Dunántúli Napló, 1979. november (36. évfolyam, 300-328. szám)
1979-11-07 / 306. szám
IO Dunántúli napló 1979. november 7., szerda Vörös magyarok — kazah földön Egy zászló alatt Nyugat-Kazahsztánban, a Furmanov járásban van az Akkulszkij szovhoz. A szovhoz egyik majorjában áll Wienermann Lajos emlékműve. Itt. kazah földön harcolt a polgárháború éveiben a magyar internacionalista és itt esett el a fehérgárdisták elleni harcban. Április első napjaiban az emlékművet minden évben sztyeppéi tulipánok díszítik. Az Emba vasútállomástól nem messze található a Vörös Magyarok kitérő állomás, melyet a forradalom védelméért hősi halált halt magyar huszárok tiszteletére neveztek el így. Kazahsztánban féltő gonddal ápolják ezeknek az eseményeknek az emlékét. 1969 márciusában alakult meg Al- mo-Atában, szovjet Kazahsztán fővárosában a Szovjet—Magyar Baráti Társaság helyi szervezete. Az alapítók a közvéleményhez fordulva joggal írták, „hogy Kazahsztán és Magyarország lakói között a barátság a Nagy Októberi Szocialista Forradalom napjaiban született, amikor a magyar internacionalisták fegyverrel kezükben a Vörös Hadsereg soraiban védték a dolgozók államát, részt vettek a szovjethatalom kazahsztáni megalapításában." A fehérkozákok ellen folytatott harcokban lleckaja állomás védelme során Ak-Bu- lak falunál különösen kitűnt a szamarai kommunárok nemzetközi egységének politikai biztosa. Sziklai Sándor. Amikor a fehérkozák lovasok No- vo-Szergijevszkij alatt megkísérelték elfoglalni a vörösök tüzérségét, Sziklai Sándor megszervezte a védelmet és géppuskatűzzel verte vissza az ellenséges rohamot. 1918. május 30-ról 31-éré virradó éjjel ellenforradalmár lázadók egy csoportja megostromolta az észak-kazahsztáni Petropavlovszk város központját. A zendülőket fehérgárdista egységek támogatták. A magyar géppuskás szakasz a konzervgyár körzetében visszaverte az ellenség támadását, ahol a vörösök törzse volt. A városközpontban, vállvetve harcoltak a támadók ellen az oroszok, ka- zahok, magyarok és németek. A fehérgárdisták vadállati módon legyilkolták a fogságba esett kommunistákat, közöttük 22 magyar internacionalistát is. Hőstettükre emlékeztet a Petropavlovszk városközpontjában álló emlékmű. Beszéltünk már egy másik emlékműről, melyet Wienermann Lajosnak állítottak Pet- ropavlovszktól több száz kilométerre, a kazah sztyeppékén. A kommunista Wienermann Lajos egy nemzetközi zászlóalj parancsnoka volt. Katonái részt vettek a No- vouvenszk alatti és az Alek- szandrov-Gajnál folyó harcokban. 1918. október 14-én Abisev falunál halt hősi halált c vörös parancsnok. Wienermann Lajos hamvait 1918. október 23-án Moszkvában, a Vörös téren, a Kreml falainál helyezték örök nyugalomra. 1919. április 11-én a fehérkozák bandák elfoglalták Ak- tyubinszket. A Vörös Hadsereg egységei harcolva vonultak vissza és súlyos veszteségeket szenvedtek. A parancsnokság nagy reményeket fűzött az aktyubinszki front egyik támpontjához, egy Te- mir nevű nagy faluhoz. 1919 májusának elején a helyőrség megerősítésére magyar internacionalisták érkeztek ide. Mihail Rjahovnak, a polgári háború veteránjának visszaemlékezései szerint a magyar század bátran küzdött a túlerőben lévő ellenséggel. Az internacionalista egységek részt vettek az Emba állomás térségében folyó harcokban, ám a fehérek erősítést kaptak és bekerítették a vörös egységeket. Június végén a fehérkozák bandák kegyetlenül agyonlőttek több mint 300 hadifoglyot, közöttük sok magyart. Amikor e területen végleg győzött a szovjethatalom, az 56-os számú Embá- hoz vezető vasúti kitérőt „Vörös Magyarok” kitérőjének nevezték el. E nevet viseli mind a mai napig. A magyar internacionalisták nemcsak fegyverrel harcoltak az új életért. 1920. május 22. és 29. között a kommunista szombat mintájára „munkahetet" tartottak, s ebben az orenburgi „magyar szekció valamennyi kommunistája részt vett és nagyszerű eredményeket értek el”. A magyar szekció kezdeményezésére 1920 őszén Orenburg- tól 50 kilométerre megalapították a külföldi dolgozók mezőgazdasági kommunáját. Szovjet-Oroszország egyik első ilyen gazdasága volt ez, 36 magyar közöttük fogott hozzá lelkesen az itt található földek meghódításához. Mezőgazdasági kommuna alakításához kértek földet, Csernyajev város (ma Csim- kent) magyar kommunistái is. Ez 1921 tavaszán történt. Megkezdődött az új élet, az új földön ... Vasas Károly: Forradalom (szobor) Vasas Károly: 1917 (szobor) Lebegyev: Az Oroszország határát védő Vörös Hadsereg és Flotta (plakát) A z én idősebb édesanyámat mindenki bábaasszonynak hívja, engem meg bábaembernek. Én még kicsi vagyok, alig-'alig érek föl fehér ujjasának zsebéig. Pedig ez bűvös zseb, mert hol egy kis darab cukor, hol egy marék mazsola, hol apró szemű meggy, hol meg pörkölt borsó bukkant fel benne. Finomabbnál finomabb dolog ez mindegyik! Máskor meg rézpénz is meg- csörren ebben a zsebben (a pénz erejét pedig már mindnyájan ismerjük!) Szóval, ez a zseb kifogyhatatlan, bűvös zseb. Lám csak, most is: alighogy bedugtam ujjaim végét ebbe a zsebbe, két nagy aszalt barack gurult a markomba. Egyiket rögtön bekaptam. De nem vagyunk ám mi olyan mohóak: nem szoktuk ám a finom dolgokat bekapni és rögtön elnyelni. Most is számban tartom, és estig fogom szopogatni. A másikat pedig az új, ma először felvett nadrágom zsebébe rejtem. Amikor hazamegyünk, majd elosztom a húgocskáim és az öcsi kém között. Lehet, hogy mától kezdve nekik bűvös zseb lesz az enyém is. „Adakozó kézbe visszatérnek a javak!” — szokta volt mondani idősebb édesanyám. Odaértünk Kara Jomagolék kapujához. A gazda, aki valamilyen kötelet font a fészer előtt, félbehagyta a munkáját, és futva nyitott ajtót. Idősebb édesanyám rögtön besietett a házba. Nekem most már magamnak kell magamról gondoskodnom. A házba nekem nincs bejárásom, ezzel már régtől tisztában vagyok. A keménykötésű, köpcös kis Kara Jomagol szemgolyói vibrálnak a puffadt szemhéja alatti szűk résben, úgy kérleli idősebb édesanyámat: — Legyen fiú, nagyon kérlek, édesanyám, hiszen elsőszülött! Sose fogom neked elfelejteni. Idősebb édesanyám, futó keze alig érintette vállát, amint biztató szóval eltűnt az ajtórésben. — Jól van na! Ha választani kell, a fiút választom. De eredj a dolgodra! — De nagyon kérlek, édesanyám! — Kara Jomagolnak valamitől reszket a keze. Visszamegy a fészerhez, és újra munkához lát Én meg tőle nem messze fölkuporodom a tuskó- ra, és — amennyire lehet — kényelmesen elhelyezkedem. Méltóságteljesen viselkedem, hisz tudom, hogy ki vagyok: a bábaasszony fia. Apróságokkal nem bíbelődöm, a felnőtteknek nem cset- ledezem a lába alatt. Kedvemre való helyet keresek, és türelmes vagyok. Ezért aztán a szobában a kis jövevény érkezését várók sem vetik oda nekem, hogy „Hé, te gyerek!", hanem nevemen szólítanak. • Musztaj Karim baskír író gyermekkorát idéző elbeszélése számunkra egzotikusnak tűnő világba vezeti az olvasót, ahol él még a nemzetiségi hagyományok szigorú rendje, és ebben még a népi hiedelemvilág. A teljes mű a Szovjet Irodalom 11. számában jelenik meg. Kara Jomagolt csak akkor méltatom szóra, amikor úgy érzem, hogy már eleget ültem. — Mit fonsz? — vetem oda neki. — Pányvát. Ha az ember fon, gyorsan múlik az idő. Se vége, se hossza, csak fon, csak fon. 