Dunántúli Napló, 1979. szeptember (36. évfolyam, 239-268. szám)
1979-09-23 / 261. szám
DN HÉTVÉGE 9. MŰVÉSZET 1979. SZEPTEMBER 23. Péchy Blanka 85 éves Péchy Blanka 85 éves. Magamban hitetlenkedem, ahogy elnézem, amint ajtót nyit, betessékel. Szeme élénk, tekintete figyelő, mosolyában emberi melegség. íróasztalán levelek, kéziratok. Szobájában a beszűrődő őszeleji fény . lágyan végigsimítja a kedves öreg tárgyakat, bútorokat, s a szoba sarkában, ahol dolgozni szokott, a falat beborító irodalmiművészeti relikviákat, dedikált fényképeket: gazdag, szép és tartalmas élete emlékeit. Tartása szálfaegyenes, ahogyan lép, s ahogyan a fotelban ül, figyelmesen hallgatva a híreket Pécsről. Forgatom a szavakat. Szeretném rrjegúszni „baki" nélkül, de ezt meg gyakorolni kell... Arról kérdezem, hogyan telnek napjai most, jó három évvel a „Beszélni nehéz!" rádióadások megvalósulása után? Rendszeres, kéthetenkénti jelentkezése mennyi elfoglaltságot követel, milyen eredményekkel? Szívesen beszél erről. Hiszen ez tölti ki ideje nagy részét Minden adás után tömegével kapja a leveleket. Pedagógusok és gyerekek; a gyarapodó „Beszélni nehéz!" körök, egyházi személyek, nyugdíjasok és a társadalom legkülönbözőbb rétegeiből sokan tollat ragadnak. Nyelvhelyességi, főleg kiejtési problémákat jeleznek, támogatva azt a mozgalmat, amely az élőbeszéd tisztaságát és polgárjogát kívánja megteremteni, kivívni; és amelynek első ízben megfogalmazott és közreadott programját a hasonló című kötetben Péchy Blankának köszönhetjük. Az eredmények? „Nagyon elégedett vagyok és nagyon elégedetlen'* — mondotta beszélgetés közben. Elégedett, mert a levelek zöme arra utal: kezd közüggyé válni a beszéd kérdése. Azt fájlalja azonban, hogy egyelőre nem olyan közüggyé, melyben részt vállal az egész társadalom. Holott a feladat oly óriási, hogy nem maradhat egy kis lelkes csoport ügye, gondja. A beszéd törvényei mindmáig nincsenek fel. tárva. E törvények ismerete pedig egyként fontos tanárnak, színésznek, riporternek, mindenkinek, akinek kenyere a beszéd. Az érdekeltek nem érzik át, mit nyerhetnek azzal, ha eljutnának a tudatos hangsúlyozásig. Iskolában ezt nem tanítják. Nem is tanították. Ezért állapította meg Kodály Zoltán évtizedekkel" ezelőtt, hogy „végigjárhatjuk a tizenhat iskolát anélkül^ hogy valaha figyelmeztetnének a hibás kiejtésre és megmutatnák a jót..." Ki kell tehát kutatni az élőbeszéd törvényeit. Meg kell te. remteni az általános beszéd- kultúrát. Ehhez országos együttműködés kell. Vita, fontolgatás, lelkes komolyság és az anyanyelv mélységes szeretete — vallja nagy hittel. Kialakult életrendjében talán a rádióadások előkészítésére áldozza legtöbb idejét. A tömegével érkező levelekre írásban válaszolni képtelenség. Egy-egy „Beszélni nehéz!” rádióműsorban mindössze 6 perc áll a rendelkezésére. Melyik levélre válaszoljon itt? Nem kevés fejörést jelent kiválasztani a megfelelőket, hogy ez a műsor érdekes, színes, változatos is legyen. Megkeresve a\ legtömörebb szavakat, harcban a másodpercekért Délutánokat tölt el a rádió munkatársaival, példamondatokra vadászva a lefutott magnósza!a: gok között. Műsoradásaikban Deme László professzor magyarázataival ezekből a mondatokból hangzik el néhány jellegzetesen hibás, rossz nyomatéké példa. És néhány újabb is: megfejteni való feladat a hallgatók számára. Nyaranként egy kis időre elutazik az Akadémia mátrai üdülőjébe, pihenni. De alig várja, hogy visszatérhessen: a munkájához. Júliusban ugyan most más is közbejött. Osztrák —magyar koprodukcióban film készül egy osztrák író családregényéből, amelyik a két világháború között és a hitleri időkben játszódik. A rendező Péchy Blankát kérte fel az egyik szerepre. A főszereplő anyját játssza benne. (A filmet nálunk valószínűleg az eredeti „Apám kicsi alakja" címmel mutatják be majd.) A figurát megszerette, és bár évek óta nem vállalt szerepet, ezúttal szívesen vállalkozott a forgatásra, Budapesten és Bécsben is. Amikor elbúcsúztam, asztalán és körülötte, gondosan