Dunántúli Napló, 1979. december (36. évfolyam, 329-357. szám)
1979-12-01 / 329. szám
1979. december 1., szombat Dunántúlt napló 3 Zenei jegyzetek Derűs hangulatú est Megújhodóban? A Pécsi Szimfonikus Zenekar gedűk játéka — miután a legnagy sikere Nagyon bizakodom: nem korai jóslat, ha azt írom, hogy a Pécsi Szimfonikus Zenekor játéka idei, különösen legutóbbi szereplésük alapján művészi fejlődésükben új szakaszt sejtet. Ez már októberi, székesegyházbeli koncertjükön — a kedvezőtlen akusztikai adottságok ellenére — is érezhető volt. Másképp szólalt meg ez az együttes, ami — sokszor eszembe jutott — talán nem elsősorban a vendég — inkább a betanító karmester érdeme. Éveken át okkal kifogásoltuk nem egyszer az együttes fáradt, fénytelen, ideges feszültségektől vibráló egyenetlen hangzásait, keseregve o színház fontos effektusokat elnyelő színpada miatt. Pedig nem is az akusztikáiban volt a hiba. Legalább is korábbi hitünkre hétfő esti koncertjén ékesen rácáfolt a teljes együttes mindhárom produkciója. Ez a létszámában is egy kissé meggyarapodott zenekar csodálatosan szép hangzásokra képes! Breitner Tamás karmesteri munkája nyomán egy nagyon elmélyülten fölkészült együttes odaadó, friss lélegzésében gyönyörködhettünk. A legpuhább hangzótoktól a szép, tömör és erőteljes for- tisszimókig terjedő dinamikai skála fokozataiban otthonosan, biztonságosan és nagyon szép, kiegyenlített hangzással csendültek a különböző hangszerszólamok, mind a szóliszti- kus, mind az együttes játékban. Hosszan dicsérhetnénk a fúvósszólamok teljesítményét vagy a brácsák, a csellók, a gordonok szép arányos együtt- muzslkálását, de a hegedűszólamok, különösen az I. he. tö'bb dallamvezető feladat nekik jutott — tiszta, árnyalt és egységes hangzása szinte re- velációszerűen hatott. Részese mindennek persze az est műsora is. Derűs hangvételű, felszabadult muzsikálásra hívogató műveket hallottunk. Egy klasszikus (Mozart C-dúr, Linzi szimfónia) és egy kicsit romantikusba hajló másik klasszikus (Beethoven IV., B-dúí szimfónia) mű között Csajkovszkij Rokokó variációi hangzottak el. Az utóbbi mű koncertáló gordonkaszólamát egy kivételes tudású vendég- művész, Viktoria Jagling (Szovjetunió) játszotta fölényes biztonságú technikai felkészültséggel és o nagy romantikus alkotó zeneiségének tökéletes befogadásával. A mű hét variációja kurta zenekari közjátékokkal csendül fel oly módon, hogy a cselló fokozatosan jut a virtuóz játék egyre ékesebb lehetőségeihez. Viktoria Jagling művészetében ennek a bravúros játéknak a természetes közvetlenségét és szólama nemesen csengő, csodálatosan szép ,,olt"-színinel éneklő gordonkahangját dicsérhetjük. Főleg a lassú tánc hangulatú 4. és a könnyed, csillogó 7. variációban, amit a közönség lelkes ovációjára meg is ismételt. Majd egy kissé elmélázó Bach-szólószo- náta-tétellel köszönte meg a szűnni nem akaró vastapsot. Úgy éreztem, a közönség őszinte örömmel fogadta ezt a hangversenyt, a Pécsi Filharmonikus Zenekor megúj'ho- dott szereplését. Kívánjuk, ne törjön meg a fejlődésnek ez a szép íve. (w. e.) Baráti István orgonaestje Bach billentyűs hangszerekre írt műveinek egészét felölelni kívánó filharmóniai hangver. senysorozat második évadjának első koncertjét hallottuk szerdán este, a Liszt Teremben. Az est szólistája, Baráti István or- goncművész szép, nagy és hálás műsorral lépett a pódiumra. Egy egész estét betöltő, csak Bach-művekből álló program végigjátszása hatalmas feJadat minden előadóművésznek; ugyanis nagy koncentráltságot igényel a stílusban ugyanolyan, mégis sokféle belső lehetőséget kibontani tudó interpretáció. Baráti István előadásának nagy érdeme, hogy a felhangzó