Dunántúli Napló, 1979. október (36. évfolyam, 269-299. szám)

1979-10-12 / 280. szám

1979. október 12., péntek

Dunántúli napló

3

Bensőségesebb emberi kapcsolatok

A partéiét kollektivizmusa

Közös küzdelem a feladatok megvalósításáért

D izonyos valós igényeket " fejez ki, hogy az utóbbi időben gyakrabban hallani olyan véleményeket: jó lenne közvetlenebbé, bensőségesebbé tenni a pártszervezetek belső életének légkörét, erősíteni a párttagok közötti emberi kapcsolatokat. E vélemények megfogalmazói nemegyszer utalnak a felszabadulást megelőző vagy azt közvetlenül követő időszakra, mondván, hogy akkor erőteljesebb volt a kommunisták között az ösz- szetartozás érzése, jobban törődtek egymással a párt tagjai.

összevetés a múlttal

Figyelmet érdemlő, elgondolkodtató észrevételek ezek. S nem tanulság nélkül való a múlttal történő összevetés, a múlt értékes hagyományaira való hivatkozás sem. Am itt sem hagyható figyelmen kívül munkastílusunk sarkalatos vonása, a konkrét helyzet figyelembevételének lenini lényege. Azokban az időkben az MKP csak egyike volt az ország politikai pártjainak — ami ösz- szekötötte tagjait — a kommunista eszme vállalása —, egyben meg is különböztette őket más politikai irányzatok híveitől. Az összetartozást az azonosság és a különbség egyaránt motiválta. Ma viszont, amikor a közvélemény szinte egyöntetűen elfogadja a párt politikai irányvonalát, amikora politika lényegbevágó kérdéseiben alapvetően egységes a felfogás, a kommunisták összetartozása is szükségszerűen más módon jut kifejezésre.

Éppen ezért támaszt bennem kételyeket például az az elgondolás, amit egy oktatási intézmény néhány pártaktivistája fejtegetett: a pártélet légkörét tegyük azzal is bensőségesebbé, hogy a hivatalos fórumok mellett szervezünk kötetlenebb találkozási formákat is, s a párttagok rendezzenek időnként közös kirándulásokat, színházlátogatásokat, fehérasztal melletti eszmecseréket. Természetesen ezeknek is lehet létjogosultságuk: magam is

hallottam egy-egy pártcsoport jól sikerült összejöveteléről, ami kétségkívül erősítette az adott kollektíván belül a baráti-elvtársi kapcsolatokat. Az ilyesmi azonban — ha rendszeressé válik, intézményesedik — nemcsak összeköt, de óhatatlanul el is választ. A termelőegységekben a közösségi együttlét effajta kötetlen megnyilvánulásainak ma jó keretét adja a szocialista brigádmozgalom, amely párttagot és pár- tonkívülit egyaránt átfog, De

még ahol e mozgalom nincs jelen — iskolákban, hivatalokban stb. — ott is kérdéses a párttagok ilyenfajta rendszeres külön-összejöveteleinek politikai célszerűsége.

Nem hinném tehát, hogy a párttagok összetartozását, a pártszervezet belső életének légkörét ezen az úton kellene, vagy lehetne fejleszteni. A megoldást nem a szervezeti élet meglevő keretein kívül, vagy a keretek bővítésével tudjuk elérni, hanem sokkal inkább ezek jó kitöltésével, tartalmi fejlesztésével. A tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a pártszervezetek közösségi szelleme mindenekelőtt és elsősorban a fő feladataik megoldását szolqáló együttes cselekvéssel fejleszthető.

Valamikor a pártszervezetről szólva nemegyszer használtuk a „harci közösség" kifejezést. Ma már kissé idejétmúltnak érezzük, pedig voltaképpen most is kifejezi a dolog lényegét, amennyiben a „harc” szót nem leszűkítve, hanem a maga széles értelmében fogjuk fel. Vagyis nem egyes emberek vagy embercsoportok elleni harcként, hanem mint küzdelmet a párt előtt álló feladatok megvalósításáért, elveinknek és céljainknak a gyakorlatban történő érvényesítéséért. Ebben a küzdelemben formálódhat igazán a kollektíva és alakulhatnak ki és erősödhetnek meg a közösség egyes tagjait összekapcsoló szálak.

