Dunántúli Napló, 1979. szeptember (36. évfolyam, 239-268. szám)
1979-09-13 / 251. szám
e Dunántúli napló 1979. szeptember 13., csütörtök Erdélyben, Farkaslaka (Lupeni) temetőjében áll Tamási Áron síremléke, A mintegy három és fél méter magas emlékművet Szervátiusz Jenő szobrászművész készítette. Látogatás abaligeti fiataloknál Második otthonuk a klub Esőben csak „védőfelszerelésben" lehet megközelíteni az abaligeti ifjúsági házat. A domboldalról lezúduló homok iszap formájában vastagon megüli a mélyen fekvő járdát. És ha a pocsolyákat a távolugrók át is szelik, biztos, hogy a sártól nem menekülnek. Mi még gyanútlanul nyári cipőben érkeztünk, de végül is nem futamodtunk meg. Nemcsak azért, mert az ifjúsági klub tavaly elnyerte az aranykoszorús minősítést, hanem mert hallomásból úgy tudtuk, a cím mögött valóban baráti közösség „húzódik meg”, és igaz, hogy a klubok általában ősztől tavaszig működnek, azért úgy gondoltuk, vesszük a bátorságot egy nyár végi „rajtaütéshez”. Először két sráccal találkoztunk. A bemutatkozásnál kiderült, hogy egyikük maga a klubvezető és a ház igazgatója, Papp Tamás. A klubszobába betessékelve minket, a félhomályból nyolc—tíz gyerek pattan fel. Éppen csak a tv-t kapcsolják ki. Papp Tamás mentegetőzve mutat a csupasz falakra. Valamilyen tanfolyamhoz adták kölcsön a termet, és ezért szedték le a díszítéseket. Szereti a klubozást, már ötödik éve hivatása. Minden keddre és péntekre programot eszel ki a tagoknak, de azok a hét többi napján is bejárnak. Van, hogy harmincötén, de a „mag" 15—25 fiatal. Több lány is tartozik közéjük, omi elég ritkaság, hiszen falun még ma sem a legnagyobb divat lányoknak klubba járni. Tiltják a szülők . . . Abaliget világtól elzárt község — szólal meg hirtelen a másik fiú, Studi István. Értetlenkedve nézek rá, de nem késik a magyarázattal. Abaliget—Pécs 20 km, amit a busz egy óra alatt tesz meg. Ő pl. negyedik éve minden nap a hajnali 4.40-es járattal indul, hogy beérjen a munkahelyére. Autószerelő a Mecseki Erdő- gazdaságnál. Nincs választék a menetrendben. Az utolsó busz délután 5-kor elindul Pécsről, és aki lemarad, az egy vicinálissal döcöghet haza éjjel. — Ezért is van az, hogy olyan jól összejöttünk itt a klubban. Mert vágyunk a szórakozásra, kikapcsolódásra — mondja István. Pár perc különbséggel két derékig érő gyerek trappol be. Itt találkozunk akkor is, ha nem maradunk bent, világosítanak fel. Még nem klubtagok, csak ötödikesek, de ők az utánpótlás — komolykodnak. A klub ugyanis különböző előadásokat, vetítéseket szervez az általános iskolásoknak és a gyerekek fokozatosan „odaszoknak”, később igénylik is a folyamatos törődést, együttlétet. Az egyik szerénykedő ötödikesről kiderül, hogy már dolgozott is a klubért, őrizte az állatkerti kiállítást. Ahogy alábbhagy az eső és álmosítóan szürkül a táj, egyre többen kukkantanak be az ablakon. — Megszokták, hogy mindig van valami. És nem is az a legfontosabb, hogy mi, csak legyen program. Ezt kicsit nehezményezem is, de annak örülök, hogy a srácok ennyire kötődnek a klubhoz. Társadalmi munkában még szabadtéri mozit' is építettünk, amit sajnos a szomszédok miatt be kellett zárni. Kiderült, hogy csak lemezhallgatás, tévénézés nem elégíti ki őket. Egyszer egy hónapig kimaradtak a programok, már esett is szét a társaság. Nem lehet elhanyagolni őket, érdektelenné válnak — mondja Tamás. — És a nyár? — tudakolom, mire a klubvezető elém teszi az Abaligeti nyár műsorfüzetét. — Kimondottan klubprogramokat nem tartunk, de egész nyáron nyitva vagyunk. Múltkor volt a megyei ifjúsági klubtalálkozó, ott is összejöttünk. Ilyenkor nyaralnak a gyerekek, szabad levegőre vágynak. Szoktunk kirándulni. Eddig mindig mentünk országjárásra vagy Csehszlovákiába, Lengyelországba. Legutóbb negyvenen voltunk, a környékről is csatlakoznak hozzánk. A legolcsóbb út ez, és mipdig jól sikerül. Az asztalitenisz teremben ncgy a zsivaj. Barnára sült fiúk kapkodnak a labda után. Pálinkás Lajos készségesen elmondja aznapi programjaikat: tévénézés, asztalitenisz. Lajos törzstag itt. A programokért, meg a társaságért jövök ide — összegezi a klub vonzerejét. Abban egyet ért a nyolcadikos Bogdán Mártonnal és Papp Csabával, hogy milyen jó volt pl. a néptáncbemutató, a diaporáma-est, a zenei előadássorozat, a különböző kirándulások. És, hogy most sem unatkoznak, de azért nyáron is lehetne több program. Hozzájuk csatlakozik Gunszt Tibi, a házi diszkós is. Villany- szerelő lesz, az 500-asba jár. A klubba nem jön minden este, csak ha érdemes. Vagyis, ha bármilyen rendezvény adódik. Tibi is azt mondja, ha kihirdetnék nyárra a rendszeres foglalkozásokat, jönnének az érdeklődők. — Nem azt kell várni, hogy hozzánk öregedjenek, hanem, hogy mi fiatalodjunk a tizenévesekhez. És így még rendet is lehet tartani, mert jobban hallgatnak az emberre — ez Papp Tamás „titka”, amit szívesen közrebocsátunk. Barlahidai Andrea Bartalits Mihály Egy elfelejtett pécsi szobrász Szeptember 10-én volt 100 éve annak, hogy Bartalits Mihály, a XIX. század neves szobrászművésze, sok szép pécsi szobor alkotója, Pécsett örökre lehunyta szemét. Azok közé tartozott, akiket éppen úgy, mint a szászvári születésű Kiss Györgyöt vagy Hor- vay • János szobrászt, az utókor egy kissé elfelejtett már. Bartalits Mihály 171 évvel ezelőtt Kalocsán született, majd külföldi tanulmányútra indult. Drezdában, Münchenben, majd Budapesten tanult. Utána Pécsett telepedett le véglegesen. Az 1851—54 közötti években ő készítette a pécsi Székesegyház homlokzatára a négy méter magas apostol-szobrokat. Bartalits Mihály szobrait az idők folyamán kicserélték Kiss György szászvári születésű szobrászművész apostol-szobraival. Miután azonban ezeket a puhakő- szobrokat is erősen megrongálta az időjárás, újból kicserélték a jelenlegiekkel. Bartalits Mihálynak a volt pécsi püspöki, a Leonardo da Vinci utcában lévő jelenlegi Egyetemi Könyvtárban ma is látható hat fából faragott mellszobra, amely hírneves magyar férfiakat ábrázol. Ö készítette a Kálvária-kápolna Mária- Magdolna szobrát és a Havi-hegyi kápolna előtt álló Pieta szobrot. Ezenkívül számos, művészi szempontból igen értékes síremléket is készített. Stílusa száraz, késő klasszicista jellegű. P. J. Nívódíjas hanglemezek „Az év hanglemeze" címmel — a művészi szempontból kiemelkedő magyar komolyzenei hanglemezek díjazására — nívódíjat alapított a Kulturális Minisztérium. A díjjal az elmúlt egy esztendő során kiadott legszebb komolyzenei felvételek készítőit és közreműködőit — zeneszerzőket, előadóművészeket, zenei szerkesztőket és rendezőket, valamint hangmérnököket — tüntetik ki. Első alkalommal az idei Hungaroton hanglemez hetek szeptember 14-i, zene- akadémiai megnyitó hangversenyén adják át a díjakat Utazunk, utazgatunk... Diákturisták Megkeresik-e az árát, vagy a szülők vállalják a költségeket? Kevésbé ismerik a hazai tájakat „Tudja, hogy én milyen útlevélkérő lapokat írok alá? Világkörüli utakat!” — mondta az egyik egyetemi vezető a nyár elején, és még hozzátette: naponta látja, hogy az a diák, aki „csak” valamelyik szomszédos országba utazik a szünidőben, meg sem mer szólalni a nagy világcsavargók mellett. Túltenni a társakon Ha jól emlékszem, az építőtáborokról beszélgettünk. Arról, miért jelentkeznek manapság olyan kevesen a szervezett nyári munkákra. Hát, többek között ezért. A hosszú nyugati utakhoz pénz kell, ezt az építőtábor két hete alatt nem lehet megkeresni. Viszont akiknek a kirándulását a szülők finanszírozzák, nincsenek rászorulva arra az ötszáz vagy ezer forintra. Akkor pedig -»mondják ők - minek egyáltalán odamenni?.. . Félreértés ne essék, nem akarom elverni a port az utazó diákokon. Miért ne használnák ki a vakációt, miért ne utazgatnának a két szemeszter között? Ennyi idejük — és a kedvezményeket is figyelembe véve — ennyi lehetőségük többet soha az életben nem lesz, hogy világot lássanak. Csakhogy most is a miértről, a célról van szó. Azért hajtja-e magát az egyetemista, hogy évfolyamtársán túltegyen, vagy azért, mert egyik vagy másik ország különösen érdekli? (Persze, a kettő együtt is előfordulhat.) Tíz-tizenöt évvel ezelőtt a sikk Lengyelország bejárása volt hátizsákkal, autóstoppal. Magyar zászlót a zsákra, vagy a kézbe, és máris megállt a kis Syréna vagy Warszawa. Jó és érdekesnek számított a Keleti-tenger partja és Erdély is, különösen a néprajzi érdeklődésűek szemében. Nyugatra inkább rokoni vagy szülői segédlettel, netán az IBUSZ-szal jutott el a diákturista. Aztán kezdett tágulni a világ, előbb Nyuqat, Dél, majd Észak, sőt a Távol-Kelet felé. Ma már a skandináv és déTreurópai utak sem mennek ritkaságszámba. Egyik joghallgató ismerősöm tízezer forintot dolgozott össze azért, hogy Görög- és Törökországot beutazhassa. Három évvel ezelőtt néhány tanárképző főiskolás — a szülői költségvetésből — egy hónapot Mongóliában töltött. Állítólag olyan helyeken is jártak, ahová európai ember meg nem tette be a lábát. Anglia, Franciaország ma már a közelebbi célok közé számít. Ugyanakkor ha a világjárókat megkérdezzük, meg- mászták-e már a Jakab-he- gyet, vagy végigsétáltak-e már az óbányai völgyön, nagyon gyakran kapjuk azt a választ: „Nem, de mit számít ez? Oda bármikor elmehetünk." Csakhogy ez a bármikor legtöbbször a semikorra! egyenlő, hiszen tanulmányaik végén a legtöbben elköltöznek innen, s bár látták már Granadát, Athént, a doveri sziklákat, a Keleti-Mecsek szépségeit nem volt idejük fölfedezni. Tudom, képtelen válaszút elé állítanánk azt a hallgatót, akinek svájci körutat és tiszai csónakkiróndu- lóst ajánlanánk fel, fakultatív módon. A távolabbi cél mindig vonzóbb, ez természetes. A baj csak akkor kezdődik, ha a turizmusból külföldimó- dat, versengés támad, ha a cél és eszköz fogalma fölcsé- rélődik, ha akkor sem marad idő a haza megismerésére, amikor a honi tájakkal éppen nem konkurrál egyetlen külföldi út sem. Pótolni kell a mulasztást Igen gyakran a szülő követi el a hibát, amikor már kicsi korától kezdve arra neveli a gyerekét, hogy csak az idegen tájban, használati cikkben, szellemi termékben lásson értéket. Tíz-tizenkét éves gyerekek dicsekszenek azzal az iskolában, hogy nyáron milyen exkluzív fürdőhelyen nyaraltak a papával, mamával. A többi gyerek pedig csak hallgatja, s aztán a továbbiakban minden eszközzel arra törekszik, hogy a szüleiből ő is ilyen lehetőségeket csikarjon ki. S ez a folyamat gyűrűzik tovább, egészen a presztízs védelmében elkövetett legvadább ésszerűtlensé- gekig. Ismét végéhez ért egy nyári szezon. Bizonyára sok pécsi diák járt az idén is az Atlanti, óceánnál, Stockholmban vagy a Pireuszban. És nyilván kevesebben fordultak meg a Zempléni-hegységben vagy a Cuha-patak völgyében. Reméljük, egyszer pótolják a mulasztásukat. H. J. Megerősíteni a. feladatr | Dr. Pauka Imre, a PHHF új főigazgatója Dr. Pauka Imre, a Pollack Mihály Műszaki Főiskola új főigazgatója 1952-ben szerzett oklevelet az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, vegyész szakon. A friss diplomával egy cementgyárban helyezkedettel, majd a Központi Cementipari Laboratóriumban dolgozottirá- nyító mérnöki beosztásban. — Ebből az indulásból adódik — mondja —, hogy ma is a szilikátkémiai, épitöanyag- ipari technológiákkal foglalkozom. A főiskolán egy komplex kutatócsoport segítségével, részben akadémiai pályázat ke- rétében, a számítóközponttal és az iparági kutatóintézetekkel közösen a szilikátipari folyamatok számitógépes irányi, tási rendszerének megteremtésén dolgozunk. Elsőként a Be- remendi Cement Művek technológiájára alkalmazzuk ezt a rendszert, ami azután kiterjeszthető lesz a hazai cementgyárakra. Az oktatással 1955-ben került kapcsolatba dr. Pauka Imre; a Budapesti Építőanyag, ipari Technikum növendékeit tanította először, majd később a PMMF budapesti jogelődjének hollgatóit. Időközben az Építési Minőségellenőrző Intézet és az Építésügyi és Város- fejlesztési Minisztérium szakértője lett. — A Műszaki Főiskolán lezajlott a szervezeti átalakulás, ezzel megteremtődött annak lehetősége, hogy a főiskola ténylegesen betöltse azt a szerepet, amit a város, a megye s a magyar felsőoktatás joggal vár el tőle. Az intézeti rendszer kialakítása nyomán válik lehetségessé az integrált oktatási rend létrehozása, ennek nyomán az üzemmérnökképzés még hatékonyabb fejlesztése. Másik fontos feladatunk, hogy a főiskolát a műszaki kutatások dél-baranyai központjává fejlesszük. Dr. Pauka Imre 1970-ben, a főiskolo Pécsre költözésekor lett a város polgára. Előbb a gépészeti kar igazgatója, majd 1972-től a főigazgató tudományos ügyekkel megbízott helyettese egészen az ez évi, július 1-én kezdődött főigazgatói megbízatásáig* — Az a követelmény áll a főiskola előtt, hogy megerősítsük a feladatra orientált oktatást, egységben nevelési célkitűzéseinkkel. Az órarendi foglalkozásoknak, a tudományos diákköri tevékenységeknek, sőt még a szabad idő kitöltésének is egy célt kell szolgálnia: a helyes értékrend kialakítását. Ez azt jelenti, hogy előtérbe a szakmai-tanulmányi munka kerüljön. Az ifjúsági szervezet nélkül ebben a törekvésünkben kevés eredményt érnénk el, ezért fontos a KlSZ-szerve- zet aktiv közreműködése, többek között jogosultságainak kidolgozása és annak érvényesítése révén is. A Pollock Mihály Műszaki Főiskola személyi-tárgyi feltételei, ha nem is teljesek, de adottak a színvonalas oktatói, nevelői, kutatói feladatok teljesítéséhez. Az .integrált oktatási rend már a második évfolyamon is megkezdődött, most történik o következő tervidőszak fő kutatási területeinek, témáinak számbavétele, s keresik a technikai feltételek gazdagításának módjait — ezek sikeres valóra váltásához kívánunk dr. Pauka Imrének, a Pollack Mihály Műszaki Főiskola főigazgatójának, a főiskola valamennyi oktatójának és hallgatójának sikeres tanévkezdést s jó munkát. B. L.
