Dunántúli Napló, 1979. július (36. évfolyam, 178-208. szám)
1979-07-08 / 185. szám
DN HÉTVÉGE 10. TUDOMÁNY 1979. JULIUS 8. Sztárai Mihály élete és zsoltárátdolgozásai Két uj profesi Vallomások - felkérésre Hír: „Az egészségügyi miniszter dr. Burger Tibort, a POTE II. számú Belgyógyászati Klinikájára dr. Kiss Tibort, a POTE I. számú Sebészeti Klinikájára egyetemi tanárrá kinevezte, és egyidejűleg megbízta az igazgatói teendők ellátásával”. A „prof” személye meghatározó egy egyetemi tanszék, klinika élén. Nemcsak, mert ő a főnök, sőt, nem elsősorban azért. A profesz- szori magatartás, életvitel, tudományos tevékenység meghatározója, de legalábbis módosítója egy új diákgeneráció, egy új szakmai műhely tevékenységének, munkájának. A hírben szereplők életében legalábbis így volt. Mondják, tapasztaljuk; az ember élete sorsfordulóin számadást tart magában, mérleget készít, hogy jövőbeni cselekedetei méltón szárnyalják túl az eddigieket. „Elkerülhetetlen, hogy ezt a sajtó nyilvánossága előtt is megtegyük?” - kérdezték mindketten, az alkalomból jelentkező újságírótól. Igen, mert így tárgyiasul az addig gondolatban lezajlott számadás —a felkérés szelíd kényszerének engedve. Dr. Kiss Tibor Újrahonosítani a szív- és tüdősebészetet Dr. Burger Tibor Meghonosítani a csontvelőtranszplantációt Budapesten születtem, ott is végeztem minden iskolámat, a Pázmány Péter egyetemen avattak doktorrá. Már az első medikus év után meghívtak az anatómiai intézetbe, Szentágo- thai mellé, aki akkor adjunktus volt. Tőle tanultam a tudomány szeretetét, az elmélyült tudás megszerzésére való törekvést, a stílust, hogy hogyan kell egy tudományos problémával foglalkozni. A háború után Pécsett meghalt az anatómia professzora, Szentágo- thait hívták utódjául, ő meghívott, így kerültem Pécsre. 1947, február 1-én neveztek ki, nagyon fiatalon, a végzés után mindössze két hónappal, méghozzá adjunktusnak. Igen nagy erővel előbb az oktatást, később a tudományos munkát is megszerveztük. Szentágothai- rak megmondtam mindjárt az elején, hogy nem akarok végleg anatómus maradni, sebész kívánok lenni minden áron. Amikor 1951-ben megszer- Wezték a II. számú sebészeti klinikát, és Kudász professzor lett a vezetője, Szentágothai ajánlott hozzá. Itt kezdtem sebészi pályafutásom, hiszen addig, legalábbis embert, nem operáltam. Kudász professzortól tanultam meg a nagybetűs Sebészetet. Józan gondolkodás igénybevétele egy diagnózis felállításánál, s utána a sebészi elhatározás — már tetté is érett a gondolat, és azt ragyogó technikával oldotta meg. Nem véletlen, hogy hazánkban a szívsebészetet ő kezdte és éppen Pécsett emelte az akkori színvonalra. Előkelő helyet biztosított maga mellett, mert csak mi ketten operáltunk akkor szívet. Sajnos, 1955-ben elment, és távozásával az ún. konzervatív szívsebészet megszűnt, s megszűnt a mellkasi sebészet is. 1959-ben az I. számú sebészeten lehetőség nyílt a szíves tüdősebészet felélesztésére — így átkerültem oda. Amikor szóba került az új klinikai tömb építése, részt vettem az orvosi szempontokat érvényesítő bizottság munkájában. Többek között én terveztem a műtőt is, s sikerült még ma is a kor színvonalán álló rendszert, elhelyezést kialakítani. Az l-es sebészeten újra professzorcsere lett, ez sajnos megint azt hozta magával, hogy megszűnt a szív- és tüdősebészet, engem pedig a Il-es sebészetre neveztek ki igazgató professzornak, éppen tíz éve vezetem munkáját. Akkor nagyon jól tudtam, hogy ebben a házban nem lehet versenyre kelni nagyobb intézetekkel, csak minőségben. A szűkösség és a tudományos fejlődés konfliktusa azt is megakadályozta, hogy a mellkasi sebészetet folytassuk. Ezért, s ez már a tíz év gyümölcse, magas szintű érsebészet indult be, amely nem csupán az erek sebészetével, hanem a perifériás keringésekkel is foglalkozik. A másik irányvonal, amely jellemzője a ll-es sebészetnek, a kóros kövérség műtéti megoldása. Mi kezdtük, nekünk van a legnagyobb anyagunk, s már nem kezdetinek mondható sikereket is elértünk. Nagyon érdekel bennünket a gyomor sebészete is, a fekélyes beteggel való ténykedés. Azzal, hogy kineveztek az l-es számú klinika élére is, az az elképzelés vezethette a minisztériumot, hogy még a sebészetben sem gazdaságosak a kis egységek. Eddig szakmailag teljesen függetlenül dolgozott a két klinika, nem lehetett nagyobb, egységes koncepciók szerint tevékenykedni. Elképzeléseim szerint a tüdősebészetet kell minél hamarabb elkezdeni, ehhez kell a legkevesebb anyagi eszköz. A második lépcsőben azt a bizonyos konzervatív szívsebészetet szándékozom újra kezdeni. Ehhez sem kell sok anyagi, inkább a diagnosztikus szakasz költséges, annak kiderítése, hogy ennek a betegnek operálható szívbetegsége van. Mindezekhez természetesen az szükséges, hogy megismerjem az ottani asszisztencia érdeklődési körét, felkészültségét, hajlamát ezen feladatok megoldására. Tudom, hogy kitűnő nővérek és orvosok vannak, s olyan háttér, amely lehetőséget teremt erre. Lehetőség nyílt az átgondolt munkára, a jó munkamegosztásra a két klinika között. Tudom, hogy az l-es klinikán a hasnyálmirigy betegségeivel foglalkozik egy csoport, ami nagyon jó, hiszen ez tudományos szempontból felfutó, nagy érdeklődésre számot tartó téma. Tudom, hogy ott is foglalkoznak nyirokkeringési zavarokkal, azok műtéti megoldásával — ezen a téren eredményeinket egyesíthetjük. Mindkét klinika feladata volt eddig is, s lesz ezután is, hogy a baleseti sebészetet magas szinten folytassa. Volt olyan elképzelésem, hogy a baleseti sebészetet teljesen önállóvá, függetlenné tegyük, külön épületben, és akkor az általános sebészeti erőket egy helyre lehetne összpontosítani. Pontos, kikristályosodott felosztás még nem készülhetett erre vonatkozólag, a közeljövő feladata, hogy egyeztessük az álláspontokat és a munkát segítő, jó körülményeket teremtsünk mind a két ház számára. A „fényes szelek" nemzedékéhez tartozónak vallom magam, noha nem voltam kollégista. Nyomdászként dolgoztam 1946-ig, munkám mellett érettségiztem le, és iratkoztam be a Pécsi Orvostudományi Egyetemre, ezért gondolom magam éhhez a nemzedékhez. 1952-ben cum laude minősítéssel koptom diplomát. Az első munkahelyem — a korábbi klinikai gyakorlatok eredményeképpen — az I. számú Belklinika -volt. A gyakornoki évek fáradságos munkájában telt el négy év, de mindez sok alkalmat adott arra, hogy az akkori intézetvezető, Ángyán János professzor humanizmusát, bölcsességét közelről érezzük, a beteghez való különleges viszonyát tanuljuk. Öt követően Barta Imre professzort nevezték ki a klinika vezetőjének. Ő kitűnő belgyógyászati képzettsége mellett elsősorban a hematológia, a vérképzőszervi betegségek iránt érdeklődött. Az ő intenciói és inspirációi határozták meg a későbbiekben az én érdeklődésemet is. 1960-ban a jelentős fejlesztés előtt álló izotóplaboratórium vezetésével bíztak meg. Itt elsősorban a vérképzőszervi betegségek jobb megismerésére és körfolyamatainak pontos megítélésére hivatott módszereket tisztáztuk. A feladatok megoldása kapcsán sor került számos olyon kérdés vizsgálatára is, amelyek még nem voltak határozottan tisztázottak a vérképzőszervi betegségek körében. Különösen újszerű vizsgálati módszer volt a vér- lemezkéknek, a véralvadásban oly fontos 'kis sejteknek az élettartam-vizsgálata, mert számos kórképben ezek nagy mennyiségben pusztulnak. Pusztulásuk helyének tisztázása, és az élettartamuk megrövidülésének oka egyben jó kórfelismerési lehetőséget is jelentett, és bizonyos mértékig a gyógyítás irányát is megszabta. Ebben a tárgykörben számos publikációm jelent meg, és ezek alapján írtam 1966-ban kandidátusi értekezésemet. Ebben oz évben részesültem az Eleanor Roosevelt rákkutató ösztöndíjban, ennek révén Angliában dolgozhattam Lajta professzor intézetében. Hazatérve a közben nyugdíjba vonult Barta professzor tanszékének vezetésével bíztak meg egy évre, azt követően Jávori professzor vette ót a klinika vezetését, aki az izotóplaboratóriumban végzett munkám kiteljesedését segítette. A vérlemezkékkel kapcsolatos vizsgálatok szolgáltak alapjául későbbi tudományos eredményeimnek, ez képezte