Dunántúli Napló, 1979. augusztus (36. évfolyam, 209-238. szám)

1979-08-12 / 220. szám

1979. AUGUSZTUS 12. HAGYOMÁNY DN HÉTVÉGE 10. Kiss József 1858-1939 „Pécs egyik legnagyobb pol­gárát temette hétfőn (július 31. — T. F.), kinek élete, munkás­sága elenyészhetetlen vonások­kal rajzolódott be a társadalom, a közművelődés, az alkotások történetébe.” Ki volt ez az ember, akinek a temetéséről szóló tudósítást a fenti mondattal fejezte be a korabeli sajtó? Kiss József 1858. május 7-én született a Somogy megyei Mesztegnyőn. Középiskolai ta­nulmányait a pécsi állami fő­reáliskolában végezte. A József Nádor Műegyetemen folytatta egyetemi tanulását, és ugyanitt szerezte meg a középiskolai ta­nári diplomáját is. Tanulmányai befejezése után, mint egyéves önkéntes, a bu­dapesti 23-ik gyalogezrednél szolgált, majd tartalékos tiszt­ként a pécsi 19. honvéd gya­logezrednél szolgált. Katonai szolgálati idejének letelte után megkezdte tanári pályáját. Először a csongrádi polgári fiúiskolában tanított, majd 1881-ben megválasztották a siklósi polgári fiúiskolába ren­des tanárnak. Ezt követően 1884-ben a Vallás- és Közok­tatásügyi miniszter, a pécsi ál­lami főreáliskolához nevezte ki rendes tanárnak. Itt 37 éven keresztül nevelte az ifjúságot, „a szépnek és a nemesnek sze- retetét plántálva diákjai szívé­be.” A sírjánál mondott gyász­beszéd szerint: „Elvont tárgyat tanítottál, szárazot, de abba életet vittél. Óráid élmények voltak tanítványaid számára. Midőn a mindennapos kora­reggeli sétáid után — nyolc órakor — üde arccal állottál a katedrán, tanítványaidat nem a tudós ridegsége, hanem a neve­lő atyai meleg szíve fogadta. A szép és a jó vezérelt mindig, egy-egy megjegyzéseddel pedig a felkészültség alaposságáról és éles judiciumáról tettél bizony­ságot. S mert ezekben is mér­téktartó voltál, szavaidnak mindig megvolt az íze, sava." Amikor 1921-ben nyugdíjba ment, tanári működésének el­ismeréseként megkapta a címze­tes igazgatói címet. Azonkívül, hogy mint tanár is példamutatóan látta el felada­tát, nagy ambicióval, hozzáér­téssel és lelkesedéssel vett részt Pécs társadalmi életében is. Mint a Pécsi Bicikli Club elnö­ke, a sportnak is lelkes aposto­la volt. A Pécsi Dalárdának if­júságától kezdve évtizedeken keresztül tagja volt. Tevéke­nyen részt vett városunk min­den számottevő zenei megmoz­dulásában. Mint a Pécsi Da­lárdának titkára, majd alelnöke, végül mint elnöke szolgálta a magyar dalkultúrát. Legnagyobb érdeme azonban, hogy „felkeltette és megkedvel­tette a szabad természet szere- tetét, megteremtette szép Me­csekünk kultuszát." Erőfeszíté­sének, lelkes és hozzáértő szer­vezőkészségének eredménye­képpen 1891-ben létrejött váró. sunkban a Mecsek Egyesület. Kezdettől fogva, mint az Egye­sület titkára irányította, szer­vezte azokat a munkálatokat, melynek célja volt, hogy Pécs­nek ezt a természeti kincsét min. denki élvezhesse. Sétautakat hoztak létre, padokat állítottak fel, pihenőket létesítettek. A turistautak színes jelzései mesz- sze kígyóztak a Keleti Mecsek legtávolabbi zúgáig, elértek Siklósig, Gyűdig, Orfűig, Aba- Jigetig. Az egyesület működése nyomán kilátók, emlékművek, menedékházak emelkedtek a Mecseken, források váltak egy- egy kirándulóút célpontjaivá. A Tettye környéke megszépült. Ezt a hatalmas és szerteágazó munkát Kiss József irányította, ő volt az éltető ereje. Még 70 éves korában is, tavasz kezde­tén ecsettel és festékkel vonult ki a fiatalokkal a hegyek