Dunántúli Napló, 1979. augusztus (36. évfolyam, 209-238. szám)

1979-08-08 / 216. szám

6 Dunántúli napló 1979. augusztus 8., szerda H citera „a szegények hangszere”? Beszélgetés Pribojszky Mátyás citera m ű vésszel A Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnál — most először — az elmúlt évben két alkalommal is kiadtak magyar citeramuzsi- kát tartalmazó hanglemezeket. Az egyik ilyen lemezen ismert citerazenekarok és szólisták adnak elő egy csokor népdalt, a másodikon pedig beszélgető- partnerem — Pribojszky Mátyás citeraművész — mutat be kü­lönböző tájak népdalkincséből válogatást. Citerájóval, ezzel a legközkedveltebb népi hangszer­rel megszólaltatja Pribojszky Mátyás az alföldi táncdallamo­kat, a virágénekeket, a dél­dunántúli népdalokat,-a kato­nadalokat, sőt, ha a hangle­mezt végighallgatjuk, még Er­dély népdalaiból is kapunk egy kis ízelítőt. — Napjainkban a népzene szinte a reneszánszát éli. Mi az oka az iránta megnövekedett érdeklődésnek? — A lelkünk legmélyén nosz­talgia él a népi múlt iránt. A közösségi szellem nemcsak haj­danán, de napjainkban — az elgépesiesedő világunkban is — tért hódít. A magyar paraszt­ságra jellemző volt a művészi hajlam: s ez segítette feloldani a korábbi zárkózottságát. Az együttzenélés, az együtténeklés fokozott összetartozást jelent és a sok közös élmény — ma is — elmélyíti, szorosabbra fűzi az emberi kapcsolatokat. A leg­több ember mivel nem kottaol­vasó, hallás utón tanul meg némely hangszeren játszani. A legkönnyebben elsajátítható hangszerek egyike a citera. Egyszerűségénél fogva gyorsan ad sikerélményt és könnyen vá­lik dallamvilágával az emberi érzések hű tolmácsolójává. — Milyen kapcsolatban áll a citera a magyar népzenével? — A citera is — mint min­den népi húros hangszer — Ázsióból származik. Mi is onnan jöttünk, és elképzelhető, hogy ismerték az őseink. Citera jelle­gű hangszer például a csetta, vagy a koto is. Ezeket Ázsiában ma is használják és megtévesz. tésig hasonlítanak a mi hang­szerünkre. A citeránk rokonság­ban áll az északi népek, főleg a finnek által használatos Khantele nevű hangszerrel, de sok rokonvonás fedezhető fel az osztrák „stájer” citeráva! is. Csakhogy a stájer citera több szólamú zenére alkalmas, hisz játszanak rajta polkát, kerin- gőt stb. A mi magyar citeránk egyszerűbb: hisz nép hangszer, és a népi dallamok nem igény­lik a többszólamúságot. A mi zenénkre jellemző a feszes, ke­mény ritmus, pattogó ütem. Gondoljunk csak a csárdásra, vagy a toborzózenére, mely a köztudatban verbunkos néven szerepel. — A citerazenén belül is van némi szóródás. Más például a kiskunsági parasztember mon­danivalója és más a somogysá­gi paraszté. A hortobágyi em­bernek az a dal volt a fontos, idézem: „Kiszáradt a tóbúi mind a sár, mind a víz. A szegény barom is, mind a pásztorra niz!" — Nem is várható el tő­le, hogy olyan átéléssel és át- érzéssel énekelje a „Széles a Balaton .. .” kezdetű népdalt, mint ahogy azt a dél-dunántú­liak tették. — Az alföldi ember dallam­világa „felhígultabb”. Sokkal több stílushatás, áramlat érte — ami természetesen nem értékte­lenebb az ottlévő ősi dallam­kincsnél. A somogyi ember ér­zésvilágának például nem a ci­tera volt az elsődleges kifejező eszköze. A citera csak a duda, a „hosszi furugla” és a furulya után következett. — Dél-Dunántúlnak zeneileg rendkívül gazdag az ősi dal­lamvilága. Ezen a tájon zeneileg uralkodó irányzat az ötfokúság volt, zenei szaknyelven mondva: a pentatónia. A pentatónia nem igényelt zeneileg magasabb kép. zettséget és nagyobb szakmai tudást a citerástól. Nem vélet­lenül emlegette Kodály Zoltán „a szegények hangszere”-ként a citerát. Ez így igaz is — volt. A citera hangja ma már nem keresztelőkön, lakodalmakban és házi bálokon csendül fel, ha­nem tért hódított a koncertter­mek pódiumain is. — Hadd említsek ezzel kap­csolatban két példát: Győré Zoltán: Prelúdium és változatok egy somogyi népdalra, valamint Vavrinecz Béla: Dobozi csárdás című alkotásait mindig ferge­teges elismerés kíséri a hang- versenykörutak során. — Ázt hiszem, ahogy Rácz Aladár, Kossuth-díjas cimba­lomművészünk az addig csak cigányzenekarokban használt cimbalmot a preklasszikus mű­vek előadásával koncertképes hangszerré emelte, ugyanezt tették a citera esetében Vavri- neczék és Győréék is. Pusztai Mihály Öngyilkosok és alkoholisták agyából 0/l//lcókör£lr kétszeres mennyiségben izolálták V/lruaUlVCI Cl\ Megtalálták volna a depressziót okozó gént? Egy amerikai kutató véleménye Nagy érdeklődésre számot tartó eredményekről számolt be a Nature című tekintélyes an­gol tudományos folyóirat ha­sábjain egy egyesült államok­beli kutató — ugyanakkor ő maga is nyomatékosan figyel­meztet, hogy ezeket az első, előzetes eredményeit nagy óva­tossággal kell kezelni. Nem kevesebbről van szó, mint hogy talán • megtalálták egy nagyon elterjedt elmebaj, a depresszió, azonkívül a szklerózis multiplex, továbbá az alkoholizmusra és az öngyil­kosságra irányuló hajlam bio­kémiai alapjait. Dr. David Cummings, a kali- fornia állambeli Duarte város egyik kórházában dolgozó ge­netikus a következőkről számolt be: Olyan emberek agyából, akik alkoholisták voltak és ön- gyilkosság következtében hal­tak meg, kétszer olyan mennyi­séget tudott izolálni egy bizo­nyos génből, mint olyan halot­tak agyából, akik szívbajok, rák vagy közlekedési baleset következtében haltak meg. Az amerikai genetikus ere­detileg skizofréniában elhunyt személyek agysejtjeiben kere­sett valamiféle anyagot, amely­nek ezt az elterjedt elmebeteg­séget tulajdonítani lehetne, azonban semmi ilyent nem ta­lált. Ugyancsak kudarccal vég­ződött ilyen anyag fölfedezése a Huntington-kórban, egy meg­lehetősen ritka, de mindig ha­lálos, a központi idegrendszert pusztító betegség okaként. Ekkor azután megállapította, hogy egy bizonyos mutáns gén — vagyis egy, ismeretlen okból átalakult, úgy is mondhatnánk, eltorzult gén — a szívroham és szívbetegségek következtében elhunyt személyek közül 30 szá­zaléknak az agyában található meg, viszont a szklerózis mul­tiplexben elhunytak 50 százalé­kánál azonosítható. Ekkor — amint dr. Cummings elmondta a Washington Post munkatár­sának — egy St. Louis-i orvos 28 olyan személy agyát adta át neki vizsgálatra, akik dep­resszióban szenvedtek és ön- gyilkosságban haltak meg. Ezek 65 százalékának agyában volt kimutatható az említett mutáns gén, amelyet Pc 1 Duarténak neveztek el. Az említett 28 ön­gyilkos közül minden ötödik­nek az agyából kétszer olyan mennyiségű Pc 1 Duarte gént sikerült izolálni, mint a töb- biekébői: ebből dr. Cummings arra következtet, hogy ezek a személyek mindkét szülőjüktől örökölték a mutáns gént. Ezzel szemben szívrohamban és szív­bajban elhunytak mindössze két és fél százalékánál volt ilyen kettős mennyiség kimutat­ható ez agysejtekben. A Pc 1 Duarte gént az agy fehér- és szürkeállományában egyaránt kimutatták, férfiaknál és nőknél, fehér- és színesbőrű embereknél egyformán. Dr. Cummings hangsúlyozta, hogy az általa fölfedezett gén nem bizonyos, hogy oka vagy éppen egyetlen oka a depresz- szió föllépésének. Viszont mi­után elhunyt alkoholisták agyá­ban csaknem ugyanolyan gya­korisággal lehetett megtalálni ezt a gént, mint elmebetege­kében, könnyen elképzelhető, hogy ez a gén a krónikus al­koholizmus egyik oka. Ilyen­formán az alkoholizmus és a depresszió közötti összefüggés is föltételezhető. Mivel azon­ban teljesen normálisként el­hunyt emberek 30 százaléká­nak agyában is megtalálható volt ez a mutáns gén, dr. Cum­mings véleménye szerint kell valamiféle mechanizmusnak lennie, akárcsak a vírusoknál, ami megindítja a gén műkö­dését. Végül dr. Cummings nyoma­tékosan figyelmeztet arra, hogy ezt a gént eddig csak elhunyt emberek agyából sikerült izo­lálni, élő szervezetből még nem, így tehát nem lehet meg­állapítani a megbetegedés kockázatát. Ugyanakkor nem szabad túlzott reményeket fűz­ni a depresszió vagy az alko­holizmus gyógyíthatóságának közeli megtalálásához; ezek csak a kutatás egyik útját ta­lán megnyitó eredmények. A könyufforgatas kényelmes eszköze volt Egy XVIII. századi német lexi­kám a könyvtárak megszokott berendezési tárgyai közt említi az olvasókereket. De nemcsak Európában ismerték, egy XVII. század elején megjelent, 120 kötetes kínai lexikon még a ké­pét is közli. Legrégibb leírását és rajzát Augustini de Ramelli mérnök 1588-as kiadású Le di­verse et artificiose macchine (A különböző és művészi gépeze­tek) című, gazdagon illusztrált művében találjuk meg: „Ez egy olyan szép műszaki szerkezet, amely mindazoknak nagyon kellemes, akik a tudo­mánynak szentelték életüket, különösen pedig azoknak, akik­nek.a lábuk fáj vagy köszvény- ben szenvednek. Ugyanis ezzel a géppel nagy tömeg könyvet lehet felállás és helyváltoztatás nélkül tanulmányozni és for­gatni. Lényegében egy kerék, amelyet olyan szerkezettel lát­tak el, hogy az olvasó a köny­veket pultra vagy táblácskára fekteti, s ezeket, ámbátor a kerék forgatható, úgy olvas­hatja, ahogy minden rögzítés nélkül odatette, mert nem moz­dulnak meg . . .” Ezt a szerkezetet a középkor könyvkultúrája hívta életre. A kódexek és az első nyomtatott könyvek többsége nagy, ívrét alakú volt, súlyuk gyakran meg­haladta a tíz kilót is. Nem arra készültek, hogy ágyban lapoz­gassák, de még asztal mellett is nehezen lehetett használni. Különösen az a gyenge fiziku­mú, beteges vagy öreg olvasó került nehéz helyzetbe, aki va­lamelyik munkájához egyszerre több könyvben keresett adato­kat. A nehéz fóliánsok állandó emelgetése, ide-oda rakása ugyancsak igénybe vette az iz­mait. Ilyenkor segített az olva­sókerék. Elfért rajta hat—nyolc kötet, egy könnyű mozdulattal bármelyiket az olvasó szeme elé lehetett forgatni és már pótolta a tetszés szerinti ma­gasságra beállítható asztalt. Virágzik a törpebanán a Szegedi Vízművek kertészetének párás levegőjű üvegházában. A Dél-Kínában honos fajta terjedelmes lombjai között megjelentek a dús fürtök. Olvasókerék a váci püspöki könyvtárban Az olvasókerék egy nagy for­gatható kerékre hintaszerűen felfüggesztett könyvespolcokból áll. Ezek olyan módon forog­nak, mint a Vidám Parkban az óriáskerék utasfülkéi. A száza­dok folyamán sokféle változata terjedt el, készítették kisebb- nagyobb méretben. A két leg­nagyobbat a wernigerödei könyvtár részére szállították. Hosszúságuk 3,25 méter, a for­gatókerék átmérője 1,75 méter, polcainak mérete 2,9x0,4 méter. Ezeken tartották még egy fél­századdal ezelőtt is a könyvtár nagyalakú, vaskos, nehéz ka­talógusköteteit, hogy az olva­sók a használni kívánt könyvek címét, jelzetét minden nagyobb testi megerőltetés nélkül keres­hessék ki. (Ma a lipcsei Deut­sche Bücherei őrzi a két kere­ket.) Tökéletesítésével sokan fog­lalkoztak. Egy ulmi feltaláló például a nürnbergi Monath könyvkereskedés részére olyan kerekeket szállított, amelyekről — állítása szerint — még a leggyorsabb forgatás közben sem esnek le a könyvek. Ilyen olvasókereket vásárolt többek közt Savoyai Jenő, a híres tö­rökverő hadvezér. Ma már általában kis méretű könyveket nyomnak, olvasásuk­hoz nem szükséges az olvasó­kerék. Korunkra aránylag kevés példány maradt belőlük. Ha­zánkban — tudomásom szerint — csak két könyvtár őriz olva­sókereket. Az egyik a váci püspöki könyvtárban található. Nem régi, a múlt század ele­jén készülhetett. Hat 90 centi­méter széles polc van rajta. A kerék átmérője 90 cm, magas­sága az állvánnyal együtt 140 cm. Könnyen forgatható és, ha a kívánt könyvet szemünk élé forgattuk, egy lábnyomással rögzíthető. Hangulatos helyen, művészeti kötésű, ódon köny­vekkel teli teremben helyezték el. Akit érdekel régi könyvkub túránknak ez az érdekes emlé­ke, tekintse meg! Vértesy Miklós ÁValio sajtüzemben Miért, miért nem — Finnor­szágban a gyárak valaho­gyan olyanok, mint a terve­zőasztalok kis makettjei. Pi­ros meg kék fémszerkezetek, takaros kis betoncsarnokok, színes tartályok, csövek. Va­lahol a közelben rendszerint fák állnak, az épületek kö­rül gyep, csinos kerítés. Ilyesféle a Valio tejüzem is Helsinkiben. A tejüzemről aztán a helyszínen kiderül, hogy nem is tejüzem, ha­nem sajtüzem, sajtérlelő, szövetkezeti sajtértékesítő központ. Évente 56 millió tonna sajtot értékesítenek Finnországban, ennék nagy­jából a fele keresztülmegy ezen az üzemen. Tamperé­ben van egy sajtérlelő, amely a hazai piacot látja el, ez itt az exportra kerülő sajtok központja. Irányítását egy 27 tagú igazgatótanács látja el, amelyet a 154 tár­sult szövetkezet — ebben kb. 200 ezer paraszt tömö­rül — választja. Több gyára is van a szövetkezeti társu­lásnak, de ez a gyár tehát a sajtexporttal foglalkozik. Ügy mondták, a finnországi tejtermékek 85 százalékát ebben a formában értékesí­tik. A Valio sajtértékesítő ve­zetésében mezőgazdasági szakemberék, mérnökök, be­ruházási, piaci és kutatási szakemberek is részt vesznek. Ennek a szövetkezeti társu­lásnak éppen jövőre ülik meg a 75. születésnapját, de a szövetkezeti tejértéke­sítés régebbi, Finnországban már a múlt században meg- honosult. Magának a gyár­nak 400 dolgozója van. A sajtraktár