Dunántúli Napló, 1979. augusztus (36. évfolyam, 209-238. szám)
1979-08-17 / 225. szám
1979. augusztus 17., péntek Dunántúli napló 3 Tanárok, hallgatók, diplomások Ambícióval, sillerrel a pályáé A jogász, a mérnök, a pedagógus It® MH V9Kt< y . . Jtffl ppw Végső Pál művezető utasítást ad az ún. „húslást" elszívó berendezésnél Fotó: Proksza László __________________— ¥ ---------------------------------H á rom riport jelent meg eddig e lapban ezzel a feleimmel: „Tanárok, hallgatók, diplomások.” Három pécsi felsőfokú intézmény tanárai, hallgatói mondták el véleményüket az intézményről, az oktatási módszerekről, s az első két riport adott alkalmat arra, hogy megítéljék egymást, lehetőleg a közeledés szándékával. A harmadik részben szót kaptak azok, akik valamilyen oknál fogva letértek a pályáról, bár maguk többé-kevésbé tiltakoztak az eltávolodás kifejezése ellen. Ezúttal pedig azok szólalnak meg, akik kitűztek maguk elé egy célt, azért tanultak, hogy a kapott ismereteket kamatoztassák. Hiszem, hogy a sorozat negyedik részének főszereplői képviselik a többséget... — * ■■ Nem tudnám másként elképzelni az életemet „Tisztelt bíróság” - kezdi mondókáját a vádlott, a címzett pedig ezúttal egyszemély- ben dr. Saághy Ferenc bíró, a Komlói Járásbíróságon. Gyakran hangzik el ekképp a* megszólítás, ő pedig ítéletet hirdet a Magyar Népköztársaság nevében. A kimondott szavaknak itt különösen súlyuk van, hátterük sokéves tanulás, a magyar jogszolgáltatás iránti elkötelezettség. Tekintélyét nem az évek alapozták meg, mindössze 30éves. Talán inkább egy pálya tudatos vállalása, annak minden felelősségével, örömével és nehezével. — Kezdettől fogva humán érdeklődésű voltam — idézi a diákévek elejét. — A Siklósi Táncsics Gimnázium tanárainak javaslatára jelentkeztem a jogra. Édesapám nyomdász volt, sem a maga szakmáját, sem a jogot nem erőltette rám. így hát bizonyos fokig saját elhatározásnak is tekinthetem pálya- választásomat. Hogy kezdettől bírónak készültem volna? Ezt nem mondhatom. Hiszen alig tudtam valamit a betölthető pályákról, s azt hiszem, ezzel így volt a többség is. A harmadik évfolyamtól keztünk szakosodni, én inkább a gazdasági jog iránt vonzódtam. A bírói pálya akkor még elég népszerűtlen volt. Mégis, amikor választani kellett, emellett döntöttem. — A jelek arra utalnak, hogy helyes volt a döntés. — Most már én is biztosan érzem, hogy igen. — Most már? — Az egyetemen meglehetősen keveset tudunk meg abból, ami a gyakorlatban ránk vár. Nem az elméleti felkészítésre gondolok, az bőséggel elegendő. Inkább abból jut kevés, hogy a jog hogyan kötődik a mindennapi élethez. — Mi az, amiben mégis legtöbbet adott az egyetem? — Amolyan magánakvaló, visszahúzódó emberke voltam. Azt, hogy megtanultam, mi a közösségi élet, főként az egyetemnek, illetve a kollégiumnak köszönhetem. — És szakmailag? Mi adta az indulásnál a legtöbbet? — 1975 novemberében tettem le a bírói szakvizsgát, egy hónap múlva a pécsi Megyei Bíróságon hivatásos pártfogónak neveztek ki. A feladatom volt a szabadságvesztésből szabadult személyek utógondozása, a társadalomba való visz- szatérésük megkönnyítése. Nagyon sokat segít most az, hogy meglehetősen jól megismertem őket, gondolkodásmódjukat, belső világukat. — Több mint két éve folytat bírói gyakorlatot. Elégedett-e önmagával, pályaválasztásával? Milyen áron változtatna pályát? — Kényes dolog az elégedettség, mert az ember — ha tisztességgel akarja végezni amit csinál — rendszerint úgy érzi, hogy lehetett volna jobban is. Ezzel együtt, nem tudnám másképp elképzelni az életemet. Ezt méq az sem befolyásolja, hogy Pécsett lakom, s naponta autóbusszal járok Komlóra. Szeretni