Dunántúli Napló, 1979. szeptember (36. évfolyam, 239-268. szám)
1979-09-24 / 262. szám
A kiállítási anyag néhány jellegzetes darabja. Sajnos csak kicsiben és fekete-fehérben ... Panyik István felvételei Dél-Dunántúl néprajzi kincsei bemutatkoznak Londonban A Royal Geographical Society rendezi meg Panyik István pécsi fotóművész szigetországbeli tárlatát m IL I > Tervezőművész a butikban Ruha? lUlüuészet? Jelmez! Csárdáskirálynő most, és 13 évvel ezelőtt Sas réti séta Az egyszeri vadász csodaszarvast akart lőni Nem szégyellem a gyakori fölszisszenést. Ilyesmit a tárlatlátogató is csak ritkán láthat. És ha ilyen helyzetbe kerül, mint most én, mi mást mondhat, mint hogy szédítően szép ... Hetvenszer száz centiméteres méretű, asztallapnyi színes fotókat „lapozgatunk": Panyik István pécsi fotóművész október 2-án, Londonban megnyíló kiállításának anyagát. A Pécsi Tervező Vállalatnál dolgozó fotóművész, akinek — feleségével együtt — már több sikeres fotóalbuma jelent meg, illetve vár megjelenésre, ezúttal az angol Royal Geographical Societytől (Királyi Földrajzi Társaság) kapott meghívást kiállítás megrendezésére a társaság londoni székházának reprezentatív kupolacsarnokában. A Kulturális Kapééölatok Intézete szervezésében nyolc hétig nyitva tartó tárlatot dr. Bánlaki György, a Magyar Nép- köztársaság londoni nagykövetségének sajtóattaséja nyitja meg. Panyik István, aki maga is részt vesz a tárlatnyitón, elmondta, hogy a tematikus anyag előkészítésében szakértőként részt vett a PTV Ybl- díjas építésze, Szigetvári János, a népi építészet kiváló ismerője. A kiállítás anyaga három fő részből áll. Az első rész bemutatja Baranya rekonstruált vidéki középkori templomait és a bólyi, valamint a szajki népi kálváriákat. A második fő rész átfogó képet ad Baranya és Somogy népi építészetéről, a védett falusi lakóházakról, falumúzeumokról, tájházakról és a fakazettás, festett templomokról. A harmadik, befejező rész néhány jellegzetes népi kismesterséget örökít meg. Ilyenek: a bólyi mézeska lácsos és gyertyaöntő mester színpompás műhelye, az ófalui faesztergályos, az idős szilágyi ácsmester műhelye. Mindezt tájképek teszik teljessé. A kiállítást rendező nagymúltú földrajzi társaság székháza egyébként London központi részében, a Hyde Park mellett, a British Múzeum természetrajzi szárnya és a Viktória- Albert Múzeum szomszédságában található. A Royal Geographical Society szervezte meg — többek között — 1953-ban azt az emlékezetes expedíciót, amelynek keretében leniing és Hillary először jutott fel a Mount Everest csúcsára. A vidéki népi műemlékek megóvása különben Angliában is napirenden lévő téma. A mostani tárlatról beszélgetve Panyik István elutazása előtt elmondta még, hogy a meghívás nem pusztán egyéni érdem, hanem a hazai népi műemlékek megóvása érdekében végzett tervezői és helyre- állítási munka elismerése is. Ez a tárlat jó alkalom arra, hogy a hagyományőrző Angliában bemutassuk eredményeinket a népi műemlékvédelem terén. Fontos ez, hiszen köztudott, hogy az angolszász országok közvéleménye még ma is milyen hiányosan tájékozott hazánkról. Budapesten, a Kulturális Kapcsolatok Intézetének illetékesei a kiállítás anyagának megtekintése után elhatározták, hogy ezt a száz darabból álló, impozáns képsort más országokban is bemutatják. Az Országos Műemléki Felügyelőség az anyag bemutatását novemberre tervezi a Budai várban lévő székházában. Pécsi bemutatóra eddig nem érkezett meghívás. B. K. ... kellene ma éjjel egy kis hacáré, hacacáré... — énekli Voith Ági a rádióban, de mi sajnos elkéstünk. A hacacáré- nak vége, az éjszaka még talán javában legénykedő szarvasbika kiterítve fekszik a sasréti vadászkastély udvarán. Szájában ott a tölgyfalevél, amit az elejtett nemes vad iránti tiszteletül, az utolsó harapásként már a vadászok adtak néki. Jóllehet nem egy kapitális példány, azért van miért körbecsodálni: az egyik agancsszáron nyoma sincs a jég- és a szemágnak. Nem fejlődtek ki. E rendellenesség miatt