Dunántúli Napló, 1979. szeptember (36. évfolyam, 239-268. szám)

1979-09-09 / 247. szám

1979. SZEPTEMBER 9.

TÁRSADALOMPOLITIKA

DN HÉTVÉGE 5.

A Magyar Gyógypedagógusok Egyesülete Vili. országos konferenciáját június 21—23-ig tartották Pécsett A tanácskozás megnyitó előadását Aczél György elvtárs, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Minisztertanács elnökhelyettese, a nemzetközi gyermekév magyar nemzeti bizottságának elnöke tartotta A gyermekév nemzetközi jelentősége és hazai teendőink címmel. Az előadást a gyorsírói jegyzőkönyv alapján kivonatosan közöljük.

Aczél György:

Bizalom az emberben, az ember nevelhetőségében

Természetismeret óra a Kisegítő Iskolán

A magyar gyógypedagógusok konferenciája kapcsolódik a nemzetközi gyermekév hazai tanácskozásaihoz. Érthető hát, ha a gyermekév magyar nemzeti bizottsága a megszokott kérdé. seknél tágabb körre is szeretné felhívni a figyelmet. Olyan tényekre, amelyek segítik megérteni saját munkánk értelmét és célját a világ ellentmondásos folyamataiban. Ezek ugyan eddig sem voltak ismeretlenek előttünk, de talán nem tudatosodtak eléggé széles körben. Mindenekelőtt azt kell látnunk, hogy a világ jelentős részén a gyerekek többségét az a veszély fenyegeti, hogy nem érik meg a tizedik életévüket sem. A világ nagy részén úgy élnek a gyermekek, hogy nem tudják, milyen országban, milyen földrészen születtek, és az 'emberiség, minden megszerzett tudása, minden öröme elzárva marad előttük, sőt a biológiai létezéshez szükséges minimuj- mot sem kapják meg.

Rá kejl irányítanunk a figyelmet arra, hogy ez ellen csak nemzetközi összefogással lehet tenni valamit. Megdöbbentő, hogy miközben az ENSZ csupán 200 millió dollárt szavazott meg a gyermekév céljaira, a nehéz helyzetben élő gyermekek egészségügyi, szociális és egyéb gondozására, a világon jelenleg napi egymilliárd dollárt költenek fegyverekre.

Látni kell azonban azt is, hogy a gondokat nem lehet a gazdaságilag legfejlettebb tőkés országok példáját követve megoldani. Ezekben az országokban a nemzeti jövedelem jóval magasabb, mint nálunk, ugyanakkor olyan problémáik is vannak, hogy például heroinéhséggel születnek csecsemők. A jólét árnyékában ott vannak az alapvető létfeltételek, az emberi méltóság és megbecsülés nélkül élő vendégmunkások, a társadalom perifériáin tengődő emberek gyermekei is. Az anyagi jómód önmagában nem teheti boldoggá az emberek életét, ha nincsenek követni érdemes társadalmi, közösségi célok, nagy nemzeti és nemzetközi törekvések.

Jól gazdálkodni az ember alkotó energiáival

Megvannak persze nekünk is a saját gyengeségeink, fogyatékosságaink. Nem elégedhetünk meg azzal, hogy Magyar- országon nem olyan rossz a helyzet, mint sok más országban, vagy mint tegnap volt mi- nálunk. Élesebben, őszintébben kell rávilágítanunk saját gondjainkra, — beleértve szakmai, hivatásbeli gondjainkat is.

Kezdjük megtanulni, hogyan lehet az embert kiszolgáló gépeket, berendezéseket, úgy használni, hogy azok „képességeik” legjavát adják. Azt is megtanuljuk, hogyan kell gazdálkodnunk a javakkal, az energiával, a vízzel, a tiszta levegővel. Úgy gondolom, az eddigieknél behatóbban kell foglalkoznunk azzal, hogy miként gazdálkodjunk az ember alkotó energiáival, hogyan neveljünk olyan generációt, amelynek természetes lételeme a közösségi cselekvés, és amelynek második anyanyelve az alkotás. Annál is inkább, mert ez az egyén érdeke is, hiszen az értelmes szellemi és fizikai tevékenységnek «gyaránt jellemzője, hogy aki

többet nyújt belőle a közösségnek, az maga is gazdagabbá válik.

A szocialista forradalom, a tudományos és technikai fejlődés, minden vonatkozásában szétfeszíti a régi, megszokott kereteket, új igényeket ébreszt. Nélkülözhetetlen azonban, hogy eközben a régi értékeket megőrizve, újakkal ötvözve új hagyományokat teremtsünk. Az ismeretek, az emberi élet lehetőségei állandó bővülésével az oktatás, a nevelés, az iskola, kulcsszerepet játszik jövendő fejlődésünk, egész életünk alakulásában.

Jelene, de még inkább jövője, az egyik legnagyobb horderejű társadalmi és politikai kérdés. A szocializmus — többek között éppen az oktatás és a nevelés erejével — nyit utat ahhoz a fejlettségi szinthez, ahol a közösség és az egyén érdekeinek összhangja alapján kinek-kinek szabadon kibontakozhatnak a képességei, ahol mindenki megtalálja a megfelelő társadalmi szerepet, amely az egyén számára joggal tűnhet főszerepnek; ahol tehát senki nem érzi és tekinti magát mellőzött és oktalanul háttérbe szorított statisztának.

Meggyőződésem, hogy aki a nevelés és az oktatás feladatát vállalja, szép és nehéz hivatást vállal. Megkopott közhelyeket szoktunk erről mondani. De bonyolult társadalmi feladatokat csak bonyolult helyzetekben is cselekedni képes, felelősség- tudattal biró, közösségi emberek tudnak megoldani, dolgozzanak bár munkapadnál vagy legyenek akadémikusok.

Nevelésügyünk sikere elsősorban a pedagógusokon múlik. Rajtuk, akik ma még gyakran teremhiánnyal és zsúfolt osztályokkal, gyönge tárgyi feltételekkel és sok-sok fölösleges teherrel küszködnek.

Aki igazi nevelő-pedagógus, ilyen körülmények között is ele. get tesz a tantervi követelményeknek, sőt azt is érti és tudja, hogy mind magasabb színvonalon kell dolgoznia. Ma szí- vósabb, következetesebb, állha- tatosabb munkára van szükség. A pedagógusoknak látniuk és érteniük kell, hogy az utánuk következő nemzedékek élettapasztalata más, mint a miénk. Érteniük kell ezt a másfajta gondolkodást, az új válaszútokat vagy éppen téveszméket Mert a fiatalok azt kérik számon a valóságtól — néha túlzó, de tettre kész türelmetlenséggel —, ami nekünk talán olykor a megszokottság, olykor a megtett út miatt érthető. Támogatnunk kell a fiatalok körében az őszinte közösségi, szocialista törekvéseket. Amilyen romboló hatása van egy kézlegyintésnek, olyan erőt adhat egy bátorító szó, a megértés, a cselekvő részvétel jó szándékú terveik megvalósításában. Nem vakfegyelemre van szükség, ön. magunkban kell magasra emelni a mércét. Nem parancsot végrehajtó élő gépek kellenek, hanem minden helyzetben gondolkodó és okosan cselekvő, a közösség érdekeit méltányoló emberek. A jó fegyelem a mi társadalmunkban a demokratikus fegyelemmel egyenlő. Meg kell teremteni tehát a lehetőségeket ahhoz, hogy a demok. rácia és a fegyelem kiegészítsék egymást.

Prédikáció helyett közös cselekvést

A szocialista társadalomban nélkülözhetetlen közösségi ember nevelése jórészt a pedagógusokon, személyes példamutatósukon is múlik. Hiszem, hogy a mi társadalmunk megtaníthatja a fiatalokat arra, hogyan cselekedhetnek egyszerre a maguk és a közösség javára, s főként arra nevelheti őket, hogy tetteik sohase csorbítsák a közösség érdekeit.

Engedjék meg, hogy felidézzek egy sokat vitatott, sokszor félreértett nagy pedagógust, Makarenkót A makarenkói tanítás időszerűségét vallom, mert ő az egyén fejlesztéséről szólva az egymást kiegészítő társak, azaz a közösség teljességéről beszélt.

Vallom azért is, mert pedagógusként képes volt kora szovjet társadalmának követelményeit a gyakorlatban, a nevelés követelményeiként érvényesíteni. Egyesek ma úgy vélik, hogy Makarenkót el lehet felejteni, pedig aki elfordul tőle, az elveti a szocialista pedagógia első és legfontosabb rendező elvét, a közösségben, a közösségért nevelés elvét, ezt a minden korábbinál korszerűbb, hozzánk legközelebb álló pedagógiai tanítást. Van, aki idejétmúltnak, s van, aki korainak tartja Makarenko fellépését. De lehet-e korai a közösségre nevelés, a közösségi elvnek és gyakorlatnak az érvényesítése? Vagy lehet-e idejétmúlt Makarenko nevelése, gyakorlata és elmélete, ha az a társadalom fejlesztésére mozgósít? Mi tehát azt a Makarenkót tartjuk példaképnek, aki a fiatalok ak. tív közreműködésével — a ver- balizmus, a prédikáció mellőzésével — megteremtette a közösséget, amelyben mindenki

olyanná formálja önmagát,

hogy minél többet adjon a társadalom és a saját kisebb közössége számára. Ezt átvenni, megtanulni tőle, s alkalmazni elodázhatatlan feladata iskola- rendszerünknek és nemcsak annak.

A szocialista peddgógia másik alapfeltétele, hogy az ember alakulásában — szélsőséges kivételektől- eltekintve — a környezet játssza a döntő szerepet. Vitatjuk és tagadjuk az antropológiai pesszimizmust az abszolút genetikai de- termináltság tételét. Az örökletes tényezők szerepe ugyan nyilvánvaló, de nem kizárólagos, mivel a társadalmi környezet dönti el, hogy bizonyos adottságok milyen feltételek között bontakoznak ki.

Megértünk már olyan időszakokat, amikor az emberi ösztönök pusztításban törtek ki, és átéltünk olyan korszakot is, amelyben ezek közösséget építő energiákká váltak. A pesz- szimista pedagógus olyan eszközökhöz folyamodhat, amelyekkel emberi életeket tehet tönkre. Még a legnehezebb, a pedagógust leginkább próbára tevő szélsőséges esetekben sem mondhatjuk azt, hogy nem felelünk az egyénért. A pedagógiai optimizmust egyetlen nevelő sem nélkülözheti.

Akik kilógnak a sorból

E nélkül az optimizmus nélkül pedagógust, különösen gyógypedagógust nem tudok elképzelni. Nagy és nemes hivatást vállal, aki testi vagy szellemi fogyatékosokat oktat, nevel. Különösen a határeseteket képviselő gyermekek növelik munkájának felelősségét, hiszen a hivatás legnehezebb pályaszakaszain a gyógyítás és a nevelés együttes feladatát kell megoldaniok, A gyógypedagógiai munka célja épp az, hogy a társadalom teljes értékű tagjává tegye a gyógyítókorrekciós nevelésre szoruló gyermekeket. Nem kiemelni sze. retném itt a gyógypedagógusok társadalmát, hanem inkább jobban összekötni a többi pedagógussal és a társadalom egészével.

Felvetődött bennem is, miért különböztetjük meg nevükben is a korrekciós nevelést végző iskoláinkat, miért hagyjuk, hogy ezek a gyerekek megbélyegző végbizonyítvánnyal lépjenek szakmunkásképző iskolákba vagy az életbe. Miért ne segíthetnénk azzal is a gye. rekek társadalomba való bekapcsolódását, hogy nem gyógypedagógiai vagy kisegítő iskolának nevezzük ezeket az intézményeket? Sokan vitatják, értelmezik és félreértelmezik a gyógypedagógia helyét, illetékességi körét. Ha az iskolát

nemcsak oktatási, hanem nevelési intézménynek is tekintjük, amelynek döntő szerepe van az egyének szocializációjában — s ennek kell tekintenünk, mert másnak nem is tekinthetjük —, akkor a gyógy- és a „normál” pedagógia határait nem vonhatjuk meg mereven. Fel kell lépnünk -a kétféle nevelési intézmény közti munka- megosztás olyan értelmezése, illetve ennek olyan gyakorlati megnyilvánulásai ellen, amikor a nehezen nevelhető, az ingerszegény környezetből származó, a családi környezet miatt fejlődésükben visszamaradt, de valójában egészséges és teljesértékű gyermekek nevelésének feladatát egyszerűen a gyógypedagógia hatáskörébe utalják.

A gyermek elkülönített szervezeti keretek között történő nevelése bizonyos esetekben természetesen indokolt és szükséges. Nyilvánvaló, hogy a fiziológiai defektusokkal terhelt gyermekek nevelését és képzését speciális intézményekben kell megoldani. A normálisan képezhető, de nehezen nevelhető, az iskolai szituációba egykönnyen beilleszkedni nem tudó, lassabban fejlődő gyermekek tízezres tömegének nevelését azonban „rendes" iskola keretei között kell megoldani, mindenkor gondosan elkerülve a gyermek hátrányainak, gyengeségeinek nyílt hangoztatását, a megbélyegzést.

Nem lehet nehezen nevelhetnek bélyegezni azt a gyereket, aki valami miatt kilóg a sorból. Annál kevésbé, mivel társadalmunk fejlődése növelni fogja az úgynevezett nevelési határesetek számát. Az emberekkel szembeni igények minden vonatkozásban növekedni fogank, s közben fogynak azok a munkakörök, amelyekben az alapozó iskolát el nem végzett gyerekek elhelyezkedhetnének.

Természetesen az eltérő társadalmi körülmények, adottságok következtében másként kezdi az iskolát egy tanyai gyerek, másként egy állami gondozott vagy gyámügyi felügyelet alatt álló fiatal, mint egy jó anyagi körülményekkel, s a kultúra értékeivel rendelkező, kiegyensúlyozott csalód gyereke. De merem állítani, hogy az állami gondozottak között ugyanannyi a tehetséges gyerek, mint a szociális és műveltségi hátrányok nélküli családokban. Csak más az útra- való, amivel a tanulásnak, az életnek nekivágnak. A társadalmi igazságérzet azt kívánja, hogy mind egyenlőbb feltételeket nyújtsunk a gyerekeknek. Szemléletváltozásra van szükség, hiszen a normálisan, de lassabban képezhető gyerekek csaknem tizenhét százaléka nem végzi el tizennégy éves koráig évveszteség nélkül az általános iskolát, s évente mintegy harmincezer fiatal ismétli meg az általános iskola valamelyik osztályát bukás, osztályozatlan- ság és egyéb okok miatt. Jelenlegi gyakorlatunkban a fő gond, hogy minden erőfeszítésünk ellenére sem tudjuk megadni a lehetséges és elvárható segítséget az átlagtól elmaradóknak.

Nem lehetünk elégedettek az iskolai értékelési rendszerrel sem. Túl merev szempontok szerint kategorizál. Nem alakultak ki a tudás mérésének azok a módszerei, amelyeket jó lelkiismerettel elfogadhatnánk. Még kevésbé alakultak ki azok a módszerek, amelyekkel az embert és annak fejlődési lehetőségeit is meg lehet ítélni.

Mi az iskolában még mindig tantárgyakat tanítunk, és nem az egész emberre hatunk, hogy tudása megfelelő jellemmel, elkötelezettséggel párosuljon. Persze nem szeretném, ha félreértenének, a tantárgyak igényes tanítása roppant fontos, jó nevelés színvonalas iskolai oktatás nélkül elképzelhetetlen.

„A legcsekélyebb ember is teljes lehet...”

Ember sikerélmény nélkül nem létezhet. Lehet a gyerek kiváló tehetség és lehet siket, gyengénlátó is. De ha nem kap igazolást léte értelméről, számára nincs normális emberi élet. Nincs ember, akitől ezt az igazolást el lehetne vitatni, legyen bár minden szerve ép. Érthető hát, ha kiváltképpen szükségük van erre a testileg, szellemileg fogyatékosoknak.

A gyermekből még minden lehet. Rosszul tesszük, ha be- skatulyózzuk, ha egyformára nyesegetjük őket.

A „nevelő iskolává" formálódás folyamatában az első lépés az, hogy a pedagógusok türelmesebben, megértőbben tettre készebben reagáljanak a gyermekek adottságainak, otthonról hozott különbségeikre: hogy maga az intézmény, az iskola is megértőén kezelje a hátrányos helyzetet.

A gyógypedagógiában sem pótolhatja semmi sem a közösséget, amelynek szervesen kell kapcsolódnia más, úgynevezett „normális” közösségekhez, mert ezzel segítheti a sérültek fejlődését. Ennek jegyében kell megvizsgálni a gyógyító-nevelő, a rehabilitáló nevelés kérdéseit, és éppen a mezsgyehatárok pontosabb kijelölésével vagy rugalmasabbá tételével, az átmenet megköny. nyítésével, tisztán a kényes pontokat.

Az ehhez szükséges optimizmust talán az a goethei gondolat adhatja, miszerint „a legcsekélyebb ember is teljes lehet, teljes annyiban, amennyiben eljut saját lehetőségeinek csúcsára.” És ez minden emberre érvényes.