közé, felfrissíteni a turistajeleket. A turisztikának tudós műve­lője is volt. Egybe gyűjtötte a hazai és külföldi turisztikai szakirodalmat, s ezzel létrehoz­ta'a vidéki turistaegyesületek legnagyobb könyvtárát Pécsett. Az egyesület könyvtárát diapozi­tív klisé- és térképgyűjtemény­nyel egészítette ki. Nemcsak gyűjtötte, hanem maga is mű­velte a turisztikai irodalmat. A Mecsek Egyesület Évkönyvében (melynek ő volt a szerkesztője) jelentek meg élménybeszámolói és elméleti cikkei, de találkoz­hatott az érdeklődő írásaival a Turistaság Lapjában, a Turista, ság és Alpinizmus című szak- folyóiratokban is. Ö készítette el először a Mecsek részletes ka- laúzát 1894-ben. Bejárva a Balkánt, az Alpokat, a Kárpá­tokat, széles látókörre tett szert, melyet itthon, az egyesület ér­dekében kamatoztatott. Ennek eredménye lett, hogy a Mecsek Egyesület hazánk egyik legna­gyobb és legjelentékenyebb tu­ristaegyesületévé vált. A turizmus népszerűsítése és a Mecsek megismertetése ér­dekében rendszeresen előadá­sokat tartott Pécsett, Mohácson, Siklóson és Eszéken. Érdemei elismeréseként 1908. ban tagja lett a város tanácsá­nak. 1916-ban, a Mecsek Egye­sület 25 éves jubileumán róla nevezték el a misina-tetői (az­óta lebontott) kilátót. Több tu­ristaegyesület tiszteletbeli tag­jává választotta. A Mecseken sétaútat neveztek el róla. Halá­la után a város díszsírhely adó. mányozásával ismerte el érde­meit. A Mecsek Egyesület pe­dig a kilátó falába elhelyezte Kiss József domborművű arc­képét. Egész életét arra áldozta, hogy a Mecsek, ez a vad, kö­ves táj, erdős, kellemes pihenő, parkká alakuljon át és a turis­taság messzeföldről felkeresett szép otthonává váljon. Szinte felülmúlhatatlanul gaz­dag és értékes munkásságának, az 1939. július 29-én bekövet­kezett halála vetett véget. Em. léke életéhez méltó megörökí­tésre vár. Tegzes Ferenc, levéltáros Él egy gazdag szájhagyományú Móricz-legenda írt-e regényt Móricz Zsigmond a pécsi Donátusban? Pécsett, a Donátusban, az úgynevezett Hódosi-villának van egy legendája, hogy benne nyaralt Móricz Zsigmond. A környékben mindenki így emle­geti. Hogy mi az igazság, ez helytörténészek és irodalomtör­ténészek feladata. Csupán an­nak eredtem nyomába, hogy egy földrajzi név miért őriz eny- nyi mesét, mendemondát? S ar­ra voltam kíváncsi, hogy milyen Móricz-kép él az idősek emlé­kezetében. I Johan Viktor 87 éves: — Távoliak a dátumok, ho­mályosan emlékszem, de az biztos, hogy a Hódosi-villában egy íróember lakott. A roman­tikus, szép táj, a gyönyörű ki­látás miatt járt ide. Az idejutás is akkor még mesésnek tűnt, hisz a keskeny hegyi utakon csak a borszállító szekerek tud­tak eldöcögni. Egy kanonok építette azt a magas, nagy tor- nácos házat, aztán eladta egy falusi fiskálisnak. Móricz, rémlik nekem, a harmincas évekből, hogy ott tanyázott. özvegy Horváth Sándorné, 76 éves: — Egyszer már az Erreth- vagyis a Fehér-villára ráfogták, hogy Móriczé, de nem igaz. A Daróczi kanonok nagy házában nyaralt, kétszer-hó rom szór, de rövid ideig a Hódos! kesztyű­gyáros vendégeként. Sose vásá­rolták meg a villát, az emeleten szállásolták el 1920 és 1930 kö­zött. Kinézésre nem számított úri népnek, sőt, parasztos arcú, mint egy alföldi paraszt. Nem is tudtam, hogy író. Sétált er­refelé, a Donátus utcában haj- nalonta, botjára támaszkodva és egy nagy malaclopó köpeny­ben, amibe csak úgy bele kell bújni. Az arcai telt, bajszos, pi­rospozsgás, nem nagyon tet­szett, mint fiatal