. Sőt, szétszórni, elosztogatni, ha úgy látjuk, hogy másoknak szükségük van valamire abból, amit mi szereztünk, gyűjtöttünk, halmoztunk fel. A vagyonhoz való ragaszkodás természetszerűen von magával egy sajátos erkölcsi világot. Ahol bizony helye van a hazugságnak, a falánkságnak, az álszentségnek, az irigységnek, a dölyfnek és más efféléknek. S mivel a vagyonszerzés vágyát és a vagyon meg őrzés kényszerét kísérő erkölcsi világ nem elhatározás vagy jószándék kérdése — ezért van igaza Illyés Gyulának, amikor e konfliktust csaknem változtatás nélkül behelyezi a mába és gyilkos kérdéseit köztünk is széjjel szórja. Mert hol a határ az emberhez méltó életet biztosító javak megszerzése, o közösség érdekét nem sértő gyarapodás és a már gátlástalan vagyonszerzés között? Nagyon nehéz meghúzni. Hisz a darabbeli Sótiné adakozó láza ellen nagyon is „normális” érvek sorát lehet felhozni s hozzák is fel rendre a többiek. A határ ott kezd földerengeni, amikor saját gyermekei a vagyon védelmében nem átallják anyjuk bolonddá nyilvánítását is megkísérelni. Itt igazolja Illyés tételesen kimondott megállapítását a magántulajdon erkölcsi világába való bekeve- redésrői. Bizony, ez nagyon is aktuális, még sokáig meg- megismétlendő figyelmeztetés. Éppen akkor, amikor a magántulajdon megszűnt mindent elrendező elv, mindent átható lényeg lenni, kell és lehet beszélni arról, hogy talán mégis le kéne szokni a vagyongyűjtésről. Nem pedig új elméletekkel igazolni jogát, szükségességét, „nemes" indítékait, miként azt Bencs a maga ragadósan kispolgári módjáé megkísérli.

A Pécsi Nemzeti Színházban bemutatott lllyés-komédia tehát a mának szóló, okító célzatú, feloldhatatlanságában is optimistán felold'hatóságot hirdető darab. Rá is illik Illyés egy korábbi nyilatkozata, arról, hogy miért ír vígjátékot: „ ... én elteltem már a tragédiák tragikus ábrázolásával. Tanítani szeretnék." A Homokzsák is tanít. Hogy a repüléshez "ki kell dobálni a fölösleges homokzsákokat. És hogy ha az emberi gyengék, gyarlóságok, jellemhibák egész sor homokzsákjától megszabadulunk is, nem leszünk azért még oly tökéletesek, hogy ne maradjon semmi, amin nevethetnénk. Ezért ne féljünk a heppiendtől sem. Ne féljünk kimondani a paradoxont sem: „egészséges ember is lehet aggasztóan becsületes”.

Nincs semmi előítéletem az átigazításokkal, átrendezésekkel kapcsolatban, mégis azt

gondolom, egy előző megoldás talán mégis köti a fantáziát, ha másként nem, lehúzza, mint a homokzsák... A pécsi előadás minden» esetre egy kicsit földhözragadt lett, alig-alig lehet érezni az időtlenségnek azt a villódzását, ami a darabban kétségkívül benne von. Miáltal itt-ott kicsit nehézkes, unalmas az előadás. Az utolsó jelenetsorban aztán maradéktalanul „kijön” az ily- lyési komplexitás: a vaskos ko- médiázás melett a filozofikus moralizálás, a szemérmes líra mellett a csípőspaprikával igazán nem ta ka rékoskodó szatíra. A Sótinét alakító Takács Margit több évtizedes rutinjával egy náiva finomkodásaiból és egy komika raffinált- ságából építette fel fojtott humorú figuráját. Lányai közül Sólyom Kati kapta a szerencsésebb szerepet, komédiázOtt is kedvére, helyenként frenetikusra élénkítve a zugivó állo- másfőnök-feleséget. Péter Gizinek egy „beszédében is riado- zó majom-anyát” kellett volna eljátszania, akin „nénje uralkodik”. így aztán nem csoda, hogy ez őtőle nem sikerült különösebben karakteresre. A fontos szerepek közül a két „ellenfelet”, az Orvost és Ben- cset Tomanek Gábor, illetve Vallai Péter játsszák. A kettő közül a szerző szemérmes-komikus-didaktikus vallomását az Orvos tolmácsolja. Tomanek Gábor szépen, okosan oldotta meg ezt a feladatot. Bencs raff máit, romlott, mindig időszerű, az erények mögé bújó, karrierista fiatalember, akinek tudálékos, fellengzős, pöffesz- kedő stílusát Vallai Péter érett színészként valósítja meg, sőt, árnyalja. (Csak ne váljon ez „skatulyává”, csak érezze meg időben a színház a „tehetségekkel gazdálkodó intézmény” felelősségét!)

