Dunántúli Napló, 1979. július (36. évfolyam, 178-208. szám)
1979-07-21 / 198. szám
1979. július 21., szombat Dunántúlt napló 3 Heptänc-gäla a Szabadtéri Táncszínen Vállalva a kísérletezéssel járó kockázatot ffós Lajos bábjai Az idén is lehetőséget kaptak a pécsi — ezúttal hetedik alkalommal megrendezett — szövetkezeti néptánctalálkozó résztvevőit, hogy legjobb számaikat bemutathassák a nyári színház szabadtéri táncszínén. Kilenc együttes produkcióját láttuk az elmúlt szombaton. Ha a gálaműsort egészében kalkulussal kellene értékelnem, a közepesnél valamivel jobb osztályzatot adnék. Nem láttunk kiugróan szép előadást, szeren, cséré elkeserítően rosszat sem. A színvonal nagyjából egyenletes volt, annak ellenére, hogy különböző minősítésű és státusú együttesek vettek részt a fesztiválon. Az OKISZ Erkel Ferenc Művészegyüttese például az ország élvonalbeli csoportjai közé tartozik. Itt, Pécsett mégsem szereztek nagyobb élményt a közönségnek, mint az ezüst II. minősítésű tardosbá- nyai Vörösmárvány együttes. A menettáncversenyben részt sem vettek, gálaműsoruk első részét alaposan megzavarta a szél és a csúszós színpad. Madocsai táncokat és egy tematikus tán. cot mutattak be Arc és álarc címmel, meglehetősen sok ma- nírra, de kétségtelenül komoly tánctudással. A tardosbányaiak — a község Komárom megyében található — leánykarikázót és sáro- si szlovák táncokat hoztak el a gála színpadára. Ma már általában tudják a koreográfusok, hogy karikázót soha nem kísértek zenével. A Vörösmárvány együttes zenekísérettel mutatta be a lánytáncot, mentségükre legyen mondva, nagyon szépen, és minősítésük fokánál jóval magasabb színvonalon. Ugyanez mondható el a szlovák táncokról is, ha a szólótáncos modorosságaitól eltekintünk. A napokban már a negyedik olvasótábor települt a Tisza szegedi partjára: a gyerekek kedvelt Kincskereső című irodalmi folyóiratának szerkesztői 110 kisdiákkal foglalkoznak. A piros nyakkendő- sök, a folyóirat irodalmi pályázatainak győztesei, az irodalmi szakkörök, a „Kincskereső-klubok” lelkes tagjai egyebek között tábori „Kincs- kereső"-t szerkesztenek, s közösen keresik a választ a kérdésre: hogyan lehetne pajtásaikkal még jobban megszerettetni az olvasást, az irodalmat. A debreceni Nagyerdőben szintén megkezdődött és július A zalaegerszegi KISZOV Táncegyüttes dunántúli kanász- táncot és szatmári táncrendet adott elő. Az aránytalanul sok fiú gyakran nem tudott mit kezdeni a színpadon, amelynek képi egyensúlya többször is felborult. Kérdés, hogy érdemes-e pusztán a hatás kedvéért ekko. ra tömeget szerepeltetni egy számban. A szatmári táncokra nem biztos, hogy a koreográfus, Timár Sándor, ráismert volna. A mikrofonok mögött a mezőny kiugróan leggyengébb zenekarát láttuk és hallottuk. A hatást tekintve egy színvonalon mozgott a dunaföldvári Földvár, az eszéki Srdan Petrov Táncegyüttes és a mecsekná- dasdi német nemzetiségi együttes produkciója. Kiegyensúlyozott, de nem különösebben élményt adó műsort láttunk tőlük. Élményt először ezen az estén a dombóvári Kapos Táncegyüttestől kaptunk. Sárközi és lakácsai táncösszeállításukban volt szín, lendület, az előadók éltek a színpadon. Ugyancsak nagy sikert aratott a Naframa elnevezésű román együttes virtuóz Dragaika és Kalusul című táncaival. Nehéz megítélni, hogy műsorukban mi az, ami a műzene és a „show” irányába mutat, ehhez népzenei szakember kellene, de kétségtelen, hogy amit bemutattak, hatásos, sőt magával ragadó volt. A vendéglátó pécsi KISZÖV Táncegyüttes kalotaszegi legé- nyessel fogadta a gála közönségét A három fiú képzett táncos, de sok lépést „elkentek", aminek az oka az is lehet, hogy a zenekar túlságosan felgyorsította a tempót. Zárószámként a Kalocsai nagylányjátszót adták elő a szokásos közönségsikerrel. H. J. 27-ig tart a népzenei szaktábor. Lakóit, a 150 citerást, hegedűst, a brácsa, a tambura és más hangszerek legifjabb művészeit a Délibáb népzenei együttes tagjai tanítják új dalokra. Az egri Harlekin Bábegyüttes az úttörő bábszakkörök tagjaival találkozik július 21— 27. között. Az ország minden vidékéről idesereglők bemutatják egymásnak tudományukat, s igyekeznek az egri együttestől sok-sok dramaturgiai műhelytitkot, új játékot,, a mesék bábos megjelenítésének megannyi fortélyát ellesni. Lehet, hogy elfogult vagyok, de nagyon hosszú ideje figyelem és szeretem Kós Lajos bábjait. Szívmelengető közelségük rugója alighanem egy kezdettől uralkodó humanista gondolat, művészi alapállás, ami kivétel nélkül valamennyi gyermek- és felnőttbáb-figurájának színpadi sorsát meghatározza. Ez a sors nem mindig derűs. Sőt, színei — a felnőtteknek szóló műsorok világában — gyakran sötétek, komorak, egyre több bennük a felkiáltójel, az intés. Az aggódó szeretet jelentéstartalma a szimbólumok rendszerében; képzettársulásainkban a borzongató elem. A „mi lesz veled, emberke?” visszatérő kérdése. Nem tudom, mennyi lehet, bizonyára több ezerre tehető a Bóbita kezdeteitől bábszínpadunkon megjelent különböző technikájú bábok mennyisége, de bármenynyi is, egy a rendező elv, amely megálmodja, csoportosítja, mozgatja színpadi életüket: a féltés. A szorongás érzése a hatalmas erőkkel szemben gyakran védtelen, kiszolgáltatott ember-emberke sorsa iránt. Ez a kis ember most a Pécsi Nyári Színház Egy kiállítás képei című Bóbita-műsorában élő bábmivoltában is megjelenik. Ű az, akiről szó volt eddig is, akár irodalmi mű, akár zenemű, népballada vagy mesejáték figurái imbolyogtak el előttünk a bábszínpadon. Az Egy kiállítás képei valóban képek sora. Az ismert Muszorgszkij-mű három stílusvariánsban szólal meg, Kós Lajos bábjai ennek a három stílusnak megfelelő technikával, mozgatással rendeződnek előttünk fantáziaképsorokká, apellálva kinek-kinek a képzettársító érzékére, a játékban való részvételére. Először az alapmű zenéje csendül fel, Sz. Rihter lemezéről. Bohócfigurák mozgatásában megjelenik — megszületik — az emberke a maga vágyaival, játékkedvével, építő szándékával és a maga vízióival. Felnő, katona lesz és görcsösen szurkál maga körül bele a világba, minden irányban. Egy szétpukkanó léggömb, egy szögesdrótkerítés, amelyen halálát leli. Újabb kisemberek születnek, fénysugarak fókuszában derűsen néznek a világba, az élet megy tovább. Vajon mi lesz velük?... A második rész egy korábbi Bóbita-műsor ismétlése, a zenemű Emerson, Lake és Palmer popzenei feldolgozásának hangjai mellett. Újabb, áttételesebb víziók sora: tengeri szörnyek egymást felfaló küzdelme: egy Chagall-kép szétszórtan táncoló elemei és egy nukleáris vízió, a megsemmisülés rettegése. A harmadik részben Isao Tomita szintetizá- toros feldolgozásában hangzik fel a Muszorgszkij-mű. Hatalmas apparátussal, három különböző színpadon egy sci-fi történet pereg előttünk. Az alapgondolat itt egy virágszimbólumban jelentkezik, amely plánétákon, ködökön és tűz- halólokon át életben marad... A gigantikussá növekedő agresszivitás képsorai reális veszélyt jeleznek. Kós bábjai megélik, végigszenvedik ezeket a nagyon is életszagú, valóságtartalmú lázálmokat. Ébredésük — ébredésünk — a talán tudunk mások is lenni halvány reményét sugallja az erőszak hatalmával szemben. Azt — amit Kós valamennyi bábja és műsora is, megannyi formában kifejezett —, hogy az emberke ott a műsor elején élni szeretne. Élni szeretnénk. Kós bábjai ezt különböző formában elmondjál, majd ezután is. Árnyjátékkal és marionettel, kézpantomimmel és nagyméretű faragott bábokkal vagy a világszínház képzőművészeti hatású, friss csapásokat kereső avantgárd kísérleteivel, mint most. Hogy ez a dramaturgia milyen szakmai értékeket mutat fel az európai mezőnyben, azt bizonyára eldöntik majd a bábművészet szakemberei őszszel, a pécsi nemzetközi bábfesztiválon. Egy biztos: Kós Lajos mindig