lánynak. A Krajcáros úton is bandukolt, ahol akkor még vámot fizettek a trágyát ökrösszekérrel hordó szőlősgazdák a papoknak. Dr. Csethe Miklós, 70 éves nyuqdíjas villanyszerelő aTBólya dűlőben: — Stern Samu ügyvédé a vil­la, 1931 és 1934 körül és ekkor járt le Móricz szüretre, az állo­másról fiákerrel hozatta fel magát mindig. Nagy, ősz haja volt, az arca kedves, barátsá­gos, magyar arc. Hol világos vászonkalapot, hol szalmakala­pot hordott, de mindig egyedül érkezett. Innen láttam a szplőm végéből, hogy a verandán jár­kált le-fel és állandóan pipált. Már 1925-ben állt ez a magas ház, a legszebb pontján a Do- nátusnak és egy vincellér gon­dozta a másfél hold szőlőt. Mó- riczék két-három évre megvet­ték a villát. Szilas Károly nyugdíjas tanár, 79 éves: — 1925 vagy 1930 körül lát­tam messziről, köpcös, mint o fényképeken, valószínű, hogy 6 lehetett. Biztos, hogy nem mese ez. Járt a Hódosi-villában. Bedekovics János, 64 éves nyugdíjas fodrász: — Apám, a csizmadiamester mesélte mindig, hogy Móricz Lilinek az öreg Móricz vette meg ezt a csodálatos villát a húszas években. Mindig itt nya­raltak, legelőször 1934-ben hal­lottam erről. Eredetileg Móricz- villa ez és ők adták át Hódos! Ferenc kesztyűgyárosnak, Min­dig látszott ezen az épületen, hogy méltóságos uraságoké. Käs Ferenc egy a nagyon sok „bevándorló” közül a Donátus- ban, vagyis nem őslakos, jó­maga semmit nem tud a Mó- ricz-legendáról, de az utcán a nyolc-tízéves gyerekek is kapás­ból mutogatják Móricz Zsig­mond házát, aminek magas az oldala, alig-formált terméskö­vekből kialakítva az utcai front. Csodálatos két öreg fenyő ma­gasodik az északi szegélyében, tornáca: mesterien faragott, hangulatos díszítésű, benn a nagy termekben a padlózat ré­gi, szú-nem-rágta fenyőből. Délről a Pécsi-medence látvá­nya káprázatos. A mostani tulajdonos, Major­laki József, 58 éves VIZIG-es mérnök. Először ő is a mesés sztorikat sorolta, a szőlőkapás asszonyok beszédeit, akik még a helyet is mutogatták a tornácon, hol írt, hogyan járkált nyugta­lanul, le-fel. A száraz telek­könyvi adatokat olvassa fel: — E ház tulajdonosa 1938 és 41 között dr. Móricz Miklósné, született Grécsy Miskolczy Er­zsébet. A hölgy neve 1941-től Dezső Kázmérné, tőle vettem meg a házat 1944-ben, Szerin­tem Móriczcal kapcsolatban minden csak mese. Az élő Móricz-hozzátartozók emlékezése sokat segíthet a rej­tély megoldásában. Tény, hogy Móricz sokat járt le Pécsre, imádta a várost, mediterrán szépségei miatt. Miért nem szü­retelhetett, nyaralhatott, jegy­zetelhetett ebben a titokzatos történetű donátusi villában? Csuti János Szafar hó 20-án, Allah bölcs végzéséből Szelaniki Musztafa leírása Szigetvár ostromáról Azt mondhatnánk: ugyan mi újat lehet még elmondani Szigetvár ostromáról! A Vár­baráti Kör lelkes munkásai azonban immár hetedik kiad­ványukban is bizonyságát ad­ták, hogy a több mint négy évszázada történt ostrom tör­ténetét kutatni ma sem érdek­telen. Szelaniki Musztafa . le­írásában olvasunk a Szigetvár ellen induló török hadról. .......egy áldott órának szeren­csés percében megjelent a fel­séges szultán is fehér ruhá­ban, minarethez hasonló cip­rus termettel, hadi fegyverei­vel . . ., jobbra és balra ke­gyeskedett vetni szelíd és nyá­jas tekintetét, a világ népe önkéntelen olvadozással üdvöz­letre emelte a kezét, és imát küldött fel Allahhoz az iszlám győzelméért. . .” Sz elaniki Musztafa efendi török történetíró fiatalember­ként vett részt Szigetvár 