Dunántúli Napló, 1979. augusztus (36. évfolyam, 209-238. szám)
1979-08-12 / 220. szám
1979. AUGUSZTUS 12. TÁRSADALOMPOLITIKA DN HÉTVÉGE 5. Mit és meddig segíthet a termelőszövetkezet? Üregek falun Nyári nosztalgiák II. Az SZTK ügyi ntézői szoba - bon beszélgettünk néhány percet, amíg Bogos Ferencné, a véméndi termelőszövetkezet szociális előadója megérkezett. Mondom, hogy miért ikeresem Bogosnét, s az öregek szó hallatán a fiatalasszonyok félretolják a kimutatásokat: — Hogy tudnak ők örülni minden apróságnak — mondja Gászné és egyből mesélni 'kezd. — Az idén én is elmentem a nyugdíjas napra, aimit a tsz rendezett. Nagyon szépen feldíszítettük a termet, oz asztalokat. Volt üdítő ital, sör, meg debreceni és mindegyikük kapott egy édességcsoma. got meg egy zsebkendőt. De a legjobban mégis a köszöntőnek örültek, meg, hogy együtt vannak és beszélgethetnek. Közben megérkezik Bogosné, átmegyünk az ő irodájába. Míg beszél, leveleket borítékol: nő’bizottsági ülés lesz a napokban, küldi az értesítést: — Évekig a nőbizottság vállalta, hogy támogatja a tsz nyugdíjasait, járadékosait — mondja. — Ellátogattak hozzájuk, megszervezték a nyugdíjas napokat, intézték az ügyes-bajos dolgokat. Ma is nagyon sokat segítenek, de a tsz vezetősége három évvel ezelőtt úgy döntött, hogy imég szorosabbra fűzi a kapcsolatot a volt tagokkal és egy embernek fő feladata lesz a nyugdíjasokkal való foglalkozás. így lettem én szociális előadó. A feladatom, hogy sorra látogassam itt Véménd-en meg a környező községekben, Fékeden, Szebányben, Erdősmecs- kén lakó nyugdíjasainkat. Főleg azokat, akik egyedül élnek, s ha gondjuk, kérésük van, segítsek. Az egyik ilyen legfőbb segítség a szociális segély. Ma már nem az a gyakorlat nálunk, hogy aki kéri és jogosan, az megkapja, hanem mi nézzük meg, hogy ki az, aki erre rászorul, de szerényebb annál, hogy segélyt igényeljen. Az idén 60 ezer forintunk van erre a célra. Sok nyugdíjasunknak házhoz szállítjuk a tüzelőt. Na és vannak, akiknek nem kell más, mint hogy valaki kiváltsa o receptet, hogy besegítsen egy vödör vizet, vagy megvegyen valamit a városban. — Mennyire dolgozik együtt a tanács szociális gondozójával? — Ö valamennyi idős ember közül — így a mi nyugdíjasaink közül is — elsősorban azokat látogatja, akik szinte magatehetetlenek. Hozzájuk igyekszik minél gyakrabban eljutni és segíteni. A volt termelőszövetkezeti dolgozók szeretettel beszélnek róla. Ha kell kitakarít, segít főzni, gyógyszereket vásárol. így azokhoz, akik nagyon gyámolításra szorulnak, gyakran eljutunk, mintha csak ő vagy csőkén látogatnám őket. Én sem tudom megállni, hogy ne mosogassak el, vagy ne söpörjek össze, ha éppen erre van szükség. Vannak családok, akiket egy héten mind a ketten meglátogatunk. A tonács szociális gondozónője segít nekünk abban is, ha egy-egy idős nénit vagy bácsit otthonban kell elhelyezni. ♦ A kis ház zöld zsalugáterei szorosra zártak. Bent az udvarban acsarkodó kutya rohan felénk, de a lánc csak a konyhaajtóig engedi. Az ugatásra idős asszony lebbenti fel az ajtó függönyét —, kis söprűvel hallgattatja el a házőrzőt. Aztán elindul felénk. Nem tud felegyenesedni. Két kezével is segíti magát minden lépésnél. A szobába invitál bennünket, közben kikiá'lt -az udvarra, hogy vendégek jöttek. Hosszúnak tűnő pillanatokig csak óvatos botkopogást, papucscsussza- nást hallunk, aztán megjelenik az ajtóban egy még idősebb asszony. Ő vak. A szomszédasszony támogatja. A két idős nő évek óta egyedül él. A fiatalabb, az 58 éves Schrempf Erzsébet kétéves korában betegedett meg. Ahogy meséli, mór lemondtak róla. Amikor mégis gyógyulgaitni kezdett, újra kellett volna tanulnia a járást. Erre viszont nem volt idő. Belekötötték egy kis székbe, azt az édesanyja hátára, aki így indult vele a földekre. A néni, akivel együtt él, a mostohaanyja. Nem mindennapos családi kapcsolatok révén — a mostohaanya első házasságából származó gyermek és Erzsébet testvére házasságot kötött —, ők, illetve gyermekeik támogatják a két idős asszonyt. Ők is itt laknak Véménden. A nagymosást, nagytakarítást, a kerti munka nehezét magukra vállalják. A nagymama nyugdíját és Erzsébet járadékát — a kettő együtt 1700 forint, néha ők is megtoldják, illetve a tsz segít nekik a szociális segéllyel: — A termelőszövetkezetben megcsinálták a rokkantkocsimat is — mondja Schrempf Erzsébet — motort szereltek rá. Most nem kell kézzel tekernem, így sokkal könnyebben tudok mozogni. És én azért szeretek tenni-venni. Látja — a mellette levő láda felé mutat, ami tele van színes anyagokkal és babákkal — ezeket felöltöztetem német népviseletbe. — Mit csinál velük? — Annak adom, aki jó hozzánk, aki segít nekünk. Ajándékba. Az Erzsikének is akarok adni — mutat Bogosnéra, de előbb meg kell tanulnom, hogy hímzik a székely ingeket. Ők székelyek. ♦ A másik házban csukva a konyhaojtó, odabent a tűzhely körül hófehér hajú bácsi sürgölődik. Ő Csantavéri Antal, egyike azoknak, akik a termelőszövetkezetet alapították. Megkeveri a zöldbablevest, leül a székre, de ózonnal fel is ugrik, a konyhaszekrényhez siet: —■ Nézze Erzsiké, írt az unokám — lobogtat egy képeslapot. —■ Itt von Magyarországon, Pesten, valami csoporttal, és azt írja, hogy 6-a és 8-a között meglátogat. A fia és csalódja Jugoszláviában él. Minden évben többször is meglátogatják, ilyenkor „forr a ház”., A menye meszel, mos, takarít, rendbe rakja a szekrényeket, de oztán a hónapok pora ismét rátelepszik a házra. A 76 éves bácsi 14 évvel ezelőtt vesztette el a feleségét. Nemrég agyvérzést kapott, jobb kezét nehezen tudja használni. Kevés nyugdíja van; 1290 forint. Amikor a gyerekei jönnek, tasakos leveseket, konzerveket hoznak neki. Ezekből markol föl egy csomót a másik szobában és sorra mutogatja: — Van itt minden, tyúk meg disznóhúsleves, ez itt tészta, ez meg Vegeta — látják? Szívesen adok belőle, fogjanak egy tasakkal. — Ki segít magának a gyerekein kívül? — kérdezem, miközben Bogosné valamennyi tasakot a helyére pakol. — Erzsiké, vagyis a tsz. Ő majdnem mindennap meglátogat, jó elbeszélgetni vele. Minden évben kapok segélyt is. És itt vannak a szomszédok. Néha elhozom jnekik a tejet és a Náni, az Ébertné vasárnap szokott nekem kalácsot adni. Ő is benne van az asz- szonybi zottsá g ban. Kimegyünk a kertbe. Antal bácsi büszkén mutatja a sok terméstől földre hajló paradicsomot, a sárguló paprikái. — Ezeket magam vetettem. Jönnek a gyerekek, jó lesz, mert nagyon szeretik. Kifelé menet egy kicsit fémáradnak Bogosnéval. Antall bácsi a búzát kérdezi, hogy mennyi került a magtárakba. A kapuból utánunk kiabál: —• Köszönöm, hogy meglátogattak! ♦ Bent a tsz-központ udvarán az elnökkel, Rótt Antallal találkozunk, elmondjuk, hogy merre jártunk, mit láttunk: — Igyekszünk gondoskodni a mi öregjeinkről — mondja az elnök, de ez nem elég. Már korábban elhatároztuk, hogy llétrehozunk egy szociális napközit, ahová eljárhatnak, bejárhatnak a nyugdíjasaink. Busz van, az utaztatásuk nem lenne gond —, teszi hozzá. — De egyedül nem tudjuk megoldani. A tanáccsal közösen szeretnénk egy épületet erre a célra átalakítani, és oda nemcsak a tsz, hanem valamennyi itt és a környező falukban lakók eljárhatnak. Remélem, hogy egy-két év múlva létre tudjuk hozni a napközit. — Akik majd akkor be tudnak járni, most is beérik kevesebb törődéssel. Vagy nem? —1 De igen — válaszol az elnök. — A magukra maradt, beteg, teljes ellátást, gondozást igénylők jelentik a legnagyobb gondot. Volt már arra példa, hogy tsz-tagunlk kérte a vezetőséget; hadd maradhasson otthon meghatározatlan ideig, mivel ágyhoz kötött édesanyját kell ápolnia. Természetesen hozzájárultunk, de o távolléte nem számíthat a folyamatos tagsági viszonyba. Mások azt csinálják, hogy két műszakba kérik magukat, és a feleség és férj váltja egymást az otthon levő beteg szülő ágya mellett. Olyan esetről is tudunk, hogy a távol lakó fiú az édesapjával szomszédos családot fizeti azért, hogy ellássák, gondozzák a beteg embert. De ezt nem mindenki tudja megtenni, legtöbben nem is a pénzhiány ■miatt. A következő eset iis Véménden történt: a már nyugdíjban levő volt tsz-dolgozó, akinek gyermeke nem volt, felesége és apósa meghalt, egyedül maradt anyósával, aki súlyosan megbetegedett. A vő ápolta halála napjáig ... De mit tudott volna tenni akkor, ha még dolgozik?! Török Éva Aztán meg is érkezik a meleg. Bejelentés, köszönés nélkül, kedélyrombolóan tör ránk. Se lát, se hall vad erőszakossággal veszi birtokba az élő és az élettelen természetet. Erre mondják az öreg vízi és mezei emberek: vakmeleg. Korosabb horgász sporttársam horgászbotjával szinte már-már veri a vizet, dühöng a hőség, na, meg a halak miatt — elsősorban azért, mert semmi különösebb izgalmat nem okoznak neki. Hiába, a vakmeleg ilyen. Egy lézengő fiatalemberekből álló kisebb csoport riheg-röhög rajta. Egyikük végleg felbőszíti. — Papa, nincs egv cigarettája? — kérdezi. Erre az öreg olyasmiket mond, amit úavis-hiába írnék ide, képtelenség volna összebékíteni a nyomdafestékkel. Kifakadásónak lényege higgadtabb hangnemben összegezve az, hoav ő 250 forintot fizet a nyugdíjából egy napra a helyért, ahol a családjával eltölt két hetet.. . Ezek meg itt cigarettát koldulnak tőle Hát nem szégyen-gyalázat? Aztán ott van a horgászengedély ... Húsz forint a napijegy és mit fog az ember? És a rengeteg orvhorgász! Hánynak van itt engedélye a horgászok közül? Nézze ezt a botot, most törött el. Az éjjel valaki fenékzsinórt fektetett le az öbölben. Tizenöt-húsz horog volt rajta. Én meg beleakadtam. Módszereit, horgászhelyét, horogkivetéseinek időpontját figyelve nem csodálkozom azon, hogy hínáron és fenékzsinóron kívül alig akad valami a horgára. Azért a minap este fogott egy jó háromkilós pontyot. De többet akar. Lelki szemei előtt már bedobáskor a halászlé gőze-illa- ta lengedezik. Azt kívánom neki, hogy egyszer ne is hal, hanem egyenesen egy finom halászlével teli bogrács akadjon a horgára. „Sokféle az ember, ó költőm, van fenséges is, gyengéden élvező, s van olyan .. .' — írta Füst Milán néhány évtizeddel ezelőtt. Sokféle az ember itt és most és mindenütt. Ez a sokféleség még kirívóbb a szabadság többnyire tétlen Balaton-parti pihenőnapjaiban . . . Ilyenkor töb- bé-kevésbé egyféle dolgot művelnek az emberek, egyféleképpen ütik agyon az időt, mégis, mindenkiben másként peregnek le a napok. Az emberek zöme hosszasan készül ezekre az alkalmakra: számol, kalkulál, pénzt vesz ki a takarékból, kölcsönt kér, vagy egyszerűen belenyúl a zsebébe a tartalék forintokért. Szükség is van erre az előzetes rágódásra, a jövőben pedig még inkább szükség lesz rá. Végül is a Balaton már most sem afféle lézengőhely, hanem több millió ember pihenőhelye. Vagy jó volna, ha az lenne ... Mégis rengeteg mindenfelé a lézengő, az olyan — többnyire 18 és 30 közötti — hetyke ifjú, aki húszassal a zsebében ül fel a vonatra és próbál mások nyakán élős- ködni napokig, hetekig. Akik közül néhányon eleinte csak egy-egy cigarettát kérnek, gyümölcsösökbe másznak be némi „C vitaminért”, és akik — ha minden kötél szakad — előbb, vagy utóbb elemeinek innen egy pénztárcát, onnan egy fényképezőgépet, amon- nan egy gépkocsit. Ezekkel a lézengőkkel őszintén -szólva: nem tudom, mit lehet kezdeni, mielőtt átlépik azt a bizonyos küszöböt, ami után tetteik már a hatóságokra tartoznak. Ezek a lézengők teszik le a fenékhorgokat, szólnak be a nőknek, ezek hőbölögnek az úgynevezett „szórakozóhelyek" Környékén és ők böm- böltetik magnójukat ott, ahol még akad véletlenül egy csönd-sziget a nyárelőtől őszelőig tartó lármában. ^ Sokféle az ember itt, az kétségtelen. Van, aki nyugati márkájú kocsijával csupán lesurran a hétvéqeken, kifekszik kétszintes vityillója erkélyére, vaqy fordul eqyet vitorlásával, ha kellemes az idő. És van, aki csak a gyerekei kedvéért megy a Balatonra — évente egyszer — mert ő már unja mindazt, omi itt van és egyébként is C-vitamin tablettákat szed, hogy ne tehessék beteggé a parti őstermelők gyümölcs- és zöldségárai. Szabadsáq. Mit akar ilyenkor az ember? Mi viszi ezekre a roppant tömegektől megszállt helyekre? Talán föl akar töltődni valamivel. Mivel? Barnasóngal, horgászélmény- nyel, nád-susogással, szélhozta frísseséggel, távolsággal, fénnyel. Legalább az egy évre valót akarja magába szívni. Ez pedig aligha sikerülhet. Ennyi ember egyszerre ugyanazt nem kaphatja meg ezeken az alapjában véve tenyérnyi területeken. Szabadsáq. Van, akinek még ma is a Balaton a nyári nyaralási álmok netovábbja. Van akinek csak erre telik. És nyilván van olyan, akinek még erre sem. A Balaton-part nem meríti feledésbe azt, amitől az ember szabadsága alatt úgymond: „menekülni" akar. Sőt, inkább fölerősíti mindazt, ami az embert egész évben körülveszi, aminek az ember maga is része, formálója, alkotója és persze nem ritkán szenvedő alanya. Statisztikák szerint nő a szabad időnk. Sokat tépelő- dünk azon, hogyan lehet kultúrált pihenéssel eltölteni. A „rendes évi” szabadság növekvő szabad időnknek egy különösen értékes darabja. Az egyébként szétszórt csalód ilyenkor együtt van. A szabadság az ember számára legalább olyan fontos, mint a munka. A szabadság nemcsak szociális vívmány, hanem szükséglet is. Ha arról beszélünk, hogyan dolgozhatnánk jobban, hogyan emelhetnénk munkánk minőségi színvonalát, arról is gondolkodnunk kell, hogyan lehetne „hatékonyabban", magasabb minőségi szinten eltölteni a szabadságunkat. Mert ha ez nem sikerül, akkor szabadságunk csak arra jó, hogy méq többet foglalkozzunk saját gondjainkkal, még többet nézzünk a tükörbe a múló idő rezignációjá- val, még többet rágódjunk problémáinkon, mint egyébként. Pedig ez a szó: szabadság annak a szép nosztalgiának a megnevezése, amely a felszabadult, gondtalanabb életvitel napjainak, heteinek ígéretét rejti magába. Bebesi Károly