összekötött és időrendbe rakott levél kötegeket láttam. Hosszú évtizedek személyes emlékei: beszédes dokumentumok életéről, emberi kapcsolatairól, s magáról a XX. századról. Magánlevelek íróktól, művészektől, a kor neves személyiségeitől. Levelek Magyar Lajostól a frontról, a börtönből; levelek a kínai szovjet követségről, s levelek a húszas és harmincas évek Moszkvájából. Most újraolvasom őket — mondta kicsit elmerengve —, most a múltban élek ... Persze, kikapcsolódásul. íróasztalán ott várják a rádióadások levelei. Várja a munka, amely élete tartalmát jelenti. Kívánjuk, sokáig hallhassuk még vonzó, meghitt és közvetlen hangját. Mindannyiunk hasznára, örömére, s letett alapjain a szép, tiszta, magyar beszéd építésére. Wallinger Endre Arató Károly versei A magas tekepályán Gyerünk a tonzurás fejek fölél Ott arcainkat nem rombolja, oda dörögve nem érnek gonoszkodások kis tarackjai — gyorsuló suhanással föl, sirályszívközelbe, jupiteri kék tekintet alól Célba vehet összehúzott szemmel a kicsiség — kajánkodunk a magas tekepályán: dönthetetlen babákI Orkánban: indulatunkban föl a szerzetest játszó hazugságok fölé! Emeltünk mosoly-kerítést elégszer ellenük — a levetkőztetett szerelmet befagyott tóra vacogó modellnek kitették. Asztalunkhoz telepedve ingóként kezüket dörzsölve figyelték: tusáznak, kaszabolják egymást nézeteink — beásni kellett volna magukat, tüzelni az ellenük lánctalpakon robogó, behemót időre I Incselkedni a Nagy Medvével csillagokkal bújócskázva derítő lenne idefent — Vegyünk teli tüdőre levegőt, leheljünk társak, ármánykodókra: hanyattvágódnak a hazugságok, szétfújódva a panorámán átperdülnek. Tapsok fölött delelő ifjúság fénykötelein lecsúszó akrobaták, feszitünk, feszengünk a porondon, emelt karral egymásra mutatva. Családfő Szegycsontkapun kisiet mellkasomból boszorkányszélbe: pörgő forgalomba, fölberregő ködbuszba ül, fölszáll vele, csukott szemhéjjal figyelem, valahol fejem fölött utazik, onnan libeg integetése, ereszkednek ejtőernyőn szavai, zuhan alá a kinyílt aktatáska, tolifehéren röpülnek gágogó jegyzőkönyvek, pecsétgyűrüzött iratok — magasból kilazult szög: Apa, gyorsulva közelit, függélyesen süvit át horizontot kormozó rémületen — Szemnyitásra földet-érés: halálos lórúgás előtt szétrántott pupillákkal nézem: Anyám és köztem delejezve áll, rezeg kettőnk mágnesterében. Makrisz Zizi rajza A tisztelet iránya a divattal változik. Sőt, a divaton kívül még egy sereg tényező befolyásolja: az érdekszövetségek szövevényes, ám könnyen földeríthető pókhálórendszere például, vagy a könnyebbnek hitt utak csábítása, csillogóbb közelségek célirányos föltűnése, okos és ravasz betájolóképesség, s nem utolsósorban a föltűnés izgalma, önkielégítő nyilvános riszálás, a taps részegítő, a'e gyorsan múló mámora. Én mindent tisztelek, ami van. És hiszek is mindenben, abban is, ami kézzel ugyan nem fogható, szemmel nem látható, egyszerűen csak. van. Mégpedig itt. Itt és mindenütt. Elsősorban és legfőképpen tehát az érzelmekben. Azért, mert az érzelmek nyilvánulnak meg a legnehezebben; nem azért vannak, hogy kifejeződjenek, következésképpen a legkevésbé alkalmasak arra, hogy megvalósítsák önmagukat. Minél elemibb erejűek, annál kevésbé. Szavakkal soha, cselekvésekkel is alig. Nehéz ezt a paradoxont elfogadni, hiszen általában úgy képzeljük, hogy akinek fáj valami, az sírni fog, akit kínoznak, az üvölt, akit öröm ért, az ujjong, ugrál, az égnek lendíti a karját vagy a nyakába csimpaszkodik annak, akit a közelében talál. Akit megpofoznak, attól el is várják, hogy visszarúgjon; akit lekötöznek, annak vicsorítania kell, kapálóznia, s nem föltételezzük róla, hogy ne próbálna szabadulni. Szinte törvényszerűnek gondoljuk, hogy a magányos lélek panaszkodjon, a gyötrődő ember hajtsa a fejét a vállunkra; — s ha nem teszi, ha nem akar megkönnyebbülni: megsértődünk, haragszunk rá," becsapott, nem ezt vártuk tőle. Az érzelmek tehát védtelenné tesznek: — az érző ember kiszolgáltatottá válik... A hallgatás, a csönd, a magány a legfőbb élmény. Csaknem mindenkinek. Az érző embernek. Csak nem tud róla. Nem regisztrálja, nem oszthatja napirendbe, nem egyeztetheti teendőivel. Mert állandóan jelen van. A magány. Nem az egyedüllét — arról szó sincs; o legtöbb ember nincs huzamosabban egyedül! — hanem arról a mindenüvé és mindenkihez magunkkal cipelt szorításról beszélek, mely nem engedi, hogy fölbukjon a mélyből a szó, amely ha fölbukhatna egyszer, megszülethetne és eltalálhatna végre valahová, akkor megtörténne talán a csoda. Aki érez, nem lenne magányos. A fogor. vosnál is, de a szeretője ölében, a kéj pillanatában is, mindig magányos. Az ilyen szótlanságok, ki nem mondott vágyak, meg nem született események boncolása munkák dolga), hanem érzelmi alapon. Mégpedig a fantázia segítségével. Fantázián viszont nem holmi kitalálóképességet értek, hanem épp ellenkezőleg: a különböző események (például a külső és belső történések) KENDE SÁNDOR Szótlanság és törvény írói szenvedély. Nekem szegez- hető azonban a kérdés: hogyan lehet a semmit ábrázolni — ha ugyan semmi az, amiről imént szóltam —, avagy érdemes-e a semmi arra, hogy fölmutassuk? ... Szerintem azonban egyáltalán nem biztos, hogy a művészet dolga föltétlenül az ábrázolás. Inkább a teremtés. Egy öntörvényű világ teremtése. Minden műalkotás egy-egy öntörvényű, külön világ, melyben a művész érzelmileg a maga pártjára állítja a műélvezőt. Nem értelmi eszközökkel (az a vezércikk és a tudományos közötti törvényszerű összefüggések fölfedezését. — A legcsillogóbb „fantáziával" összehordott cselekménysor, bármily izgalmas és meglepő fordulatoktól gazdag: csak magánügy. A legpergőbb story is csak „sztori” marad, ha nem láttatja, hogy azért történt az egész így, mert bizonyos muszójok ezt hozták létre. De mik ezek a muszáiok? — Hát erre kell a fantázia! Hogy ezeknek a kényszerítő hatalmaknak a nyomára bukkanjunk, s talán rájuk is találjunk. Ezeknek az összefüggés-rendszereknek a fölmutatása, érzelmi köz vetítése: azt hiszem, a fantáziával megáldott ember legfőbb írói feladata. ...S ha e feladata teljesítésében egyáltalán segítségére lehet az írónak valami, akkor az a zene. Igen, a zenétől lehet a legtöbbet tanulni. A legtöbb hasznosat. Nem azért, mert amint mondani szokásos, a zene ott kezdődik, ahol a szó már kevés. Ez nem is igaz; — bár tetszetős érv lehetne annak igazolására, hogy az előbbiekben általam megidézett szótlanságok kifejezésére ugyebár mégiscsak adódhatnak művészi eszközök. — Csakhogy én nem erre gondolok most. Én, ha a zenétől tanulok, akkor hasznosat tanulok, így vallottam előbb. Ezt a csúnya szót használom, le merem írni, hogy igenis: hasznosat. Mégpedig pontosan írói, mesterségbeli hasznot! Én nem vagyok zenetudós és nem játszom semmiféle hangszeren. De ahogyan például a nagy szimfóniák fölépülnek, annak megfigyelésével lehet ám igazán megtanulni szerkeszteni! Ahogy a főtémát exponálják, megsejtetik, „bedobják", majd kibontakoztatják, variálják, hogy végül lezárhassák, ami által létrejön a szintézis! A szintézis, ami a legmélyebben áhított cél és eszme. — És ahogy egy-egy születő jellem bemutatkozik ezekben a zeneművekben, és ahogyan e jellemet — meghatározás helyett — százféléi is körbejárják inkább, s ahogy minden, de minden azért történik az előadás alatt, hogy téma és jellem egymást segítse megvalósulni (amit az irodalomban tartalom és forma egységének szokás hívni): ilyen plasztikusan sehol másutt nem "tudom megfigyelni. Sem ilyen plasztikusan, érzékelhetően és nyilvánvalóan, sem ennyire folyamatában. És ami a legfontosabb: — a törvényszerűség érzékelhetősé- ge. Mert egy-egy hangjegyhez nem illeszthető találomra valami akármilyen másik. A hangok egymásrautaltságának szigorú törvényei vannak: — ez a szigorúság viszont nem bénítja a szerző fantáziáját, hanem erőkifejtésre készteti. Ez ad a mondandójának hitelt. Az erőlködés és a fantázia dialógusa fejezi ki a törvényt. S fejezi ki azt, hogy megvalósítható. Mert él. Más nem valósulhat meg. És másképp sem. t