1566, évi ostromában. A ruméi iái beglerbég koránolvasójaként tagja volt Szulejmán szőkébb környezetének is. Előbb a szul­táni díván alsóbb rangú tiszt­viselője, majd ceremóniames- terné nevezték ki, később Mek­ka és Medina jövedelmeinek kezelője és felügyelője lett. Szelaniki 1563-tól 1599-ig rend­szeresen készítette feljegyzé­seit, talán az összes oszmán­török historikusok közül ada­taiban a legpontosabb volt Nekem a képekben gazdag mű stílusa is tetszik. „A pa- disah őfelsége egy elefánt- termetű, oroszlámbátorságú, szélgyorsaságú vasderes lovon ült, teljes méltóságában és ha­talmában mutatta magát. . . Az iszlám hadseregével a sík­ság és halmok egészen meg­teltek, mert oly roppant soka­ság volt itt, hogy azt kimon­dani nem lehet. Mikor Isten segélyével egy magas halom tetejére felértek, látták, hogy a nevezett vár egy nagy sík­ságon emelkedő domb tetején fekszik úgy, hogy minden ol­dalról nádas és mocsár veszi körül. Épületei, bástyái és fa­lai pedig az erődítésnek töké­letes módja szerint épültek. Különösen a belső vár olyan erős, hogy aki csak látta, eszét vesztve elámult és így kiáltott fel: Teremtő Isten! Hogyan bír az ember ezen győzedelmes­kedni! Az alávaló hitetlenek néhány bástyát vörös posztó­val vonták be, a torony csú­csát pedig ónos bádoggal vonták be, hogy azt ennek ezüst színével díszesebbé te­gyék.” Majd később így ír: „...az ostromlás Moharrem hó 20-án kezdődött. (1566. augusztus 7.) Heves harcok után a 11. na­pon az anatóliai hadosztály a mocsáron keresztül hidat épített, azon egész a vár tö­véig nyomult előre, és a ro­hamhoz hágcsókat épített..., a másik részen a katonaság az egyedül igaz vallás iránti buzgalomból az erdőben vá­gott fát, a várárokban olyan magasra felhalmozta, mintegy hegy. De a farakás tetejéről sem sikerült a várba hatolni, mert a hitetlenek erősen ágyúztak, és az iszlám sere­géből igen sok embert vérta­núkká avattak.” Majd az ütközet Szelanki Musztafa szerinti döntő esemé­nye így zajlott le: „ . . . Mikor Szafar hó 20-án (1566. szeptember 6.), csütör­töki napon délelőtt régi kanon szerint a pihenés dobját meg­verték, mindenki a vívóárok­bon ebédelt, elvégezte a val­lásos mosakodást és készen állt a harcra, akkor egy jani­csár ezredes így szólt társai­hoz: én az éjjel szépet álmod­tam, vértanú leszek, de ez a vár is elfoglaltatik. Otthon le­vő lányomat, Fatimát a mi századosunknak, Mehemednek adjátok feleségül. Midőn ilyen­képpen végrendeletet is tett, elővett két bombát és egy ré­gi, rossz létrát. A szemközt látszó lőrésből füst jön ki; ez a rés már sok bajtársamat el­ragadott, szívemet pedig fel- gyútjotta. Ezt mondván a lét­rával és bombákkal a vár fa­lához ment, a létrát a lőrés alatt a falhoz támasztotta és fölment rajto. Amint azonban a bombát a kanóccal meg­gyújtotta és a lyukba dúgta, agyonvágták. Allah bölcs vég­zéséből azonban ez a hely ép­pen az a bástya volt, ahol a puskaporos hordók és zsákok állattak. Mihelyt a bomba szét­pattant, a föltámadás zajához hasonló óriás recsegés-ropogás hallatszott, a bástyáinak és fal­nak föld és faanyaga egészen a csillagos égig röpült.” Az elmúlt esztendőben Budi- na Sámuel, az eseményeket szintén átélő történetíró írását jelentette meg a szigetvári Várbaráti Kör. A két művet együtt is elolvasva, összevetve különösen izgalmas, élményt jelentő, tanulságos műveket ismerhetünk meg. Lombos! J. Zágon Gyula: Rajz a Zrínyi-sorozatból

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom