Dunántúli Napló, 1979. október (36. évfolyam, 269-299. szám)

1979-10-13 / 281. szám

1979. október 13., szombat Dunántúli napló 3 FILMJEGYZET Vízió a látomásban Ilyen sem fordult még elő — Jancsó Miklós lemondott arról, hogy a maga szemével láttassa a világot: átadta a vásznat fő­hőse vízióinak. Az Életünket és vérünket című filmtrilógiájának második része, az Allegro bar­bára ugyanis — egy rövid ke­retjelenet kivételével — a Ma­gyar rapszódiából megismert Zsadányi István látomása az or szág és önmaga röpke jövőjé­ről. Petőfis szemlélete az ellen, forradalmi időszaknak — sza­badság, szerelem, e kettő kel­lene. De lehet-e ott és akkor egyéni szabadsága, ahol leigá- zott a többség, s az uralkodó kisebbség is alávetett külső ha­talmaknak, még inkább önnön hazug világa öntörvényeinek? Lehet-e egy embertelen korban boldogító a szerelem, a teljes­séghez segítő, ha nyomorító ha­talmi viszonyok és érdekek kény­szerítenek bárkire is nem akart cselekvéseket? A kérdésfeltevés módja fe­leslegessé teszi a válaszadást. Zsadányi István nem lehet sza­bad, mégha él-visszaél is szár­mazásának, képviselő voltának látszólagos szabadságával is: egyén nem csinál, mert nem csi­nálhat történelmet még a mi­niszterelnök meggyilkolásával sem. Mert Zsadányi István — az Allegro barbárában még — a magányos hős, aki legfeljebb a megszokott parlamenti hazifg- ságok (hogy képvisel) kezdvé- ért áll a parasztok elé céljai elnyerése érdekében. Eléjük áll, nem közéjük, mert az „anya­tejjel szívta magába” az „úr”- ság jegyeit, a parancsolni tu­dástól az individualista szobad- ságtudatig. De Zsadányi István még sa­ját érdekeivel sem azonosul­hatott, nemhogy a népével. Hisz saját érdekeit sem látja tisztán — illetve az tisztázódott a filmbeli víziójában: végigját­szotta lehetőségeit, s döbbenet­tel ismeri fel, még látomásai­ban sem független az egyén, kora társadalmi törvényei azt is meghatározzák, s nem engedik a kívánt irányba és áhított cél­hoz. A múlt heti jegyzetünkben el­döntetlen lehetőséget, hogy ugyanis összegez és lezár-e Jan­csó egy korszakot művészeté­ben, vagy összegez és újat is kezd, az Allegro barbára tény- nyé változtat. Jancsó Miklós a Magyar rapszódia és az Allegro barbaro című munkájában kö­vetkezetesen és nagy léptekkel halad önmaga választotta mű­vészi útján. Sokan ezt az utat zsákutcának tartják régóta — lelkűk rajta, hogy oly távolba, tán a végtelenbe látnak, vélvén, hogy az a zsák vége. Illő, hogy szóljunk a közre­működőkről: tudva, hogy Ján­osának kiszolgáltatottak, tudtak egyénileg is jelentősei alkotni. Kende János a világ legjobb operatőre^ között van rég, ám, hogy ne csak szó szerinti de tá- gabb jelentésű ellenfényben is ábrázolni úgy tudjon más, mint ő e két filmben, azt kétlem. Cserhalmi György végig remek, ám emberi kétséget, kiábrán­dulást reményt és bizakodást egy röpke jelenetben kevesen remekeltek úgy, mint ő az Al­legro barbaro végén. Tarján Györgyi, Balázsovits Lajos, Ko­vács István, Bujtor István, Ma­daras József, Kátó Sándor és Koncz Gábor oly természete­sen illeszkednek a filmbe, mint a lebukó Nap fénye a tó vízé­be. Bodó László Claude és Colette percenként változó színháza Nagy sikert aratott a kis Gargantua a Theatre sur le fii (Fran­ciaország) előadásában Fotó: Proksza László A főszereplő, a díszlet, a jel­mez egyetlen kartondarab. Igaz, jókora, tehát paravánnak is használható, színes is — irt­ott lyukas----és ha kell, kato­n ákat is elbír, mint csatame­ző. A tér és a szereplők a sze­münk láttára változnak. Előt­tünk születik meg — nem is könnyen — Gargantua, a leg­nagyobb. aki mindamellett nem uralkodni akar hanem a játék örömét megszerezni a bábmű­vésznek és a közönségnek. A kétszemélyes brunoy-i báb­színház, a Théatre sur le fii férfitagjával, Claude Monestier- vel az 'Ifjúsági Ház színpadán beszélgetünk néhány perccel a péntek délutáni előadás után. Innen közelről látszik csak, mi­lyen egyszerű anyagokból és eszközökből áll össze a felesé­gével, Colette-el alkotott társu­latuk díszlet- és kelléktára. — Több mint húsz éve ját­szanak együtt. Mikor alakult ki ez a koncepció, hogy a bábo­kat a nézőket beavatva készítik el? — Mi is előre elkészített bá. bókkal dolgoztunk kezdetben, de hamar rájöttünk, hogy sok­kal érdekesebb és talán kife­jezőbb is, ha az anyagot a szí­nen alakítjuk figurává. Termé­szetesen meg kell találni a leg. megfelelőbb matériát. Ez nem is mindig könnyű. A lényeg az, hogy már maga az anyag kife­jezze a figura karakterét. De nem is egészen pontosan fo­galmaztam az előbb: nem min­dig az anyagot keressük a fi­gurához, lehet ez fordítva is: néha maga az anyag kínálja a lehetőséget egy-egy jellem, vagy szituáció megrajzolásához. Itt van például a karton. Cso­dálatos anyag. Láthatta ön is, mi mindent lehet csinálni ve­le. . . — Azt olvastam a műsoris­mertetőben, hogy at önök szín­háza mindig úton van, állan­dó helye nincs is... — Valóban sokat utazunk, s csak a próbák miatt tartózko­dunk otthon, Brunoy mellett, Yerres-ben, Párizs külvárosá. ban. Franciaország nagyon sok táján megfordultunk már és külföldön is. Kelet-Európábán jártunk a Szovjetunióban, Len­gyelországban, Romániában. Most vagyunk először Magyar országon. — Milyen közönség előtt ját­szanak a legszívesebben? — A gyerekek előtt, de főleg akkor, ha a szülők is ott van­nak. Egyszóval a teljes család előtt, mert akkor megbeszélhe. tik egymás között a látottakat és olyasmire is rájönnek, amit maguk talán nem vettek volna észre. H. J. Operett be mutató Csárdás­királynő szésünket. Bujdosó Mária a pri­madonna (Szilvia) szerepében sem hangjával, (amelynek tiszta csengése sok reményt ébresz­tett) sem alakításával (amely­ből hiányzott a szerelem hami­sítatlan, tüzes varázsa), nem vált igazán csárdáskirálynővé. Az idős primadonnáról pedig '(Labancz Borbála) el sem tud­tuk hinni, hogy ő volt egykor a pesti Orfeum imádott sztárja. A z operett évszázados sikerének őrzői, a műfaj múltjában és jövőjében egyaránt hívő szakemberek a jelenben sokszor elbizonytalanod­nak. Hajlamosak valamifé­le sajátos út keresése köz­ben önmaguknak, művész­társaiknak és persze a kö­zönségnek is hosszas fej­tegetésben bizonygatni lét- jogosultságukat, észre sem véve, hogy erre semmi szük­ségük. Az operett színpadi varázsát a velünk született természetes, könnyű szóra­kozási igény kielégítésének vágyai amúgy is ébren tart­ják. Egy fülbemászó melódia, egy látványos tónckép, egy humoros jelenet még a „savanyú" ember számára is a legjobb lehetőség az önfeledt kikapcsolódásra. Az operett pedig — minden bele- magyarázás nélkül — éppen er­re hivatott: a könnyed szórakoz­tatásra. A műfaj receptje tehát egyszerű. Nem így a produkció létrehozása, amely a színház anyagi és szellemi lehetőségei­től éppen úgy függ, mint a szí­nész a rendezői utasításoktól: a szereplőgárda együttessé válá­sa, a szereposztástól. És' függ még egy igen fontos tényező­től: az egyéniség jelenlététől, a sablonos figurák mögötti szemé­lyiség varázsától. Mert egyálta­lán nem mindegy, hogy az, aki egy álomvilágot tár fel előttünk, maga is álmodik, vagy csak úgy tesz, mintha álmodna. A zsú­foltházas érdeklődés a műfaj igényét jelzi. A színházból ki­jövök arca mór az előadást tük­rözi. A Csárdáskirálynő története Szilvia és Edwin szerelmét kö­veti. Szilvia a pesti Orfeum pri­madonnája (csárdáskirálynője) ^ párizsi szerződésére készül. Edwin házassági ígéretével tar­taná vissza, de Szilvia értesül Stázival kötendő eljegyzéséről, amelyet Edwin hercegi szülei sürgetnek, így mégis elutazik. Edwin reménvtelenséaében be­leegyezik a Stázival kötendő el­jegyzésbe. Ezt megtudva Szilvin Edwin legjobb barátjának, Báni feleségének kiadva magát, sze­mélyesen jelenik meg az eljegy­A pécsi bemutató kapcsán mindenekelőtt szólnunk kell a szereposztásról. Lapunk hasáb­jain többször bizakodó remény­nyel írtunk azokról a lehetősé­gekről, amelyekkel élve egyér­telműen magas színvonalú könnyűzenés produkciókkal lep­hetné meg közönségét a társu­lat. Hogy ez most nem sikerült, azt elsősorban a szereposztás lóvására kell írnunk. Anélkül, hogy bármelyik szereplőt is megbántanánk, ki kell monda­nunk: a több „súlycsoportból” verbuvált együttes éppen az együttes alapfunkciójával, a könnyedség komplex élményt nyújtó kisugárzásával maradt adósunk. A rendező (Kazán István) szemmel láthatóan tompít min­den harsányságot. Nyugodt, ké­nyelmes tempóban vezeti színé­szeit, váltja jeleneteit. Hagy időt mindenre rácsodálkozni, mindenben elgyönyörködni. (A díszletek Wegenast Róbert, a jelmezek Fekete Mária munkái.) Az idilliség mámorával oldott dinamika aztán megbosszulja mogát: száműzi a feszültséget. Higgadtsága ellenére tömegje­lenetei lenyűgözőek. A kétszin­tes tér „bejátszása” a látvány szempontjából egy-egy jelenet exponálására igen hatásos. Az énekhangok azonban ebben a térben sorra bentrekednek. Az énekes főszereplők közül mindenekelőtt a bonvivónl, Mester Istvánt (Edwin) kell ki­emelnünk. Kulturált, szárnyaló éneke, különösen a dalok szép ívű formálásával nyerte el tet­A nagy egyéniségek nélküli együttes játék hiányosságai el­lenére jócskán akadtak kiváló alakítások. Faludy László (Mis­ka) szerepodta lehetőségeit nagyszerűen kihasználva végig sziporkázott. Tradicionális buffo figurája egyéniségén keresztül olyan alakká formálódott, amelynek minden gesztusát le kellett reagálnunk. Táncoskomi­kusként egészen új, mégis sajá­tosan önmagából fakadó-színe­ket véltünk felfedezni. N. Szabó Sándor (Bóni) magával ragadó játékában. Vári Éva (Stázi) tele volt bájjal, huncut kacérsággal. Galambos György (Kerekes Fer­kó), Cserényi Béla (a herceg) és Szalma Lajos (a főherceg) ha­misítatlan operett atmoszférát teremtett. És jól helytálltak mellékszerepükben Melis Gábor, Vízi György, Monori Ferenc, Vincze János, Kovács Dénes, Szilver József és Bors Ferenc is. Külön kell szólnunk a kórus kiváló hangzásáról, s a tánc­betétek stílushű, ugyanokkor mai, fiatalos lendületet árasztó megkomponálásáról. (Karigaz­gató: Károly Róbert, koreográ­fus: Tóth Sándor.) A zenekar halványabb színeit pedig — és itt nemcsak a rosszul sikerült csellószólóra gondolok — az énekesek hangjához simuló visszafojtott játékmód „eredmé­nyeként" kell elkönyvelnünk. összegezve: a premier vas­tapssal zárult, a közönség ar­cáról elégedettség sugárzott. Bornemissza Géza Takáts Gyula , A szőlőtőkék között hajlado­zó férfi, akit a kamerák lassanként közelebb hoz­tak, ezúttal nem szőlősgazda, mégcsak nem is hobbyból, or­vosi parancsra kertészkedő vá­rosi elnber volt, hanem Takáts Gyula költő. A takátsgyulaság ez esetben fontos, sőt megha­tározó jellemzője ennek a te- - vékenységnek, mert aligha tud­nánk hozzá hasonló esetet említeni költészet és természet egybefonódásáról. Szinte azt mondhatnánk, Takáts Gyula az a jelenség, amelyben köl­tészet és természet egyazon dolognak két oldalát, két le­hetséges megközelítését jelenti Becefai remeteségében erről a jelenségről faggatta Takáts Gyulát értéssel és tájékozott sággal egy másik, Somogybán honos költő, Fodor András. Tájékozottsággal s egyszersmind szerényen a háttérbe húzódva, a kérdésekkel inkább csak a külvilág jelenlétét éreztetve. Takáts Gyula, úgy hiszem ismert és szeretett költő ezen a tájon a szélesebb közönség között is. Hívei számára talán most kibontakozott a háttér némely körvonala is, a kötő­dések bonyolult szálainak egy- egy fontos csomópontja. A gye­rekkor természettudományos érdeklődése, a földrajztanár­ság, a somogyi Nagyberekről írt értekezés, az egyetemi évek Pécsett, amikor az érdeklődés szerteágazott, s az irodalom, ez a gigantikus mágnes meg­kezdte vonzását, a pedagógus­hivatás klasszikus tisztaságú becsülése, a múzeumi munka bűvölete, a tájhoz fűződő eltéphetetlen gyökerek. Mind­ehhez a tehetség és az ifjú­ság lendületének gazdagsá­ga, amit Takáts Gyula vala­hogy így fogalmazott, szeré­nyen: „'húszéves koromban el kellett döntenem, piktor le­gyek vagy poéta”. Egry Jó­zseffel, a Balaton utolérhetet­len festőjével való találkozá­sok. A Nyugat harmadik nem­zedéke, a Berzsenyi Társaság és a pécsi Janus Pannonius Társaság egykori vonzása, ere­je — ma már irodalomtörténet. De miért maradt Kaposvá­ron — Somogybán — Takáts Gyula? Mert szép a táj, mert Kaposvárt olyan mester jelen­léte, neve fémjelezte, mint Rippl-Rónaié. Milyen egyszerű. És milyen kevesen választottak így­És milyen egyszerűnek tűnik a folytatás is. „Mindig a szép érdekelt. Szép az, ami hasz­nos. Mindenben, ami terem­tődött, benne van a szép. Azt kell kibontani." így támad föl a Heszperidák kertje Somogy­bán. Valóban itt őriznék az aranyalmát termő fát? Miért is ne? B ecefán, a kopár mészkövön teremtette meg Takáts Gyula a Kertet, kemény munkával, nagy kitartással. A mai képben, saját szavaival, maga a Munka jelenik meg. Ez a teremtő szenvedély rokon a költői alkotómunka természe­tével. Az örökkévalóság ost­romlása, amit maga a költő szerényen úgy fogalmazott: idézni vágyás. A körülöttünk levő világ, a szép táj s benne az emberi kéz nyoma termi a vágyat, hogy mindebből vala­mit megörökítsünk, „idézzünk”. Jeleket hagyjunk, amelyek al­kalmasak lehetnek, hogy az­után mindenki számára fel­idézzék a teljességet. H. E. zésen. Sok bonyodalom támad. Az eljegyzés meghiúsul. Stázit Bánival, Szilviát Edwinnel látjuk viszont Karlstadtban Cecília, az egykori csárdáskirálynő szüle­tésnapi ünnepségén, a teljes úri társaság jelenlétében. Itt aztán minden bonyodalom megoldó­dik. Mindenekelőtt Miska-főpin­cér és Kerekes Ferkó találó öt­leteinek jóvoltából.

Next

/
Oldalképek
Tartalom