'Fekete Jomagolt zárkózott embernek tartják: „Úgy kell kilapátolni belőle a szót!”, de ma megoldódott a nyelve. Hallgatott egy kicsit, aztán hoz. zátette: — Ezen a világon, édes öcsém, mindent kötél tart ösz- sze. Ha nem lenne kötél, az egész világ széthullanék. Hogy mennyire igaz, amit mond! Próbáljon csak meg az ember kötél nélkül meglenni! Szavain meghökkenve hallgatok, nem szól Kara Jomagol sem. Fon egy kicsit, óvatosan hallgatózik, hogy mi történik a házban, megint fon, megint hallgatózik. Én már nem bírom tovább a csendet: — Mikor fejezed be a pányvát? — könnyítek magamon a kérdéssel. — Majd befejezem, ha megszületett a fiú. — Az ám! De ha a fiú sokára születik meg? — Megszületik! Háncsom megvan egy egész szekérrel, akár öt napig is fonhatok. Idősebb édesanyám néhányszor előjött. Valamilyen fiatal- asszony három vólljárom vizet .hozott. A nap már nyugovóra hajlik. Az az aszalt barack már régen elolvadt a számban. A mag meg egyszer csak csússz, lecsusszant a gyomromba, ahol semmi más nincs: csak ez a magocska csúszkál ide-oda. Még mielőtt hazahajtották volna a csordát, ugyanaz az asz- szony, aki vízért ment, ennivalót hozott nekünk. Bár szárazkoszton vagyok, de elütvén éhemet, vidámabban érzem magam. Megint feltelepszem arra a tusikóra. Kara Jomagol meg újra hozzálát a háncsfonáshoz. A pányva, ha kihúzzák, már biztos felérne a mecsetünk félholdjáig. Sokat font! — És aztán miért kell neked olyan hosszú? — Itt, ebben a fészerben fogom tartani. És ha Hebibulla tizenhét éves lesz, neki adom. — És neki minek kell majd a pányva, ha tizenhét éves lesz? — Azt kérded, minek? Hát, idefigyelj! Szűk szemrései egyszerre szétfeszülnek, fény árad belőlük. Ez a fény először széles arcán árad szét, aztán a pány- ván suhan végig. Úgy tűnik, mintha nem a sárga, karikás háncspányva nyújtóznék a füvön, hanem ennek az amúgy nem szép embernek a szeméből áradó aranysárga fény kígyózna ott. Szeretném kinyújtott kézzel megérinteni, de nem merem. Félek, hogy érintésemre ellobban a misztikus fény. — Hót idefigyelj! — ismétli Kara Jomagol. A hangja most nem olyan sipító, mint még az előbb, hanem öblösen ömlik elő melle mélyéből, azt hinné az ember, hogy énekel. Várom, hegy szem nem látta, fül nem hallotta titok táruljon föl előttem. ' Ö még fülel. A házból csöndön kívül más nem hallik. Hebibulla még nem adott életjelt magáról, — Látod, találkozik a föld az éggel — bök Kara Jomagol állóval a végtelen felé. — Mögötte van egy magasba nyúló hegy. Urálnak hívják, Annak a hegynek a legtetején van egy zúgó, sötét erdő. Abban ;az erdőben van egy kerek tisztás, azon a tisztáson van egy kerek tó. Ezt a tavat csak hetvenen körben állva érik körül, feneke pedig nincs is. Ebben a tóban nincsenek halak, és nincs semmi más élőlény, mint egy arany sörényű ezüst patájú ló, Akbuzát. Ez a ló száguld, mint a szélvész, repül, mint a madár. a várt jövőt közelebb hozza, a múltat visszatéríti, az emberrel emberi hangon beszél, Isten titkait ismeri. Ilyen ez a ló! Napéjfordulón, éjjel egy órakor, amikor virágba borul a mogyoró, kicsurran a méz a hársvirágból, lével dúsulnak a füvek, Jröcskölő sörényével átszakítva a víz sima tükrét, előbukkan Akbuzát Ilyenkor pity- mallatig füvet tépdes, nem tart senkitől, nem fél semmitől. Ha nagyon ügyes az ember, és nyakába tud vetni egy hetven- öles pányvát, övé lehet a ló. Erre csak egy hős dzsigit képes, olyan, aki nappal látja a csillagokat, éjjel pedig fenevadakra vadászik. Mindennap egy hónapot, minden hónapban egy évet fog nőni az én fiam. És amikor tizenhét éves lesz, vállára veti a hetvenöles pányvát és elindul a táltos paripáért. Isten kegyelméből ez így is lesz! ölök, és magamban irigykedem. Nem is rosszul indulnak ennek a Hebibullának a dolgai I Még meg sem született, és a zúgó, sötét erdőben, a kerek tó partján már füvet tépdesve legel Akbuzát, és őt várja, sőt a ló nyakára való pányva is- meg van már fonva. Aranyosan Musztaj Karims Hosszú-hosszú gyermekkor* — részlet — csillog a lenyugvó nap fényében, hogy pontosan tizenhét év múlva rátekeredjék a táltos nyakára. És a most születendő Hebibulla egyszerre csak megjelenik előttem: aranyhajú, ezüstkörmű hős. Lám, őt várjuk mi most! Befejezvén történetét, Kara Jomagolnak mintha kedvét szegték volna. Reménykedve pislantott a ház irányába, és újra a pányvához látott Leszállt az alkonyat. Ahogy kisimul a víztükör, úgy dermedt meg a kékség. Gondolataim újra annak a tónak a partjain cserkésztek, pe most nem ez a még meg sem született Hebibulla, hanem én magam ülök a tóparton, kezemben pányvával. Most előbukkan a vízből a ló szép feje. Lám, feljött, felbukkant, rázza sörényét, és zengő hangon horkant. — Megszületett! — Kara Jomagol még meg is hajol egv kissé. — Megszületett! Megszü. letett a fiam! Már majdnem hanyatt-homlok a házhoz rohant, de visszahőkölt, és megfordult Odafutott a fészerhez és serényen fonni kezdett. Szemmel nem is lehet követni a kezét. Úgy illik, hogy amíg a bábaasszony meg nem érkezik az örömhírrel, ő várjon türelmesen. De látszik, hogy már alig bírja, hogy meg. feledkezik magáról! Én, lábamat lógatva, nyugodtan ülök a tuskán. Mi haszna a kapkodásnak? Ha kijönnek, majd hírül adják. De miért nem ’ jön az idősebb édesanyám? Énbelém is belém mar az aggodalom. Jomagol riadt szeme elővillan a szemhéja alól. Abbahagyja a munkát. Sóhajt. A gyönyörű tisztás, a tó, partján Akbuzát, a táltos paripa, mind eltűntek valahol az alkonyaiban. Félek a ház felé nézni: mindjárt feltárul az ajtó, - és szörnyű hír röppen ki. Ez persze lehetetlen, hisz az én idősebb édesanyám van ott Az előbbinél még hangosabb, még zengőbb kiáltás tört ki a házból. Kara Jomagol összerezzent. Ereimen valami melegség futott végig. Nem, nem ar. ra született ez a hang, hogy rögtön utána örökre elhallgasson. — örömhír, Jomagol! —• szól a tornácon megjelent, és ott mozdulatlanul álló, idősebb édesanyám. — Mi lett? — ront fel a tornácra, és térdepel le idősebb édesanyám előtt Kara Jomagol. — Két fiú! — Két fiú?! Egyszerre kettő?!" És miért kettő?! És a másodikat hogy hívják? — Ej, te oktondi! Hát kettő jobb, mint az egy. A néven nem múlik, majd te magad választasz neki. — Igen, igen, jobb, jobb a kettő .. . Nevet majd találunk neki, Allah segítségével! —• ott rögtön a bábaasszony előtt térdepelve elmondta a hálaadó fohászt. — A jó hírért, édesanyám, neked egy bárányt. Nem, két bárányt. Allah Akbar! — Meghibbantál?! Igaza van a közmondásnak: „Sovány lónak nagy az étvágya.” Egy bárány bőségesen elég! Torma József fordítása