műveket pontosan a Liszt Terem nagynak éppen nem mondható orgonájára realizálta oly módon, hogy a hangzás nem hagyott semmi kívánnivalót maga után. Sokszor hiá. nyoltuk már ennek a hangszernek ilyen-olyan regisztertartományát. Szerdán este azonban — az ügyes regisztrálásnak köszönhetően — az orgona tiszta barokk fénnyel és pompával szólhatott. A művész szerette is a csábítóan nagy hangzást. Felfogásában elsősorban a művek monumentalitását domborította ki, néha az apró, belső történések, közjátékok érzékeltetésének rovására. Ez valóban jellemző is Bach orgonaműveinek világára, bár a gyakorta előforduló fúga, mint forma mást is jelent. Az először szólóban, majd egymást követően belépő témák, feldolgozásaik legkülönfélébb módozatai egyfajta fejlődést, történést jelentenek a formán belül: folyamatos út ez a végkifejlet felé. Ennek az útnak az érzékeltetése a hangzás ará. nyaival, egyre fényesebbé válásával igen fontos, és itt maradt némi hiányérzetem a hangversenyen. Nem volt viszont szerencsés a közreműködő Németh Alice helyzete: az orgona nem tudta pótolni a concertáló hangszerekre komponált, az ének szólammal teljesen egyenrangú zenei anyagot a felhangzó oratórium részletekben. A rendezők lehet, hogy megspórolták a többi közreműködő tiszteletdíját, így az eredmény egy teljesen hamis, és torz kép lett ezekről a gyönyörű áriákról, melyeknek szenvedő alanya az első rész korál-dallamait szépen éneklő Németh Alice lett. Kircsi László Városi nosztalgiák Lassan már az emléke is féledésbe merül a fonóházban töltött hangulatos estéknek, amikor munka közben énekeltek, történeteket meséltek egymásnak a lányok, asszonyok, és az őket meglátogató legények. Gyakran táncoltak és a legkülönfélébb népi játékokkal szórakoztatták magukat. Ma már falun sem igen szokás az ilyesfajta közösségben végzett munkálkodás. Talán egy-két hímző-szakkör próbálja feleleveníteni, tovább vinni, új formában az ősi szokást. Mert ma is barkácsolnak a férfiak, de leginkább otthon, egyedül. Az asszonyok is többnyire elzárkóznak —alkalom vagy idő híján — a közösségi, társasági foglalkozásoktól. Napjainkban mégis Filmjegyzet A kivándorlók gyerekei — ma nagyszülők — arról panaszkodnak, az unokák már nem beszé lik a magyar nyelvet Magyarok a prérin, jók, rosszak a sivatagban A western — mondják — a történelem nélküli ország mítoszteremtő népmesepótléka. De John Ford például a western műfaján lovagolt be a filmművészet történetébe, maga a műfaj pedig meghódította az egész világot. Köny- nyű volt neki, hiszen szép tájakon vad férfiak vívták csatájukat, s a jó mindig győzelmet aratott a rossz felett. A westrern azután annyira népszerű lett mindenhol, hogy másutt is kifizetődő lett gyártani, így Olaszországban is. Az amerikaiak — s a világ — a kezdeti bárgyú vadnyugati tör- ténetecskéket megvető módon egyszerűen csak „makaróni- western”-nek nevezte el. De az olaszok lassacskán felnőttek a műfaj követelményeihez, közülük is elsősorban Sergio Leone. A Volt egyszer egy vadnyugat című filmje elismerést aratott mindenütt. ♦ Ő készítette A Jó, a Rossz és a Csúf című westernt is. Legfőbb értéke az irónia, mellyel hőseit szemléli, s értéke, hogy a műfaj steril világát feloldotta — igaz leegyszerűsítve, s némiképpen pacifista módon — az amerikai történelem nagy eseményében, a polgárháborúban. „Ennyi embert még nem láttam pocsékba menni" —• mondja a Jó, az északiak és a déliek egyik csatája láttán. E kijelentés egyaránt jó a háború értelmetlenségének jelzésére (pacifizmus) és a magányos hős mítoszának erősítésére (amerikai álom), egyúttal jó arra is, hogy az előbbi kettőt némi derűs nosztalgiával övezze. (Leone e század