kísérletezett, és mindig vállalta ennek a kockázatát is. Minden műsora más stílusú és technikájú. Azt már nyilván a színházi életben eluralkodott stíluskereső dömping, új irányzatokra fogékony rendezői műhelymunkák özöne okozza bennem, hogy de jó lenne egyszer föllélegezni és — akár vállalva a „konzervatív Ízlés” vádját is — elmerülni a hagyományos, realista színjátszás színházi örömeiben. Talán ez okozza azt is, hogy — elismerve az Egy kiállítás képei művészi értékeit, igényességét —, a tavalyi Bóbita-műsor emlékképei egy év után is egy kicsit mélyebbek bennem, mint a mostaniak, alig fél nappal az előadás után. De az is lehet, hogy maga a nyár színháza kívánna oldottabb, kevésbé áttételes bábszínpadi élményt. W. E. Országos úttörő művészeti szaktáborok Rádió , mellett... J ... Hát ilyen jót még nem derültem mostanában bízis- ten ... tessék csak idefigyelni — s ha netán közbe nevetnék, nézzék el nekem — szóval a riportműsorban egy pesti illető meséli, micsoda „Süket vagyok — te nem látsz!” — össznépi társasjáték folyik az új lakótelep lakói és a parktervezők között immár évek óta. Tovább kell hogy adjam, mert ilyent én még nem is hallottam fönnállásom óta. A parktervező a rajzokon feltünteti — saját ízlése szerint — hova kerüljenek a gyalogösvények a bérházak között, majd ennek alapján a Egy gyalogos, vén kisdiák... parképítők kis betonlapokkal kirakják az utakat, amelyek szimmetrikusan tarkítják a zöldsávokat. Ha ezt repülőről vagy a mennyországból nézzük, mindjárt kiderül, micsoda csodálatos mérnöki pontosságnak lehetünk itt szemtanúi, sehol egy fölösleges hajlat, sehol egy merészebb egyenes — amely mondjuk lerövidítené a buszmegállóhoz vezető távolságot — de még egy rakoncátlanabb kunkor sem látható, amely mondjuk az élelmiszerboltok könnyebb megközelítését célozná. ... Ám az az átkozott gyalogos, annak aztán semmi sem szent. Csak megy neki, mint a tót a vadkörtefának, néki csak az a fontos, hogy minél hamarabb kiérjen a főútvonalra — persze, mert reggel elalszik az istenadta és akkor rohan a buszra — neki az a lényeg, hogy gyorsan elérjen a zöldségeshez, a henteshez, az ÁBC-hez, és hogy minél hamarabb hazaérjen súlyos csomagjaival. A parképítő persze ezen elnézően mosolyog, majd a kitaposott illegális ösvényt egy szép napon fölássa. És bokrot is ültet oda. A gyalogos újra megkezdi szokott útját, ismét letapossa a friss ásást, legföljebb a bokrot kikerüli, mint ahogy következő évben kikerüli az „Átjárni ti- los!”-táblát is, de átugorná akár a kifeszített szöges-drótot is, mert a gyalogos egy trehány mihaszna tagja társadalmunknak. Ez folyik hát Pesten az új lakótelepeken. Én meg csak röhögök azon, hogy mik vannak Pesten I A mi kis városunk új lakótelepein, úgye, ez a förtelmes torzsalkodás elő sem fordulhatna: a pécsi polgár tiszteletteljes csodálattal tekint a parktervező okos elképzelésének gyümölcsére. Rá sem lép. A szombati műsorban aztán hallottam néhány szép gondolatot — neves riporterünk jóvoltából - a kék csomagolópapírról, tekintettel arra, hogy már megkezdődött az iskolaszer-akció szerte az országban, következésképpen egy jó hónap múlva már a gyerekek, szülők ott- horr kékpapírba csomagolják a füzeteket. A kis elsősök még ügyetlenek, hát a mama áll neki a hajtogatásnak, a „vinyetták” felragasztásának és amikor leírja csemetéjének nevét, meg hogy „I. osztályos tanuló", akkor el is sírja magát, lám, hogy megnőtt a gyerek... (s hogy öregszik a mama, mert e szigorú tény csalja! ki a könnyeket úgye ...) Valóban izgalmas esemény ez, a kékpapírnak már iskola-szaga van, halványan már érződik a szeptember illata is... Eddig rendben van a dolog. A következő jegyzetet már egy másik kolléga olvasta föl. Ö ugyan nem sajnálja a kékpapírt, semmi nosztalgiát nem érez, mellesleg jómagam sem, mindig is utáltam a köteg kék csomagolópapírt, mert azonnal az iskola jutott eszembe, s mint ismeretes, nem nagyon... Na ezt hagyjuk. De a jegyzetíró beszámolt egy újdonságról is: nem kell kékpapír, az irkagyárak az irkákat színes fedőlappal látják el, ahány tantárgy, annyi szín, igazán praktikus és modern. Éljen, A hét elején viszont hallom — szintén pesti riportban —, hogy a papírbolt vezetőnője nem is tud arról, hogy színes fedőlappal ellátott füzetekkel áldaná meg az isten és a gyár a boltokat. A bolt megkapta már a szabványfüzeteket, olyanok, mint a tavalyiak, tehát kell a kékpapír. Színekről szó sincs. Én is színt váltottam. Kékre. Mégis csak igaza van az előbbi riporternek. Olyan szép az, amikor nyár végén egy este nekiül a család és hajtogatja a kékpapírt, „vinyettát” nyalnak, felragasztják, feliratozzák, a kékpapírnak iskolaszaga van, és mint ismeretes, én minden nyárutón már alig vártam, hogy szeptember elején megkezdődjön a ... Pardon. Rab Ferenc elől* Ifjú öregek Az ifjú öregek sorában is a legifjabbak közé tartozik — Barcsay Jenő. Lenyűgöző természetessége, közvetlensége és derűje páratlan. Hófehér hajú öregapó-külseje ellenére van a viselkedésében valami kipusztíthatatlan ka- moszosság. Teljességgel alkalmatlannak látszik arra, hogy akárcsak öt percig is elüldögéljen a nagy embereknek kijáró — neki is kijáró — szellemi trónuson. Vagy ha mégis felültetik, fészkelődni kezd ott, jobbra-balra forgolódik, végül meg lemászik onnan, mint egy vicces kedvű király, palástját rendetlenül vonszolva maga után. Ilyen volt Barcsay Jenő, a nagy festőművész a róla készült portréfilmben is. S ilyen volt most is, midőn a Zene, zene, zene című szolid műsort az ő képei között, az ő tiszteletére, az ő személyes jelenlétében rendezték. Az ember kicsit so- molygott is magában: micsoda különbség a hangvételben, az idős mester fürge, póztalan mondatai és tisztelőinek ünnepélyes, szinte áhítatos megnyilvánulásai között. Egy ünnepélyességre fogékony lélek számára Barcsay mester válaszai bizonyára némelykor gyászosan hétköznapiaknak tűntek. A személyiség komplex varázsa, az életmű háttérhitele életbölcsességgé, nagy igazságokká emelte ezeket az egyszerű közlendőket. Megjelent még egy nagyszerű „ifjú öreg” a képernyőn a napokban. Bálint Sándor, a „legszö- gedibb szögedi". Ez a sokoldalú tudós talán nem is elsősorban imponáló ismeretanyagával fegyverezte le a késő esti órákig kitartó nézőket. S talán nem is a múltnak azzal a gazdag háttérországával, amelyet olyan nagyságok emléke ragyog be, mint Móra Ferenc, Tömörkény, Erdei Ferenc, Ortutay és mások. Hanem talán leginkább az volt Bálint Sándor vonzóereje, amivel a székhez szögezte a nézőt, hogy ő is hallatlanul fürgén, természetesen, áradóan gondolkodik. Miről szólott az ünnepélyes kérdés, már nem is tudom, de pillanatok alatt a tarhonyánál voltunk, hogy az régi hagyományos szögedi eledel, előnyei roppant kézenfekvők, messzire vihető, nem romlik el, percek alatt elkészíthető, így lett a kubikosok, vándorbéresek tarisznyájának megszokott tartalmává. Bálint Sándort nagyon sok minden érdekli, jószerivel minden, de egész tudományos munkásságát, egész személyiségét az élethez való el- téphetetlen kötődés, egyféle bölcs, természetesen földközeli szemlélet hatja át. A parasztgyerekből lett humánértelmiségi, aki gyerekkori környezetét nemhogy megtagadta vagy elfelejtette volna, de szinte úgy viseli, mint egy érdemrendét. Viseli a beszédjében is. Ilyen ízes, szép beszédet ritkán hallunk, mint az övé. Nemcsak a szögedi kiejtés ö-i, hanem a szokatlan szóhasználatok, a szép tájnyelvi ragozás (errűl-ar- rúl) és mindebből adódóan a világos, tiszta, egyszerű mondatszerkesztés okozták, hogy olyanformán simogatta fülünket a beszéde, mint a friss mezei szél. Hozzá még a tömör, kiérlelt igazságai .,. Igen, azt hiszem, nagyón igaiza van: ami a sok részfeladat ellenére is végső soron legfontosabb minálunk, az a pedagógia. Az embernevelés. H. E.