vagy érlelő hatalmas kiterjedésű csar­nok, amelyben óriási polc- rendszeren sorakoznak a ma­lomkeréknyi ementáli sajtók. A patyolat-tiszta gyárnak be­mutató terme is van, mellet­te egy különös munkaterem: öt-hat fehérköpenyes „áldo­zat" itt meózza a beérkezett, érlelésre nem, csak osztá­lyozásra és csomagolásra vá­ró sajtokat. Ementáli mellett eidámi, rokfort, trappista tí­pusú sajtok várnak sorukra, de több speciális finn sajt­féleség is készül a távoli farmökon. A szigorú zsűri minden fajtából és szállít­mányból mintát vesz és kö­nyörtelenül leosztályozza a sajtokat, csak azt engedvén ki „minőségi gyártmányként” exportra, amely valóban öregbíti a finn sajtgyártás jó hírét. A piac persze olyan, mint a szeszélyes dáma, sokszor kiszámíthatatlan. Az üzem piackutatói gyakran megfor­dulnak hát abban a negy­ven országban, ahová ter­mékeiket küldik. Sokhelyütt saját üzletkötői tevékenyked­nek, például Olaszországban is. Egyik legnagyobb part­nerük — újabban — az USA. Ki tudja, miért, de azt az egyetlen sajtféleséget, amelyet valóban ebben az üzemben „gyártanak”, az amerikaiak az utóbbi évek­ben nagyon megszerették. Eredetileg arra épült a gyártócsarnok, hogy feldara­bolja és csomagolja a meg­érlelt ementáli sajtokat. A hulladékból azután masszát készítettek, a masszából előbb vékony ömlesztett sajt­lemezeket, majd ezekből a lemezekből tégla formájú, azaz tortaszelet formájú öm­lesztett sajtokat préselték. Mindez a munka egy arány­lag nem is nagyon nagy, teljesen automatizált csar­nokban folyik. A sajtmassza odafent indul meg a csöve­ken, s először lemezek alak­jában bújik ki a levegőre. A teljesen zárt és praktiku­san elrendezett automata­körön — érdekes módon itt is — csupa nő dolgozik. Egy asszony a szalag mellett 2400 márkát keres, ez amo­lyan országos átlagnak szá­mít. De mint említettem, a Va­lio üzem ömlesztett sajtja hirtelen nagyon népszerű lett a nyugati országokban és főleg az amerikaiak köré­ben. így aztán azonnal úgy döntöttek, hogy növelik a termelést. Ha eddig az öm­lesztett sajt gyártását csak a hulladékra alapozták, most kibővítették — az egész sajtokra is. Mikor van elég megrendelés — bólogat az üzem főmérnöke — bedolgo­zunk egész sajtokat is. Több­szörösen is jól járunk. Egy­részt az ömlesztett sajtnak biztos piaca van, másrészt a valamivel gyengébb minő­ségű ementálit így jobbárán tudjuk eladni, harmadrészt az ömlesztett fajta a szállí­tást, tárolást is jobban tűri, sakkal hosszabb ideig meg­őrzi változatlan minőségét. Az előcsarnokban fényké­pek és régi szerszámok lát­hatók. így érlelték, forgatták régen a sajtot, így készítették. Ma mindez gépesített. A gyár­tócsarnokban olasz gépek is dolgoznak, de lám, a finn sajtok nagy fogyasztói töb­bek között éppen az ola­szok is. Akik vég jártuk ezt a tiszta és korszerű kis üze­met, vetettünk egy pillantást a hajdani sajtgyártás rekvi- zitumaira, meghallgattuk az imponáló adatokat, szinte egy emberként azon kezdtünk tűnődni: mi minden kell ah­hoz, hogy egy ország egy- egy gyártmánya stabilan megvesse a lábát a piacon. Hagyomány is, hagyományos színvonal is, de jelenkori éber figyelem, ötletesség, s a minőségben szigorúság, könyörtelen szigorúság is ... (h.e.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom