Dunántúli Napló, 1979. július (36. évfolyam, 178-208. szám)
1979-07-08 / 185. szám
Feljegyzések a Színház téri kiállításról Képeinken balról: Szmucz-Pa mula, Zygulsky, Marek Pieniazek'és Leonard Pedzialek művei R epertoáron természetesen a színház évesjó- tékrendjét értem, azt a műsort, vagy műsorrendet, amit a színház művészi-eszmei irányítása nyár végén felkínál; illetve azt, ami ebből megvalósul — év közben. S hogy ezt miért érzem Ja- nus-arcúnak, immár hosszú ideje? Miért van hiányérzetem évadról évadra a kétségtelen — általunk is rendre elismert és felmutatott - művészi eredmények ellenére is? Honnan adódik az a felemás összkép, amit egy-egy megvalósult színházi idény egésze nyomán alakul ki bennünk? Ezen próbálok eltöprengeni a Pécsi Nemzeti Színház 1978/79- es évada után. Ezúttal kissé tágabb összefüggésekben, nem csupán a most bemutatott művek eredményeit, művészi hatását mérlegre téve, s ezúttal kifejezetten a színháznéző oldaláról, tehát a néző szempontjai és igényei szerint . közelítve a nagyon bonyolult ellentmondásos problémakörhöz. Egy évad műsortervének ösz. szeállítása rendkívül komplex feladat. Figyelembe kell venni a változatos közönségigényeket, a színészekre kiosztható főszerepeket, a többtagozatos színház feladatköreit, adott időszakokban a színészegyeztetés nehézségeit, hogy o nagy színház őszi-évadeleji technikai problémáiról ne is szóljunk, ami miatt november végéig csak a Kamarában tarthattak előadásokat. Ezenközben bizonyos változások az ígért műsortervhez képest már szinte természetesek. Más kérdés, ha időközben aránytalanul sok előre jelzett bemutató nem tud megvalósulni, mint az idei évadban a négy tagozaton 17 közül 6 produkció. És sojnos a prózai művek közül az elmaradt két klasszikus (a Lear király és a Turgenyev- komédia) művészi súlyával nyilvánvalóan nem áll arányban a Pilinszky-est vagy a Beckett-monodráma néhány estje. Kettő helyett egy operabemutató volt, s ahogyan a zeneigazgató ÉS-beli nyilatkozataiból a vidéki operajátszás gondjai őszintén és átfogóan kiderülnek, az egyetlen Háry János színvonalas megvalósítása előtt is tisztelettel kalapot emelhetünk. Három közül a két tervezett balett-bemutató elmaradásáért jó részben kárpótolhat bennünket a Pécsi Nyári Színház bárom új balett-bemutatója július 13—31. között. Az ugyancsak kimaradt Halló, Dolly musicalt viszont aligha pótolhatja, még oly közönségsiker mellett sem, Nóti Nyitott ablaka. Ennyit elöljáróban az elmúlt évadról, amelynek változásaiban — ismételten hangsúlyozzuk - sokféle objektív körülmény közrejátszott. Igaz az is, hogy ezek a (jelentős változások a bérleti felhívásokhoz képest — hosszú távon — mégis csak okoznak a nézőben bizonyos kérdőjeleket. Vajon éveken át kellő átgondoltsággal választ-e a drama- ! turgia bemutatásra szánt műJanus arcú repertoárok Egy néző töprengései színházi évad után veket? És ez a kérdés már konkrétan beletorkollik az egymásra következő évadok tartalmi problémáiba, mert ilyenek vannak, és ezekkel is szembe kellene nézni. Ugyanakkor szép és jóleső művészi eredmények is vannak. Voltak kiugró művészi értékű bemutatók, méghozzá az éves repertoár gerincében. Ezek az idei évben is eljutottak a fővárosi közönséghez is, és kór, hogy ezúttal olyan gyér és méltatlanul kevés kritikai visszhangra találtak. A per és az Utazás a hátországba a magyar színházi életben az utóbbi évek legjobb és legszebb, mondhatjuk azt is, legszínházszerűbb értékei közt említhetők. S az idei évad sikereinek számít^ hatjuk A holdbéli csónakost és jelzett hibái ellenére is az évadkezdő Nyulak Margitját, vagy a Háry Jánost, a Viktóriát. Az említett Roscsin-mű és az évfordulóra született A kívülálló c. dráma a szocialista eszmeiségű produkciók markánsabb jelenlétét bizonyította. Egészében véve még azt is kiemelhetjük, hogy az idei évad — jogos kifogásaink ellenére — mind tartalmilag, mind a közönség vonzása szempontjából érezhetően jobban sikerült az előzőnél. (Annál csak jobb lehetett!) Miért tartós mégis a hiányérzetünk, miért érezhetjük okkal azt, hogy mutatós, tetszetős és olykor valóban rangos művészi produkciók mögött valahol a mélyben szerkezeti és koncepcionális problémák: egészében véve a közönségtől fokozatosan eltávolodó műsorpolitikai tendenciák húzódnak, Janus-arcúvá formálva a pécsi színházi évadok repertoárját? A pécsi színház lassan tíz éve már, hogy egy hármas jelszót írt a zászlajára: eredetiség, korszerűség, népszerűség. Ezzel kapcsolatban kétféle kérdőjel is fölrajzolódik előttem. Az egyik az, hogy melyik magyar színház műsorpolitikájából hiányozhat ma ez a három kategória? Melyik színház nem törekszik erre a három fontos követelményre, ha élni akar, ha széles rétegekhez kíván szólni, választ keresve a jelenkori valóság kérdéseire. Csak nem tűzi a zászlajára, mert evidencia, mert a színházcsinálás alapvető követelménye mindhárom. A másik kérdőjel bennem a népszerűség értelmezése. Mi a népszerűség? Nyilván az, ami a nagyközönségtől kedvelt, a tömegeknek tetsző; omi iránt széles korben tetszés, rokonszenv nyilvánul meg. Elmondható-e vajon ez a Pécsi Nemzeti Színház műsorainak, műsorterveinek egészére? Aligha, és ráadásul hosszabb távon ... A korszerűséggel kevesebb a bajom. Ez a színház képes művészi erővel a ma emberének, róla szóló, mai valóságot tükröző fontos üzeneteket közvetíteni. De mit ér a legkorszerűbb gondolat akár a legjobb előadásban is, ha az a nagyközönség csupán vékony rétegeihez jut el, mert a befogadás mértéke sajnos nem parttalan, de nagyon is korlátozott És egyáltalán: mi történt ebben a színházban — elsősorban közművelődési szempontból — annak érdekében, hogy az elvont, áttételes, vagy éppen szürreális eszközökkel megjelenő színházat; gondolati valóságot, szimbólumokat, képeket is befogadjon a néző? Mi történt ennek a színháznak a törekvéseiben a közönség tudatos nevelése érdekében? Jó lenne egyszer ezen is elgondolkodnunk. Két évvel ezelőtt e hasábokon fölvetettük már, hogy az eredetiség szándékával — új magyar művek konzekvensen vállalt becsületes, jó szándékú világra segítése mellett — egyre több „ismeretlen” vagy ritkán játszott világirodalmi alkotást fedezünk fel, s arányaiban ez a tendencia már túlmegy az eredetiségen — ez már eredetieskedés. Az utóbbi két évadban legalább hétnyolc ilyen „kallódó” világ- irodalmi műnek — és a közönségnek is — előnyére szolgált volna, ha nem kap színpadot Pécsett. Azt is fölvetettük most két éve, hogy ebben a színházban emberemlékezet óta nem játszottak Csehovot vagy Artur Millert, G. B. Shaw-t, s az utóbbi időben egyre fájóbb „hiánycikk” Shakespeare vagy Brecht is. (A Tanner John és a Titus Andronicus fiaskóját nem számítom azok közé, amiktől jogos hiányérzetünk kielégülhet.) Változatlanul fájlaljuk, amiért felnőnek generációk, itt színház-közeiben, anélkül, hogy a világirodalom alapműveit megismerhetnék. Hát nem lényegbevágó nemzeti színházi funkció ennek a jogos — széles körű—iközönségigénynek a telejsítése? Ilyen művek aránytalanul kevés számban jutnak színpadhoz nálunk. Arányok ... őszintén szólva időnként nem teljesen értem, milyen megfontolással jut nagyszínház! lehetőséghez olyan szű- kebb rétegekhez szóló rendezői műhelymunka, próbálkozás, vagy kísérlet, mint - a jellemzés sorrendjében —: A per, a Dundo Maroje vagy az Álomjáték, miközben kamaraközönség előtt marad a széles publikum számára is végre önfeledt színházi játékot, örömet, feloldódást nyújtó A holdbéli csónakos. Természetszerűen egy Füredi Ferenc rajza színház lényegéhez tartozik az új utak keresése, a kísérletezés. Sőt, elmúlt korok vagy éppen a századforduló színházi-drámai forradalmának, irányzatainak megismertetése is. De miért feltétlenül 500 személyes nézőtér előtt? Nincs-e itt valami aránytévesztés? Amikor a közönség nagyobb része esetleg szívesebben nézne egy Szentivánéji álom, Rómeó és Júlia, Cseresznyéskert, Ljubov Jarovaja, Hed- da Gabler, Vadkacsa, Szerelmi házasság, Szent Johanna vagy éppen Az ügynök halála előadást, mert egyszerűen ki van éhezve erre a színházra. És még egyet: a legfiatalabb nézők — akikből okos, szép és jó színházat kínáló műsorok nyomán egyszer értő színháznéző lehetne — a gyerekek pedig ki vannak éhezve igazi gyermekszínházra, Évek óto nem láttak bemutatót, s ha mégis, hamar rájöhettek, hogy „Dramaturgia bócsi”-nak éppen tréfálni volt kedve (Trenyov: Gimnazisták), de milyen rosszul!... S történt — illetve nem történik — mindez az ország úqy tudom, egyetlen olyan színházában, ahol hivatalosan gyermektagozat (?) működik. Nem folytatom, bár még lehetne. Mindezzel persze nem valami bűvös csalhatatlanságot kérünk számon, és nem a tévedés jogát vonjuk kétségbe. De itt már régen nem olykori tévedésekről, hanem tartóssá fagyott hibás szemléletről és koncepciótlan, esetléges, különcködő műsorpolitikóról var. szó, amely nem veszi figyelembe, mit szeretne látni a közönsége. Következésül - esetenként — még oly szép művészi eredmények mellett sem képes köz- megelégedésre játszani. Innen az évadtervek, repertoárok Ja- nus-arcúsága. Ezen kellene változtatni. Átgondoltabb, jól felépített — egymásra építkező! — évadtervekkel ; vonzó, közönségteremtő, közönséggyarapitó vagyis népszerű műsorpolitikával. És tegyük hozzá végre: a hozzáértő jóváhagyás nagyobb felelősségével, — nem is egy fórumon! —, az évente ismétlődő közönyös rábólintások helyett! Valahonnan végre el kellene indulni — valamerre. Ahhoz, hogy kezdjen már egyszer kirajzolódni ennek a színháznak a saját arculata; az a profil, ami egyedül Pécsre jellemző, amiről felismerhető. Dehát jól tartott, elégedett közönséq nélkül?.. í Betekintettem a jövő évi (még nem jóváhagyott) műsortervbe. Lényeges változást nem ígér, talán egy-két régóta áhított klasszikust, ha minden jól megy. Majd. Egyszer, talán ... Wallinger Endre Krakkói grafikusok Pécsett Nyilván megvan az oka annak, hogy mostanában miért rendeznek annyi grafikai kiállítást. Gyorsan szállítható az anyag, viszonylag sok művész kap „falat”, változatosabban csoportosíthatók a grafikai művek, s talán — feltételeznék sokan — a grafikai gondolkodás a nagy „szintéziseket” megelőzve tudósíthat a művészet világában végbemenő változásokról. Nos — most már tudjuk, hogy a változások végbementek, ismereteink azonban jobbára fogalmi-informatív forrásokra támaszkodnak, mert a potenciális lehetőségekkel kecsegtető grafikai monstrék következetesen azt a látszatot keltik, mintha semmi sem történt volna. A nagyapáról fiúra szálló módszerek, kopott és közhellyé silányodott szürrealista poénok, döcögő logikájú koncepciók és arisztokratikusan kimódolt gesztus-lázadások még egy olyan - grafikai művészetekben élenjáró — nemzeti kultúrát is elfátyolozhatnak, j mint a lengyelekét. Krakkó nemzetközi grafikai biennáléi ismertek. Számos művészeti újítás és divat keleteurópai elfogadásának küszöbe volt Krakkó a hatvanas és hetvenes években. A krakkói grafikusok kiállítása láttán viszont bízvást állíthatjuk, hogy a magyar képzőművészetre szinte nagyobb hatással voltak a rendszeres krakkói áttekintések, mint a lengyelre. Feltételezhetnénk azután, hogy egy erőteljes északi szláv nemzeti kultúra nem tart számot arra, hogy magához idegen inspirációkat kössön. Feltételezésünk azonban a lengyel művészet egyéb teljesítményeinek ismeretében elvethető. Meglehet az is, hogy egy ötletszerűen válogatott kollekció akadt el vándorlása közben a Színház téri galériában. A nagyon kevés külföldi kiállítás^ között azonban ez a bemutató sem tanulságok nélküli. A krakkói grafikusok kiállításán nem kelt csodálatot ugyan a technika mágikus mindenhatóságának tisztelete, de egymástól jól elkülöníthető művészi arcélek a „saját út" követésének morális tartalékaira figyelmeztetnek. Mindennek következtében változatos, témákban és a feldolgozás módjában is különböző alkotások élvezhető kiállítássá állnak ösz- sze. Kitüntetett szerepet kapott ezen a bemutatón is az expresz- szív-vizionórius képzettársítások megjelenítése. Krisztof Wej- man áttűnéses képmezői, Roman Zygulski katafalkon fekvő önarcképének átváltozásai, Or- natowska-Semkowicz titokzatos szobabelsői jól feldolgozható, konvenciókkal alaposan előké- I szített területekre csalogatnak. Nem így Marek Pieniazek, aki o fotóval felidézett „közna- oit ’ drasztikus és elvont grafikai eszközökkel szabdalja szét. (Ember cigarettával, Forró vonal.) Néhány kiállító művész a hiperrealizmus erősen kilágyított sodra mentén tette le vok- sát, Barbara Szmucz-Pamula fotókollázsokból redukált szita- nyomatai, Halina Coder lerob- I bánt házfalak mellett ácsingózó gyerekei konkrét szociális érzékenységről informálnak.-Eredeti gondolatokat fogalmaz vizuális formává o koncept- art mezsgyéjén dolgozó Wod- zimierz Kunz hegedű-idoljaival (Szerelem), vagy reneszánsz stílusimitációkból hajtogatott papírrepülőjével. A néhány szándékosan butuska-naiv, ezért kedves lap mellett jelentős szerepet szántak a kiállítás rendezői a hagyományos linó- és fametsző technikák művelőinek, kicsit túlhangsúlyozva a technikákhoz kötött hagyományos kép-építési sémákat. Aknai Tamás
