Dunántúli Napló, 1979. július (36. évfolyam, 178-208. szám)
1979-07-01 / 178. szám
1979. JÚLIUS I. EMLÉKEZÉS DN HÉTVÉGE 9. Ml lehet Móricz mai üzenete? r N Mindnyájuik öröksége Klasszikusainkat szeretjük szobortalapzatrc állítani. Kőbe faragva, bronzba öntve fogadják az utókor hódolatát, holott talán mondani szeretnének valamit. A száz esztendeje született Móricz Zsigmond életét, munkásságát is ünnepi szónoklatok és megemlékezések méltatják. Joggal, hiszen népének egyik legnagyobb krónikása volt, aki halhatatlan művekben mutatta be ennek a népnek életét és törekvéseit. Egyéniségéhez illik a kőszobor, különösen az a vaskosan rusztikus forma, amelyet Medgyessy Ferenc ismert Móricz-portréja mutat. Egyéniségé: konok következetessége, hatalmas munkabírása, elpusztíthatatlan életereje az egyetlen darabban faragott kövek szilárdságához hasonlatos. De nemcsak ennyi volt. Kőnehéz kitartása mögött van, szenvedélyes élet loboqott. Indulatok fűtötték, eszmélete és képzelete szüntelen mozgásban volt, agya és szíve mindig dolgozott. Nem illik hozzá igazán a szobrok nyugalma. Móricz saját korának kérdéseire válaszolt, s ezek a kérdések ma már jórészt történelmiek. A magyar parasztság sorsa, amellyel annyi munkájában, s oly szenvedélyesen foglalkozott, azóta történelmi méretekben alakult át. A kép, amelyet Móricz erről a sorsról adott, ma már a múlté: történelmi dokumentum-értéke van. De a jó regény, Móricz Zsigmond regényei mindig többet adnak, mint pusztán szociológiai ismeretet. Az embert ismerjük meg általuk: a huszadik század első felének magyar társadalmában élő ember gondolkodását, érzéseit, magatartását — az értelem és a szív belső történetét. Nemcsak az elbeszélés tárgya maradt eleven, az írói munkát vezérlő erkölcs is. Móricz Zsigmond emberi hűsége és művészi elkötelezettsége, amellyel népe sorsa fölé hajolt. Az irodalom, s különösen Kelet-Euró- pában, ahol mindig egy népi és nemzeti közösség történelmi sorsáért kellett felelősséget vállalnia, az irodalom nem csak az esztétikum dolga, hanem az erkölcsé is. És az irodalom etikáját mindig az jelzi, egyszersmind az teremti meg, hogy az író mennyire tudott azonosulni népének sorsával, vágyaival, törekvéseivel. Ez a közösségi hivatástudat és írói etika a magyar irodalomnak is legszentebb — soha el nem évülő — hagyományai közé tartozik. Ezt a hagyományt — Balassi Bálint, Zrínyi Miklós, Csokonai Vitéz Mihálv, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Arany János örökségét — vállalta, vitte tovább Móricz Zsigmond is. Nem egyedül: Ady Endre társaságában, aki mindenben szövetségese, testvére volt. Móricz és Ady közösségi tudata, népi elkötelezettsége ma is irodalmunkat alakító morális erőt jelent. A regényíró példája és tanítása ma sem veszítette el időszerűségét: Móricz Zsigmond műveiben tesz tanúságot a közösségi hűség és szolgálat erkölcse mellett. Szavára érdemes figyelni a jelen irodalmának is. És végül nem évült el Móricz Zsigmond művészi módszere sem. Móricz kezdetben azt a művészi örökséget kamatoztatta, amelyet Mikszáth hagyott a magyar irodalomra: az anekdotikus realizmus régi — még Jókaitól eredő hagyományát. A meghaladás módja a naturalizmus hatásában rejlett. A naturalizmus alakította ki a Sárarany írói világát, a realizmus a húszas évek nagy regényeit: az Úri murit és a Rokonokat. A társadalombíráló regények mellett kapott szerepet a realista ábrázolás költői változata: a Légy jó mindhalálig, amely talán a legjobb magyar gyermekregény. S a kritikai ábrázolás mellett született meg a nagy történelmi összefoglalás: az Erdélv trilóqia, amely egyszersmind erkölcsi példázat is arról, hoav egy kis nemzetnek milyen történelmi magatartást kell tanúsítania. Móricz Zsigmond realizmusa azóta követendő oéldát jelent, a mai ma- qyar társadalmi regény sem élhet mea nélküle. A realista ábrázolásban Móricz a magyar regény régi törekvéseit teljesítette be. Adósságot törlesztett, hatalmas — szinte balzaci méretű — szintézist alko*ott. írói egyéniségének szüntelen megújulási képességét mutatja, hogy e realista szintézis után új utakat keresett, s talált. A harmincas években Móricz Zsigmond több irányú kísérletet tett a realista ábrázolásmód megújítására. Novelláiban, a Barbárokban például, a balladák drámai erejét sikerült újjáteremtenie, külvárosi elbeszéléseiben, közöttük a Kiserdei angyalokban a riportnovella erősen valósághoz kötött formáját dolgozza ki. Híres regényében, A boldog emberben azt a lírai és szociografikus motívumokból építkező formát sajátította el, amely a népi írók szociográfiáinak újdonsága volt. Rózsa Sán- dor-regényeiben valósággal népi eposzt alkotott, önéletrajzában, az Életem regényében a magyar irodalom memoár-hagyományait újította fel. Móricz-képünk persze időközben sokat változott. Talán kissé megfakult a korai művek fénye — az elbeszélések kivételével —, s megnőtt a későbbieké: az újat kezdőké, a stílust újítóké. Ezekben a művekben a száz esztendős Móricz Zsigmond — akár a százesztendős Ady Endre és Krúdy Gyula — a mi korunkhoz is beszél. A ma is aktuális nagy elbeszélő szól hozzánk, akinek műve, öröksége semmit sem veszített elevenségéből. Aki ma is vallató kérdésekkel fagqatja olvasóit. Párbeszédet kezd velük: szavára figyelni kell, figyelni érdemes. Pomogáts Béla MÓRICZ ZSIGMOND , Interjú a favágóval V _____________________________ _____________________________^ M ondja Mátyás bácsi, szavazott maga valaha képviselőre? — Igenis, kéremalássan, mikor még adót fizettem. De, hogy a szőlő kipusztult, most már nem fizetek adót, hát nem szavazok. Nemcsak én vagyok így, sokan. — Hát mondja, azért, hogy a maga szőlője kipusztult, maga nem tudna éppenúgy szavazni, mint azelőtt? — Hogyne tudnék, kéremalássan, írni, olvasni tudok, ahhoz mi kell más? — Hát aztán, ha maga írni, olvasni nem tudna, akkor nem tudna szavazni? — Akkor is tudnék, akkor is meg tudnám mondani, kit akarok képviselőnek. — Osztón kit akarna? • — Hát azt most nem tudnám hamarosan megmondani .. . — Kire szavazott maga legelőször? — Legelőször is Áts Káraira szavaztam. Úgy hiszem, 65-ben vagy 66-ban vöt. — Milyen párti vót az? Deákpárti? — Azt mán nem tudom. — Hát mér szavazott arra? — Hogy jót akar nekünk. — Hogy akar jót? Milyen jót akar? — Hogy ő lesz a megváltónk, például az országnak. — Osztán megváltotta az országot, mondja? — A Jézus tudja, mit csináltak ők, milyen jóért harcoltak: azóta se láttam, se nem hallottam hírit. Az öreg felnéz végre, mert ezt mind lesütött szemmel, gondolkodva mondta, de most mintha érezné, hogy most jelentette ki az igazságot. — De nézze csak, vót akkor más jelölt is? — Vót: Kállay. — Hát az nem akart olyan jót? — A megint másképp beszélt. Megint másképp olvasta az ő elveit. — És az nem tetszett magának? — Nekem tetszhetett, mikor én nem értettem, abba az üdő- be. — No, de szavazott, hogy melyik tetszik! — Na igen, ahova a többiek, de hogy miért, minek, arról nem vótam fölvilágosítva. S az öregecske fölpittyeszti fogatlan száját, „nem volt fölvilágosítva", mintha valami sóvárgás volna ebben a tudás után. — Hallott maga arról valamit, hogy most olyan szavazást akarnak, hogy mindenkinek lehessen szavazni, titkosan: akár szegény, akár gazdag; jó lesz az? — Nem vóna rossz. A nem vóna rossz. — Miért nem vóna rossz? — Nem vón rossz — mondja óvatosan az! öreg. — Szegény, gazdag, egyformán szólhat bele az ország dolgába — segítettem neki. — Ha értenek! — emeli fel az izomficamos ujját az öreg. Aztán újra csak annyit mond: — Nem vóna rossz biza. — Mégpedig titkosan: tudja? — Tudom... A nem vóna rossz! Mert kéremalássan, én annyit izélek, hogy úgy vóna. mint egy egyesület, hogy egy akaraton vannak, mer addig azelőtt, ha rác vót, másképp értette, ha német vót, másképp értette, ha magyar vót, másképp értette: mért ne szavazzunk, ha e többet fizét. Az ördög elviszi: mink meg itt maradunk ... Ohó, kisiklottunk az eredeti, szép, elméleti fejtegetés talajáról: itt a gyakorlati valóság. — Magának mit fizettek, mikor szavazott? Kapott pénzt? — Én nem, soha egy krajcárt se, én nem! Miért nem? Maga mért nem vette el, ha fizettek. — De bele is buktak, aki elvette, mert fölvették a pénzt, azután meginten dupla adót kellett fizetni. Érteni kell ahhoz, kéremalássan; én értek a szőlő- míveléshez, meg a mezei munkához. eccóva!: de arról nem vagyok felvilágosítva, hogy az urak mit akarnak egymással. Új kérdést vetek föl. — Hát azt tudja, miért van a háború? Elgondolkodik. — így hamarjában nem tudnám megmondani ... Nem egyeztek... a nem egyezés, úgy vélem . . . — Nem hallott róla semmit? — Még idáig nem. — De azt tudja, hogy háború van? — Azt igen, de hogy mér van, hogy mér küzdenek, azt nem. Vájjon Lloyd George, ha őszinte akar lenni, tudna jobb feleletet adni? — Maga emlékszik negyven- nyócra? — Hogyne emlékeznék, de nagyon is jól. — Mire emlékszik? — Arra emlékszek, mikor édes apámmal lementünk Budára gyalog, láttam, mikor vitték a Lambergnak a fejét pikán. — Hol vitték? — A hídon ... Az egy vezér vót, Lamberg vezér, rosszul vezetett. hát lefejezték. — Ki vót a legnagyobb vezér? — Görgei! A vót a magyar tájon a vezér. — látta? — Láttam. — Hol? — Budán. — Mit csinált? — Lovagolt. Mint a többi nagy tisztek. — Honnan tudta, hogy ez Görgei? — Éljen Görgei, éljen Görgei! mind azt kiabálták — s úgy felcsillog az arca a régi szép emlékre. — Azután, mikor átmentem eccer Visegrádon, akkor is láttam, mán akkor igen öreg volt, egy törpe kis ember, olyan kis kocsin ült, kis szamárkát hajtott egy ostorral, szépen fel volt hámozva a szamárka hámmal takaroson, úgy hajtotta, mondták: ez Görgei. Istenem, mondtam, ez az? Úgy elcsodálkoztam, milyen magas volt, mikor én láttam Budán. — Hát Kossuthot látta? — Hogyne láttam vóna. — Pesten? — Nem Pesten, Budán. Ö is ment sok tiszttel, olyan díszruhába, éljen Kossuth Lajos, éljen Kossuth Lajos! Azt is csak onnan tudom, hogy kiabálták nagyba és ő kezet fogott a pórnéppel, nem az urakkal, hanem a pórnéppel, falusiakkal, a lóról. — Hát Petőfi Sándor?... Ismeri a nevét? — Hallottam felőle, de ismerni nem ismerem. — Jókai? — Jókai, Petőfi, hallani hallottam a nevét, de ismerni nem ismerem ... Tisza István, tudom ezeknek a nevét: azok mind vezérek voltak . .. — Tisza István is? — Az is. Tudom; még most is emlegetik ükét. — Hát Damjanics? — Az nagy rác vót. Nagy rác. Arról tudott, izé, egy fiatal asztalos nálunk egy nótát, mer a honvéd vót, az a bizonyos asztalos, hát a kocsmákba danol- ta, fizettek neki érte. Az tudta a Damjánovics nótáját. Rác vót, de úgy tudott magyarul, nem mondta vóna meg senki, hogy rác. — Hát az árulásról? Mit tud az árulásról? — Élelem-árulás? — Nem, hazaárulás. Görgei. Hogy Görgei eladta a hazát — Igen, a dalba benne vót, abbul hallottam, akit a kocsmába danoltak, az az asztalos,’ amit említettem kérem, az az asztalos, az olyanokat tudott danolni, mintha csak le lett vóna neki írva. S elkezdi halkan, lassan fü- työ részni. — így megy ez a nóta, a Damjánovics nótája, izé, hány vezérrel, a Jézus tudná aztat összeszedni. S az öreg legyint; mind csak hiábavaló; annyi ebből a komoly dolog, csak, hogy: „Hetvennégy deka kenyeret adnak egy hétre, az ember, ha leül, egy ültőhelyébe megeszi." Móricz Zsigmond pécsi „téglagyárosa jy - Hát én gyalog akartam ide jönni — mondotta - mert szeretek gyalogolni. De ezek „urat” csináltak belőlem, gépkocsin hoztok ki. Móricz Zsigmond 1934 és 1940 között többször is ellátogatott Pécsre és Baranyába. Vonzotta a Mecsek alján elterülő város élete és az ormánsági egyke mellett a Sándor-féle téglaégetés. Leányfalui otthonában ki. váncsian bontotta fel .azt a levelet, amelyet Pécsről Sándor Károly, Irányi Dániel tér 8. szám alatt lakó mérnök küldött neki. Levelében részletesen leírta saját szabadalmát: a szénpor és agyag keverékéből készíthető tégla és cserép receptjét. Hangsúlyozta, hogy az erősebb a vályognál, olyan, mint a gyári tégla, házilag is készíthető, előállítása az eddigi eljárások bármelyikénél olcsóbb, nem kell hozzá sem kemence, sem égető. Ez a szabadalom kapóra jött Móricz Zsigmondnak, aki az 1938—1940-es években éppen azon töprengett: az Alföldön miként lehetne házat építeni olyan anyogból, amelyet nem sodor el az árvíz, s a parasztság ezrei nem válnak földönfutókká. És máról holnapra, a pécsi mérnök szabadalmának leglelkesébb propagátora lett. Sándor Károly pécsi mérnök szabadalma Móricz Zsigmondnak olyannyira megtetszett, hogy annak elterjesztésére semmiféle fáradtságtól nem riadt vissza. Városról városra utazgatott ennek érdekében, személyesen járt el az illetékes hatóságoknál, előadásokat tartott róla. Egykori otthonában, amelyet múzeumnak rendeztek be, még ma is ott van a vörös téglasarok, amit faluról falura hordozott és propagált ... „Én ennek elég nagy propagandát csináltam — írta 1940 szeptemberében a Kelet Népében „Nagykáta" című cikkében. - Szétküldtem például tizenkétezer levelet, amiben a tégloégetés módszere is le van írva. Ezt megküldtem minden építésznek, minden építőmérnöknek, kőművesnek, akinek neve valamilyen szervezetben benne található volt. Azon kívül a képviselőház minden tagjának, a főrendeknek, a vármegyék főispánjainak, mérnökeinek. Azután cikkében keserűen állapította meg: „Soha senkitől egyetlen sornyi választ sem kaptam. Valószínűleg azt hitték a címzettek, hogy ügynöke vagyok ennek a vállalatnak. Holott én vagyok az, aki ezen egyetlen fillért sem kereshetek, s nem is akarok. Engem a tüzes magyar seqíteni vágyás sodort bele ebbe az akcióba." 39 év telt el, amióta Móricz Zsigmond e sorokat leírta. És közel 4 évtized telt el, amikor a még életben levő Sándor Károly mérnök Irányi Dániel téri 8. szám alatti lakásán a „Mester” a lelkes propagátor emlékét közösen idézzük fel.- Kétszer is megfordult nálam Móricz Zsigmond — mondotta annak idején a „téglagyáros" visszaemlékezve — 1938 és 1940 nyarán. A város polgármesterével jött ki a Basamalomba a téglaégető telepre, bemutatóra. Amint megérkezett azonnal mentege- tődzött: Sándor Károly fényképet vett elő. Móricz Zsigmondot ábrázolta. Ott állt hajadonfővel, felöltőben, elmaradhatatlan sétabotjára támaszkodva a téglarakások előtt, amint szemlélődik, töpreng. A fénykép hátlapján a dátum: 1940. VII. 7. — Panaszkodtam neki - folytatta szavait Sándor Károly - hogy a téglakartelek megvesztegetik munkásaimat, lehetetlenné akarnak tenni engem, meg akarják vásárolni szabadalmamat, csak azért, hogy olcsó téglakészítési módszerem ne jelentsen számukra konkurenciát. Móricz Zsigmond ekkor jóságosán megvigasztalt: Ne csüggedj el, majd én segítek! A téglagyáros mérnök tovább kutatott emlékei között:- Egyszer megsértődött, mert azt kérdeztem tőle: milyen összeggel járuljak hozzá téglaégetési módszerem propaganda költségeihez, hiszen sok nyomdai, papír- és postai kiadása volt neki miattam.- Ezzel hallgassál - mondotta Móricz Zsigmond felhördülve — mert ha még egyszer emlegeted ezt, többé nem állok szóba veled!- Valóban senki sem. támogatott engem olyan önzetlenül, mint Móricz Zsigmond — jegyezte meg Sándor Károly. Az én szénporos téglámat ő nevezte el „magyar téglának". És a Kelet Népe 1940. szeptember 15-i számában „Nagykáta" című cikkében ezt írta róla: „És mégis hiszek abban, hogy én még el tudok addig élni, míg a „magyar tégla” mindennapi kenyere lesz a magyar falvaknak." Pusztai József