kell azt, amit az ember csinál Már szinte közhelynek tűnik, hogy a művezető amolyan hivatásos pofozógép. Felülről rajta követelik az eredményesebb munkát, alulról tőle kérik számon a több pénzt, a következetesebb vezetést. Ha ezt elfogadjuk tényként — és miért is ne? — a művezetőt pedig megszemélyesítjük egy néhány év gyakorlattal rendelkező üzemmérnökkel, akkor máris értelmet kap a „miért választotta, érdemes volt-e?” kérdés. Végső Pál a vegyipari gépészeti szakközépiskolában érettségizett, 1971-ben. Mivel mindenképpen tovább akart tanulni, de Pécstől sem akart elszakadni, jó lehetőségként kínálkozott a műszaki főiskola, ugyanezen a szakon. — Simán ment a főiskola? — Első jelentkezésre felvettek, de én olyan típus vagyok, akit az új mindig megzavar egy kicsit, szóval lassabban rázódik bele a dolgokba. Emlékszem, az első évben fizikából még majdnem „kirúgtak”, a végén mégis jelesen diplomáztam. — Az a bizonyos új nem kísértett-e a munkahelyen? — Látszólag talán kétszeresen is. Vegyigépész üzemmérnök lettem, s a bőrgyárban helyezkedtem el. Az alapok ismertek voltok, maga a bőrgyártás, a szakma sok-sok titka, gyakorlati fogása azonban nem. Ezt ott kellett megtanulni. Mindig is hálával emékszem azokra, akik az első időkben megadták a' tapasztalatszerzés lehetőségét. Nem produktum volt a követelmény, hanem az, hogy minél jobban megismerjem az adott szakmát. — Végül is a „meszesben" kötött ki. Sokak szerint ez a gyár legbüdösebb üzemrésze. Lehet azt megszokni, netán megszeretni? — Lehet, hogy furcsán hangzik, de megszeretni is lehet. Igaz, hogy a kénnátrium, a gyorsan bomló fehérjék szaga enyhén szólva nem éppen élmény. Én egy hét alatt hozzászoktam. Olyannyira, hogy 1974- ben kerültem a Pécsi Bőrgyárba, 1975-ben pedig már a meszesben voltam művezető. Ma is ez a beosztásom. — Ami a vegyészetet illeti, az itt természetes. De mi a haszna a gépészeti ismeretnek? — A mai, korszerű bőrgyártási technológia a gépi berendezések célszerű alkalmazását követeli meg. Gyakran hasznát veszem az ilyen irányú ismereteimnek. — Úgy érzi, elegendő útrava- lót kapott a főiskolán? — Konkrétan a bőriparhoz természetesen nem, de olyan alapokat szereztem, amire már lehet építeni. A többit már itt a gyárban kaptam, a gyakorlat során. Sőt, lehetőséget kaptam a szakmai továbbfejlődéshez is. Tavaly például egyhetes tanulmányúton voltam az NSZK- ban, és ugyancsak az elmúlt évben Csehszlovákiában részt vettem a nemzetközi nyersbőr-konferencián. Emellett két éve tanulok angolul, kifejezetten az idegen nyelvű szakirodalom tanulmányozása érdekében. — A jelek arra mutatnak, hogy megtalálta a helyét. — Ügy érzem, igen. És nemcsak a szakmában, hanem az emberek között is. ötvenhárom beosztottam van, de még soha nem hallottak tőlem egy hangos szót. A gyakorlatot az életben lehet jól megtanulni Csernyánszky Gézánál egyáltalán nem lehet csodálkozni azon, hogy a pedagógusi pályát választotta. Édesanyja, nagyszülei, a tágabb rokonság túlnyomó többsége mind a katedra elhivatott „rabja” lett. Igaz, ő nem úgy kezdte, hogy már gyerekkorától ez a pálya lebegett a szeme előtt. A Pécsi Gépipari Technikumban érettségizett 1965-ben, s csak a tényleges katonai szolgálatának idején érlelődött meg benne az elhatározás: tanár lesz. 1972-ben végzett a Pécsi Tanárképző Főiskolán, matematika-műszaki szakon. Bemutatásnál még egy lényeges vonását feltétlenül meg kell említeni: tőle még soha senki nem hallotta, hogy „falura nem megyek”. Jelenleg a Pécstől 40 kilométerre lévő Nagydobsza általános iskolájában tanít, a beosztása, köz- művelődési igazgatóhelyettes. — Félreértés ne essék, szó sincs itt semmiféle pedagógusi misszióról, egyszerűen