Dunántúli Napló, 1979. november (36. évfolyam, 300-328. szám)

1979-11-17 / 315. szám

1979. november 17., szombat Dunántúlt napló ■* 3 Koncepciók jönnek, mennek... II Szabadkai Népszínház pécsi vendégjátékáról Cselekvésre bírni az embereket Mi a korszerű, avagy kényelmesek-e a népművelők? Látogatás művelődési házakban M űsorfüzeteket lapozgatok. Az egyik színes, bőség­gel illusztrált, a másik kevésbé rangos, de még eszté­tikus. Aztán vannak stencilezett és gépelt példányok is, asze­rint, milyen tehetős intézmény bocsátotta ki. Felütöm az egyiket. Egy mű­velődési ház havi programja: „Hogyan készül az újság? Klubdisco; Rock vasárnap; Játé­kos klubest; Klubdisco, játszik az 5-let együttes; Hobbi-kiállí­tás; Klubdisco; 5-let táncest; Nyelvi játék; Klubdisco; Szü­reti mulatság." — Nem túl változatos prog­ram ... Bokor Béla, a Baranya me­gyei Tanács népművelési ta­nácsadójának csoportvezetője bólint. — Nem túlzottan. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezt a művelődési házat egy la­kásból alakították ki. Magen a helyiség sem alkalmas tudom is én milyen változatos ren­dezvények megtartására. Meghajlok az érv előtt. Bár, ahol szüreti mulatságot lehet rendezni . . . A Szentlőrinci Lemle Géza Művelődési Házban dél körül a vezető, Kleisz Teréz tartja a frontot. (Az előbbi progra­mot nem itt adták ki.) A las­san várossá dagadó nagyköz­ség kultúrházában ő az egyet­len főállású népművelő. A volt iparoskörből kialakított műve­lődési ház falusi viszonylatban a jobbak közé tartozik, nagy­termét akár egy kisváros is megirigyelhetné. — Vagyunk is bajban, ha irodalmi előadás kezdődik — mondja az igazgatónő.—'Rög­tön látszik, hogy milyen keve­sen ülnek a nézőtéren. — Milyen programot tudnak adni a lőrincieknek? — kérde­zem a rövid séta végén már az egyik irodai fotelból. Kleisz Teréz a műsornaplót teszi elém. Rengeteg előadás. Az oldalak kéklenek a sok be­jegyzéstől. Rock, szexológia, jogi- és egészségügyi kérdé­sek, kozmetika, autóversenyzés, útibeszámoló. — A diavetítésekre már csak akkor jönnek, ha kuriózumot kapnak. Holmi Olaszországért nem mozdulnak ki otthonról. Esetleg akkor, ha szuper tech­nikai berendezéssel dolgozik az előadó. Egyébként igyek­szünk az emberek érdeklődési körébe bekapcsolódni. Mi is rájöttünk arra, hogy általában „népművelni" nem léhet. Az embereket legtöbbször valami­lyen szerepen keresztül léhet cselekvésre bírni. Ezért rendez­zük meg az asszonyok klubját, a nyugdíjasok és értelmiségi­ek, vagy a kismamák és szü­lők foglalkozásait. A legfonto­sabb, hogy ne csak passzív befogadók legyenek. Az általá­nos iskolásoknak most kézmű­ves, fazekas szakkört szerve­zünk. Gyakori vendégeink a szakrözépiskola kollégistái is. Sajnos, a valamivel idősebb helyi fiatalokat nehéz mozgó­sítani. Ezért dőlt dugába az omatőrszinpad és a felnőtt. bábcsoport terve is. — A változatos program mennyiben anyagi kérdés? — Nehezet kérdez, és remé­lem nemcsak tőlem. Az utóbbi időben elég néhéz helyzetbe kerültünk: közel 120 ezer fo­rintot a saját bevételeinkből kell előteremtenünk. Ha a ke­vésbé „bevételes" rendezvé­nyeink sikerét is biztosítani akaijuk, kénytelenek vagyunk mérsékelten igényes műsorok­nak is helyet adni a kasszasi­ker reményében ,.. ♦ Dretzky Katalinnak, a pécs- váradi Fülep Lajos Művelődési Központ vezetőjének nem kell sokat magyarázkodnom. — Tizenöt éve dolgozom ebben a szakmában, megértem már néhány koncepcióváltást — mondja enyhe iróniával. — A hetvenes évek elején a kis­csoportokat kiáltottuk ki a köz- művelődési formák megújítói- ként, most inkább a „nyitott ház” irányzata hódít. Az igaz­ság az, hogy azért a kötött programoknak és a klubszerű foglalkozásoknak is megvon az előnye. Egy-egy kisebb cso- oortba könnyebb „becsempész­ni" e<"' előadót, mint általá­nosan meghirdetni egy TIT- előadást, aztán csalogatni a közönsége*:. Kiállítás, szakkör, klub, múzeumlátogatás, tanfo­lyam, közművelői sztereotípiák, amelyek a kényelmes klubve­zetőt mentesíthetik a gondol­kodás terhe alól. De szükség von ezekre is. Ma már azon­ban azon is kell gondolkod­nunk, hogyan tudjuk becsalni azokat a művelődési ház körül lődörgő fiatalokat, akik nem tartoznak egyik klubhoz sem. Többek között ezért alakítottuk ki a zsibongóban ezt a hírlap­olvasót. Lemezjátszót hallgatni, társasjátékozni, tévézni tudnak a 'házban a gyerekek reggel kilenctől este tízig. Sokszor hárman sem győzzük a kíván­ságaikat teljesíteni. Itt műkö­dik most a folu könyvesboltja is. Sok hasznot ugyan nekünk nem hoz, de örülünk, mert ez is egy szolgáltatás. — Változatos program? Jó, ha von, de az embereknek egyelőre szenzáció kell. Egy névtelen amatőr együttesre — leqyen akármilyen jó is — a kutya se jön el. Név kell. Mindé'”' hogy mit csinál, csak sztár legyen. Egy hakni 10—12 ezer forintba kerül, de 3—4 ezer megmarad belőle nekünk. Ebből van bevétel, s ezért csinálni kell, ha nem akarjuk lehúzni a redőnyt. ♦ Visszaadom Bokor Bélának a szót. A Népművelési Tanács­adón belül ugyanis hozzá tar­toznék a művelődési házak ügyes-bajos dolgai. — Ott kezdődik a baj — mondja —, hogy a művelődé­si intézményvezetők többsége nem rendelkezik szakképzett­séggel. Csupán egyharmaduk. nak van felsőfokú, nem is mindig népművelés szakos dip­lomája. S a településszerkezet hierarchiájában lefelé haladva a kép egyre lehangolóbb. Sem a népművelők, sem a helyi irányító szervek nem fordítanak kellő gondot arra, hogy fel­mérjék az emberek valóságos kulturális szükségleteit. Hely­zetismeretük — tisztelet a ki­vételnek — meglehetősen fel­színes. A gondokon tovább­képzéssel, szakmai irányítással, alternatívák nyújtásával, mód­szertani koordinációval igyek­szünk segíteni. Véleményem szerint most minden azon mú­lik, hogy mennyire képesek a népművelők szellemi tartalé­kaikat mozgósítani, mennyire tudnak eavüttműködni az újjá­választott társadalmi vezetősé­gekkel. Kétségtelenül nagy szükség iesz mindkettőre. Havasi János Jelenet Szophoklész: Antigoné című drámájából, a szabadkai színház társulatának előadásában. Antigoné? Á burzsoázia diszkrét bája Korábbi cserekapcsolat je­gyében vasárnap este Pécsett szerepelt a Szabadkai Népszínház magyar tagozata. A műsorrend és a műsorlap az Antigonét ígérte. Feladatom szerint rövid kri­tikai jegyzetben kellene itt be­számolnom a szabadkaiak elő­adásáról. Az előadás azonban jóllehet, zsúfolt házat vonzott, —• még a színpad két oldalán is ültek —, érzésem szerint a közönség nagyobb részéhez nem jutott el. Szophoklész ne­mes veretű drámai szövege eb­ben az előadásban pár mon­dat, szótöredék, itt-ott egyes szavak kivételével nem jött át kellő mértékben a zenekari árkon innenre. Ez a produkció a nézőtér 8. sorából, tehát a közepéről megítélve — értékel­hetetlen. Bizonyára elsősorban azért, mert az előadást ere­detileg egy 160 személyes, kör* alakú nézőtérre tervezték, és dinamikai „áthangolása" vala­milyen okból nem történt meg. Ámbár tartok attól, hogy az el. hangzó dikciók meg nem érté­sében artikulációs okok, a színpadi beszéd hiányosságai is közrejátszottak. Az előadás elején (és végén is) mottóként csendül fel az emberi nagyságot dicsőítő, is­mert Szophoklészi gondolat. A helyén, a darabban (a kórustól) ez nem hangzik el, ahol vi­szont nagyon fontos szerepe volna. Nem hangzik el, mert Szabó István rendező csaknem teljesen kiiktatta az Antigoné kórusát, amely— Euripidész kó­rusaival ellentétben — „rezonő- ri” minőségben: nélkülözhetet. len. A másik: ez az előadás nem az Antigoné expozícióiá­val kezdődik, hanem Szophoklész