Végül is Illyés Gyula új komédiájának előadása jót tett a Pécsi Nemzeti Színháznak, mind az általános színvonal, mind a színészi munka lehetőségeinek szempontjából. Éppen ezért a dicséretben osztoznia kell a teljes gárdának: Bárány Frigyesnek, Ko- váts Krisztinának, Vári Évának, Frajt Editnek, Faludy Lászlónak, ilj. Kőmíves Sándornak, Lukács Józsefnek és Bódis Irénnek.

Hadarna Erzsébet

Tandori Dezső

Karácsony és újév közt

Már egy ideje az óév utolsó napjára mindig valami „programot” találtunk ki, így volt-e csakugyan egyszerűbb? vagy az ilyet csupán úgy hisszük? tény, hogy a madarak egy madaras könyv képében ekkor is meglátogattak minket, és mi magunk is csináltunk valódi programot: végig a Duna-part bizonyos szakaszán, a parkokban, kiszórtuk az „utolsó” eleséget, hogy a kissé szürkének ígérkező „első” napon nyugton maradva élvezhessük itthoni két verebünk társaságát; és oda is ellátogattunk — tavaly, emlékszem, igen enyhe volt az idő, december harmincegyedikén —, szemerkélő esőben, ahonnét a madaras könyvvel valaki hozzánk látogatott, bedobta a levélnyiláson, mi meg a postaládájába dobtunk be madaras képeket, fotókat a mi két verebünkről, akik egy naptári évvel megint idősebbek lettek. A költészet, s egyáltalán, a figyelem, az ünnepiesen ült ünnepek felé fordul, nem törődik annyit a közti napokkal, mint az ajándékok utáni fényhiánnyal és a teli gyomorral telő, karácsony utáni napok például, amilyenek ezek; amilyenek ezek, kifejeződött az a mi szilveszteri programunkban; most már, az idén mintha szomorú lenne, hogy egy helyen megint nem kell kegyesen kitalálni valamit; lesz-e merszünk mindenütt bátran megmondani, hogy végig itthon leszünk, és köznapibb lényünk törleszteni próbál — mit? miért?

Simon Béla: Öreg karácsonyfa

Örökzöld

V

árom, hogy az áruházi szárnyas ajtók elrepüljenek, olyan gyorsan csattognak szárnyaik. Ember ember hátán — dobozokkal, csomagokkal. Ilyenkor én csak nézelődöm. Fölemelik a karácsonyfának való kis fenyőket, lecsapkodják a betonhoz, hogy ágaik kinyíljanak, formáik megmutatkozzanak. Egész erdők kopognak így most földünkön, mint fehér botjával a minap egy fiatalember a háztömbünk táján. ügyesen, finom ütésekkel tapogatta ki a járdaszegély vonalát, ami neki az élet útja volt. Hosszan elnéztem, merre, hova vezet vajon.

Átmegyek a piacra, ott szebb fenyők vannak. Mert ilyenkor a fenyő szép, szebb és csúnya. Nemcsak egyszerűen fenyő, hanem áru, amit formája és a méterrúd minősít. A méterrúd nem tévedhetetlen.

A piacon házaspár árul. — Az uram most ment áruért — mondja az asszony. Mindjárt jön, hoz szép nagyokat is.

A bódé mögött körös-körül fenyők. Körbejárom a karácsonyfának való teljes kínálatot. A piac felőli oldalon egy

drótcsomóban megbotlom. Félig esésben azt hallom: - jaj! Az én szám összezárva. Ki szólhatott?

Körülnézek. A káposztás, sárgorépás, paprikás, paradicsomos, cseresznyepaprikás, tejfölös, túrós, zelleres, zöldbabos, petrezsejyemzöldes standok némán merednek rám. És üresen, mint a füstöltkolbászos bódék. A pultok körül sehol egy lélek.

Ki jajgathatott, tűnődöm és leverve tenyeremről a fehér fe- neségként égető porhavat, fölállítom a drótcsomóba akadt, fölrúgott fenyőt. És ekkor — Andersennel és más elbeszélőkkel is megesett ilyen — a fenyő megszólalt:

— Majdnem letörte a legszebb ágamat.

— Nocsak — mondom. Olvastam én már beszélő gömbakácról, cseresznyefáról, beszélő erdőkről, suttogó, fiatal fenyőkről, öregember-hangú aggastyán tölgyekről...

— Hiszen téged kivágtak, nem is élsz már, talán csak félig, mit számít az a bizonyos legszebb ágad?

— Nagyon sokat. Én most szeretnék megtetszeni valakinek, hogy megvegyen, hazavigyen, teleaggassa az ágaimat szép üveggömbökkel, szaloncukorral. Hogy a gyerekek ámul- va bámuljanak és boldogan vi- sítozzonak az ágaim alatt.

— Ha meguntak, kihajítanak majd az ablakon. Mert ezekben a lakásokban néhány nap alatt lepotyognak a leveleid, teleszemeteled a műanyag padlót. Dühösek lesznek rád és zsupsz ... Már repülsz is.

A fenyő hitetlenkedve mered rám. Én kesztyűt húzok, mert a porhótól fázik a kezem.

— Először én sem akartam elhinni, hogy így van, de ha végigcipelnének a lépcsőházon, még azt is teleszemetelnéd. A miénkkel szembeni ház negyedik emeletének egyik erkélyéről egy régi karácsony után, szilveszter este valaki fölkapta rég elporladt társadat és nekifutásból hajította ki, mintha gerelyt vetett volna.

Az embernek fél karja volt. Azóta nem láttam.

— Nem mese ez? — így a fenyő. - A szeretet ünnepén az emberek megbecsülik egymást és a tárgyaikat. Mert a szeretet a legnagyobb dolog a világon.

— Szerinted mi az?

— Nagyon komoly dolog, hiszen még a tudomány sem tudta megmondani, micsoda. És nagyon fontos minden embernek. A szeretet olyan nagy dolog, hogy ilyenkor karácsonykor még kivégzés sincs. A legvadabb gyilkosokat sem bántják ezen a napon.

— Neked akkor sincs nagy jövőd. Mert még ha gyökered volna ... Gyökeres társaidat karácsony után kiviszik a temetőbe. Rajta hagynak néhány színes golyót és elültetik a sír földjébe.

A kis fa megrázkódik. Lelkes hangocskája is kissé kaparóssá mélyül.

— Azért én a szeretetet, a szeretet hangulatát viszem az emberek közé.

— Akik kivágtak, hogy föl se cseperedj?

— Akik szeretik a fenyvesek tömőt, puha csöndjét. Akik szeretik a békét, a karácsonyt, mert ilyenkor nyíltan és őszintén beszélhetnek a szeretetről, nem úgy, mint más napokon. Az ünnep kötelezi őket...

— És mit gondolsz, mit tesznek a karácsonyfa alá?

— Csupa szép és jó ajándékot

— Mint például az idén. Tudod, mit kapott az emberiség ebben az évben a karácsonyfája alá? Egy csomó Pershing 2-t és egy csomó cirkáló rakétát.

— Ebben' nekem nem volt részem. És a karácsonyt se okold ezért.

— Nem is okolom — mondom, és arra gondolok, ideje lenne búcsút vennem ettől a kedves lénytől, lezárva ezt az egyébként erősen kivonatos beszélgetést, mielőtt még valószínűtlenné válna.

Azért búcsúzóban, halkan csak ennyit mondok neki, mielőtt ő csaknem letört, örökzöld ágával intene egyet még.

— Igazad van. Csodálatos volt eddig minden karácsony. A betlehemes, távoli gyerekkor, a hajdani éjféli misék porha- nyós hóval borított, csillagszeles útjai ... Ha te tényleg tudnád, milyen ékkőragyogású ilyenkor a gyerekek szeme, milyen forró az élet suttogása — még a pokolian rossz életé is, milyen ünnepélyes a kristálypohárban a jó bor fénytörése, milyen egyszeri és megismételhetetlen és mégis milyen ismerős a karácsonyok boldogságígérete és milyen mélybarna a félhomályos szobák sarkában megbúvó bánat a múló évek, a visszahívhatatlan, régi ünnepek fölött - a szép emberi egy- mósratalálások és fájó elszakadások e nagy forgatagában . . . Amikor többnek érezzük mogunkat, mint amik vagyunk és amikor szerényen hallgatni tudunk arról is, amire harsányan büszkék lehetnénk. Amikor egyszerűen csak azok vagyunk, ami te sohasem lehetsz. Emberek, EMBEREK, emberek.

Bebesi Károly