ritkaságszámba megy. És létezik-e olyan vadász, aki ne olyan bikát vagy disznót szeretne lőni, amelyik vagy hatalmas, vagy más okból különleges? Aligha. De a többségük csak akkor ad hangot e jól titkolt vágyónak, ha már el is ejtette a párját ritkító vadat. Persze kivételek akadnak. Megfordult már Sasréten olyan vadász is, aki kerek-perec kijelentette: ő csak olyan bikát akar lőni, aminek az egész világon csodájára járnak... A kis szerény! Mentségéül szolgáljon, hogy olyan gyorsan rukkolt elő kérésével — alig szállt ki az autójából —, hogy a vadászoknak idejük sem volt felvilágosítani: ilyen csodabikák Sasréten is jó, ha minden 15—20 évben akadnak. A legszebb és legnagyobb trófea viselőjét 1955-ben lőtték ki. Ezt az agancsot ma is jegyzik a világranglistán. Azóta — három-négy évvel ezelőtt — egyetlen olyan bikát ejtettek el, ami súlyban és szépségben is megközelítette az 1955-ös, 13 kilogrammon felüli agancsot. Ma azt mondják a mecseki erdők hivatásos vadászai, hogy a szarvasállomány jó közepes minőségű. Nem lebecsülendő ez a közepes minősítés, már csak azért sem, mivel itt Sasrét környékén csak a század- forduló eleje óta, élnek szarvasok. Bevándorlóként érkeztek, s megkedvelték környéket. Sast viszont — a^jjről elkeresztelték ezt a vidéket, tán még a századforduló előtt itt élők sem láttak ... A fűrésztelep gépei között ácsorgó szarvastehenet viszont már kettőt is. Mindkettőt megsebezték, és a sebzést jelezték a sasréti vadásznak, Kiss Kornélnak, aki vérebbel indult a keresésükre. Mindkét állat a fűrésztelepre menekült, itt kapták meg a kegyelemlövést... Persze ezek a történetek nem számítanak vérbeli vadászélményeknek. Sokkal izgalmasabb, mondja Kiss Kornél, ha az ember márciusban szalonkahúzásra indul és szembetalálkozik az igazán golyóérett Nagy Kannal. S ilyenkor mit lehet tenni?! Rosszabb esetben csak átélni a meglövését. Ám az csak természetes, hogy igazi vadászembernél teljesen „véletlenül”, de ilyenkor is van gyöngygo-» lyó ... Kora délutánra jár az idő, a hajnalban lőtt szarvasbika feje az üstben — lefőzik róla a húst, gondosan megtisztítják. A vadászok már a délutáni útra készülnek... T. É. Mi jut eszünkbe egy ruháról? — Az utcán minden, ami bennünk él; régi szeretők kékjei, suhanó fodrok, amint éppen elutasítanának, átvitatkozott éjszakák, melyeknek ruháiból akkor is érezzük a cigarettafüstöt, hogyha nem érezzük. De a színi művészetben az emlékeinknek találkozniuk kell az író emlékeivel. A drámai gondolat, a játék szelleme keres minket és ott a ruháról többnyire az álmunk jut eszünkbe, amit a jelmeztervező a színekbe, hajtásokba beleálmodott a rajzasztalon. És mert az álmok nem hazudnak, nem hoygdhatnak, a jelmeztervező is >«jypn művész, aki régenvolt, je,lenvolt, sosemvolt álmainkat belénkvarázsol- ja. Október 6-ától a Csárdáskirálynő minden előadásán Fekete Mária lesz* a3jíécsi közönség kézvezetője, é5 ¥zép dallamok, a szórakoztató*; gondokat könnyítő történet ^előadásain. Azt mondja most: — Ha Arisztotelész élne, láthatná a művészet képtelen tréfáit! Hiszen én kétszer lépek ugyanabba a folyóba; itt kezdtem a pályámat, és most, tizenhárom év utón ugyanazzal a darabbal, ugyanabban a városban mutatkozom be a közönségnek. Meg magamnak is, mer jó lesz majd látnom, mit adott a közben elfutott tizenhárom esztendő. Arisztotelészt citálni, újságírói színezés is lehet, de Arisztotelészre Fekete Mária csak úgy hivatkozik, mint a korszerű pszichológia tételeire, vagy a köz- gazdasági háttérre. Egyáltalán; zavarbaejtő, hogy egy szép fog^ lalkozású és szép nő magas érzelmi kultúrája mellé magas értelmi kultúra is párosul. Zavarbaejtő, mert aki az egzaltált művészekben hisz, az meglepődik a nem egzaltált Fekete Mán MACHHCYUITÖ Dedikált festmények egy mohácsi lakásban Szabadkozik, hogy felkerestük. Szerinte ozok a festmények, akvarellek, amelyek o tulajdonában vannak, talán nem is olyan értékesek: aztán mégis, az otthoni környezetben feloldódik, végigkísér a szobákon, egy-egy