Dunántúli Napló, 1979. november (36. évfolyam, 300-328. szám)
1979-11-04 / 303. szám
DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM-MŰVÉSZET 1979. NOVEMBER 4. MÉNKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT— 1979 11 II Jelenkor novemberi száma A Pécsett szerkesztett iro- dolmi és művészeti folyóirat új számának lírai rovatában többek között Fodor András, Gyurkovics Tibor, Hervay Gizella, Keresztury Dezső, Rába György, Vas István és leik Zoltán költeményeit olvashatjuk. A prózai írások sorában Jékely Zoltán kisregényének befejező részét, Mándy Iván rádiójáték-szövegét és Nádas Péter elbeszélését közli a folyóirat. Amerigo Tot hetvenedik születésnapja és újabb pécsi látogatása alkalmából Keresztury Dezső köszöntőversét és a televízióban elhangzott interjú-szöveget olvashatjuk. A számot a művész szobrainak és grafikáinak reprodukciói díszítik. Az irodalmi tanulmányok, esszék, elemzések közül figyelmet érdemel Melczer Tibor írása Fodor András költészetéről, valamint Rónay Lászlónak Rába György: Pillantás az éjszakába c. verséről szóló elemzése. A „Versről versre”-sorozatban Zelk Zoltán Az ismeretlen Nagy Lajos c. költeményéről beszélget a költővel Domokos Mátyás. A kritikai rovatban - egyebek mellett - Csoóri Sándor Nomád naplóját Tüskés Tibor, Fehér Lajos és Balogh Edgár emlékírását Czine Mihály, Zelk Zoltán verseskötetét pedig Bécsy Ágnes értékeli. Vas István Hány napja lehet? Hány napja lehet még a Napnak Lángolni istenigazából? Seregélyek most szüretelnek. Mennyi van hátra még a nyárból? Mit csináltam ezen a nyáron? Éltem, szerettem, elmerengtem. Ha jön az ősz szemtől-szembe És itt talál még mindig engem. Ha itt hagynak tavaszig engem, Jó lesz nekem a ködben, szélben Bújdosom, amíg mód adódik. Aztán eltűnnöm észrevétlen. Ha jön az őszi szemtől-szembe, Nyomát se lelje rettegésnek. Ha kérdi: Mi lesz? —■ a Halálnak Adassék azt felelnem: Élet Zelk Zoltán • • Üzenet Kormos Istvánnak Az egykori labdarúgó és a mindenkori költő Kormos István nem láthatta szíve csapata mint hengerli hét egyre a Dózsát, Látod István milyen oktalanság oly gyorsan kilépni a létből! Keresztury Dezső Világbíré legkisebb fiunk- A hetvenéves Tóth Imrének Mosolygó mélabúval idézi az emlékezés az útravaló ölelést, mikor először találkoztam a vésetten is oly eleven arcú csurgói vad parasztfiúval, ki akkor a Bauhaus tárgyilagos lázában égve tört ki Moholy-Nagy, Kállai, Kepes és a többiek közül: magát keresve, gyalog indult Itáliába a túlpompás weimari ősz — baljós bomlásából déli hegyek, kövek, ligetek felé, és fickósan mosolyogva leplezé, hogy szédül a légbefoszló ábra humortalanságától, á barna ingek bűzétől, s hátrálva előresiet konok nagy önbizalommal... Milyen messze sodort egymástól a sors! Évtizedekre sötét lett; a szél csak itt-ott fújt töredékhireket: hogy az Imréből Amerigo lett s nem csak szobrokkal irta nevét föl a bátrak egére s nem csak műhelye: van híre már túl a határokon is, míg én itt tettem a dolgom jó társakkal az aknamezővé lett haza földjén. Ó, milyen éjeken át mentünk bátran, sűrű indák, omló görgetegek, lápok, kutak éh öle, csel, gáncs közt a sötét-gyönyörű kor felgyorsult idejében I Kertek, sirok, éj, nap, csillag örök ragyogása s réme kísért. Te, Imre a Földközi-tenger párjain otthon, testvérek közt, dús hagyomány nevelő-növelő nagy példáin meglelve magad, ahol én csak az álmok szépítő fényében jártam: Apulia földjén. A gyúró, öntő, rajzoló kéz mestere, te az ember képét foglaltad plasztikus öröklétbe játékosan, míg ránk nem omlott az új vak tájfun: a makro- s mikrokozmosz erőinek démoniája, a kilowatt-számum, s — mert így hiteles — most erről adsz hirt embertelen, idomtalan, riasztó, felszabadítón tiltakozó alakzatokkal. S ebben találtunk íme egymásra, mi is újból. Mert nem elég a megszokott szó, gesztus kifejezni a kor iszonyát s a művész merészségét. Világbíró legkisebb fiunk hazatérsz, öleljük újra egymást — a vad szél a szelíd diófát — s végezzük együtt a tennivalót; mert nem becsülni csak, begyűjteni s óvni: de el kell vetni is a jó magvakat! Egy fuvalom s megszinesül a lomb, elül a szél, s már a vénasszonyok nyarában alvad mézsűrűvé a fény; a lágy sugarában feMelhorgadunk: koccintunk és dúdolni kezdünk derűsen dolgos múltakról, s jövőkről. Jékely Zoltán Kirepül a madárka — részlet — Lily rendületlenül kalapáló szívvel, személyiségvesztő kábulatban, arcán furcsa kis mosollyal, a korlátot szorongatva vánszorgott fel az emeleti öltözők folyosójára. Az esti előadás — a Corneville-i harangok — szereplői tarkabarka, sallangos kosztümjeikben mint álombéli alakok sürögtek körülötte. Mintha ezek maguk is egytől-egyig valami révületben leledztök volna . . . Egy kardos dalia, nagy, tollas kal- paggol a fején, hangját bőszen köszörülgetve robogott el mellette. A nyitott ajtón át láthatta a primadonnát, amint kapkodó kézzel kenceficén magát: ügyet sem vetett reá. Már mindenki értesülhetett gyalázatáról, megcsúfolásáról, s azzal, hogy észre sem veszik, jótéteményt gyakorolnak. A balettöltözőben tudott egy rozoga, bőrhuzatú díványt, melyről sok pajzán legenda keringett, valamiért ez vonzotta: hanyatt féküdni, szemét behunyni s mindent felejteni mindörökre!... Az ajtó nyitva volt. Besurrant, kabátját mago alá terítette, s végigdőlt a nyikorgó, recsegő, félig kifordult belű alkotmányon. Nemsokára vad csivito- lással rontott be öt-hat leány. — Ne is törődjetek velem — hárította el szeles érdék- lődésüket '— pihenni akarok. A balett tündérei voltak; jelenésük után kibújtak pásztorleány kosztümjükből s énekelve, zsinatolvo, félmeztelenül ugrabugráltak az uraságii ku- •korica-górénál is hosszabb és szellősebb helyiségben. Aztán felöltözködtek, kosztümjeiket sorra a középen álló hosz- szú lábas-fogasra akasztották, majd egyenként az óriási tükör elé vonultak és utolsó si- mításbkat végeztek polgári, nagyon evilágból való toalettkéjükön. Azt hitték, irigyelt és csodált prózai szerepekben egy csapásra feltűnt kolléganőjük alszik; nagy-tapintatosan még köszönéssel sem háborgatták. Lily végre egyedül maradt. A színház zengett és lüktetett? hol erősebb, hol gyengébb muzsika-foszlányok hatoltak fel az öltöző csendjébe, olykor egy- egy csengő szoprán-akkord. Harangok csengtek-bongtak; hangjuk már egy álombéli táj. bál érkező hívás, üzenet. Lily tagjait ólmos zsibbadás bénította meg. Ha valaki elkiáltja magát, hogy ég a színház, akkor se tudott volna megmoccanni. Ó, ha ez már a halál bódulatának szellője volna, és sohase kellene többé feltápászkodni, emberek közé menni, szégyenkezni és hazudni!... Látta, amint Forgó hórfhorgas árnyék módján kalimpál utána az utcán. Anyja is megjelent, mézes-mázo- san csalogatta haza, s minduntalan Erszény! lehellete csapta meg, lihegést-suttogást hallott s egészen közelről villogott rá a fiú ragadozó-fogsora ... Aztán autóban száguldott, folyóparton, széles országúton, a távolban mesés rózsás párában tündököltek Buda várának csak egyszer, 14 éves korában látott tornyai, ahogy Toldi is láthatta három napi bolyongás után ... És boldog volt, mint aki hamarosan célhoz ér, új életet kezd és múltját senki se loblantja szemére ... Felocsúdott, szemét kinyitotta; fogalma se volt róla, hol van e pillanatban. A félhomályban óriási álló tükör verte vissza az utcai lámpo fényét; különös, fodros női ruhák, selyem bársony kosztümök suhogtak, imbolyogtak, s egy levitézlett, görög drámákban szolgált maszk talányoson vigyorgott rá a garderobe- szpkrény tetejéről. Felült, kisimította nedves arcába tapadt hajót; csak ebből döbbent ró, s csak mostan, hogy sírt, méghozzá sokat. Most már tudta, hol van s azt is, mi hozta ide. A szíriházban már csend volt, mint valami templomiban éjnek idején. Az utcán elkocogott egy lovaskocsi; a távolodó, elhaló lódobogás megnyugtatóan példázta minden földi lárma elmúlását... Felkelt, kezébe vette táskáját és menten odaálit a tükör elé. Gyűrött, pöffedt pillájú, karikásszemű arc, borzas fej bámult vissza rá. Nem, ezzel a fúria-arccal nem adhatja át magát az enyészetnek! Ha már a halála pillanatát megválaszthatta, mért nem használhatna utolsó maszkjához illatos és drága szépítőszereket? Lázas sietséggel előszedte pudriéját, rúzsát, kölnivizes baconját s a tükör előtt kínos műgonddal, percekig kendőzte magát. Haját aprólékosan, újját meg-megnyálazva rendezte el a homloka fölött s a halántékSn. A fogas feldobált, tarka jelmezei hívogatóan nézték rá vissza a tükörből. Hozzájuk lépett s remegő ujjakkal végigtapogatta őket. — Mennyi szerep! — lelkendezett. — Isten veletek hercegnők, pásztorlányok, midinettek és műlovarnők, találjátok meg másban méltó gazdátokat! Isten veletek, álomruhák, a ma- gunkiból-kibújás, a boldog hazugság és átváltozás szívrepeső percei! Tapsok és virágcsokrok, lámpaláz, siker és dicsőség! — Isten veled, Színház! A legszebbiket kiemelte — tán egy elátkozott kiráiyMs- asszony csipkésgallérú, rózsaszín köntösét, aki egyik szemével sír, a másikkal nevet — utcai ruháját egy székkarfára lódította s nyakába kerítette az izzadság- és por- szogú nehéz selyem-damoszt ruhát. Sokáig imbolygóit benne a tükör előtt, előre-hátra fordult, oldalról is megvizsgálta a hátát. Amíg a nyakszirt- jét begombolta, s a csipke- gallért megigazította, kórja elzsibbadt — de begombolta, hogy öltöztetőnő se jobban. Aztán benyúlt a táskájába s kezében a jéghideg, súlyos, csiszolt ércdarabbal, —"melyről remélte, hogy SarskeMékes előírásosan adta kezébe — szorosan a tükör elé állt És következett arcvonáséinak lehető legtökéletesebb elrendezése ... Sokáig kísérletezett. — Nem, amúgy is előreálló metszőfogait nem mutatja, abból baj származhatik — csupán egy virágot kereső lepkeszárny csiklaadására támadt gyer- mékmosbly a szájo körül, csak ennyi kell. S főleg akaraterő, amelyből odaátra is futja, hogy a Végítélet napján se kerüljön le az a mosoly! Hogy arcát a halálnak semmiféle görcse, kínja el ne torzíthassa ! Amikor a lepkemosoly felül- múlhatatlanul tökéletesnek látszott, boldogan állapította meg, hogy lámpaláza minimális, éppen annyi, amennyi nélkül elképzelhetetlen a becsületes színészi munka, s hogy a megtalált mosoly a hideg, idegen test érintésétől sem torzul el, sőt talán még bűvösebb belső ragyogással állandósul! Noha egy pillanatig úgy érezte, hogy e játékot szívesen folytatná akár a világvégéig : mielőtt keze el nem zsibbadt volno, — és azt o mosolyt csodálatos lélkierővel állandósítva — megrántotta a ravaszt. Elomlott a tükör előtt és eltűnt a talpig érő kék se- lyem-damasztruha fodrai közt; mintha leikével a teste is elillant volna. Amerigo Tot: Hommage a Karinthy — Olivecrona
