Dunántúli Napló, 1979. augusztus (36. évfolyam, 209-238. szám)

1979-08-19 / 227. szám

IO Dunántúli napló 1979. augusztus 19., vasárnap Mérlegkészítés a második idény zárás után Nyári színház, negyedév alatt Szálláshelyek hiánya miatt kevés volt a más vidékről érkezett látogató A Pécsi Nyári Színház bebizonyította életképességét Amikor a balettgálaest mű­vészei felsorakoztak és megkö­szönték a tapsot, amikor leol­tották a reflektorokat és végleg elsötétült a Szabadtéri Táncszín, gondolom, sokan föllélegeztek. Szereplők, műszakiak, statiszták — összesen mintegy félszázan voltak —, továbbá a rendezők, a művészeti irányítók több, mint háromhetes feszültsége s nem utolsósorban az idén is tekin­télyes számú közönség együtt­érző aggodalma, „szorítása" oldódott fel azzal, hogy hiva­talosan is befejeződött a Pécsi Nyári Színház második idénye. Az időjárás szempontjából nem rossz a mérleg, hiszen mindösz- sze két előadás és egy zongo­raest maradt el az eső miatt. Viszont az is biztos, hogy még egy-két esős-zimankós este bi­zony alaposan kockára tette volna a rendezvénysorozat egész további sorsát: a bevéte­lek szempontjából. E részben, úgy gondolom, aligha lehet bárkinek is kifogása. A tavalyi háromszáz-egynéhány ezer fo­rinttal szemben az idei évben a tervezett félmilliónál jóval töb­bet bevételeztek a jegyárusító helyeken. Ez rendben. Itt a szá­mok beszélnek. A másik része, a mérlegkészí­tés tartalmi szempontjai viszont már sokkal bonyolultabbak. Itt nem elsősorban a számadatok mérvadóak. A tények, annál in­kább. Ezekkel szükséges szem­benéznünk a továbblépés előtt. Számvetésünket azok szemszö­géből kívánjuk elvégezni, akik kezdettől a pártolói ennek az évelő rendezvénysorozatnak: akik jelenlétében értelmet nyer az ügy, a gondolat, amely az elmúlt nyáron Pécsett elindult. Ezúttal is a közönséget képvi­seljük, csakúgy, mint általában a színházi évadok összegezései­ben. S ebből a szempontból oszlanak meg az összkép be­nyomásai, jóllehet csupán a fő vonások kitapintására vállalko­zunk. A látogatottság nem érte el a tavalyit. A kisebb helyszíne­ken (Barbakán-árok, Tettye, Csontváry-udvar), meghaladta, de a fő helyszínen csupán a gálaest alkalmával láttunk zsú­folt házat. Ennek sokféle oka van. A kevés szálláshely miatt az idegenforgalmi szervek a vi­déki csoportok túlnyomó több­ségét lemondani kényszerültek, noha sokan szívesen jöttek vol­na az ország különböző sarkai­ból, főleg a Táncszín előadásai­ra. Ez már önmagában is jelez egy problémát, amin egyedül itt, Pécsett segíthetünk. A pró­zai és bábelőadások zsúfolt há­zait és a Táncszín kb. 60—70 százalékos nézőtereit csaknem egészében pécsiek töltötték meg. Ebben a vonatkozásban az érdeklődés jónak mondható. De talán lehetne valamivel jobb is. Ez viszont már egy másik szemponttal függ össze. Azzal, hogy mit nyújtott az Idei nyári színház? Többet? Ke­vesebbet? Is-is. A várárok Ghel- derode-előadása csupán érde­kes kísérlet, de sem választásá­ban, sem színvonalában, művé­szi rangjában nem érhette el a tavalyi Harag György rendezte Caligula helytartóját. A tettyei Bulgakov-dráma előadásai vi­szont összemérhetetlenül meg­haladták a tavalyi két bemutató színvonalát. Egyértelműen mű­vészi és közönségsikernek te­kinthetjük az Álszentek össze­esküvése bemutatását. Bebizo­nyosodott az is, hogy az ama­tőr-hivatásos együttműködést ebben a formában, tehát pécsi erőkkel érdemes folytatni. A Bóbita és az Állami Bábszínház előadásainak művészi rangjá­hoz kétség nem férhet. Egyedül műsorpolitikai szempontból éreztem a Bóbitánál azt, hogy a korábbi, egy-egy irodalmi vagy zeneműhöz kötődő oldot­tabb műsorok oldottabb légkö­re hiányzott idei produkciójuk­ból. Utoljára hagytam a fő műsort és az idei balettreprízeket. A Rekviem szabadtéri adaptáció­ja — zenekarral, jó kórussal — és a Balettest 78 műsorba állí­tása jó ötlet volt, a közönség hálásan fogadta és szívesen megtekintette ismét. Az új mű­sor, a három balettbemutatóval jelentkező Balettest 79 nívójá­ban, a Pécsi Balett szereplésé­nek értékét tekintve korrekti- művészileg megalapozott volt. Közönség-hatásában, művészi erejében viszont nem (kritikai visszhangjában sem) érhette el a Balettest 78 fogadtatását. A produkciók helyenként, olykor gyönyörködtettek, összhatásuk­ban azonban sokféle okból nem tudták a befogadott élmény katartikusan mély és borzonga­tóan szép érzéseit kiváltani, amire például a Rekviem vagy a tavalyi balettműsor „másod­virágzásában" is képes volt. Mi okozhatta ezt? A válaszom erre a kérdésre természetesen nem nélkülözheti a válaszkeresés szubjektivitását. Ügy gondolom, a kiválasztás, a művészi koncepció kialakítása — tehát a koreográfia elkészí­tése — nagyobb átgondoltságot igényel abból a szempontból, hogy vajon milyen lesz a befo­gadás mértéke, a produkció várható közönséghatása. Eljut-e a gondolat a közönséghez, ha a látható történések nehezen befogadható vagy kódolhatat- lan szimbólumrendszerének özö­nével árasztjuk el a nézőket, vagy ha épp túlzottan is indi­rekt formát kap? Úgy érzem, en­nek az alkotói kontrollja hiány­zott leginkább az idei balett­estből, ami azért lényeges, mert arculatára nézvést az egész pé­csi nyár legfontosabb műsora az új balettbemutató; művészi súlya a rendezvénysorozat egé­szének a megítélését is befo­lyásolja. Fölmerül, vajon számonkérhe- tünk-e bármit annak ismereté­ben, hogy ezt az idei nyári szín­házat a rendezőknek alig több, mint három hónap alatt kellett nyélbe ütniök? Természetesen a közönséget a legkevésbé sem érdekli, mennyi idő állt rendel­kezésre a fölkészülésben. A pénzéért teljes értékű élménye­ket vár, magyarán: gyönyörköd­ni szeretne, lehetőleg fenntartá­sok nélkül. Ez így igaz továbbra is. Néhány kérdésben azonban mind az idei nyár mérlegelését, mind a rendezvénysorozat jövő­jét illetően nem árt, ha egészen tisztán látunk. Ezek közül az első és leg­alapvetőbb a Pécsi Nyári Szín­háznak mint intézménynek a léte, a létezése. A Pécsi Nyári Színház első bemutatkozása egy évvel ezelőtt zárult le. Megren­dezése akkor sem igen került többe — mint most —, az elő­irányzott négymillió forintba. Sokan azonban egy másik ösz- szeget, az első alkalommal szükséges, hosszabb távú beru­házások, felújítások (szabadtéri színpad, öltözők, ruhák stb.) 4,5 millió forintos egyszeri költ­ségeit is együtt emlegették ak­kor a nyári színházéval. A plusz­kiadásokról szóló vita után föl­merült a „hogyan tovább?” kér­dése. A nyári színház az idei évben is 4 milliós költségvetéssel va­lósult meg. Ebből 2 millió a városi tanács ágazati költség- vetéséből adódik; 1,5 millió a Kulturális Minisztérium támoga­tása, 0,5 millió a tervezett és megvalósult bevétel. A KM tá­mogatása és egyúttal a nyári színháznak mint önálló intéz­ménynek az elismerése (ami pl. tiszteletdíjak, egyebek kifizeté­se jogát is föltételezi) a Pénz­ügyminisztérium jóváhagyásától függött. (És függ ma is.) Ez pe­dig nem akart megszületni, ké­sett, egyre késett. . . Fölvető­dött, vállalja-e a Pécs város Ta­nácsának Végrehajtó Bizottsá­ga a rendezvény anyagi felelős­ségét addig is, amíg a minisz­tériumi jóváhagyás, illetve tá­mogatás meg nem érkezik, vagy addig az időpontig „csúszik" a „rajtengedély” és vele együtt az előkészítés időszaka is. A városi tanácsi vezetés jó szívvel kívánta a rendezvény folytatá­sát, de „pénzt csak a PM-jóvá- hagyás után!” — pozíciójából... Magyarán szólva a nyári szín­házat csak ezt követően lehetett elkezdeni szervezni, gyakorlati­lag 1979 áprilisától. És ha ezt tekintjük, akkor elismerés a ren­dezőknek, amiért egyáltalán így, ahogy volt, megvalósulha­tott. Az intézményi engedély csu­pán 1979. december 3l-ig szól. Tehát nem végleges, következé­sül a további engedély útját ezután is be kell tartani, ki kell böjtölni. Jó lenne véget vetni ennek a helyzetnek. Áldatlan állapot, nem használ senkinek. A Pécsi Nyári Színház igen nehéz körül­mények között, alig negyedév alatt is bizonyított, életképes volt. Hagyni kellene most már dolgozni nyugodtan, olyan föl­tételek között, mint Gyula, Szent­endre és Szeged vagy Eger le­hetőségei. Hagyni kellene most már, hogy kifussa magát a közönség örömére és a magyar színházi élet gyarapítására. Jó lenne most már jó utat kívánni neki. Zöld úton, mielőbbi rajtenge­déllyel. Wallinger Endre Mohácsi Regős Ferenc rajza TANDORI DEZSŐ A fanyar szakember A fanyar Abszolút Szakember, aki egyre gyakrabban látható a mozivásznon — persze, közönségcsalogató foglalkozások jelmezében —, talán épp ő az Utolsó Amatőr, s nem is azért csupán, mert annyira csak magára, csak a dolog tárgyi természetére támaszkodik; ilyen összhang nincs már, vele együtt válnak fölöslegessé — ott, ahol! — a kifejezés némely elemei is. Költői eszközök. És hősünk kudarcot vall, nyomában helyreáll valami, ami eddig se volt a helyén, bennünk meg csodálatos módon elrendeződik a rendhagyóság érzése; eszköztelen költészet ez, nem véletlenül hódit. Mármost ami az eszközös költészet művelőjét illeti, félúton jár a fanyar magányosok és a gépesítés közt. Egyszerűen beszól a nagy adatraktárba: szellemek válaszolnak, valódiak, megfoghatatlanok; amit mondanak, az is olyan ... Nem lehet közvetlenül elindulni a nyomon, mégis. Jön a szakmunka; amitől az, aki végzi, valóban az lesz, aki végezhet ilyesmit; és az „igazi kalandok” se a mozivászonra nem maradnak, se neki nem lehet része bennük többé: a világ mindkét szerepet dublőrökkel játszatja. MEGÁLL AZ IDŐ Klasszikus Példa egy beton­gyűrűn ül és füstölt csülköt eszik kenyérrel meg zöldpapri­kával. Nem látja, hogy látják, de sem ez, sem az nem za­varja őt a módszeres táplál­kozásban. Érthető. Klasszikus Példa azt sem tudja, hogy ő a klasszikus példa, de ha tud­ná se érdekelné, ebben az ál­talános minőségében. Személy szerint persze volna mondani­valója. Hogy, ennie nyilvánva­lóan kell az embernek, meg hogy na és maga mit csinál, engem néz, mi? Mindebben igaza 'lenne. Olyannyira, hogy eltakarodnék a környékről, végtére is egy dolgozó, aki egy építkezés semmihez sem hasonlítható, mondhatnám má­gikus ősvadonának kellős kö­zepén füstölt csülköt eszeget, nem téma, sőt. Egy magára valamit adó újságíró elfordítja róla a teknitetét és új dolgok után néz. Magam is inkább tálán azért bámulom, mert elfogott valami földöntúli hangulat: megállóit, megszilárdult, kris­tályszerkezetet öltött az illé­kony idő, az önmagát űző, száguldó világban íme egybo­rostyáncsepp, közepében egy bezárt bogárral. A bezárt bo­gár még matat, bicskája be­lemélyed a paprika hersegő húsába, keze a térde meg a szája között járja szűk útját. De már körülzárta a kristályos idő, hogy zárványként meg­őrizze a halhatatlanságnak. Lesz mit — van mit tanulmá­nyoznia a tudományoknak, po­litikának, történelemnek, köz­gazdaságtannak, szociológiá­nak, miegyébnek. Klasszikus Példa csak ül a megszilárdult egykedvűségben és várja, hogy megfejtsék. Ő maga nem se­gít, nem szól, nem magyaráz, nem is ért semmit. Nem is az ő dolga, gondolom éppen, amikor megmozdul, fölnéz, az élő zárvány, a kristályszerke­zet szétpattan és leomlik, a továbbfutó időből, a napsüté­ses délelőttből, valahonnét a szomszéd kocsma irányából megjelenik második számú Klasszikus Példa. Kezében egy literes üveg szemelt rizling, azt beteszi a betongyűrű gyomrá­ba, az árnyékba. Kényelmesen rágyújt, közben a másik el­csomagolja a füstölt csülök maradványát, amelyből közé­pen már kifehérszik a csont, és eme előkészületek után módszeresen, most már végleg előveszik a szemelt rizlinget és elkezdik iszogatni. Innen a történetben végképp nincs semmi rendkívüli, mert a legaprólékosabb regényíró is imigyen intézné el a követke­ző kerek egy óra eseményeit: „Beszélgettek, nevetgéltek, s ami az üvegben vala, azt ki- szopogották.” Egészségükre. Mert szívem szerint nem kívántam nekik ennél rosszabbat. Bánom is,., hogy a Klasszikus Példán kö­szörülöm a nyelvem. Tenném inkább a halszemű ellenőrrel, aki egyébként is eszembe ju­tott, mert az ő szeméből is ez a moccanatlan érdéktelenség árad, ami egy döglött halhoz teszi hasonlatossá. Csak a halszemű ellenőr nem ilyen ha­tásos, amikor éppen ... hogy is mondjam csak, nem ellen­őrködik. Mert amikor nem te­szi azt, akkor is tevékenyke­dik. Például megy az utcán. Akármilyen lassan megy és akármennyi kirakatot és jó for­májú lábat megnézeget köz­ben, ez mégiscsak mozgás. Helyváltoztató mozgás. És egy ellenőrnél kétségbe vonni, hogy a helyváltoztatás hozzá­tartozik a munkájához, ba­darság lenne. Vagy megiszik közben egy kávét. (Mi köz­ben?) Vagy egy konyakot. Vagy ismerősökkel találkozik, ami megintcsak magyarázható. Elmesél egy viccet. 'Meghallgat egy másik viccet. Az idő tehát nem áll meg, nagyon is múlik. A halszemű ellenőrrel tehát bonyolultabb a helyzet. Talán ezért is nem ő a Klasszikus Példa. Csak a szeme... Ha sikerül belenézni, ott tetten ér­hetjük a megállott időt. A kö­zönyt. A hatalmas, permanens ásítást. És éppen ez az, amiért eszembe jutott a hal szemű el­lenőr. Egyszer a döglött-ha1!- szem föléledt. Délután volt, már készült lemenni a nap, de még hőség volt, sosem felej­tem el. A halszemű ellenőr friss lett, izgatott, csupa élet. Aktivitás. Lelkesedés. Lázas len­dület Egy kocsi tégláról volt szó, aminek a minőségét el­lenőrizni kellett, rohanvást. A halszemű ellenőr rohant. Szé­gyenkezve vallom be, hogy a a poén egy nyavalyás, agyon­csépelt közhely: a kocsi tégla természetesen a halszemű el­lenőr hétvégi házához lett re­zerválva. Szegény Klasszikus Példa, azt hiszem, még sökáig az marad, mert esete láthatóbb, könnyebben áttekinthető és nem olyan reménytelen. Ami­kor ő felélénkül, legalább egy másik házat, kerítést bodegát, miegyebet épít föl, s ennék megvan a maga haszna, szem­ben a halszemű ellenőr föl­élénkülésével. így aztán mégis őmelléje ültetném az agytrösz­töket és ötletgyárosokat: fi­gyeljék meg a mozgását, a kö­rülötte megülepedő egykedvű­ség természetét, találják ki, mivel zökkenthetnék ki a 'nyu­galmából. Sokan szeretik a füstölt csülköt, de egy füstölt csülök, ha mégolyán szép da­rab is, ha mégoly szépen illa­tozik is, nem zárhatja el a ki­látást a világra. Ebben a vi­lágban egy üveg szemelt riz­ling is csak legföljebb egy­két órára állíthatja meg az időt. Hallama Erzsébet A szerzőt a kulturális miniszter „Kiváló Népművelő" kitüntetésben részesítette

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom