Dunántúli Napló, 1979. július (36. évfolyam, 178-208. szám)
1979-07-08 / 185. szám
DN HÉTVÉGE 4. GAZDASÁGPOLITIKA 1979. JÚLIUS 8. Ha péntek, akkor bableves... Nagyanya minden héten csütörtökön este beáztatta a mos- nivalót, aztán másnap reggeltől estig a fateknő fölött görnyedt. Ilyenkor mindig babot, lencsét, gulyást főzött. Péntek volt a mosás napja, s ettől csak elvétve tért .el. Az eresz alatt edényekben gyűjtögette a lágy esővizet, nagy fazekakban melegítette, és rendre hordta a hatalmas teknőbe. A szappant maga főzte. A teknő oldalára simította a ruhát, beszappanozta, kefével átdörzsölte és csak utána vette kézbe. Az ágyneműt, fehérneműt, konyharuhát kifőzte. Órákon át gőzölögtek a tűzhelyen a hatalmas fazekak. Másnap vasalt. Amíg a fekete, nyitható tetejű vasalóban izzott a faszén, egymás után simította ki a ruhákat, s ha már csak langyos volt a vasaló, a tűzhelyre tette melegedni. Ott, abban a nyugat-mecseki kis faluban, ahol gyerekesked- tünk, majdnem minden asz- szony pénteken mosott és a hét elején takarított. Ha szükség volt rá, egymástól kértek esővizet, vagy szappant és együtt mentek sárgaföldért. Ezt a sárgaföldet ott kaparták az Ibafára vezető út mentén. A „gangot" és a konyhát a vízzel összekevert sárgafölddel kenték. Sok házban a szobák is földesek voltak, legfeljebb az egyiket borította padló. Akármilyen nagy munkába kezdtek, arra mindig vigyáztak, hogy sötétedésig készen legyenek. A petróleumlámpa fényénél csak vacsoráztak és morzsolgattak. Korán nyugovóra tértek, de korán is keltek. A férfiak indultak a mezőre, az asszonyok tavaszi és nyári hajnalokon a kertben dolgoztak, reggel megetették az állatokat, s csak utána kezdtek bent a házban serénykedni. Sokan a kenyeret is maguk sütötték, bár hetente kétszer hoztak a boltba kenyeret Szigetvárról. Kedden és pénteken. Cukorból, sóból, petróleumból, fűszerekből és családi sörből vásároltak legtöbbet. Minden más élelmet igyekeztek maguk előteremteni. A ruhaneműért bejártak a városba, de amit csak lehetett, méterben vettek meg, aztán otthon megvarrták. A kötényt és a fejkendőt is. Vasárnapra mindenkinek volt ünneplős ruhája. Egy — legfeljebb kettő. Ezt húzták föl, amikor délután sétálni indultak a faluba, hogy elmenjenek a tanítóék házáig — ott volt a kultúrterem is — ahol aztán szép lassan összeverődtek, beszélgettek. Külön az „emberek”, vagyis a férfiak, és külön az asszonynépség meg a gyerekek. A városba is az ünneplő ruhában mentek, no meg a moziba a szomszéd faluba. Ott majdnem minden vasárnap délután vetítettek. Ilyenkor a többi szomszédos községekből is ide gyalogoltak az emberek. Egyszer színészek is jöttek, 7— ez nagy ünnep volt. Már hetekkel előbb mindenki beszélt róla, mindenki készülődött. Majdnem ilyen nagy eseménynek számított a bál, amit minden évben aratás után rendeztek. De ez inkább nekünk gyerekeknek volt nagy esemény, mert a faluban csaknem minden lánygyerek taft- ruhát, lakkcipőt, fehér zoknit kapott, meg nagy masnit a hajába és a nagylányok, az asszonyok táncoltak velünk. A férfiak kint ültek az udvaron, iszogattak és a termésről beszélgettek. Az egyik ilyen bált heteken át beszélték a faluban, mert erre hazajött Budapestről- az M. Erika. Magassarkú cipőben, alsószoknyás nylonruhában, piros szájjal és ondolált rövid hajjal toppant a terembe, és egy pillanatra mindenkinek elakadt a szava. Mi, gyerekek rögtön körülvettük, olyan szép volt, mint a mesebeli királykisasszony, de az asszonyok elrángattak bennünket mellőle és csak morogtak a köszönésére. A Duna-parti városban — ahova iskolába jártunk — anyáink egy része már munkát vállalt, nem maradt a háztartásban. De ők is hajnalban keltek, s ha nem is volt mindenkinek a háza mögött kert — amiben mindig akadt munka — útra készítették a családot. Mire a gyerekek és a családfő felkelt, már melegedett a gáztűzhelyen mosakodáshoz a víz, az asztalon gőzölgött a tea vagy a kávé, mellette a boltból hozott kifli, s valami kiadósabb étel, tojásrántotta vagy lecsó. A ruhánk elé keményített, frissen vasalt kötényt kaptunk, hátunkra vettük a táskát, benne a tízóraival és indultunk az iskolába. A családok többsége csak este találkozott egymással. Mihelyt a lábosban, fazékban főtt a vacsorának való, anyáink már más munkába kezdtek. Vasaltak, varrtak, vagy éppen leáztattak, s ha a család megvacsorázott és bevonult a szobába, ők folytatták a munkát. Közkutak voltak az utcán, onnét hordták a vizet mosáshoz és többnyire a padlásra teregettek. Mosógép akkor még nagyon kevés asszony helyett dolgozott. Az már nem keltett feltűnést, ha a szombati piacon férjek is vásároltak és hazavitték az élő csirkét vagy a zöldséggel, krumplival megrakott szatyrokat. Mégis az volt a megszokott, hogy az asszony cipelte a szatyrokat hazafelé, cmíg a férje újsággal vagy kézitáskával a kezében lépkedett mellette. Az emberek többnyire vasárnap mozdultak ki szórakozni. Sokan csak lesétáltak a Duna- portra, útközben fagyiztak, mások moziba mentek. Kicsi, levegőtlen terem volt a mozihelyiség. Úgy emlékszem, három cukrászda volt a város főutcáján, de oda nők egyedül sosem ültek be. Még ketten is csak nagyon ritkán. Féltek, hogy megszólják őket. Okkal, hiszen az a nő sem vitte el szóbeszéd nélkül, aki festette a haját, cigarettázott. Talán jóvaT több asszony is tanult volna, ha ez teljesen saját elhatározásán múlott volna. De a férj szava volt a döntő, s ha nevetve is mondták, a legtöbben nagyon komolyan gondolták, hogy „az asszony maradjon a főzőkanál mellett!" Nagyanyáink, anyáink ma is itt élnek közöttünk, velünk, 30 évesekkel. Mi gyermekkori emlékekként őrizzük azt, ami az ő fiatalasszony éveiket jelenti. Most, amikor a mosógép, a centrifuga, a Patyolat segít nekik és nekünk, amikor az üzletekben a félkész, a mirelit, a gastrofolételek, a konzervek, befőttek, vagy a szép ruhák, cipők között válogatnak, esténként olvasnak, tévét néznek, ha kedvük tartja, nyaranként utaznak, vagy üdülnek, s rendszeresen járhatnak színházba, moziba és látják, ahogy az unokájuk, lányuk férje épp pelenkázza vagy eteti a család legkisebb tagját, bevásárol, mos, főz, takarít, mondván, hogy mindketten dolgoznak, tanulnak és segíteni kell a feleségnek — néha felsóhajtanak. Török Éva Az eladó egy középkorú asz- szonyra mutat. — Azt a hölgyet kérdezze meg, törzsvendég nálunk. — Asszonyom, miért jár ön a Bizományiba? — Hát, a gyerek nagyon gyorsan női, és ezért nem érdemes neki drága dolgokat vásárolni. Itt aránylag olcsón megkapok mindent. Nagy fiam van, tizenöt éves ... Ha kinövi valamelyik ruháját, behozom ide, és tudok helyette másikat venni. — Az nem zavarja, hogy ezek használt holmik? — Vannak itt újak is, csak ki kell fogni. Olyat úgysem veszek meg egyébként, ami foltos, vagy pecsétes. És oz igazság az, hogy itt sok olyan dolgot talál az ember, amit más boltokban nem lehet beszerezni. Gyakran előfordul, például, hogy valaki a külföldi csomagból kapott ruhát hozza ide ... — A pécsi vásárba nem szokott kijárni? — Hát, oda nem ... Az már nekem túl nagy zsibvásár. Nem, olyan dolgokat én nem veszek meg ... — Mi a véleménye, vanngk Magyarországon szegény emberek? — Szerintem, aki dolgozik, annak megvan a módja a keresetre. Én sem azért járok ide, mert rá vagyok utalva, hanem a gyerek miatt. Hamar kinövi a ruháit. De ezt már mondtam .. — Akkor tehát a bizományi nem a szegények áruháza? — Énszerintem nem. Hiszen jár ide mindenki. Még orvosok is. Néhány lépéssel távolabb egy idősebb férfi a sorba rakott nadrágokat lapozgatja. — Megmondom őszintén, sokaitok érte annyit adni, ameny- nyi a boltokban az ára — mondja. — A kereset nem olyan magas, hogy abból meg tudja az ember fizetni. Itt ugyanabból az anyagból megtalálom a legmodernebbet is. Nézze meg ezt a szabást... Nagymintás, világoskék pantallót mutat. — Szokott eladni is? — Nem, azt nem. Nincs türelmem az udvaron ácsorogni. Nekem az a szórakozásom, hogy hetente kétszer, háromszor végigjárom a boltot, és megnézem, hoztak-e valami újat... * Az árukészlet 60 százaléka a behozott holmikból származik — mondja Tarrá József üzletvezető. — Általában háromféle haszonkulccsal dolgozunk, attól függően, hogy kitől vásároltunk. A magánszemélyektől átvett cikkekre 13 százalékot teszünk rá, plusz az esetleges mosás, tisztítás díját. — Sokan mondják, hogy nem érdemes ide behozni semmit, mert nagyon olcsón veszik át., — Ez nem egészen így van. Nekünk is az az érdekünk, hogy minél drágábban vegyünk át, hiszen akkor magasabb áron tudjuk értékesíteni, és nagyobb a forgalmunk. Tavaly, például 43 millió forintot forgalmaztunk. A víztorony történetére Bolyban mindenki emlékszik. A hercegtől ittmaradt 45 köbméteres hidroglóbus csak köhögött, vizet egyre kevesebbet adott. Szükség volt egy jóval nagyobb víztartályra. A község vezetői már alkudoztak az újra, amikor szóltak a mohácsiak, hogy nekik van egy száz köbméteres, a városnak kicsi, vigyék el azt. Mohács és Boly még gyalog sem távolság, ám egy ilyen toronynak egyik helyről a másikra szállítása nagy fejtörést okozott. Külön tervek készültek, s bár darabokban könnyűszerrel elhozhatták volna, a szétvágása és újrahegesztése a szállítási költségekkel együtt csaknem annyiba került volna, mintha újat vásárolnának. És akkor hol van még a kockázat, hogy minden darabját tökéletes pontossággal tudják újrailleszteni? A község lakói mindenütt erről beszéltek. így esett, Szétnézünk a polcok között. A bejárat mellett, a technikai cikkekkel békés egyetértésben fényes díszkardok, réz tálacs- kák, gyönyörűen megmunkált bőr ülőkék. — Indiai áruk I— mondja Tarrá József. — csak a mi vállalatunk szerzi be, s ezért egyedül itt kapható. Nézze azt a szép hamutálcát: eredeti kézimunka, és csak 200 forint. Az igényesebb és persze pénzesebb vásárlók nem a használt holmit, hanem ezt keresik. Ez a perzsaszőnyeg Iránból érkezett, szintén egyedi darab. Igaz, az ára is szép, de meg lehet OTP. re is vásárolni. Benyitunk a raktárba. Űrbéli hasonlattal élve ez a zsilipkamra a felvevőhely és a bolt között. Akik itt dolgoznak, naponta 800—900 cikket vesznek kézbe, áraznak, jelölnek és írják be valami négy-ötindigós füzetbe. A polcokon hegyekben tornyosul az áru. Csak a ma átvett női ruhák elfoglalnak egy fél sort. A felvevőhely .legfontosabb embere a becsüs. Az ő szakértelmétől és gyakorlatától függ, milyen árat kap, aki a holmit behozta, készpénzért, vagy bizományba veszik-e át az árut. Tisztában kell lennie a kereslettel, s ezért állandóan tájékozódik, mi fogy elől a boltban. Ne csodálkozzon hát senki, ha márciusban nem vesznek át tőle télikabátot, különösen, ha a két évvel ezelőtti divat szerint készült. . . Az átvétel meghatározott rendben történik. Kint az udvaron toporog az árujától meghogy egy napon beállított a tanácsra egy állami gazdasá. gi dolgozó és felajánlotta, hogy a kovácsműhelyben összekalapálnak egy olyan szállítókocsit, amin szétszedés nélkül el tudják hozni a hidroglóbust. így is történt. A megtakarítást százezerben számolj ták. Az öt-hat ember, aki a feladatra vállalkozott, ma is a gazdaság, azaz a kombinát dolgozója. Egyedül a vezetőjük, aki annak idején az ajánlatot tette, Németh József ment nyugdíjba. Két kováccsal Szabó Sándorral és Rózsahegyi Józseffel sikerült találkoznunk. Mindketten a kombinát bólyi kerületében, szabadulni vágyó tömeg. A becsüs ötösével szólítja be az embereket, s ha egy óvatlan pillanatban többen próbálnak besurrani, menthetetlenül a kiutasítás vár rájuk. így megy ez reggel 9-től délután 5-ig rövid ebédszünettel. Néhány hónappal ezelőtt még ketten voltak, ma már csak egy becsüs dolgozik: Szalay Gézá- né. Tizennyolc éve van a szakmában, mégsem fásult el, pedig állítólag ide jó idegek kellenek. Türelmes, udvarias, ellentétben a fiatalokkal, akik bizony néha keményen bánnak az üzletfelekkel. — Két év óta rendszeresen nyugtátokat szedek — néz fel a papírok közül Babos Gyöngyi adminisztrátor. Egy órával korábban jött be, hogy kolléganőjének, Szerdoláez Editnek segítsen, aki könyékig indigósán a rengeteg tételt jegyzi a lapokra. — Miért nem keresett valami nyugodtabb állást? — Itt 2400 forintot kapok, ami nem kevés, de nem is sok. Máshol aligha tudnék ehhez valami kiegészítést szerezni, itt viszont, ha behoznak egy jó pulóvert, vagy szoknyát, mindjárt megveszem. Szakmailag pedig a becsüstanfolyam jelent előrelépést. Szünet nélkül nyílik és csukódik az ajtó. Érdekes, hogy még azok is megszeppennek itt bent, akik az ajtó előtt a leghangosabbak voltak. A sarokból nézegetem őket. Jól szituált hölgy magyar farmert, női blúzokat, leánykaruhát és egy ballonkabátot húz elő a reklámszatyráSzibert-pusztán dolgoznak, a gépműhelyben: — Mi is szívesen emlékszünk az utánfutóra — mondja Rózsahegyi József. — Nemcsak nagy, hanem látványos munka volt. Amikor hoztuk, több nézőnk volt az úton, mint egy moziban. Kicsit körbecsodáltak bennünket. — Lehetőségünk volt olyan munkára, ami nem mindennapos — folytatja Szabó Sándor. Arról beszélgetünk, hogy meddig lehet „megélni", a hírnevet fenntartani egy ilyen kiemelkedő munkából. Azt mondják, hogy nem sokáig. Rózsahegyiék, a Hunyadi szocialista brigád tagjai. bál, amelyen egy bécsi áruház emblémája díszeleg. A leánykaruha kivételével mindent átvesznek. Négyszáz forint körüli összeget kap kézhez. Egy fiatalasszony kék munkásruhát, viharkabátot és egy pár bakancsot tesz a pultra. — Ha nincs rajta a vállalati pecsét, átvesszük — mondja a becsüs. — Sokan hozzák ide a gyárban kapott munkaruhát. Talán nem kopik el olyan hamar a régi, vagy azért, mert ezzel is pénzt akarnak keresni. Vannak már törzsvendégeink is. Ilyenek a turkólósok, akik a Doktor Sándor utcai boltban kilóra megveszik a jobb holmikat, aztán itt eladják. Sorra ürülnek a táskák, de tartalmuk gyakran visszavándorol oda, ahonnan előkerült. Van itt minden: ruha, cipő, zsebrádió, tangóharmonika, óra, még szobor és festmény is. — Gyakran ide hozzák a lopott holmit a tolvajok is. Hogyan tudják leleplezni őket? — Átvételnél a személyi igazolvány bemutatása kötelező, tehát tudjuk, hogy kinek fizettünk. Aztán vannak más módszerek is. — mondja a boltvezető. Enyveskezű polgárok egyébként nemcsak a felvevőhelyre, hanem a bolti pultok közé is bejárnak. Éppen az irodában beszélgetünk, amikor idős asz- szonyságot kísér be egy eladó. Az asszony kezében hetven forintos trikó. Nincs nála semmilyen irat, székesfehérvárinak mondja magát, aki egy pécsi barátnőjét jött meglátogatni. A „rendőr” szó hallató-' ra remegni kezd. — Nagyon kérem, most az egyszer engedjenek el. A férjem elzavar a háztól, ha megtudja .. Az irodában hajthatatlanok. Túl sok tolvajjal gyűlik meg a bajuk ahhoz, hogy a szívük meglógyuljon. Félóra múlva hozzák a főnöknek aláírásra a jegyzőkönyvet Lám, az egyenruha csodákat tesz: előkerült a személyi igazolvány, és a fehérvári illetőség is hamar átváltozott pécsivé. * Jönnek, mennek, vesznek és ejadnak. Kétségtelenül van valami keleties hangulata ennek az áruháznak. Kifelé menet, éppen ezen gondolkodom, amikor egy cigány házaspárba ütközöm. — Elmondanák nekem, hogy miért szoktak itt vásárolni? A cifra szoknyás asszony furcsán néz rám. — Most vagyunk itt először ... — És kitől hallották, hogy érdemes ide jönni? — Hát... csak úgy hallottuk. Meg olvastuk az újságban. — Eladni is akarnak? — Mink?! — Nagyot legyint. Az arcáról világosan leolvasom, mit gondol rólam. — Dehogyis adunk el. örülünk, ha venni tudunk valamit... A kétszeres aranykoszorú után most a Kombinát Kiváló Brigádja címre pályáznak. Két évvel ezelőtt úgy nézett ki, hogy nincs náluk jobb brigád, de akkor közbejött egy baleset. . . — Talán jól jönne megint egy kiemelkedő munka? — Na nem — tolja hátra fején a svájci sapkát Rózsahegyi József. — Annál azért több kell, vagyis sokoldalúbb munka. Tavalyelőtt össze- eszkábáltunk egy babnyűvőt. Legalább úgy örültünk neki, mint a víztoronynak. Itt, Szíberten parkolót építettünk. A motoroknak, bicikliknek is csináltunk helyet. Kutat is fúrtunk, hogy legyen vizünk, amivel a kocsikat mossuk. Szóval mindig azt tesszük, amire szerintünk épp a legnagyobb szükség van. Idén a óvoda építésénél segítünk. Hogyha összeadnánk a társadalmi munkák és az újítások értékét, talán évenként kijönne a víztoronyszállítás ... T. É. Havasi János Újítások es társadalmi munka Minden évben egy víztorony Délelőtti sor a becsüsre várva Bizományi Áruház