kép előtt elidőz s szavai nyomán megélénkülnek évekkel ezelőtti találkozások, a művésszel történt beszélgetés emlékképei. N. T. tizennégy éve él Mohácson, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem kíséri figyelemmel a hazai festészet irányvonalát. Bizonyságul képzőművészeti lexikonok és különböző képzőművészeti kiadványok sokaságát mutatja a könyvespolcon. — Alapszakmáját tekintve felszogáló. Mégis minek köszönheti, hogy érdeklődési köre a festészet irányába tolódott? — Apám, Nagy Sándor festőművész. Talán az ő hatására kezdtem a képek gyűjtésébe. Az elsőt tőle koptam még 1966-ban. Ott függ a sarokban, mecseknádasdi falurészlet. De mégis, valahogy a legnagyobb hatással Bernáth Aurél volt rám, akivel két ízben is találkoztam. Az az ak- varell az ő munkája. Nagyra becsülöm Kolbe Mihály Csárda című képét, amit sikerült megszereznem, hiszen a munkahelyemet ábrázolja. Körbe tekintek a szobában; Csendélet Somogyi Somától, Fabók Gyula zománcképei, Imre Zsigmond csendélete, a kályha mellett egy portré Czó- bel Bélától, amott Moldován István Gyöngyházszínek című képe, Kiovini Ferenctől a Magyar gulya, Mohácsi Regős Ferenc grafikái, és egy Szász Endre-kép. — Egy alkalommal Győrben jártam, és a szálloda előtt egy nagy nyugati kocsi ,állt. A reception tudtam meg, hogy Szász Endre is a hotelban tartózkodik. Órákon át beszélgettünk és akkor rajzolta nekem ezt a grafikát, amit dedikált is. Számomra az jelenti a nagy élményt, ha a művésszel személyesen találkozhatok, tehát az emberi kapcsolatok érintenek meg leginkább a festményben vagy a rajzban pedig tovább élnek az emlékek. Esténként, ha erre időt szakíthatok, leülök a képek elé, és ilyenkor érzem igazán nyugodtnak magam. S. GY. ria szuggesztív hatású, nagy áttételekre képes jelmezein. Persze kissé a művészeti tapasztalatok kincsesháza gyűlt már ösz- sze benne: — Mi voltunk az Iparművészeti Főiskolán az első jelmez- tervező osztály, akik nem a textilművészet, hanem a festészet felől közelítettük a jelmezt. Különbség! Meg nehezebb is. Pályakezdéskor, az 1966-os pécsi Csárdáskirálynő előadáson még szenvedtem a ruha öncélúságá- tól. Most már belátom, hogy aki ezt a műfajt igényli, az a jelmezt nem a színpadi-drámai összkép részeként, hanem önmagában is5 szépnek akarja látni, Legyení — mondom most. Közben persze 8 évig voltam a filmgyárban, és nyelvtudáfom révén a \ 'legtöbb nemzetközi kooprodukeióban én terveztem a ruhákatJáAztán mégis csak a színi mű^élftet legszebb, legkockázatosabb műfaja, a színház vonzott — Békéscsabára! Most Miskolcon vagyok, az ottani Nemzeti Színháznál, de terveztem sok kaposvári, debreceni, szolnoki prózai, meq debreceni operaelőadáshoz is jelmezeket. Aztán meg állandó kiállító a Práqai Nemzetközi Quadrien- nálén, az Újvidéki Tárlaton, a Miskolci Biennálén. így nemcsak a filmkockák vitték el művészetét a nagyvilágba. Most, a pályakezdés színházába történt visszatéréskor, a vendégtervező Fekete Máriától kérdezgettünk egy s mást: — Ki a legnagyobb modern magyar lestő? — Kondor Béla. Ő ábrázoljc mai életünk filozófiáját. — A mindennapok jelmeze; az utcai, az otthoni ruha? — Sajnos, ma olyan gyorsan változik a divat, hogy egy-egy irányzat nem bonthatja ki minden változatát. — Mit szól a farmermozgalomhoz? — Pszichológiai ellentmondásnak tartom. Minden fiatal azt hangoztatja, hogy egyéniség, de a külsejük csupa uniformis. A kérdés érdekessége, hogy Fekete Mária elvállalta egy pesti butik tervezői feladatait. Ö, aki főiskolás kora óta karácsonyfának érzi magát, ha rúzst fest a szájára, ha klipszet rak a fülébe, aki jelmezeinek, jelmezterveinek nemzetközi hírén túl elismert qrafikusművész — például a Helikon, maid az Európa Könyvkiadó Gil Bias kötetében húsz csodálatos grafikája jelent meg I — Nos, ő most egyensúlyoz a művészet és az utca jelmeze között. Egy jelmez- tervezőnek ebben az egyensúlyozásban is művésznek kell lennie. És hátha szebbek lesznek az asszonyok, amikor majd szembe jönnek velünk! Földessy Dénes
