Dunántúli Napló, 1979. október (36. évfolyam, 269-299. szám)
1979-10-28 / 296. szám
DN HÉTVÉGE 8. iRODALOM-MŰVÉSZET 1979. OKTÓBER 28. Czóbel Béla: Szentendrei Vénusz Szentendre, mnzeumvárns A múzeumok száma: 1972-ben 2 1979-ben 11 Szentendre lélekszáma: 18 000 A városka fogalommá vált a hetvenes években. Itthon is, külföldön is. Vonzerejéhez természetesen hozzájárultak eleve cdott építészeti gyönyörűségei: a nyári Teátrum-játékok, s a híres művésztelep mai eredményei, a gazdag nyári tárlatok. De önmagában véve is: maga Szentendre nyújt olyan vará- zsos hangulatot; omit egyetlen magyar város se érhet utol. Állok a tenyérnyi borokk főtéren, megbűvölten. Körülöttem a frissen renovált emeletes copf, rokokó és eredeti barokk házacskák fehér szegélydíszű vidám téglapiros, okker, kék, sárga és levendula színei. Állok odaszöqezve a késő rokokó emlékkereszt tövében, és nem győzők betelni o látvánnyal. A terecske öt felé ágazik, mennék, de háromszor is visszahúz ez a páratlan színhatás. Egy Mozart-opera színfalai között érzem magamat vagy talán egy míves antik ékszerkazetta közepén. Várom, hogy egyszer csak halkan fölcsendül egy menüett, körülöttem a zenére csus'zanó parókás-krino- linos-csatos cipős párokkal . .. De fölriaszt a pillanatnyi valóság. A sarkon a görög templom elé két turistacsoport is befut. Olaszok, németek. Bábeli hangzavar: merre* menjenek? Valóban, merre induljon itt az ember? Böngésszen a belváros — pár száz méternyi sugarú körben - 161 bejegyzett^ tiszta stílusú műemléke között? Vegye sorra a múzeumokat? Ne menjen sehova a főtérről, hisz azt úgyse lehet „megelégelni”?... A múzeumok győztek. Négy csaknem telies napot szántam ráiuk. leqalábbis o kéozőmű- vészeti anyagokra. Páratlan élmény volt, és kevés a négy nap. Egy a biztos itt. Szentendrére el kell jutni és vissza, mert nem lehet nem visszatérni. Szentendre fogalommá vált. A műemlékek városa meg a festőké ma már elsősorban a múzeumok városa. Azzá lett, a jelenlegi 11 múzeumával, kiállításaival. Hogyan „lett” mindez néhány év alatt? Járjuk körül! Kalauzom: dr. Ikvay Nándor, a Pest meqyei Múzeumok igazgatóba. A megyének köztudottan nincs külön megyeszékhelye. Teremtettek maguknak... Gödöllő mezőgazdasági, Vác ipari, Szentendre kulturális centrum lett. Itt épült fel a megyei művelődési központ pár éve — akkor be is mutattuk e hasábokon — és a Ferenczy Károly Múzeum új szárnyépületében itt székel a megye gazdag múzeumi hálózatának központja, igazgatósága is. 64-től látható a görögkeleti püspökség épületében a szerb egyházművészeti gyűjtemény anyaga, 1969-től pedig elkezdték oz országos szabadtéri néprajzi múzeum kialakítását, a várostól 6 kilométerre. Amikor a Ferenczy Múzeumot kibővítették, ajánlatot kaptak: adjanak helyet a Feren- czy-család teljes anyagának, hadd legyen együtt az „ötök” páratlanul ritka hagyatéka. A kiegészített anyaghoz a minisztérium támogatásával jutottak hozzá. A család életművéből jelenleg 224 alkotás látható. Ferenczy Károly festményei (nagybányai, szentendrei és budapesti korszakából) és felesége, Fialka Olga képei a1 régi épületben; Ferenczy Valér legszebb termése az összekötő folyosón kaptak helyet. Az új éoület két nagytermében pe- diq Ferenczy Béni szobrai, kisplasztikái és érméi együtt szerepelnek ikertestvére, Ferenczy Noémi — a magyar gobelinművészet kitűnő mestere — sajátos formavilágú munkáival. Egyidejűleg o művésztelepen 12 új műtermet és kiállítási csarnokot alakítottak ki, ez a Művésztelepi Galéria, ahol az alapító tag — Ferenczy Károly mai utódai állítonak ki, illetve dolgoznak, alkotnak. Mások a városban vettek házat, műtermet; ismét mások Budapestről vagy külföldről nyárra telepszenek ide, meqszokott környezetükbe. Ma mintegy 60 művész tartozik a szentendrei telephez. (Köztük pl. Deim Pál, Balogh László festő; Szántó Piroska festő és könyvillusztrátor; Gy. Molnár István grafikus; Asszonyi Tamás, Csikszentmihá- lyi Mihályi Róbert, Papakrisz- tosz Andreasz szobrászok.) Ez a művésztelep épp az idén 50 éves. A fél évszázad java terméséből nagyszabású retrospektív kiállítással emlékeztek meq a naqynevű elődökről a Fő tér hajdani keieskedőházai- ból kialakított 6 naqy teremben : a Szentendrei Képtárban. Itt adnak időszakos tárlótokon ízelítőt a telep új alkotásaiból. (Ezek száma tíz év alatt 600-ról 6000-re gyarapodott.) A képtárral szomszédos épületben, talán a város legszebb barokk polgárhózában alakították ki a Kovács Margit Gyűjteményt, 1972-ben. A művésznő felajánlotta életművét az államnak — ajándékként. Valameny- nyi életjóradékot kapott cserében, illetve méltó helyet a gyűjtemény számára. Ez az anyag elégqé ismert. Látogatóink száma eddig évente százezerrel nőtt. Tavaly 650 ezren látták, most szeptemberig több, mint 600 ezren. Akkor átrendezés miatt bezárták egy időre. Elkészült ugyanis az új szárnyépület, ahol a művésznő halála után a teljes anyagot — a mintegy 200 újabb, eddig nem ismert kerámiát — elhelyezik. A látogatók száma így várhatóan az idén megközelíti az egymilliót. „Kovács Margit nagyszerűsége abban áll, hogy egy egész ország tanulta itt, hogyan illik csöndben szemlélődni a műalkotások között... — jegyezte meg dr. Ikvay Nándor. — És ezt érezzük az összes többiben is.. Az összes többit jószerével már csők felsorolni tudom. A néhány éve elhunyt Czóbel Béla Gyűjteményét 1975-ben, tehát még életében alakították ki egy volt iskolaépületben. Az enyhén szólva igen takarékos ember hírében álló művész az eddigi haqyatkozók, felajánlók között a leggálánsabbnak bizonyult. Életművéért (300 festmény és 2500 grafika) semmit nem kért. Sőt, 1,5 millió forintot adott a múzeumnak, régi képei visszavásárlására. (Főleg Franciaországból.) Czóbel színvilága, élénk-vörösei, utolsó éveinek fellobbanó rendkívüli termékenysége — lenyűgözőek. Kerényi Jenő szobrászművész (1908—1975) ugyan nem szentendrei, de itt láthatják a legtöbben —, így központi keretből itt készült el — gyönyörű kis fenyves közepén — újdonatúj üvegfalú pavilonja, ahol kisplasztikái. kívül pedig több nagyalakú szobra és köztéri alkotások másai (pl. Csontváry) kaptak helyet. Barcsay Jenőnek viszont 1929-től ez a város legfőbb ihletője. Ma is itt dolgozik, életmű-hagyatékából két éve rendezték be önálló gyűjteményét a Duntsa J. utcában. Két újabb hagyaték bemutatását készítik elő: Anna Margit és Amos Imre, illetve Kmetty János Gyűjteményét. Mindkettő önálló helyiségben látható majd a Fő térhez közel. A következő konkrét életmű-felajánlás: llosvay Varga Istvánná, aki 40 évig élt és dolgozott Szentendrén. Ezek a gyűjtemények kétségtelenül állami támogatással valósultak meg. De nem kis áldozatából magának a város- nok sem, hiszen az igénybe vett műemléképületek lakóit Szentendrén is el kellett helyezni . . . Eleinte persze voltak hangok: „miért nem iskola, óvoda, üzlet" stb. épül a múzeumok „helyett”!... Az óriási méretű idegenforgalom és . az elismerő sajtóvisszhang láttán azonban lassan mindenki rájött, hogy a gyarapodó képzőművészeti köz- qyűjtemények és a múzeumok Szentendre város gazdagodását jelentik. A város helyét ~ Európában ... A „minek ennyi múzeum?" ma mór nem kérdés. Szentendre polgárai ma már jóleső büszkeséggel tekintik magukénak a múzeumváros nem mindennapi rangját. Wallinger Endre Kodolányi János és Baranya „A fa koronája annál magasabbra nő, mennél mélyebbre fúródik gyökere a talajba” — írja egyik művében Kodály. Az ormánsági falvak, Pécs város szerelmesének, Kodolányi Jánosnak gyökerei mélyen fúródtak a baranyai talajba. Amikor Kodolányi 1955 őszén részt vesz a Végrendeletnek a Pécsi Nemzeti Színházban tartott próbáin, így nyilatkozik: „Végzetszerű, hogy baranyai, pécsi erftber s író vagyok, s az is maradok, még ha nem élhetek is igazi hazámban, s végzetszerű, hogy darabom alakjai baranyaiak; a problémák, amikkel viaskodnak, itt mutatkoztak meg legelőbb Baranyában, sírjaik baranyai kis faluk temetőiben süppedez- nek, s íme, én is, megformáló- juk, aki életet lehelltem beléjük, ide tértem vissza, a Pécsi Nemzeti Színházba, otthonomba, szülőföldemre. Gyermek- és ifjúkoromban itt nyílt ki a szemem a magyar élet meglátására, s most, öreg fejjel, homá- lyosuló szemmel ide térek visz- sza megint, hogy a mai élet, a mai magyar sors küzdelmeit, szenvedéseit és reménységeit ugyanolyan elfogulatlan tekintettel figyeljem, mint egykor, több mint harminc évvel ezelőtt.” * Nem feladatunk Kodolányi írói fejlődésének, az életében és írásművészetében jelentkező visszásságok, árnyoldalak feltárása. Értékelésünk megelégszik a Magyar Irodalmi Lexikon tömör megállapításával: „Kodolányi János Író, a Nyugat utáni nemzedék egyik legkiemelkedőbb tagja." A szenvedés és a szenvedélyesség nagy írója volt. Benne az egyik a másikat tüzelte. Ismeretes, hogy testi adottságai már gyermekkorában szenve-. désre ítélték. Nehezen járt, húzta a lábát. De e testi megpróbáltatásnál súlyosabb volt a lelki: erdész atyja nemcsak gú. nyolta, ólommadárnak nevezte, de gyakran kegyetlenül elverte. Híjával volt az édesanyai szeretetnek is. Bomlott idegzetű édesanyja előbb elmegyógyintézetbe, majd férjétől elválva anyjához költözött. Kodolányi János 1899. március 13-án született a Dunántúl északkeleti részén fekvő Telki kisközségben. Háromesztendős, midőn apját Telkiről Pécsvá- radra, és tízesztendős, amikor az Ormánság „fővárosába", Vajszlóra költöznek. Apja itt már az erdőfőtanácsosi címet viseli. Fiát az ötödik osztály elvégzése után beíratja Pécsett a mai Mátyás király u. 17. sz. alatti állami főreálgimnózium- ba, amelynek öt osztályát Pécsett végezte el. E másod rangú iskola tanári kara nem nyújtja számára azt, amit várt: a hiányzó szülői szeretet pótlását. Naplót vezet, verseket, drámát ír, és egyik cikkét közli a Pécsi Napló. Gimnáziumi tanulmányait — bukásai miatt — nem Pécsett, hanem Székesfehérvárott fejezi be. De érettségi utón visszatér Baranyába. Vajszlón megismerkedik a hangulatos ormánsági parasztélettel, a biklás öregszülékkel, a kebélben járó menyecskékkel, az egykéző családokkal. E falusi benyomásai lesznek forrásai kezdeti novelláinak, (Sötétség, Szép Zsuzska) és a későbbi regényeknek. De bármennyire is szerette Baranyát, 1921-ben a szerbek által megszállt Pécset elhagyja, és vajszlói feleségével, Sző- csi Matilddal Budán vesz ki hónapos szobát. Itt születik meg első kisfiúk: Árpád. „Mindenkitől elhagyatva, a nyomor legfenekén” megírja „kínban — nyomorban fogant" novelláját, a Sötétséget, amelyet a Nyugat 1922. szeptember 1-i száma közöl. „Ez volt első igazi munkám, s ettől számítom magam írónak." Ekkor már tudatosan is életcélul választja az írói hivatást. Az irodalmi körök elismerik tehetségét, s befogadják magük közé. Nyomora azonban nem szűnik. „Rettenetes nyomorban van” — írja róla Szabó Lőrinc. Szalatnai Rezsőnek, akivel mindvégig megőrzi barátságát, bevallja: „Nincs pénzem bélyegre, a szó szoros értelmében borzalmasan élek.” Kapcsolatba kerül a célkitűzéseiben eleinte haladó Bartha Miklós Társasággal, itt ismerkedik meg Bajcsy-Zsilinszky Endrével és József Attilával, aki szerint Kodolányi „éles hangjával sürgeti az ifjúság és a munkásság mindennapos, kölcsönösen nevelő érintkezését.” A húszas évek elején kapcsolatba kerül az illegális kommunista párttal, később azonban kapcsolata megromlik; szenvedélyessége, makacssága miatt baloldali barátai elhagyják. 1936 és 1938 között ötször járt Északon, finn rokonainknál. (Suomi, a csend országa; Suomi titka). Egyik ilyen útja alkalmával egy részeg német tengerész majdnem megfojtotta. A Földindulás című drámája miatt megalázó plágiumperbe keveredik. Egy másik sajtópere után szenvedélyesen tör ki: „Éljenek ellenségeim, hogy a kellő időben agyonverhessem őket.” Megismerkedik a freudizmussal és a marxizmussal. Az istenhit is nyomót hagy lelkén. Az „örök magyar”, majd „az örök emberi” vonásait kutatja. Korán felismeri a német terjeszkedést, a cenzúra célját is: „Barmok őrködnek a magyar szellemi élet fölött! Akarom mondani: a germán hiúság fölött . .. Iszonyú, milyen szolganéppé süllyedtünk. Bachék alatt méq volt önérzetünk, most már saját hatóságaink és vezető osztályaink szolgáltatnak ki minket, gondolkodókat, s teljes dühvei taposnak ránk - mindenért, mintha legsajátabb és legszentebb érzelmeikben turkálnánk, mintha arcul csapnánk legmagasztosabb eszményeiket.” Elítéli Szabó Dezső antiszemitizmusát és fajtisztasági gondolatát. Sebeket oszt és kap. Amit rossznak tart, vitriolos szatírával gúnyolja ki. Párbajozik. Ellenfelei szaporodnak, barátainak többsége elhagyja, a szerkesztők kihagyják lapjukból. A felszabadulás után egy ideig hallgatnia kell. 1967-ben a finn—magyar kapcsolatok ápolásáért megkapja a Finn Oroszlán-rend első osztályú lovag keresztjét, 1957-től nagy példányszámban újra megjelennek néha átdolgozott, jelentősebb művei, így többek között: a népért és viszálykodó családjáért vezeklő Boldog Margit, a hiteles adatok alapján írt, új, módosult magyarságszemléletű Julianus barát, A vas fiai, a Szent István király koráról írt Emese álma, a magyarság megmaradásának problémáját boncolgató Pogány tüzek, a Jézusról szóló regénye, az Én vagyok, önéletrajza, a Süllyedő világ és az életmű-kiadást indító Az égő csipkebokor. A Visszapillantó tükör is önéletrajz, írói hitvallás szellemi-politikai nézeteiről. Műveiből finn, olasz, spanyol, német és jugoszláv kiadás készült. Az égő csipkebokor német kiadását német, osztrák, izraeli lopok méltatták. A sort folytathatnánk. 1969 elején válogatott cikkeinek és tanulmányainak kötetét állítja össze. Szív és pohár lett volna a címe. A szív azonban kezdi felmondani a szolgálatot, a pohár pedig keserűvé válik, de lelke, szellemisége nem törik meg, mert hisz „a szenvedés minden szépség és nagyság forrása". Utolsó gondolatait Tüskés Tibor kérésére magnetofonszalagon küldte el Pécsre, de nemcsak a pécsieknek, mindenkinek: „Meg kell értenie az embernek, hogy nem véletlen, hová születik, hol él, hová tartozik, milyen nyelven beszél, mit hisz, mire teszi fel életét, mit tagad, és mit nem vall magáénak, mit ölel magához, és mit utasít el magától ... És nem véletlen, milyen sors az, amit az embernek végig kell küzdenie, vállalnia kell, meg kell hajolnia előtte, és tudomásul kell vennie, akármennyiszer zúgolódik is gyenge óráiban, és bárhogy szeretne tőle néha-néha szabadulni. Én is hányszor akartam, és nem tudtam soha. És végezetül meg kellett értenem, hogy a sors csak súlyosabbá válik, ha szabadulni akar tőle az ember, és annál súlyosabb a teher, mennél nehezebb szívvel veszi az ember a vállára.” A Szabó Lőrinc által „isteni képességűdnek tartott nagy író 1969. augusztus 10-én halt meg Budapesten. Emlékét Pécsett utcanév, Vajszlón emlékszoba őrzi. Tóth István Kerék Imre ^|<öze|ft Széliitötten koccan az alma. Mézsűrű, sárga fény esőz. Fára, bokorra kiragasztja reklámplakátjait az ősz. Ülünk gyanútlanul. Szemedben kilakoltatott madarak hangtalan sírása. Ijedten megigazítod a hajad: semmi, csak egy levél. Csapongva pillangóz homlokod felett. — Melegebb égtájra húzódna a lankadt szárnyú képzelet. Jönnek a dércsillagos éjek. Már közelít s majd egy napon ránk zúdul a fehér ítélet, s tudod, hogy nem lesz irgalom.