doktori disszertációm tárgyát is. Terveimet három szempont határozza meg. Az első, hogy olyan klinika vezetésével bíztak meg, ahol Hámori professzor révén igen jó hazai és nemzetközi hagyományai vannak a vesebetegségek kutatásának és gyógyításának. Az ilyen örökség folytatása az ott kinevelt kitűnő szakemberek segítségével alapvető kötelességem, hogy a klinika korábban szerzett jó hírneve ne halványuljon. A másik kötelezettségem, hogy az országnak ebben a részében a hematológiai központ és annak tevékenysége is magas szinten folytatódjék. Van néhány olyan betegség a vérképzőszervi kórképek között, amelyeknek a prognózisa, gyógyíthatósága, kezelhetősége az utóbbi tíz évben nagymértékben változott. E változás érvényre juttatása Pécsett is az érdeklődés tárgya. Olyan új gyógyító eljárások bevezetését tervezzük, amelyeket hazánkban eddig még nem alkalmaztak. Ilyen a csontvelő- tronszplantáció. Ehhez természetesen megfelelő szakemberekre van szükség, s meg kell teremteni ennek technikai feltételeit is. Az orvosi tevékenység elválaszthatatlan a mindig vele együtt létező és ható nővéri tevékenységtől. Harmadik célkitűzésem, hogy a klinikán a nővérek szaktudását fejlesz- szem. Nyilvánvaló, a növekvő orvosi ismeret teljesebb nővéri szakismeretet tesz szükségessé, mert csak így válhatnak jó szövetségesekké a gyógyítás munkájában. S talán nem szerénytelenség, ha hangot adok annak a véleményemnek, hogy a II. számú klinika jelenlegi épülete, annak avultsága és a hely szűkössége miatt, nagyobb feladatokat megoldó intézetté csak nagy erőfeszítéssel válhat. * A klinikus orvos, a klinika vezetője hármas követelmény elé állíttatott: magas szinten kell művelnie tudományágát, ennek eredményeként új, hatékony gyógymódokkal kell embertársai egészségét szolgálni, s olyan új orvosnemzedék nevelése a feladata, amely alkotó módon képes továbbvinni az elődök hagyatékát. Kívánjuk dr. Burger Tibor és dr. Kiss Tibor professzornak, hogy az ő nevükkel kezdjék késői évtizedek új professzorai vallomásukat önmagukról. Bodó László I Az MTA Pécsi Akadémiai Bizottsága 1978. évi pályázatán 2. díjat nyert Rózsás József bólyi pedagógus Sztárai Mihály élete és zsoltárátdolgozásai című dolgozatával. A pályamunkából közlünk most részleteket. Egyáltalán nem ismerjük Sztárai Mihály születési évét és szülőhelye meghatározását is nem egykönnyen legyőzhető akadályok nehezítik. A családnév, amely Starinusnak, ritkábban Starainak olvashatóan jelenik meg a zsoltár-parafrázisok versfőiben, csak az első pillanatban látszik biztos fogódzónak. A XV. és XVI. század fordulóján Magyarországon két Sztára nevű helység ismeretes: az egyik Baranyában, a Dráva mellett, a másik Zemplénben, Sárospatak közelében. A Dráva vidékéről való származás mellett a következő érvek szólnak. Sztárai életének legdicsőbb, legeredményesebb korszakát ezen a vidéken töltötte. ,,Miféle öntudat kopár öröme" hozta volna őt a török hódoltság területére, ha nem a szülőföld és népe iránti szerete- te? — hangzik ez a bizonyító erejű kérdés. A Drávától délre is eredményes reformátor-munkát végzett Sztáirai. Ez pedig délszláv nyelvtudás nélkül alig képzelhető el. Hosszú és kalandos életút Sztárai neve a korban először a sárospataki ferencrendi szerzetesház egyik iratában tűnik fel. A fiatal szerzetes a 20-as évek közepén Pálóczi Antal zempléni főispán udvari papja lett. Ebben a minőségben talán elkísérte urát a mohácsi csatamezőre is 1526 augusztusában. A katolikus Pálóczi elesett a mohácsi csatában, és zempléni birtokait Perényi Péternek sikerült megszereznie. Az új földesúr a 30-as évek közepén már mindenütt lutheránus hírében állott, saját költségén adatta ki Gálszécsi István és Benczédi Székely István protestáns énekeskönyvét. A Witten- berget is megjárt prédikátor-társak között, egy alapjában protestáns főúr védőszárnyai alatt nyugodt élet várt volna itt Sztáréira, ö azonban mindezt odahagyva a török által uralt délvidékre ment az igét hirdetni. 1544 tavaszán a laskói templomdomban messze- zengően szárnyaltak fel Sztárai Mihály ajkáról a maga-fordítot- ta zsoltárok. A laskói évek különleges jelentőségűek Sztárai Mihály életében. Itt vált egyre nagyobb tekintélyű prédikátorrá; itt szánta rá magát Dávid zsoltárainak lefordítására; itt végzett az új hit nevében fáradhatatlan egyházszervező munkát; itt vívott szenvedélyes szópárbajokat a pápista papokkal, és itt kezdték alakját körüllengeni a legendák is. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy laskói működésének nehézségeiről és sikereiről tőle magától, az 1551. június 20-án írt leveléből tudunk meg sók becses adatot. A nehéz feladat tudatos vállalása, a prédikátori, emberi szerénység és öntudat micsoda harmóniája ebben az egy mondatában: „Hét éve múlt már, hogy én Isten akaratából a török uralma alatt álló Alsó-Baranyóban - mint első és egyedüli — Laskó városában az Úr igéjét hirdetni kezdtem, és már innen és túl a Dráván és a Dunán a többi testvérekkel, s a szentlélek segélyével 120 egyházat építettem..." 1551 őszén Sztárai állítólag elhagyta Laskót. Ettől kezdve az életútjára vonatkozó adatok mind gyérebbek lesznek, műveinek nagyon áttételesen érthető 'személyes utalásai viszont egyre több keserűségről és csalódásról vallanak. Egy kérdőjel az életút elején és egy kérdőjeles évszám (1574?) a végén. Mint egy nagyfényű üstökös, amelyről senki sem tudja, honnan jött és hói, mikor enyészett el. Fordítás vagy átdolgozás? Sztárai irodalmi tevékenységét vizsgálva mindenekelőtt azt kell megállapítanunk, hogy nála az alkotás a prédikátori munka eszköze volt; didaktikus, propagandisztikus célokat szolgált. Sztárai magyarra ültetett zsoltáraiból hiányzik a személyes líraiság, énekei jórészt a bibliai szöveg parafrázisai. Ha vonhatott valaha valahol egy nép jogos párhuzamot a saját sorsa és a hajdani zsidóság nyomorúsága között, úgy a Mohács utáni Baranya magyarsága ezt kétségkívül a legnagyobb joggal tehette. A tizenhat zsoltárátdolgozás legfőbb tartalmi jellemzője a mély vallásos érzelem, a fájdalmas panasz és az esengő oltalomkérés. Számunkra azok a legbeszédesebb zsoltárrészek, amelyekben Sztárai nem elégszik meg a bibliai szöveg mégoly aktuális interpretálásával, hanem a pogány ellenségről szólva teljesen egyértelműen — itt és most — mondja fel egy nép fájdalmát. „Reád maradtunk, mert mindenkitől mi elhagyattattunk, / Az ellenségtől ostromlattatunk, naponként rontatunk." (74. zsoltár) Sztárai hazafisága azonban nemcsak érzelmi elkötelezettség. A nemzeti katasztrófa mélyéről kiáltó költő keresi a nyomorúságos helyzet okait is. Az imént idézett gondolatok mellett ott vannak a katolikus klérus életére, erkölcsi normáira és tanításaira utaló vádpontok is. A 37. zsoltárban két olyan hasonlat is található, amelyek alapján könnyen belátható: ha Sztárai rászánja magát, hogy eltér a Biblia-beli hasonlótól, a hasonlat második tagjától, azzal a kép költői erő, életszerűség tekintetében feltétlenül nyer. E zsoltár második versszakában a hamisan cselekvők pusztulásáról a Biblia meglehetősen általános, erőtlen hasonlattal beszél: „Elenyésznek majd, mint ahogy elfonnyad a növény." Sztárainál a konkrét természetnek a múlandóságot legjellemzőbben hangsúlyozó két tárgya jelenik meg: a levágott fű és a lehulló falevél. „Kik az földön hamisan cse- lekesznek, / Szénafűnek módja szerint megasznak, / Mint az fának levelei, elhullnak". Alighanem a latin szöveg félreértése teremt szenzációsan életszerű, szemléletes és ízesen népies hasonlatot ugyané zsoltár 15. versszakában. Itt is a gonoszok elveszéséről van szó. A Biblia hasonlata szerint füstként múlnak el, Sztárai viszont a füstöt mellékesebb elemként kezelve a következő hasonlatot alkotja: „A gonoszok pedig hamar elvesznek, / Mint kövérség az füstben, lecsöpögnek". Az a költészet, amely a XVI. század 30-as éveitől bontakozik ki a deák- és prédikátorköltők tevékenységeképpen, nemcsak a keserű történelmi helyzetből és a reformáció előretöréséből adódó új témák megszólaltató- ja, nemcsak a magyar nyelvű költészet diadalmas áttörése, hanem verstani szempontból is új fejezete a magyar irodalom- történetnek.
