Dunántúli Napló, 1979. július (36. évfolyam, 178-208. szám)
1979-07-05 / 182. szám
6 Dunántúli napló 1979. július 5., csütörtök Magas szakmai követelmények Vizsgázó idegenvezetők Szükség van a tanfolyamok gyakori meghirdetésére Idegenforgalmi földrajz, zenei élet, elsősegélynyújtás, idegenvezetői etika. Záporoznak a legkülönbözőbb kérdések az' idegenvezetők vizsgáján. Politikai, idegenforgalmi, vendéglátóipari tudnivalók; országismeret, kulturális élet, gyakorlati teendők, szervezési feladatok — mindezzel tisztában kell lennie annak, aki meg akarja szerezni az országos idegen- vezetői engedélyt. A követelményeket három év óta a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskola szabja meg. A színvonal emelése mellett egy újítást is bevezettek: a megyei idegen- forgalmi hivatalok is szervezhetnek tanfolyamot és vizsgáztathatnak az országos ismeretekből. A Baranya megyeiek élnek is a lehetőséggel, 1976 óta minden évben indítanak heti kétszer háromórás, kilenc hónapig tartó tanfolyamot. Az elmúlt év őszén kezdődött tanfolyamra 85-en jelentkeztek és közülük hatvannégyen el is merészkedtek a mostani vizsgára. Záporoznak a kérdések. Még esettanulmányokat is meg kell oldaniuk az idegenvezetőknek. Mi a teendő, ha a csoport minden tagja mást akar, hogyan lehet úrrá lenni a helyzeten és egyáltalán hogyan előzhető ez meg? Nem szabad a csoport uszályába kerülni, mondja a felelő és magabiztosan kifejti, ő hogyan is oldaná meg a problémát. A vizsgáztatók is nehéz helyzetben vannak. Meg kell állapítaniuk, a felelő emberileg és alkatilag is alkal- mas-e, eléggé talpraesett, vagy csak az anyagot tudja. A folyosón Hónig Klára járkál föl-alá. Ő „expresszes” és még sohasem vezetett csoportot, kivéve az észak-magyaror- szógi szakmai túrájukat. Nagyon izgul, majdnem annyira, mint a sikeres, debreceni egyetemi felvételin. .— Ősszel kezdem a tanulást, de ott is, meg a szünetben itthon, Pécsen is szeretnék csoportokat vezetni. Nagyon izgalmas dolog. Hogy miért félek? Igen szigorúak, nehéz lesz a vizsga. Az írásbelim talán megfelelt, hát majd meglátjuk. A budapesti kérdések a legnehezebbek, mert utcáról utcára ismernünk kell a nevezetességeket — mondja a szőke lány, aztán nem beszélgethetünk tovább, behívják a terembe. A vizsgák és tanfolyamok pécsi szervezője Lengyel József, a Megyei Idegenforgalmi Hivatal főelőadója. Elégedett-e az eddigi eredményekkel? — Egy hétig tart a vizsga és az első három nap után két hallgatót nem engedtünk át. Míg régebben a politikai fel- készültséggel volt a baj, most inkább az országismerettel. Azokat a városokat kevésbé ismerik, ahol még sohasem jártak. Pedig az útikönyvek alapján is tudniuk kell tájékozódni, felkészülni. — Évente legalább hatvanon végeznek, mégis, amikor szükség van rájuk, alig akad idegenvezető. Kialakult egy törzsgárda és nem nagyon növekszik a létszámuk. Vajon hova tűnnek el az idegenvezetők? — Minket is nagyon érdekel ez a kérdés. Valóban, a sikeres vizsga után is kevesen jelentkeznek az utazási irodáknál munkára. Hogy miért? Van aki csak azért jár, mert jól hangzik, hogy idegenvezetői képesítést szerez, van aki férjhez akar menni ... A jelentkezők nagyobb többsége a hölgyek közül kerül ki. Ezenkívül sokan a főiskola, egyetem alatt végzik el a tanfolyamot és diplomázás után elmennek innen. De még nem tapasztaltam és nem is hallottam más megyei kollegámtól sem, hogy az új helyen jelentkeztek volna idegenvezetésre. Ezért is szükséges a tanfolyamok gyakori meghirdetése —válaszolja Lengyel József. Befejeződik a szünet, újra összeülnek a vizsgáztatók. Az idegenforgalmi hivatal, az IBUSZ, a kereskedelmi főiskola képviselői és egy gyakorlott idegenvezető. Akik most nem feleinek meg, ősszel pótvizsgázhat- nak. Kétévenként pedig továbbképzésre kell majd járniuk, különben bevonják az igazolványukat. A szigorú vizsga — a magas színvonalú követelmények mellett is — egyik biztosítéka annak, hogy egyre jobb idegenvezetők kerüljenek a csoportokhoz. Csak a turisták is legyenek igényesek és hagyják az idegenvezetőt „kibontakozni”. És ne kívánkozzanak már a második műemlék után a presszóba ... Barlahidai A. Forog az idegen ? „Én istenem, adjál szállást...” Bizony, forog az idegen az idegenforgalomban, forog szegény, mert — a várható fejleményeket alapul véve — nyár derekán egyszerűen nincs vagy teljesen bizonytalan a szállása, ha két kiemelt országos nagy rendezvény alkalmából Pécsre érkezik. Az Idegenforgalmi Hivatal tisztviselője egyhangúan sorolja: Tatáról 96, Csabából 45, Budapestről 45 fős csoportot kellett visszautasítani szállás hiányában. Csak az elmúlt napokban ... A Pécsi Nyári Színházra és a Pécsi Ipari Vásárra jöttek volna. S jönnének bizony rengetegen, de a szálláshelyek száma enyhén szólva „behatárolt". Mennyire? Illetékes helyről kapott tájékoztatás szerint Pécsnek van összesen 546 (!) szállodai helye és 797 (!) fizető vendéglátó helye, a többi tömegszállás: camping, turista- szállás, kollégiumok, összesen 3202 fekvőhely: minden együtt. Július 13-tól a megnyitásra kerülő ipari vásár és nyári színház másfél, illetve háromhetes időszakában becslések szerint — várhatóan - hat és tízezer között lehet azok száma, akik Pécsett szeretnének megaludni. v Ilyen méretű szállásigény még soha nem merült fel. Igen, mert két olyan vonzáskörű rendezvény, mint a nyári színház és az ipari vásár még soha nem került egymás mellé. A kettő egymást erősíti, ami nagyszerű dolog, hiszen aki az ipari vásárra jött, este elmehetne színházba és fordítva. De utána szeretne lepihenni. Hol?... Szeged immár húsz éve esténként négy-öt-hatezer látogatóra számít. Ott senki nem marad fedél nélkül. A szegedi embernek szívügye ez. Ott egy egész város szívügye ez! Az is igaz, hogy legalább ezer körül van csak a fizető vendéglátó szobák száma. (Pécsett talán 300.) Itt gondunk lesz a következő hetekben ... Mert — pláne, ha szép lesz az idő — az idegen jön, forog szegény, és mit tehet? Sóhajt egyet és el- énekli a legszebb magyar népdalok egyikét: „Én istenem, adjál szállást...” De hát a nincsből?... (w.e.) Szép a bánya...! Mongol vájárlanulék közölt Komién IXicsit még keresik a ■^magyar szavakat, de már jól meg tudják magukat értetni azok a mongol fiatalok, akik októberben érkeztek a komlói 501. számú Csizmazia Gyula Ipari Szakmunkásképző Intézetbe, hogy megtanulják a vájárszakmát. Hüder, Davanjan, Tömörbátor, Al- darbátor, Csargalszaljan, Borjád, Túrni és a többiek már hazafelé készülődnek — s mire e sorok megjelennek, már otthon lesznek távoli hazájukban, a Magyarországtól 10 200 kilométerre levő Mongóliában, Megvették az ajándékokat is az otthoniaknak. A hazafelé készülődés hangulatában beszélgettünk velük a tanbányánál, Anna-aknán. Egyik csoportjuk éppen a biztosítóelemek összeállítását gyakorolta kint, szabadtéren. — Lassan dolgoznak, de igen precízen és ügyesen bánnak a fával, — mutatta oktatójuk az akkurátuson illesztett csapolásokat. Aztán a fiúk abbahagyták a munkát, s odaültünk a tűző nap elől az árnyékba. Arra a kérdésre, hogy milyen volt első találkozásra a bánya, a fiúk arca felderül, és azt mondják, szép volt. Csak egyikük vallja be férfiason, hogy ő bizony félt egy kicsit. És szép volt a Magyarországon, a Komlón töltött idő is. Megismerkedtek a várossal, majd a megyével, a közelmúltban Recsken, Gyöngyösön jártak, ércbányában is. És sok magyar barátjuk van már: Laci, Sanyi, István és Mária. A Helikon területi döntőjén a csoport három tagja mongol népdalokat adott elő nagy közönségsikerrel; dalokat a szerelmes madárról, a teve hátáról napba néző legényről. Aztán egy egész estét betöltő műsoruk is kikerekedett, ezt a Zrínyi Művelődési Ház ifjúsági klubjában mutatták be. Király tanár úrnak, az osztályfőnöküknek sikerült magnóra venni a Magyar Rádióból egy mongol népdalt, és azt bizony sokszor meghallgatják a fiúk. No és rendeztek egy háziünnepséget február 26-án, Mongólia nemzeti ünnepén, amikor is bóc volt vacsorára, egy hazai specialitás és hozzá az elmaradhatatlan tea. Ez az esztendő azonban nemcsak szórakozásból állt. Keményen megdolgozott a tudásért a kis mongol kolónia, melybe beletartoznak immár az 501-es tanárai is: Király István az osztályfőnök, avagy az enginbaksi, aki a szakmai tárgyakat és Krisztián Béla, aki a rajzot tanította a gyerekeknek. Az első év sikerében a fő szerepet azonban a csoport vezetője, Damdin Bathu és felesége, Gundegma játszotta, akik tíz éve maguk is Magyarországon tanultak. Bathu gyógypedagógus, Gundegma textilmérnök. Király István szerint a mongol házaspár hármas életet élt az itt töltött idő alatt, melyet az oktatásnak, a gyerekek nevelésének és a családjuknak szenteltek. Krisztián Béla azt mondja, Bathu megszállottja a munkájának, a tanítványai és hazája ügyének. Gundegma szerepe különösen érdekes a kis csoport életében. Véletlen volt, hogy a 14—20 éves fiatalokkal jött egy asszony is, akinek ilyen korú gyermekei vannak. Szerencsés véletlen, hiszen volt, aki ápolta, szeretettel vette körül a betegeskedőket, volt, aki észrevette, hogy valamelyikük azért szomorú, mert nem kapott hazulról levelet. Az eltelt idő alatt pedig elkészültek a kétnyelvű óravázlatok, az írásvetítőre, magnóra kerülő szemléltető anyagok. A fiúk százszor is meghallgatták a magnóra vett leckéket, s akinek becsúszott egy rossz jegy, a hét végét is tanulással töltötte, hogy azt kijavítsa. A Munkaügyi Minisztérium most készül kiadni az ezerszavas szakmai szótárt, amit Damdin Bathu, Király 'István és Krisztián Béla állított össze. Király és Gundegma ugyanakkor a mongol—magyar szótárt fordította le magyar—mongolra, és fonetizálta a 3600 szóból álló készletet, melyet tovább fognak bővíteni. A huszonnégy fiú és két tanáruk a hónap végén érkezik meg Ulan Bátorba, onnan pedig haza. Repülőn, vonaton, autón, ló. vagy éppen teveháton. Ki pihenni, ki pedig dolgozni, segíteni otthon az állatok körül. Bathu augusztusban pedig gyűjti már a következő első évfolyam tagjait, mert őszszel is jön újabb 26 tanuló. Mire végez a három évfolyam, 72 vájártanuló hagyja el a komlói iskolát. Elkészülnek a kétnyelvű óravázlatok, szemléltető eszközök az első órától a szakmunkásvizsgáig — és aztán már akár odahaza, Mongóliában is megalakulhat az első vájáriskola. Gállos Orsolya Szövetkezeti néptáncosok III. pécsi találkozója Menettánc- verseny és gálaműsor A legtarkábbnak a Kossuth utcától a Széchenyi térig tartó menettáncverseny ígérkezik, ahol négyszáz, népviseletbe öltözött táncos vonul fel július 13-án 18.00 órakor, a szövetkezeti néptáncosok III. pécsi találkozója nyitóképeként. A szövetkezeti 'néptáncosok találkozóját kétévenként rendezik meg Pécsett az ipari vásárhoz, és idén a nyári színházhoz is kapcsolódóan, július 13—15-ig. A találkozón az ország ipari szövetkezeteinek aranyminősítésű együttesei és a meghívott külföldi csoportok vehetnek részt. Idén a jugoszláviai SRDAN Petrov Táncegyüttes; a román Naframa néptánc- együttes; a dombóvári Kapos; a dunaföldvári Földvár; a mecseknádasdi német nemzetiségi táncegyüttes; az OKISZ Erkel Ferenc művész- együttese ; a zalaegerszegi KISZÖV; a tardosbányai Vörösmárvány és a pécsi KISZÖV táncegyüttes szerepel. Az ünnepélyes megnyitót a menettáncverseny után, 19.00 órakor tartják a Széchenyi téren, majd 21.00 órától a Steinmetz Miklós Művelődési Házban rendeznek baráti találkozót. Az esti beszélgetés másnap folytatódik. A Pécsi Ipari Vásár színpadán július 14-én 10.30-kor lép föl a Kapos-, a Vörösmárvány-, a SRDAN Petrov-, a pécsi KISZÖV- és a mecseknádasdi együttes. A szabadtéri színpadon este 20.00 órakor kerül sor a gálára, ahol a menettánc díjait - a pécsi Zsofnay-gyár termékeit - is átnyújtják. Ha az idő nem kedvez a táncosoknak, akkor július 15-én 10.00 órakor tartják a gálaműsort. A tervek szerint a találkozó befejező programját július 15-én, 10.30-kor rendezik meg az ipari vásár színpadán, ahol is a román Naframa-táncegyüttes, a Földvár, az Erkel Ferenc és a. zalaegerszegi KISZÖV néptáncegyüttes ad műsort. A találkozó résztvevői emlékbe megkapják a pécsi dzsámit ábrázoló kerámiaplakettet, amelyet a Népművészeti Szövetkezet készít a fesztivál alkalmából. B. A. Ta laikozö közép kori elein kkel Korhű előadóest a szigetvári dzsámiban Finn vendégem mondta a minap: „Szerencsések vagytok itt Baranyában, hisz jó pár csodás műemléketek szinte kínálja a lehetőséget a régmúlt magyar művészet korhű megszólaltatására. Milyen segítséget jelenthet ez e művek befogadásához!” Mindez Szigetvárott, a dzsámiban hangzott el, s én, vendégem előtt bölcsen hallgatva, azon törtem a fejem, mikor is hallottam utoljára itt tartott előadóestről. De nem volt idő tovább elmélkednem a fenti beszélgetés részletein, mert már jött is szembe velem Bethlen Miklós, s a daliás főúrra oda illett figyelnem, már csak azért is, mert úgy látszik, orvos mivoltom még itt is kísért, s a beszélgetésbe rögvest beleszőtte csúzos panaszait, hozzá nem éppen dicsérőleg emlegetve a hazai lábbeli-készítő ipart. Már épp el akartam mondani, hogy a köszvényes csomóknak a csizmákhoz semmi köze, s ez egyszer nem cipőgyártásunkat terheli érte a felelősség, s ugye rossz bocskorokat épp Szigeten emlegetni nem ildomos, de bennem rekedt a szó, mert lant, török síp és csembaló édeslágy hangjaira egy „cédrus- derekú leányasszony” perdült elébem, s táncba hívott. Ügy látszik, haspókságom híre már ide is eljutott, mert rögvest az ínyes mesterség legremekebb recipéit is elém sorolták. Később megnyugodtam, hogy olyan öregnek azért mégsem néznek. „Mert az mi szerelmet illeti...”; szóval sorra kerültek „Különbkülönb féle dolgok, mik még voltának.” S csak mikor Bornemisza Péterrel, Gyöngyösi Istvánnal, Zrínyi Miklóssal „Az országokban való sok romlásoknak okairól” beszélgettünk, akkor bizonyosodtam meg róla, hogy mégsem álmodom, hisz a mondottak mai életünk problémái. Az irodalomtanítási napok rendezőbizottsága keresve sem találhatott volna alkalmasabb helyet és témát középkori irodalmunk felidézésére és megszerettetésére, mint a szigetvári vár csodás akusztikájú, ideális, intim hangulatú mecsetjét és * Szentpál Mónikának Krónika az magyaroknak dolgairól című, a Collegium Musicum értő közreműködésével kísért előadóestjét. Példát láthattunk arra — remélhetőleg irodalomtanításunkban felhasználásra kerülő példát —, hogyan kell a művészetek egységének, totalitásának felhasználásával élményszerűvé tenni egy kort. Példát arra," hogy lehet a középkor emberét élővé, mai érdeklődésünkre számot tart- hatóvá tenni, s végezetül — és itt nagyon reméljük, hogy nem utoljára — példát arra, hogyan fedezzük fel, s tegyük hasznossá meglévő értékeinket. Szilárd /
