Dunántúli Napló, 1979. október (36. évfolyam, 269-299. szám)
1979-10-02 / 270. szám
1979. október 2., kedd Dunántúli napló 3 A Baranya megyei búzatermelés értékelése és feladatai A jövő évi kenyerünkért A búza három szempontból stratégiai fontosságú növény volt és lesz: alapvető népélelmezési cikk az ebből készült termékek, a takarmányozásban egyre nagyobb szerepet kap, korlátlanok az exportlehetőségek. A búza termelése a világon az utóbbi időben 11 százalékkal (Észak-Ame- rikában 21 százalékkal) nőtt, ugyanekkor Európában 13 százalékkal csökkent. A Föld búzatermelésének 30 százalékát az USA, Kanada és Ausztrália adja. Hazánk szántó- területének 26 százalékán, Baranyában 28 százalékán termelnek búzát. A búza termésátlaga az elmúlt óvekben dinamikusan növekedett. 1978-ban országosan 42,8 mázsa volt o termésátlag hektáronként. Baranya megyében 1931—40. évek között 14,7 q/ha, tavaly 45,5 q/ha, az idén ettől mintegy 10%-ka| kevesebb az átlag. A korábbi években a megye az ország első öt megyéje között volt termésátlagával. Ez évben országos elsők lettünk. Az eredmény megalapozott szakmai, termelési és agrotechnikai tevékenység következménye. A megye nagy részén a búzatermelés adottságai kiválóak. A termésátlag ennek ellenére rendkívüli módon differenciált. Rendkívül érdekes, hogy évek óta először nem a kiváló adottságú mohácsi járásé búzatermelésben a pálma. Ugyanis a sziaetvári járás 43 mázsa, a siklósi 40,1 mázsa, a mohácsi 39,2 mázsa, a komlói 31.2 mázsa/hektáros búzatermést ért el. Szakembereink évek óta figyelemmel kísérik és bizonyítják, hogy az üzemi búzatermő területek nagysága, koncentráltsága és a termésátlagok között pozitív korreláció van. 1979-ben az 500 hektár terület alatt búzát termelt gazdaságok termésátlaga 35 mázsa, 500—1000 hektár között 40,1 mázsa, 1000 hektár fölött 41.3 mázsa volt hektáronként. Ez is bizonyítja, hogy a jobban felkészült, területileg koncentráltabb technikával jobban ellátott gazdaságok termésátlaga a magasabb. Az üzemek között a lippói tsz 55,6 mázsa, a Szentlőrinci Állami Gazdaság 52,7 mázsa, a felsőszentmártoni tsz 52,5 mázsa, a vejti tsz 50,9 mázsa, a bólyi Kossuth Tsz 49,6 mázsa hektáronkénti eredménnyel voltak a legjobbak. A leggyengébbek pedig a hidasi tsz 19,3 mázsa, az abaligeti 21.3 mázsa, a komlói 21,5 mázsa, a sásdi 26 mázsa és a kőváqószőllősi 27,2 mázsa/hek- tár átlagtermést értek el. Sajnos, a kalászosoknál a kiesés közel 250 millió forint veszteséget hozott az üzemeknek. A megyében 18 búzafajtával dolgoztak az üzemek. Ezek összesített terméseredménye azt bizonyítja, hogy ebben az évben Baranyában legjobban az MV 6-os produkált 46,63, utána a GK Szeged 45,87, a Super Zlatna 45,32, a Száva 43,89, a Libellula 39,09, a Róna 3-as 38,43 mázsa/hektár termésátlaggal. A leggyengébbben fizető búza GKF-2-es volt 32,45 mázsa/hektáronkénti terméseredménnyel. 1979 őszén 66 000 hektár búzavetést kell végezni a megyében. Ebből mintegy 10 000 hektár az állami gazdaságokra, 56 000 hektár a termelő- szövetkezetekre vár. Legfontosabb feladataink: olyan minőségű vetést végezzünk, amivel a lehető legmagasabb termést érhetjük el a legkisebb termésátlag differenciálódással. Alapfeladat az elővetemény gondos megválasztása. Arra kell törekedni, hogy minél kevesebb búzát vessünk búza utón. Lehetőségeink e vonatkozásban végesek. Megítélésünk szerint azonban elérhető az, hogy a búza utáni búzavetés a terület 20 százaléka alá kerüljön. Az elmúlt évben sok volt a kalászos után vetett búza, pl. Magyarszéken, Duna- szekcsőn és Geresdlakon. Ezzel szemben kalászos elővetemény után nem vetett búzát a ko- vácshidai és a vejti, valamint a Bólyi Kombinát. Az előbbieknél jóval a megyei átlag alatt, az utóbbinál magasan afölött alakult a termésátlag. Fontos a vetés idejének a helyes megválasztása. A megyei tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a búzát októberben el kell vetni. Sem a szeptemberi, sem a novemberi vetés termésátlaga nem megfelelő. A szigetvári, a pécsvá- radi, mozsgói és a nagytkozári tsz tavaly későn vetett. Voltak üzemek, ahol még decemberben is vetettek. Termésátlagaik messze a megyei átlag alatt vannak. Csak az időben elvetett búza megy végig a biológiai fejlődés minden szakaszán károsodás nélkül, ami a magas termésátlagok egyik alapja. Az üzemek nagy többsége a talaj makró- és mikroelem- készletének függvényében végzi a talajerő-utánpótlást. Megyei átlagban 394 kilogramm műtrágyát használtak fel az üzemek, amelynek 39 százaléka nitrogén volt, 27 százaléka foszfor és 34 százaléka kálium műtrágya. Az alap- és fejtrágyákon kívül 70 százalékban levéltrágyázóst is végeztek. Ennek kiterjesztését az egész területre javasoljuk. A talajelőkészítés alapelve, hogy a búza megfelelően ülepedett, ap- rómorzsás vetőógyba kerüljön. Az üzemek nagy többsége megfelelő gépekkel, korszerű kapcsolt gépsorokkal rendelkezik. melyekkel mintaszerű talajelőkészítés végezhető. A nagy termésátlagok egyik kulcsa a megfelelő fajtaválaszték és fajta arány. Azt javasoljuk az üzemeknek, hogy 70—80 százalékban kenyérsütésre alkalmas és 20—30 százalékban takarmányozásra alkalmas búzafajtákat vessenek. Javasoljuk továbbá, hogy a korai búzák aránya 60 százalékot tegyen ki az elvetett fajtákból, 40 százalékban középérésű fajtát vessenek és késői fajtákkal ne foglalkozzanak. A korai sütőipari búzák közül az Mv 4-est és a Róna 1, 2, 3-as fajtákat vessék. A középérésű kenyérbúzák közül a Jubilej- naja 50-est, az Mv 5, 6, 7, 8ast, valamint a Partizánka fajtákat ajánljuk. Míg a takarmány- búzák közül a korai érésű GK Szegedet, a Libellula és a Szávát vetni látszik a legcélszerűbbnek a megyében. A felsorolt búzafajták vetőmagjai megfelelő mennyiségben, minőségben és választékban rendelkezésre állnak. Külön figyelmet érdemel a vetőmagvak gondos levizsgálása, a csíráztatási próbák elvégzése és a vetés előtti növényvédelem, a csávázás szakszerű megoldása. A búzatermesztés komplex feladat. E problémakörből csak a legsúlypontosabbakat érintettem itt. Meggyőződésem, hogy csak nagy felelősségtudattal, a termelés összehangolt előkészítésével és a feltételek biztosításával lehet megfelelő eredményt elérni. Biztos vagyok abban, hogy a búzatermesztésben nagy gyakorlatot szerzett üzemi szakemebreink mindent elkövetnek a siker érdekében. Dr. Álló Miklós, a Megyei Tanács mezőgazdasági és élelmezés- ügyi osztályának vezetője Kedvező létszámmal indultak a szakmunkásképző intézetek a z elmúlt tanévben több tanuló végzett a megye általános iskoláiban, mint az ezt megelőző években. Valószínű ennek köszönhető, hogy a szakmunkásképzőkben az idén kedvezőbben alakulta beiskolázottak létszáma, s a szakmák közötti elosztódás is valamivel egyenletesebb az előző évekhez 'képest. Természetesen maradtak divatos szakmák, ahol a túljelentkezés a jellemző, és vannak hiányszakmák, ahol továbbra is probléma a szakember-utánpótlás. Például az építőipari szakmák közül továbbra is hiányszakmának számít a vasbetonszerelői. Az ács-állványozó szakra az idén négy tanulót tudtak beiskolázni, ami bármilyen furcsa, nagy eredménynek számít, hisz évek óta egyetlen tanuló sem végzett ezen a szakon. A tetőfedő szakma viszont végleg „meghalt”, törölték az iskolai keretek között oktatható szakmák listájáról. Érdekesen alakult a gépi megmunkálók létszáma. Míg esztergályosnak 82 tanulót vettek fel, géplakatosnak 61 -et, addig a 15 marós férőhelyre csak 6 tanulót tudtak beiskolázni. Váratlanul népszerű lett a Diesel-mozdony- szerelőj szakma. Évek óta nem tudtak képzést indítani, nem volt jelentkező, még hosszas rábeszélésre sem. Az idén váratlanul 23-an választották ezt a pályát. A divatszakmák között változatlanul első helyen áll az autószerelői, ahová a tervezett 65 férőhelyre végül is 80-at vettek fel. Rangsorban a karosszérialakatos szak következik, 65 elsős kezdte szeptembertől a szakmával való ismerkedést. Az egyre inkább női szakmának számító női fodrászatot az idén több mint negyvenen kezdték el tanulni. A Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakmunkásképző túlteljesítette az idei beiskolázási tervét, összesen 450 tanulót vettek fel, s ebből 340 lány. Míg Pécsett az idén kedvezően alakult a szakmunkásképzésbe jelentkezők -létszáma, addig Komlón változatlanul gondokkal küszködnek. Évente eddig körülbelül 270 tanuló hagyta el valamilyen szakmunkásbizonyítvánnyal a kezében az iskolát, az idén összesen 190 első évesük van. Különösen gond a vájárképzés. A 45 tervezett létszámmal szemben csak 17-en jelentkeztek erre a szakmára. A mezőgazdasági szakmák közül népszerűek a Pécsvára- don oktatott élelmiszeripari szakmák, például húsipari termékgyártó, sörgyártó stb. Továbbra gond az állattenyésztői szakra az elegendő létszám biztosítása. Az idén 33 tanulót vettek fel, ami némi javulást jelent az előző évekhez képest, de korántsem elegendő. Nem is várható jelentősebb javulás, csak abban az esetben, ha megfelelően előkészített szakmai felvilágosító munkát és pályaválasztási szaktanácsadást tartanak szerte a megyében. Jó példa erre az 508-as Szakmunkásképző Intézet. Évek óta beiskolázási gondokkal küszködtek. Az elmúlt évben aztán végigjárták az általános iskolákat, és szülőknek, gyerekeknek pályaválasztási tájékoztatást tartottak (a munkából az egész tantestület kivette részét). Az eredmény: 308 elsős kezdte meg itt az évet, pedig legjobb esetben is csak körülbelül 280-ra számítottak. S. Zs. « A szolgáltató - szolgáltat? Erős szélvihar volt, s mire hazaértünk, az egyik ablaknak vége lett. Nem maradhattunk így éjszakára, másnapra, elindultam hát üveges után nézni. Hétfő lévén fel sem merült bennem, hogy nem találok majd mestert a lakótelepen. Ám egyiktől a másikig autózva be kellett látnom: ez a szolgáltatásfajta különös ágazattá „fejlődött" az idők folyamán. A magánkisiparosok feladták az ipart, maradt a szövetkezet, amely ugyebár hétfőn szabadnapot tart. „Szabad hétfő” — olvastam a táblát az ajtón, s egy — lassan-lassan cinikusnak tetsző plakátot — „Kevesebb is elég". Ez utóbbi ugyan az energiatakarékosságra vonatkozott, az adott helyzetben azonban azt juttatta eszembe — valamiként több kellene a szolgáltató ipartól. Több figyelem, felelősség és mindenekelőtt az, hogy a szolgáltató — szolgáltasson. Mert újabban, tisztelet a kivételnek — a szolgáltatóipar „átment hivatalba”. A Patyolat, az AFIT közli feltételeit, a Gel- ka udvarias mondatfogalmazása sem rejtheti el — vegyem tudomásul, hogy rajta kívül szinte nincs más, akihez fordulhatok. A különböző szakipari munkákra „hivatott" szövetkezetek — ha egyáltalán elfogadják a megrendelést — olyan űrlapokat tesznek elém, amelyben minden jog számukra van fenntartva. Nekem egyetlen marad — fizessek. És aligha csak alkalmi rosszkedvem fogalmaztat lemondóan — ma, valamit elintézni a ház körüli javítanivalóból embert próbáló, időt rabló feladat. Miért? Mert a szolgáltató nem szolgáltat. Esetleg kegyesen vállal — ha van összeköttetésem a bádogoshoz, vízvezeték-szerelőhöz, az autószerelőhöz stb. Különös és egyáltalán nem örvendetes folyamatnak vagyunk tanúi. Miközben ugrásszerűen emelkedik a háztartások gépesítettsége — fölszereltsége —, csökken, illetve nem tart lépést ezzel a szolgáltatások fejlődése. Ma már több mint 250 hűtőszekrény, mosógép, csaknem kétszáz porszívó, hetvennél több személyautó és motorkerékpár, 240—260 televízió, rádió jut minden ezer lakosra — ugyanakkor a javítószolgáltató ipar nagyjában- egészében az 1970-es évek szintjén áll. Amikor még száz- egynéhány hűtőszekrény, 23 gépkocsi, s körülbelül 170 televízió jutott ugyanennyi lakosra. Fejlődött, igaz az állami — szövetkezeti — szektor, ám az aránytalanul nagy mennyiségeket vállaló magánkisipar tovább zsugorodik, kivéve a konjunkturális ágazatokat —az autószerelőt, a karosszéria-lakatost stb. Ez önmagában még nem lenne baj, ha a javító- szolaáltató tevékenyséq az igényekhez idomulna. E helyett azonban az történik, hogy a mennyiségi, a kapacitás-növelést részesítik előnyben — a szervezetet bővítik —, ahelyett, hogy a differenciálódó követelményekhez igazítanák a javítást, a szolgáltatást. Itt van például az autójavítás: az országban az AFIT hatalmas nagyüzemi — tröszti — szervezetet hozott létre. Egy- egy autójavító olyan mint a gyár, ahol sorozatban készülnek a termékek. S mintha ez járt volna a fejükben a tervezőknek: a személygépkocsi-javí- tást is futószalagra szervezték. Nem tagadható — egyes esetekben alkalmas lehet ez a módszer, pontosabban — gazdaságos. Például az állami járműpark egy-egy típuscsaládjának fődarabcserés-felújítás jellegű javítása esetében. Ám a személygépkocsi-ipar kiszámít- hatatlanabbul, tervezhetetle- nebbül terheli az AFIT-műhelye- ket. Azt mondja a szervizes: „Egy istennek sem jönnek akkor az autósok, amikor ráérünk, nézze, most üresek az állások. Máskor meg az utcáig állnak ...” Csakugyan, a szolgáltatásoknak az a „természetrajza", hogy nem lehet mesterségesen öntörvényekhez, rendszerekhez idomítani. A magánautós nem fogja akkor vinni a kocsiját javítóba, ha erre nincs oka — pofonegyszerű ez. Csak- liát a nagy autójavító szervizek futószalag szisztémája a rendszeres, ütemes megrendeléseket tételezné fel. így aztán az is előfordul, hogy tényleg üresek a szervizek, kihasználatlanul áll a géppark — miközben az autójavítás hiányaira, a kiszolgáltatottságra panaszkodunk. A gondok forrása ma már világos: sokkal szerencsésebb lenne az egymással versengő, kis egységekből álló autószervizek hálózata, amely méreteinél, szervezeténél fogva a'kalmazkodhatna az igényekhez. Ráadásul, a kibontakozó verseny azoknak kedvezne, akikért a szervizek tulajdonképpen vannak — o megrendelőknek. De a szolgáltatás nem csupán a gépek javításából áll — az ember tárgyai, használati eszközei között olyanok vannak többségben, amelyek ma már nemigen ígérnek üzletet a javító-iparosnak. Köztudomású, milyen nehéz szert tenni vállalkozóra, aki — ne szégyelljük kimondani — leengedné a gyerek kinőtt nadrágját, kicserélné a rossz cipzárt, rendbehoznó az öregedő bútort. A szövetkezeti szalonok munkavállalója elhúzza a száját, ha kissé viseltes cipőmet az asztalra teszem: meg tudná-e stoppolni, mivel nekem ez a lábbeli még megteszi ... A vízcsap-cserére, az ablakillesztésre, a könyvkötésre —, s hosszan sorolhatnám még a sort — ugyan hol kaphatunk jól dolgozó, szolid árat számító iparost?! Pedig a javító-szolgáltató tevékenység mindinkább tényezője hangulatunknak és magán- háztartásunk költségvetésének. Nem jó gyakorlat az, hogy egyébként kifogástalan tárgyakat kell kidobni azért, mert apró hibájukat képtelenek vagyunk megjavíttatni, mert sokszor többe kerül az utánjárás, mint maga a munka. Szembe kell nézni a világ követelményeivel: amikor az alapanyagok, nyersanyagok ilyen rohamosan drágulnak, amikor gazdaságos felhasználásukhoz nem csupán magánérdekeink fűződnek — nem túlzottan nagy luxus arra „beállni”, hogy javíttatás helyett inkább vásároljunk újat? Másutt, nálunk gazdagabb országokban gyorsan és hatásosan feleltek erre a kérdésre. Reneszánszát éli a szolgáltató ipar, támogatják a javító-tevékenységet, s ennek a kedvező hatásai kézzelfoghatóak. Az NSZK-ban, Angliában a legnagyobb áruházakban hosszú standjuk van a cipészeknek, lakatosoknak, szabóknak: s kiaknázzák a kisiparosok vállalkozókedvét. Nálunk az állam nem kevés pénzzel támogatja a javító-szolgáltató kisipart. De az állami támogatás ellenére, a kialakult szervezet ellentmondásai miatt mégsem tapasztalunk olyan fejlődést, amelyet az igények indokolnának. Viszont tapasztalunk „újításokat”, a szabad hétfőt, a korai zárást, a hatóságosdit. Azt. hogy a szolgáltató mintha elfeledkezne arról, hogy neki az a dolga, hogy szolgáltasson. Matkó István Talajelőkészitő munkálatok a vetéshez a kátolyi tsz földjein Fotó: Proksza L.
