Dunántúli Napló, 1979. november (36. évfolyam, 300-328. szám)
1979-11-04 / 303. szám
DN HÉTVÉGE 10. TUDOMÁNY 1979. NOVEMBER 4. Tudományos alapon és „józan paraszti ésszel" „ff# a holtak tanítják az élőket Egy orvosi szak r m UJ nevet keres Beszélgetés dr. Kelényi Gáborral, a POTE Kórbonctani Intézetének igazgatójával Kórbonctan. Akárhogy forgatja is a szót a laikus, van ennek a kifejezésnek valami hát- borzongató csengése. Az élet végét jelenti, s ugyanakkor be. avatkozást a halál nyugalmas birodalmába. Preparált emberi testrészek vitrinsora között sietek Kelényi Gábor professzor irodája felé, s közben valami elnézést kérő formulán töröm a fejem. — Nem árt, ha ezzel a témával foglalkozik, mert rengetek félreértés él a közvéleményben a kórbonctannal kapcsolatban — nyugtat meg a Pécsi Orvostudományi Egyetem Kórbonctani Intézetének igazgatója. — Egyébként is sok teendőnk van még az egészség- ügyi felvilágosítás terén — mondja, miközben a szobájába kísér. — A halálról például még ma is alig merünk beszélni. Egyáltalán nem készítjük fel rá kellőképpen az embereket. Igaz, az egészségügyi felvilágo. sítás nem elsősorban a kutatóorvos feladata, de mi sem zárkózhatunk el előle. — Kétségtelen, hogy az önök munkáját is meglehetősen egyoldalúan ítéli meg a közvélemény. — így igaz. Nemrégiben a Magyar Pathológusok Társasá. ga, a mi szakmai szervezetünk is foglalkozott ezzel a problémával. Körkérdést intézett tagságához, megfelelőnek tartják-e a kórbonctan elnevezést. A magyar kórboncnokok egységes ál. lásfoglalása szerint ez az elnevezés ma már nem fejezi ki hűen azt a tevékenységet, amit a kórbonctani intézetek, osztályok, s az ott dolgozó szakemberek kifejtenek. Sokat vitatkoztunk azon, mivel lehetne a „kórbonctant” helyettesíteni, de nerrf tudtunk egységes álláspon. tot kialakítani. így hót az elnevezés egyelőre nem változott. — Végül is mi az a többlet, ami miatt ez az elnevezés ma már elavultnak tekinthető? — A válasz egyben tájékoztat a kórbonctan feladatairól is. Több ezeréves az az orvosi fel. ismerés, hogy számos betegség a beteg szerveinek, szöveteinek jellegzetes, kóros elváltozásaival jár. A kórbonctan a szervek normális sajátságaival foglalkozó orvosi szakból, az anatómiából fejlődött ki. Morgagni volt az, aki 1761-ben, mint anatómus, talán először foglalta rendszerbe a szervek kóros elváltozásait. Később a kórbonctan — amelyet világszerte a ,, kóros elváltozások anatómiájának” hívnak — elvált az anatómiától, és önálló tudománnyá fejlődött. A betegségek okainak, kifejlődésüknek és lezajlásuknak megértéséhez szükséges, hogy a betegségek által előidézett szer. vi-szöveti, szabad szemmel látható, vogy mikroszkópos se' Elváltozásokat pontosan megismerjük. A gyakorló orvos a c diagnózis megállapításakor ugyanis igen bonyolult feladat megoldására vállalkozik, és kérdés, hogy ez minden esetben sikerül-e. Ezt hivatott megállapítani a kórboncolás. Adatai — együttesen a boncolást követően végzett mikroszkópos vizsgálattal — megfelelő alapot szolgáltatnak a gyakorló orvos, nők arra, hogy megítélhesse gyógykezelési tevékenységének helyességét Két körülményt azonban feltétlenül hangsúlyozni kell: egyrészt a kórboncnok nem rendelkezik számonkérési, felelősségre vonási joggal, csupán tükröt tart a gyógyító orvos elé. Másrészt, észre kell vennünk, hogy a kórboncnok tevékenysége szoros együttműködésben zajlik le a beteget kezelő orvoséval, s a boncolások — ahogy ezt Rom- hányi professzor sok évvel ezelőtt hangsúlyozta — klinika- pathológiai boncolások. Egy szép latin kifejezéssel élve: „Hic mortui vivos docent”, azaz, „itt a halottak tanítják az élőket”. — Ezek szerint a Kórbonctani Intézet csak halottakkal foglalkozik? — Éppen ellenkezőleg. A kórbonctani intézmények mindennapos feladataiban ma már nagyobb térfogattal jelentkezik a műtétek során, vagy más mó. dón nyert szövetek kórszövettani és egyéb vizsgálata. A modern orvosi gyakorlatban egyre több új módszer alakult ki, amelyek lehetőséget nyújtanak kis szövetdarabok élőben, nagyobb' műtét nélkül, a beteget kímélő módon történő kivételé, re. Ilyen például a máj, vese és csontvelő tübiopszia, vagy a gyomor-bél-rendszer szöveteinek úgynevezett fiberoszkópos biopsziás vizsgálata. Meglepő talán, de ma már biztonságos módszer áll rendelkezésünkre a szív élőben történő biopsziás vizsgálatára is. Tekintve, hogy ilyen esetekben élőkről van szó, vizsgálataink eredménye döntő módon kihat a diagnózis felállítására és a gyógykezelés módjára. A kórbonctani intézetek ilyen irányú tevékenysége évről évre nő, és robbanásszerűen sokrétűbbé vált az utóbbi időben. Talán ezzel is sikerült bizonyítanom, mennyire nem helytálló ma már a kórbonctan elnevezés. — A — ha szabad így mondanom — rutinvizsgálatok mellett az intézetnek oktatási feladatokat is el kell látnia, és a kutatásból is ki kell vennie a részét. Hogyan sikerül ezt a három fontos tevékenységet összeegyeztetni? — Nem könnyű, hiszen a „ru- tin”-vizsgálatok mellett valóban egyébb elkötelezettségeink is vannak. Elsősorban az oktatást tekintjük kiemelkedően fontos feladatnak, mert a kórbonctani ismeretekre épül fel a gyakorló orvosi és klinikai tapasztalatok óriási halmaza. E területen az egyetem és intézetünk is nagy feladatok előtt áll — különös tekintettel az egységes orvosképzés módozatainak kidolgozására —, amint azt Fler- kó professzor, az egyetem rektora is hangsúlyozta tanévnyitó beszédében. Ami pedig a kutatást illeti, a mienkhez hasonló, kisebb intézetekben — bármilyen csábító volna is, — ma már elképzelhetetlen a szélesebb területre kiterjedő kutatómunka. Szükségszerűen specializálódni kell. így a mi intézetünk elsősorban a vérsejtek és vérsejtképző szervek kóros elváltozásainak vizsgálatával foglalkozik. Az intézet e területen országos feladatot tölt be: bizonyos kóros vérképzőszervi elváltozások kórszövettani diagnosztikájában úgy. nevezett Referencia Centrumként működik. Ez azt jelenti, hogy hozzánk jutnak el a legbonyolultabb ilyen esetekből származó vizsgálati anyagok, s a mi feladatunk az, hogy kidolgozzuk és alkalmazzuk a legkorszerűbb módszereket az elküldött anyagok értékelésére. Ez a kutatási kör csupán néhány éve alakult ki. Az eddigi megfigyelések azonban remény- keltőek, s az intézet munkatársai hazai és nemzetközi vonatkozásban is eredményes kutatómunkát végeznek. Havasi János Amikor valaki nyelvet tanul, elérkezik egy szintre, vagy meg. reked egy pontnál, ahol azt mondja: ezt én már értem, csak nem tudom használni a gyakor. latban. „Passzív tudásom" van, olvasni tudok, de beszélni nem . .. Azaz, ő már tudja ezt a nyelvet, de csak egyféleképpen. A sportpályák lelátóin üldögélő tíz- és százezres tömegű szurkolótábor egyes tagjai is ragyogó szakértői, tudói, ismerői mindannak, ami a pályán történik, de ha be kellene állnioka csapatba, kifütyülnék őket. Tény, hogy ma már csaknem minden jelenségnek van elmélete és gyakorlata. Vannak elméleti és gyakorlati szakemberek. Van tudomány és van tárgy, amire a tudomány koncentrál. A köznapi jelenségek túlnyo. mó többsége azonban nem ilyen kettős természetű. Ha valaki azt mondja, tud pingpongozni, akkor arra gondolunk, hogy jó játékos az illető és nem arra, hogy ismeri a pingpongozás szabályait. Ha valaki azt mondja, tud kaszálni, nyilván nem a lába ujjába sza- lasztja a kaszát, vagy a földbe, hanem vágja a rendet annak rendje-módja szerint. G. Rhyle kiváló angol filozófus A szellem fogalma című könyvében amikor ezt az érdekes kérdést elemzi, levezetései során megállapítja, hogy o közfelfogás még ma is valamiféle megkettőzött tudatot tételez föl bennünk, amelyben a descartes-i gondolkodásmód örökségeként tudásunk és mindaz, amire ez a tudás képessé tesz bennünket, nem esik egybe, hanem egymástól elkülönülten létezik és működik. Azaz, amikor valaki valamit csinál, a tudatában so. rakozó szabályokat alkalmazza ... Rhyle — eléggé leegyszerűsítve azt mondja : az, hogy valaki tud-e valamit, a cselekvésétől, a tudásának gyakorlásától függetlenül egyáltalán nem állapítható meg. Csak abba ágyazottan, vagyis azon ke. resztül és azáltal, ahogyan teszi, végzi, cselekszi, amit tud. Ez pedig nem olyan nagy újság, hiszen az embert sem asze. rint ítéljük meg, kellene megítélnünk, hogy mit mond magáról, hanem aszerint ahogyan él és cselekszik. Mégis: de sokszor belemegyünk a descar- tes-i utcába . . . Erre gondoltam, amikor a televízió tudósklubjának legutób. bi adását figyelve megpróbáltam leltárba venni az adás témáját képező demokratizmus neuralgikus pontjait Pillanatok alatt észre kellett vennem a kétszólamúságot: a kerékasztal körül ülők egy része az elmélet, mások pedig a gyakorlat felől próbáltak közeledni ehhez a valamennyiünket mélyen érintő, létünk elevenébe vágó problémaköteghez. Impo. nálóan kivilágított utcák, ragyogó terek jelentek meg előttünk, a tudomány fényes utcái és terei, amelyek tágasságot, nagy távlatokat sejtettek. Egy ideig megpróbáltam megőrizni magamban a „rálátás" pozícióját, örömmel konstatálni azt, hogy értem, miről van szó, követni tudom az elhangzottakat. Aztán, ahogy az emberben egy-egy szóhoz, fogalomhoz asz- szociálódnak az emlékképek, bennem is megjelent az, amit előző nap, amit egy héttel, egy évvel, évtizeddel ezelőtt itt és itt tapasztaltam. A beosztottjával kiabáló vezető, a nyílt lég. kör, a demokratizmus hiányában ácsorgó intrika, a nem ritkán életveszélyes alá és fölé rendeltségi viszonyokból eredő csonkolt személyiségű emberek, akikkel eddigi életem során ta. lálkoztam. A tanítványa haját húzkodó tanítónéni, a gyerek fülcimpáját vesszővel megle- nyintgető tanítóbácsi... Minek soroljam? Arra gondoltam, hogy legyen bár a demokratizmusnak roppant elmélete — a görög filozófusoktól napjaink társadalomtudósaiig — a műsort „alulról”, a köznapi tudat felől nézőknek is kell mondani valamit... Volt is megszívlelendő megállapítás elég. Előkerült ez- ügyben is legsúlyosabb öröksé. günk, a történelem, megfogalmazódott mindaz, ami a demokratizmus csatornáival, fórum- rendszereivel kapcsolatban megszívlelendő megállapításként ilyen röpke tempóban egyáltalán megfogalmazható. Volt szó magáról az emberről is, aki a legfontosabb mindebben. Magyarán: a demokratizmus, a de. mokráciával kapcsolatos elmélet ennek az adásnak a tanúsága szerint is tanulható, elsajátítható dolog. Tanulja is egész népünk. De honnan és hogyan és milyen intenzitással. Elegendő-e ehhez a „tanuláshoz” az elmélet elsajátítása? És el tudja-e sajátítani minden, ki az elméletet? Mondjuk az, aki még egy szakmát sem tudott megtanulni, vagy ha egy szakmát nagy nehezen elsajátított, nem képes túllépni semmi, féle formában annak szűkös keretein ... A történelmi örökség valóban az egyik legsúlyosabb visszahú. zó erőnek látszik ebben a folyamatban. Nézzük meg a nők túlterheltségét, vizsgáljuk meg egy kisebb munkaegység brigádvezetőjének a stílusát, vagy akár egy nagyobbét... Sokfelé találkozunk ma még a hatalmas, kodással, a fellengzős kioktató, leintő stílussal és az ezzel együttélő meghunyászkodással. Ilyesmiről nem helyes általánosságban beszélni, mert a tisztelt kivételt ez bánthatja. De vajon kivárhatjuk-e, ki kell-e várnunk, hogy az élet hétköznapi demokratizmusa, majd csak szép lassacskán kialakul, átalakul és az — elméletileg is kívánatos — vonások jellemzik egykoron? Ezen a terepen sokan megsebesültek már, sokan hordoznak nyitott, vagy beforrott sebeket, emberi méltóságokat. A sebesült ember pedig nem boldog. Nem is tud boldog lenni. Ellenkezőleg, rendszerint maga is sebeket, oszt, továbbadja elszenvedett sérelmeit, mígnem a kör bezárul, és kezdődik minden elölről. Ha ezekre a sebekre gondolunk, azt kell mondanunk, a demokratizmus, a szocialista demokrácia már eddig elért vívmányai, eredményei is felbecsül, hetetlen kincset, talán kellőképpen nem is értékelt kincset jelentenek egész népünk számára. Ami pedig a jelent és a holnapot illeti: a fa el van ültetve, de még igen sokáig kell odaadóan gondoznunk, hogy virágba boruljon és termést hoz. zon. Ez pedig nemcsak a tudomány, nemcsak az ezért felelős testületek, hanem valameny- nyiünk nagy odaadást igénylő feladata, aminek akár tudományos alapon, akár józan parasz. ti ésszel naponta eleget kell tennünk. Bebesi Károly Számítógép a kórházban A számítógépek egyre jobban mindennapi eszközökké válnak az élet minden területén, így az orvostudományban is. A számítógépek első orvosi felhasználására 1957- ben, az USA Michigan Egyetemén történtek az első kísérletek: az 1954-ben bevezetett Salk-féle gyermekbénulás elleni védőoltás több millió emberre vonatkozó adatait dolgozták fel, amelyek kiértékelése gép nélkül kilátástalan volt. Később, ugyancsak az USA-ban, a szívinfarktustmeg- előző négy gyógyszer hatásának számítógépes elemzését végezték el. Igen alkalmasak a számítógépek a betegségek felismerésére és egymástól való elkülönítésére is: az első orvosi alkalmazások egyike a „bajmegállapító” komputer volt. A diagnosztika gépesítését több tényező is elősegíti. A becslések szerint mintegy 2000 betegséget ismer az orvostudomány, az tünetek száma azonban ennél jóval kisebb, hiszen a betegségék azonos tünetek különböző kombinációinak tekinthetők. Az egyes kórformák tüneteit tehát egy komputer memóriaegysége képes elraktározni (egy 25,4 cm átmérőjű magnószalagtekercsen több mint 5 millió információegység helyezhető el). A diagnózishoz szükséges adatok is könnyen lefordíthatok a gép nyelvére, a kettes számrendszerbe. A számítógép nemcsak „kikérdezi” a beteget, hanem meg is vizsgálja,' méghozzá gyorsan és igen alaposan. Bár ma még nem tud minden vizsgálatot elvégezni, de egyre többre képes, és ezért egyes vizsgálatokat a modern kórházakban teljesen a számítógépekre bíznak. Az egyszerű összehasonlító kiértékeléseknél azonban a komputer jóval többet is tud, ha megtanítják rá képes pl. a fehérvérsejteket megszámolni és osztályozni. Ez a nagy figyelmet igénylő, fárasztó és időigényes munka eddig orvosi feladat volt, az USA-ban pl. évi 200 millió dollárba került az erre fordított munkabér. Ma az USA-ban legtöbb kórházban számítógép „tapogatja le" a Vérleletet. Mo már számos más orvosi területen is hasznos segédeszközzé váltak a kisebb-na- gyobb teljesítményű számítógépek a gyógyító munkában. Csehszlovákiában, a bmói Traumatológiai Kutató Intézetben számítógép (M 6000) raktározza a betegek életműködésére (vérnyomás, EKG, hőmérséklet stb.) vonatkozó adatokat