Elvtársias

légkörben

Valóságos közösségre jellemző légkört azonban csak akkor formál az együttes cselekvés, ha a kollektíva tagjai érdemben részt vesznek a tennivalók kimunkálásában, az elhatározások megformálásában is. Semmi mással nem helyettesíthető szerepe van az együttes cselekvés irányát megjelölő vitáknak, megbeszéléseknek, amelyekben az adott 'kollektíva minden tagja egyenrangú- ként hallathatja és hallatja is a szavát, ahol minden felelősen elhangzó véleményt felelősen is mérlegelnek, s ahol a megszületett döntés kiegyensúlyozottan tartalmazza, ami az egyes véleményekből a leginkább megalapozott és előremutató. Bárki tanúsíthatja: ahol meghonosodtak az ilyenféle eszmecserék, ott a pártszervezet, a pártcsoport tagjai valóban harcostársaknak tekintik és érzik egymást, s még a viták során természetszerűen fel- szikrázó nézetütközések sem gyengítik az elvtársiasság légkörét.

A pártszervezetek belső életének atmoszférája tehát — nyugodtan mondhatjuk — a legszorosabban összefügg a pártdemokrácia érvényesülésével. S ha a múlt tradícióit említjük, hozzátehetjük: érdemes lenne ebből a szempontból is átgondolni a kommunista pártnak, a munkásmozgalomnak a felszabadulást közvetlenül követő években folytatott tevékenységét, a munkásszervezetek belső demokratizmusának hatását az ott uralkodott —és ma nemegyszer felidézett, emlegetett — légkörre.

Számvetés,

eszmecsere

Nem csekélyebb fontosságú a közös feladatok megoldásában játszott személyes részvétel értékelése sem. Ha minden kommunista tapasztalhatja, hogy a közösségnek fontos az általa végzett tevékenység, hogy számon tartja, megbecsüli —, akkor természetszerűen erőteljesebb lesz belső kötődése e közösséghez. Ilyen összefüggésben még a bírálat, az elmarasztalás sem taszít, ha érződik rajta a „követelünk tőled, mert tisztelünk” maka- renkói elve.

Az említettek mellett természetesen fontos az is, hogy a • közösség törődjék tagjai egyéni életének örömeivel és gondjaival is. Az „egy mindenkiért, mindenki egyért” elve — amit inkább az eljövendő kommunista társadalomra szoktunk vonatkoztatni — a kommunisták közösségeiben már ma is jelen lehet ezen a módon. S hogy erre mekkora az igény, azt mindennél beszédesebben példázta a tagkönyv- csere idején folytatott egyéni beszélgetések hatása. Helyénvaló és üdvös törekvés, hogy a közelgő ötéves számvetés előtt jó néhány pártszervezetben meg kívánják e beszélgetéseket ismételni. Az ilyen eszmecsere hatása túlmutat önmagán: kifejeződik benne, hogy a pártszervezet közösségét érdekli az egyének személyes élete, helyzete, tettei és gondolatai.

A közösségi szellem, a légkör fejlesztése tehát nem valamiféle elkülöníthető feladat, amelyet más teendőktől függetlenül kellene megoldani. Az igazság bensőséges, elvtársias szellem csak a mindennapi tennivalók megoldásának folyamatában, annak elválaszthatatlan részeként alakítható ki, őrizhető meg és fejleszthető szüntelenül tovább.

Gyenes László

Színes reklám készül a siklósi városrész egyik tízemeletesén

Fotó: Proksza L.

Több mint 100 játék, háztartási és műszaki cikket gyárt a Baranya megyei Háziipari Szövetkezet müanyagüzeme. Képünkön az NDK gyártmányú új fröccsöntő gépsor látható, mely a 35 millió Ft: beruházással készülő üzemcsarnokban kerül majd elhelyezésre.

Ne maradianak magukra a bajban

Kell a segítség!

„Nem szeretném, ha emiatt sajnálnának”

Kitárja az udvari kiskaput, csendet porancsol a két csaholó kutyának:

— Tudtam, hogy hozzánk jön valaki — mondja, míg a házba érünk.

— Honnét?

— Mostanában gyakran és sok helyről járnak mifelénk. Segíteni akarnak. Hozzák a papírokat, magyarázzák, hogy mit kell csinálni. Amióta az anyósom is megbetegedett, már nem boldogulok magam.

Az előszobából nyíló konyhában, a heverőn, középkorú nő üldögél. Kézimunkázik. Ő Balogh Erzsébet, Takács Kálmán feleségének húgo, ötéves volt, amikor gyermekparalizisben megbetegedett. Azóta nem tud járni.

Bent a szobában fekszik a nővére, Takács Kálmánná, tizenhat éve járóképtelen. Az ágy melletti kisszekrényen gyógyszerek, kisrádió és egy asztali óra. A falon ingaóra. Mind a kettő jár:

— Folyton ezeket lesem — mondja az asszony, és könnybe- lábad a szeme. — Amikor az uram becsukja maga utón a kiskaput, már számolom, mikor ér haza.

Előkerül a nagymama is.

A hetvenéves asszony májusban agyvérzést kapott:

— Akkor kezdődtek igazán a gondok — mondja Takács Kálmán.

Addig volt, aki a házkörüli, háztartási munkában segítsen, akivel otthon hagyhatta a feleségét és sógornőjét, amíg dolgozott. Igaz, méq a nagymama betegséqe előtt nehezedett a helvzetük, mivel a felesége, aki 15 éven át nopközber karosszékben üldögélt, egy év óta teliesen ágyhoz kötött beteg. Akkor Vált a munkahelyén, hogy a három műszak helvett csak kettőre osszák be, a délelőttire és az éjszakaira. Iqv hajnalban, mielőtt útnak indul Kistátfaluból Pécsre, tisztába tudja tenni a feleségét, s mikor hazaér a vonattal, szintén ez az első dolga. Az éjszakai műszak is emiatt kedvezőbb számára, illetve a pótlék is számít, hiszen egyedüli kereső a családban. Aztán jött a nagymama betegsége.

— Szóltam bent a vállalatnál, hoqv bajbon vagyok, segítsenek nekünk egy kicsit. Egy-két nap múlva már láttam is, hogy intézkedtek: szakszervezetünk segélyt adott, jöttek a tanács egészségügyi osztályától, a me- qyei szakszervezettől. Mondták, hogy azonnal elhelyezik a feleségem, anyósom szociális otthonba, de ezt nem fogadhatjuk el. Tudom, nagy szó, hogy ezt ajánlották, de mi nem akarunk szétválni. Legalábbis addig, amíq én mozogni tudok. Láttam, hogy megértik, nem is erősködtek és meqigérték, hogy más megoldást keresnek. De addig is intézték, hogy a feleségem tolókocsit kapjon. Az a szék, amit én készítettem neki, egy év óta nem jó. Már meg is

koptam a papírt, hogy mehetek az újért.

Nyílik az ajtó, fiatalasszony lép a szobába, karján két év körüli kislánnyal. Ö az egyik szomszédasszony, Erős Ferenc- né. A kislány nagyon otthonosan mozog, látszik, hogy gyakori vendég:

— A Margitkáék sokszor itt vannak. Segítenek is nekünk. Ök szoktak bevásárolni, Margitka főz is nekünk. Most vasárnap szüreteltek nálunk. De ha egy darab fát nem tennének szék, amit én készítettem neki, Ez o csöppség a szemünk fénye.

Anett az éléskamra felé indul, be akar menni:

— Onnét hozzuk neki az a!- mát — magyarázza Erzsébet.

A kislány most is megkapja a két szem almát, ózonnal le is telepszik a sarokba.

— Tóth Sándorné is szokott segíteni — folytatja Erzsébet. — Főleg, amióta nyugdíjban van. Meg a Kovácsék. A sógorom kollégái is ajánlkoztak, hogy csak szóljunk, ho valami kell, kijönnek, megcsinálják, de a Kálmán mindig kitér.

— Miért?

— Azt már nem! — jelenti ki határozottan Takács Kálmán. — Eljöjjenek nekem dolgozni, és még csak ebéddel sem tudom kínálni őket! Nincs, aki készítsen. Tudják ezt ők, nem is várnák tőlünk, de nekem nem mindegy.

•

Hőerőmű, szállítási üzem. Itt dolgozik Takács Kálmán több mint tíz éve. A műszakvezetője Kovács Imre, aki Kistótfalubon szomszédja. Kollár István, c csoportvezetője, egyben ónnak a szocialista brigádnak a vezetője, melynek Takács Kálmán is alapító tagja.

Takács Kálmánról beszélgetünk: Egyetlen egyszer sem mulasztott igazolatlanul, csöndes, meg lehetett volna szakítani a munkában, segítőkész.

— De mostanában látszott rajta, hogy valami nagyon bántja — folytatja Kovács Imre. Nemcsak én, valamennyien tudtuk róla, hogy otthon is menynyit dolgozik, milyen gondjai vannak, de ő nagyon ritkán beszélt róla. Ha kérdeztük, csak egy-két szóval válaszolt. Én sem mondtam a kollégáknak semmit. Gondoltam, visszajut hozzá és megbántódik. Az emberek többsége általában nem szereti oz otthoni bajait kiteregetni. A Kálmán is ilyen. És ő sem verte nagydobra, hogy az én anyósom sógornője — aki velünk él — tavasszal megbetegedett, azóta nekünk is gond. hogy ki legyen vele. Addig a feleségemmel azonos műszakban dolgoztom — ő is itt van az

erőműnél — most váltjuk egymást otthon. De én sem szeretném, ha emiatt sajnálnának.

— Amit a Kálmán csinál, nagyon kevés férfi tenné meg — folytatja Kollár István. — Nálunk is van gond — beteg anyósomat ápolja a feleségem és most fizetetlen szabadságon van -, de ezt össze sem lehet hasonlítani Takácséékkal. Éj emellett a Kálmán — igaz, akkor még az anyósa egészséges volt — mindig jött a brigáddal társadalmi munkára. Ott volt a Köztársaság téri iskolában padokat festeni, Harkányban^ amikor földmunkát végeztünk és Orfűn is, amikor az erőműnyaralót tettük rendbe. Nagyon sokszor adott vért is, mivel a mi brigádunk legtöbb tagja készenléti véradó. Legutóbb akkor volt velünk, amikor a Lukács Pali bácsit búcsúztattuk .. .

— Voltak náluk Kistótfaluban?

— Igen, többször is. De csak látogatóban és általában egyenként. Sokszor kérdeztük, nem kell-e segíteni valamit, szívesen elmegyünk, de mindig nemet mondott.

— Azt mondta, azért, mert rém tudta volna magukat megvendégelni.

— Hát persze! Ez a válasz rá vall. De most mesélek valamit. A Kurdi János kollégánk házá- nok eleje összedőlt. Pince veit alatta, jött egy eső és kész. A Jancsit úgy hívták haza innét az erőműből. Mi meg összebeszéltünk és másnap műszak utár^ beállítottunk hozzá segíteni. A felesége megijedt, mikor meglátott bennünket: hogy mit ad ő ennyi embernek. Mondtuk neki, sose aggódjon, hoztunk mi magunkkal ennivalót.

•

A napokban arról is hírt kaptunk, hogy a rokkant-tolókocsit az erőmű egyik szocialista brigádja kissé átalakítja, hogy Takács Kálmán feleségének megfeleljen. Arról is tájékoztattok bennünket, hogy a család gondjainak orvoslása folyamatban van, méghozzá többféle formában. Majd eldől, hogy melyiket lehet megvalósítani, melyik a csolád számára megnyugtató és megfelelő. Nem könnyű ez a feladat, hiszen a család együtt akar maradni, a kistótfalusi házban, ami nagyon is érthető. Közülük az egyetlen munkaképes Takács Kálmán — messze van még a nyugdíjkorhatártól — akinek a havi keresetére szüksége van a családnok, s aki viszont a munka mellett nem tudja ápolni és ellátni a három beteg nőt. ..

Az illetékesek minden bizonynyal megtalálják a lehetséges és mindenki számára elfogadható megoldást. Még talán olyan áron is, hogy esetleg kiskapukat kell keresniük . . .

Török Éva