gyermeke, átélt világháborút, s tudja mi az atombomba.) Ha az első rész a kelleténél vantatotlabb is, összességében műfajának javából való A Jó . . ., megérdemli, hogy töröljük jelzéséből ai makaróni szót. ♦ Hogy ilyen elismeréssel nem szólhatunk a hét másik bemutatójáról, annak elsősorban az az oka, hogy a dokumentumokkal szemben más igényt támasztunk mint a mesével. Márpedig szándéka szerint, dokumentumfilm a Magyarok a prérin című film, amiből megtudhatjuk, hogy Kanadában a kanadaiak élnek, meg a kivándorolt magyarok különböző nemzedékei. Az utóbbiak között vannak ilyenek és amolyanok, s olyan is, aki egyetemi tanárságát otthagyva visszatelepedik oda, ahonnan ,,a történelem forgószelei elröpítették”. A filmet o bizonyos hazatelepülő, dr. Dojcsák Győző kutatásainak és Ungvári Tamás filmnovelláinak fel- használásával Révész György készítette. Meglehetősen eklektikus módon, úgy is mondhatnánk, szerkesztetlenül. Márpedig a dokumentumok — valóban megtörtént dolgok, események —■ is csak okkor meggyőzőek, ha meg- szerkesztetten tálalódnak a néző elé. A film látszólag a Kanadában elsőként, . tehát még a múlt század második felében letelepedett magyarok sorsáról szólna, ezt erősíti, hogy megpróbálja tisztázni — meglehetősen vontatottan és szervezetlenül, — hogy ki lehetett az a személy, akiről a magyarok települése Eszterházy nevet kapott. De azután szó kerül arról is, hogy amolyan mini monarchiát próbáltak a kivándoroltak Amerikában létrehozni. Ennek kapcsán szó esik arról is, hogy vándoroltak ki oda azért, mások is, sőt az ősszülött indiánok kivételével gyakorlatilag mindenki bevándorolt. A film végére mégis az kerekedik ki az egészből, hogy Kanadában a kanadaiak élnek, valamint a kivándorolt magyarök, és azok utódai. Ezek egy részében él a hazaszeretet, még a honvágy is kínozza őket, más részükben pedig nem. ♦ Ha erről előzetesen megkérdezik bárki véleményét, mindenféle nyomozások, és dokumentumfilmezések nélkül is hasonló eredményre jutott volna. Ha nem tartalmasabbra. (Bodó) Gúzsa lyasban Ü| szakkör a Doktor Sándor Művelődési Központban észrevehető egyfajta kísérletezés, próbálkozás, „nosztalgikus újra felfedezése" a népi hagyományoknak. A táncházak meghódították a fiatalokat, a folklór együttesek mindenütt sikert aratnak. De hogy egyre kevésbé csak látványosság legyen mindez, szükség van olyan szakkörökre, klubokra, ahol a tagok maguk is megismerkedhetnek az ősi mesterségekkel, belekóstolhatnak eleink mindennapi munkájába. A pécsi Doktor Sándor Művelődési Központ új szakköre, a Guzsalyas a fenti igények jegyében jött létre, november 19-én. Elindítói, Nyíri Erzsébet, a művelődési központból és Tarján Gábor muzeológus, akik olyan szakfoglalkozásokat, rendeznek, amiket a magyar- lukafai néprajzi műhely fiatal mesterei vezetnek. Előkerül a nád, a bőr, a textíliák, a faanyagok. Lehet szőni, fonni, övét, táskát, szőnyeget, konyhai eszközöket készíteni. És az elképzelések szerint, talán egy közművelődési táborra való tagság is összejön a nyárra. Egyelőre havonta egyszer találkoznak, és előadásokat is hallgatnak a zsákmányoló gazdálkodásról, a nomádizmusról, a földművelésről, a viseletekről, a jellegzetes építkezésekről, a népköltészetről, a hiedelemvilágról, a legkülönfélébb szokásokról. Sőt dalolni, táncolni is lehet majd. „Nem mesterséget akarunk adni, hanem ízelítőt" — mondták a szervezők az első alkalommal és a gimnáziumokban szétosztott szórólapokra is rányomtatták ezt a mondatot. Erre valóban nincs Is szükség, sokkal inkább arra, hogy kedvet kapjanak a fiatalok és az idősebbek (néhány nagymama is elment az első foglalkozásra!) régi hagyományaink aktív ápolására. Ügy is válságban van a környezetünk (környezetszennyeződés, az emberi kapcsolatok gyengülése), legalább ilyen módon próbáljunk valahogyan szépíteni, segíteni ezen a problémán — mondta Tarján Gábor. Hogy azután a Guzsalyas kiállja-e a próbát, azt a következő hónapok döntik el. Reméljük, sikerül ismét egy lépéssel közelebb kerülni hagyományainkhoz — és egymáshoz. B. A. Képernyő eWt Másféle megjegyzések Másfélék, de ide kívánkoznak, ebbe a rovatba. Másfélék azért is, mert kissé talán megkésettnek tűnhetnek, de a „tárgyhéten” azt gondoltam,' talán mégse érdemes a dolgot szó- vátenni. „Másfélék” a megjegyzések azért is, mert nemcsak a televízióról lesz szó, hanem egyéb tömegkommunikációs eszközökről is, és mert — ez- esetben — a televízió „pozitív példaként" szerepel. Az Úi Tükör* legutóbbi számában Zsugán István arról méltatlankodik, — és jogosan —, hogy a tömegkommunikációs eszközök igen mostohán bántak a római magyar filmhéttel. „Örömteli hír, ha valamelyik vidéki dalárdánk sikert arat egy külföldi kisváros amatőr dalos- találkozóján" . .. írja aztán, s hogy. nem is baj, hogy erről bőven tudósítanak a lapok, de azokhoz képest ez az esemény sokkal fontosabb stb. . . Csak egyen akadtam fönn: miért éppen vidéki? Miért, egy budapesti kerületben nem akadhat egy dalárda, amelyet ide példának lehetne hozni? A reflexek, hiába, igen erősek. Ha valaminek a jelentéktelenségét szeretnénk kihangsúlyozni, mindjárt előjön magától a jelző: vidéki, Csak az a baj, hogy a fővárostól való földrajzi elkülönültségre sincs jelenleg más szavunk. Ez az idézett mondat juttatta eszembe ismét a következőket s győzött meg arról, hogy érdemes a dolgot szóvátenni. Nemrégiben nemzetközi felnőttbábfesztivált rendeztek Pécsett. Immáron az ötödiket. A szereplő együttesek egy jó része azután fölment a fővárosba, és az ottani közönség előtt is bemutatta műsorát a budapesti művészeti heteknek nevezett rendezvénysorozaton. A lapokban nemsokára kritikák jelentek meg, eszmefuttatások a bábművészet jelenéről és Evőjéről, helyzetelemzések u felnőttbábról. Egy-két kivételtől eltekintve az írások a budapesti művészeti hetek bábműsorárót szóltak. Hogy ez a társaság egyszersmind egy nemzetközi szemle résztvevője is volt, arról többnyire nem esett szó. Először úgy gondoltam, jelentéktelen apróság ez, hiszen tudom az okát: a kritikusok egyszerűen megvárták, míg az együttesek fölmennek Budapestre és ott előadják a műsorukat, hiszen így csak metróra vagy buszra kell szállniuk, nem vonatra. Aztán mikor a kritikákat írták, már elfelejtették, hogy ezek az együttesek eredetileg miért gyűltek össze Magyar- országon. Csak később kezdtem dödögni: jó, de nem törvényszerűen felejtették-e el? Mert egy vidéki eseményt nem olyan fontos észben tartani, De- hát az meg képtelenség, hogy eqy nemzetközi fesztivált vidékinek mondjunk! Mert a földrajzi hovatartozás ugye nem minősíti a kultúrát, itt tehát o szó másik értelme szerepelhetne csak, az, hogy „jelentéktelen”, azt pedig külföldire — különösen nyugatira — nem szoktuk alkalmazni. Aztán végül azon lepődtem meg, hogy a televízióban két héttel ezelőtt húszperces összeállítás szere, pelt. A pécsi felnőttbábfesztivál címmel. Ebben nem utaltak a budapesti művészeti hetekre, holott ugyanakkor ilyen főcímmel sorozat megy a tévében. Mindebből az olvasók és nézők fejében az a téveszme alakulhatott ki, hogy két különböző bábsorozat ment mostanában hazánkban. Vagy az, hoqy a kettő ugyan egy, de közülük a kritikusok szerint a budapesti volt az említésreméltó. Még ebben sem lenne semmi különös, ha azok a lapok fővárosi lapok volnának, és csak saját szűkebb olvasótáborukhoz szólnának, De országosak. H. E.