józan mérlegelés alapján döntöttem úgy, hogy Nagydobszára megyek - kezdte a beszélgetésünket. — Feleségemmel együtt végeztünk a főiskolán, olyan helyet kerestünk, ahol mindketten kedvező munkalehetőséget és lakást kapunk. Ezt itt találtuk meg, hát ide jöttünk. — Érez valami különbséget a falusi és a városi pedagógus munkája között? — Bizonyos szempontból több, összetettebb a falusi pedagógus munkája. Elsősorban azért, mert lényegesen többet kell vállalni a közéleti tevékenységből. Én például a pedagógus szakszervezet járási vezetőségében is dolgozom, tagja vagyok a járási TIT bizottságnak, a közművelődés terén pedig a megyei és a járási klubbizottság tagjaként is tevékenykedem. Ugyancsak társadalmi feladataim közé tartozik a községi krónika írása. — A főiskoláról milyen útra- valót kapott ahhoz, hogy jól megállja helyét a pályán? — Elsősorban kiváló elméleti felkészítést. A gyakorlatot a való élet tanítja meg az emberrel. De ez a tanítás csak akkor hatásos, ha az ember szívvel, lelkesedéssel végzi o dolgát. Természetesen az elméleti továbbképzésre, az újjal való lépéstartásra is szükség van. — Melyek a legfontosabb közművelődési feladatai, s adottak-e ezek elvégzéséhez a feltételek? — Elsősorban az, hogy kimozdítsuk a közművelődést a tagadhatatlan mélypontról. Ehhez ma mór megvan falun is a szellemi kapacitás, ezt kellene mozgósítani. A tárgyi, anyagi feltételek pedig remélem, szép lassan megteremtődnek. — Van-e valamilyen pedagógusi ars poeticája? — Minden szempontból a tanítványok érdeke a legfontosabb. Minél többet ki kell hozni a bennük rejlő képességekből, emberi értékekből. És legalább ilyen fontosnak tartom, illetve ehhez kapcsolódik, hogy a számukra legmegfelelőbb, társadalmilag is hasznos pálya felé irányítsuk őket. Kurucz Gyula Közvetlen vonalak m eghökkenten bámultam a telefonra. Első látásra nem volt rajta semmi különös. Egy nem tudom hányad osztályú londoni szálloda folyosóján meredt rám szürkén és semmitmondóan. Mégis, nekem valami szívdobogtató- an sokat mondott. Azt, hogy ez a mi Földünk bizony igencsak kicsiny, igencsak emberi méretű, hogy emeljem le a hallgatót, tárcsázzak és máris beszélgethetek a világ szinte bármelyik civilizált városának bármelyik polgárával — már akinek telefonja van ... Nagy volt a kísértés — pedig csak néhány angol pénzdarab „cincogott” a zsebemben —, hogy föltárcsázom Pécset. A telefon melletti leírás szerint mindez pusztán megfelelő pénzadagolás és megfelelő számok tárcsázásának a kérdése. Megdöbbentem, hogy onnan, arról a félhomályos londoni szállodafolyosóról minden további nélkül fel lehet tárcsázni a fél világot. Néhány fontom örömére — csak azért nem tárcsáztam Pécset, mert arra gondoltam, hogy Budapestről Pécsig ekkor még nem volt kiépítve a Crossbar-hálózat, féltem, hogy Pesten esetleg elakadok. Hogy ott majd valaki beleszól a kagylóba és eligazít: ha már ilyen nagy telefonálgató vagyok, annyit legalább illene tudnom . .. Satöbbi. Odalett volna az a néhány tallér, amit az autóbuszok és postai bélyegek mellőzésén megtakarítottam, ráadásul az a bizonyos számon kérő, kioktató és lego- rombító hang sem hiányzott. így hát csak bámultam a telefont és arra gondoltam, igen, ott vannak hozzátartozóim valahol a vonal másik végén — karnyújtásnyira, néhány fontnyira és tárcsázás- nyira tőlem, abban a hazámnak tudott, déli fekvésű kis országban — iszonyú messzeségben. Közvetlen vonal vezet hozzájuk, de ezt valahol eltéríthetik, egészen közel a célhoz, foglaltra állíthatják. Amikor az elmúlt hónapok, ban Budapest egy jelentős területén beártak a vonalak, eltöprengtem rajta: vajon minden vonal beázott-e? A „közvetlen" vonalak is? Olyan vonalak, amelyek a hívott „fél” valódi asztalán levő telefont csörrentik meg, nem pedig az előszobában levőt, amely mellett általában egy nő ül. aki megkérdezi: ki vagy, honnan és milyen ügyben keresed az elvtársat. Hogy a közvetlen vonalak is beáztak volna, arról nem tudtam bizonyosságot szerezni, mert ezek közül a számok közül igen keveset ismerek. edig fontosak. Alig hiszem, hogy van olyan normális ember, aki arról szeretne meggyőződni, hogy az úgynevezett „forró drót” tényleg közvetlenül működtethető-e, tényleg ér-e valamit kritikus helyzetekben. Ne legyenek ilyen kritikus helyzetek! De legyenek közvetlen vonalak minél nagyobb számban és lehetőleg minden irányban. Legyenek nyitottak és beázásmentesek ezek a vonalak — mindenekelőtt fölfelé és lefelé ... Aki látta a tv-ben a Bábolnai Mezőgazdasági Kombinát igazgatójáról, Burgert Róbertról készült filmet annak idején, bizonyára legalább úgy meglepődött, mint én azon a bizonyos londoni folyosón. Az igazgató az asztalára mutatott és azt mondta: itt ez a telefon, ezen engem bárki bárhonnan, bármikor fölhívhat, ha nyomós oka van rá. Emögött nem ül titkárnő, nincs, aki lerázhatná a telefonálót. Ez a telefon nyilván, valóan nélkülözhetetlen egy olyan üzemkomplexum igazgatója számára, mint akiről szó van. Aligha pusztán „jó bácsi” szeretne lenni, akit bármikor telefonvégre lehet kapni. Amit egy ilyen rendszer, egy ilyen kollektíva vezetőjének ebben és ebben a pillanatban kell tudnia, azt nem tudhatja meg az „értekezlet végén, után ...” Ismerek olyan vezető beosztásban levő embert, aki elrendelte, hogy amikor ő az irodájában van, minden hívást kapcsoljon be hozzá a titkárnő attól függetlenül, hogy ki az illető és mit akar. Ott, ahol magasan szervezett, rendszerszerű termelés és élet folyik, ott, ahol az emberek nem unalmukban telefonálgatnak, nem is lehet meglenni ezek nélkül a közvetlen vonalak nélkül. Ahol nem értekeznek naphosszat, többször is kell csörögnie a telefonnak, mint ott, ahol a közvetlen vonal birtokosa csak a legfelsőbb szint néhány emberével ül le, áll szóba, beszélget el. A közvetlen vonal tényleges eszköz a szinte tűrhetetlenül foglalt vonalak elleni harcban. És önvédelmi eszköz is — az értelmetlenül, fölöslegesen zaklatok ellen. A közvetlen vonal azonban közvetlen kapcsolat is. Nem szeretnék rosszemlékű példákat felhozni, de állítólag fejlődésünk egy bizonyos szakaszában a legkiválóbban dolgozó élmunkásaink munkagépe, munkapadja mellett ott volt az a bizonyos közvetlen vonal. Az a vonal, amely ma is él más formában. Sőt sokkal jobban működik, mint elődje. Ezek a nagy „átfogó” vonalak élnek és jól közvetítik valamennyiünk hangját oda, ahova kell. Kisebbnek mondott, személyesnek tekintett ügyeink, dolgaink közvetlen vonalainak a számát azonban nem elég jól ismerjük és nem is mindany- nyian. Fölemeljük a kagylót, fölhívjuk a központot, a központ kapcsolja az alközpontot, az alközpont az osztályt, részleget... És akkor még mindig nem azzal beszélünk, akivel szerettünk volna ... Jól tudom: a közvetlen vonalak drágák. Pusztán kényelmi okokból nem érdemes növelni a számukat Igazi okos használatuk komoly embereket tételez fel — akár a hívóról, akár a hívottról van szó. Közvetlen vonal ezernyi van, lehet. Addig is, amíg a postaiak beáznak, amíg költségességükre való tekintettel — korlátozni kell a számukat, nem árt arra a másik ezernyi lehetséges közvetlen vonalra gondolni, amit általában manapság nem veszünk igénybe. Amihez készülék sem kell, ami láthatatlanul köt össze valamennyiünket Ezeket a közvetlen vonalakat kell újrateremteni, karbantartani, működtetni — lehetőleg beázásmentesen és hibátla. nul. Bebesi Károly