Oidipusz Kolónoszban cimű tra­gédiájának egy részletével, amely az előzményeket hivatott ismertetni. Egyéni véleményem szerint ez — ha a rendező szűk. ségesnek tartja — megoldható az előadás előtt nyolc—tíz mondatban, vagy erre való a műsorfüzet. De „átemelni” és kihagyni egy klasszikus tragé­diából a mű egészét, a lénye­gét érintő elemeket? Ez a rendezői szabadság tisztelet­ben tartása mellett is erősen vitatható. Ezt az előadást Szophoklész Antigonéjának hirdették meg. Ez nem Szophoklész Antigoné­ja volt, illetve csak részben az. Szeretnénk ezt hangsúlyoz­ni azoknak a nézőknek — fő­leg a nagyszámú diákságnak, — akik talán először találkoz­tak ókori tragédiával. Biztatva őket: olvassák el a művet. Ne azért, mert kötelező, hanem azért, mert a világirodalom legszebb humanista alkotását vehetik kézbe. Tudjuk, hogy a Szabadkai Népszínház missziót teljesít. Magyar kultúrát terjeszt hatá­rainkon túl, a gyérülő magyar szó serkentésére. Tiszteljük őket, hálásak vagyunk érte, és szí­vesen látnánk Pécsett egy 600 személyes nézőtér elé tervezett előadásukat is. W. E. Nyugati képeslapokat forgat, va elég sűrűn találkozhat az ol­vasó „társasági életről” szóló színes, gazdagon illusztrált be­számolókkal. Ezekből megtud, ható, kivel jár éppen X. film­csillag, s kikkel szakított eddig, kinek a fogadásán hány hölgy jelent meg Dior- vagy Chanel- modellben; hogy milyen példás családi életet él Z. gyáros vagy politikus. „Milyen bájosak?!” — sóhajt fel a nyájas olvasó a nyálas képeken. És akkor jön egy „őrült" spa­nyol, akinek semmi sem szent, se állam, se hadsereg, se egy­ház, s megtévesztő címmel — A burzsoázia diszkrét bája — a a pletykarovatok idilli képéből kiindulva karikatúrát rajzol a nagypolgárságról. A maga módján „sár(m)"-osat. Az ele­gáns, finom ízlésű, kulturált diplomatáról kiderül, hogy kábí­tószercsempész, hogy gyilkos; előkelő barátairól szintúgy, hi­szen madarat tolláról, embert borátjáról. A burzsoát pedig üzleti kapcsolatairól. Nem a semmiből jött Luis Bunuel. A század elején az iz­musoktól pezsgő Párizsban ta­nulhatta a mindenben való ké­telkedés, sőt a minden tagadá­sának gondolatrendszerét. Az elég nyilvánvalónak tűnik alko­tásaiból, hogy a burzsoá álla­mot olyan totális rendnek fogja fel, amivel szemben csak a ta­gadás állítható. Az ő társada­lom felfogásában kiszámított szerep jut még a tagadóknak is: a burzsoázia integrálja őket — okaratuk és szándékuk elle­nére — helyzete stabilizálása ér­dekében. Magyarán: Bunuel ta­gad, tudván, hogy tagadása ugyanakkor megfelel annak, amit tagad. S mivel ezt tudja, idézőjelbe rakja önmagát is, így emelve ki magát abból a totalizmusból, amelybe nem szándékozik beilleszkedni. Nem szándékozik eljátszani az udva­ri bolond szerepét, aki mégis­csak a király mulattatója, ha igazat mond is. És mit tehet a király mulatta­tója, akinek nem tetszik a sze­rep, hogy mulatságosan mond­jon igaz dolgokot? Megfordít­hatja a gondolatmenetet, s el­lenkező módon viselkedik, mint az elvárható az udvari bolond­ság évszázados intézményétől. Azaz komolyan mond bolondsá­gokat. Kérdés persze, hogy ily mó­don kivonhatja-e magát a bur­zsoá társadalomból? Mégin. kább az, hogy egyáltalán ki is akarja-e vonni magát? Hogy ta­gadásával egyúttal nem szán­dékozik saját magát is tagad­nia? A konzekvens tagadó — alternatíva híján — ugyanis ön­magát is tagadni kényszerül. S ez Bunuel bája, ezért nem bí­rálhatjuk őt komolyan és egyébként jogosan azért, hogy csak tagad, s nem állít mellé „kivezető utat", „megoldást”, „jövőbe, emberbe vetett hitet”. Ez éltetője és lényege ún. szürrealizmusánok is. Ezért nem redukálható az meghökkentő jelenetekre vagy képekre, s nem minősíthető egy különc já­tékának — ez diszkrét szürrealiz­mus. Diszkrét abban, hogy el­különült, de nem titoktartó, nem tapintatos; ez megfelelő forma tehát a komolyon mon­dott bolondságoknak, amelyek ezáltal veszik fel az igazság alakját. Bodó László Csodálatos „Sok van, mi csodálatos" — de az embernél tényleg nincs csodálatosabb. Holtunkig bá­mészkodhatunk ezen, mert biz­tos, hogy e csudálatos lény mindig szolgálni fog meglepe­téssel. A leg rendezettebbnek látszó világban is lelni meg­hökkentő rendezetlenséget, a legszürkébb világ-csücskében is fölizzó színeket, a legjelen­téktelenebb emberben is jelen. tékenységet, az egyéniség va­rázsát, sorsszerűséget. Azt is mondhatjuk: nincs érdektelen ember, csak érdektelenség van. Nincs unalmas riportalany, csak unalmas riport van - mert unat. kozik a riporter maga, mert nem érdekli az, akit kérdez, fflggat. Mindezt nálomná! is jobban tudja Vitray Tamás, aki álszent módon - de szent céllal - be-' csempészte ezt az igazságot a köztudatba is. Álszent módon, mondom, mert a Csak ülök és mesélek emlékezetes sorozatá­ban úgy tett, mintha helyre kis szenzációkat, ióízű pletykákat tálalna a naayérdemű közön­ségnek, miközben azonban na­gyon is emberi portrékat fes­tett. Ezt folytatja aztán most, némilea leplezetlenebből, újabb sorozatában, amely mindössze a mottóul választott mondásnak kíván megfelelni, más rafinériát nemiqen látok benne. Lehet, valaki úgy véli, hogy például egy íroaató parasztasszony és egy világjárt ötesztendős qye- rekszínész egyszersmind „színes téma” is, nem arról van tehát szó, hogy „az ember mint olvan” .... Én az* hiszem, ezek másodlaaos érdekességgé hal­ványulnak, és fontosabb dolgok kerülnek előtérbe. Hogy egy sokat Dróbált, sokat szenvedett, tulaidonkéooen szerencsétlen sorsú asszony — nvert oályáza- tot vagy sem, ezúttal oly mind­egy - mégis szeret élni. külö­nösen eső után, mikor kimegy a kertbe, nézi a felfrissülő vete. ményt, beszívja a friss illato­kat. .. És eay kisfiú, eqv idő előtt végérvényesen manipulált emberke öntudatlan pózai hoqy foszlanok el a játék alig-fölfe- dezett örömében . . . Ehhez per­sze az is kell, hogy valakinek eszébe jusson: vöröspecsenyét játszik vele a kamerák élőt. Eav másik örömhír mindnyá­junknak: valakinek iám eszébe jutott, hogy a vasárnap dél- előttökbe belenyúljon, eloszlas­sa azok bágyasztó unalmát. Füstölögtünk azon eleget, hogy vasárnap délelőtt mintha senki­nek se jutna eszébe semmi, mintha íratlan törvény volno, hogy a vasárnap délelőtt a ta­karításé, a kiadós vasárnapi ebéd főzéséé, a későnkelő ásítozásé. Nos, láthatóan a házimunkáé is, igen, ezt bizonyította a pa­lacsintasütővel, húsvágódeszká­val, portörlővel fölszerelt férfi­emberek serege is, akik nem átallották behurcolni e jelvé­nyeket a konyhából a megodott helyre, újabb ékes bizonyítékot szolgáltatva, hogy az emberek bizony, rettentően szeretnek ját­szani, Csak jó játék kell nekik hozzá és jó játszópajtás. A Vasárnap délelőtt, amel­lett, hogy nagyon szórakoztató néznivaló, még egy tekintetben kíván kiemelést. Nem tudtam hamarjában párját találni, amely a népművelői felodatot ilyen magától értetődő termé­szetességgel vállalta volna, holott nem szólhatná meg sen­ki, ha nem tenné. Az meg már egyenesen hajmeresztő vakme­rőség, ahogyan az óriáskígyó- tekergetés mellé odarakták a költészetet. Az író—olvasó ta­lálkozókat jól ismerők hátári kezdett is futkosni a hideq az ismerős kérdésekre, reagálások­ra, de aztán az istenkísértő vál­lalkozás gyorsan és majdnem- elegánsan lezárult. Tanulságait nem nekünk kell levonnunk, amit tehetünk, legfeljebb bizta­tás: ezt azért nem kell feladni! Ma, amikor többnyire hiány, cikk az őszinte szó és a ter­mészetesség, csakis minél több ilyen műsort kívánhatunk kedves mindannyiunknak! H. E.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom