Dunántúli Napló, 1979. július (36. évfolyam, 178-208. szám)

1979-07-19 / 196. szám

1979. július 19., csütörtök Dunántúlt napló 3 Ahol minden esztendő gyermekévnek számit Gyermekzsivaj összesúgtak a háta mögött, amikor a komlói Zrínyi utcá­ban lepakolták az autóról a kicsi, modern heverőket, csi­nos szekrénykéket: „Talán bi­zony bolond ez a Bézsenyiné, hogy gyerékbútort vesz a ci­gánygyerekeknek ...” Ha szemébe mondják, ta­lán csúnyán összeszólalkoznak. Egyrészt azért, mert felhábo­rította a rosszindulatú meg­jegyzés: hiszen a cigánygye­rek is ugyanolyan emberígé­ret, mint a másik, azonkívül Bézsenyi Istvánná nem is „akármilyen” cigánygyerekek­nek vett gyermékszobabútort, hanem az övéinek. Hiszen itt élnek ezek az aprócska-na­gyobbacska gyerekek márévek óta, a család egyenrangú tag­jai, Anyukának szólítjuk őt, szeretettel, rajongással csüng­nek rajta. Pedig saját lánya is van. Hogyan jutott akkor eszébe, hogy állami gondozottakat ve­gyen magához? — Á kislányom egyszem gye­rek volt, férjem sokszor mon­dogatta, vegyünk ki ^pnelléegy kis árvát vagy eldobottat, de valahogy nem került rá sor. Akkoriban sokat dolgoztam, nehéz munkám volt, segéd­munkás voltam a kőművesek mellett. Ott voltam Komló épí­tésénél, az első emeletes ház­tól kezdve. Később beteges­kedni kezdtem, könnyebb mun­kám lett a bányánál a lám­pakamrában, onnan mentem rokkantsági nyugdíjba. Egyedül maradt otthon. Fér­je még dolgozott, Marika meg Pécsre járt már kereskedelmi­be. Bézsenyiné így mondja: „Hirtelen rám szakadt a ma­gány..." Tény, hogy 1966-ban elment a tanácsra, s pár nap múlva már két hároméves­forma cigánygyerek ismerke­dett Bézsenyiék otthonával. Jóllehet, eleinte csak egyet akartak magukhoz venni, de amikor meglátták a gyermek- otthonban ggyütt ezt a kettőt, már nem lett volna szívük bár­melyiket is otthagyni. Telt, múlt az idő, s az eleinte „ter­vezett” egy gyerekből egysze­riben négy lett. Az történt ugyanis, hogy 1969-ben a te­lepfelügyelő szólt, volna itt két testvér kislány, ikrek, kér­te, hogy csak átmenetileg ve­gyék magukhoz őket, amíg helyet nem tudnak biztosítani nekik valamelyik otthonban. Nem mondtak nemet... Az „édes" szülőktől Bézse- nyiékhez került kislányok bi­zony hároméves koruk ellenére se voltak szobatiszták, beszél­ni nem tudtak, úgyszólván cse­csemőkhöz illő bánásmódot igényeltek. Múltak az évek, de valahogy csak nem akadt hely a kislányoknak. Új anyu­kájuk pedig egyre kevésbé sürgette az illetékeseket, hi­szen a szívéhez nőttek erő­sen. Rövidesen szobatiszták let­tek, amit pedig nem tanultak meg „Anyukától”, azt a logo­pédus tanította meg nekik, 'mert Bézsenyiné nem sajnálta a fáradságot az utazgatásra. — Aztán egyszercsak hetven­ötben jöttek, hogy viszik őket iskolába, Pécsváradra -mond­ja. — Dehogy, adtam már őket, annyi vesződség meg öröm után, amikor már hozzám nőt­ték, anyjukként szerettek! Állandó családtagok négyen maradtak. A nagyfiú, Elemér hetedikes, az ikerlányok, Irma és Erzsiké harmadikba, illetve másodikba járnák, s két hó­napja megjött a legkisebb, a hétéves Marika, aki kis test­súlya miatt még ovis, de Bé- zsenyiéknél már szépen fejlő­dik ... Bézsenyiék az átlagosnál is •nagyobb szeretettel foglalkoz­nak a gondjaikra bízott apró­ságokkal. Lányuk külföldön jár­va szép iskolatáskát, tolltartót hozott a gyerekeknek. „Anyu­ka” nem elégszik meg az ál­lamtól járó ruhákkal, a kis gyermekszoba székrényeiben csinos, 's bizony nem kis pénz­be került ruhák sorakoznak. Tele a szoba játékkal, s aki karácsonykor téved Bézse- nyiékhez, igazán bensőséges, családias ünnep szemtanúja lehet. Akadnak, akik összesúgnak 'Bézsenyiné háta mögött, külö­nösen itt, a Zrínyi utcában, ahová nemrég költöztek la- if káscsere folytán. Rosszallóan ’ csóválják a fejüket, tán még bosszankodnak is. Hogy mi­csodán? Azon, hogy ahány gyerek nevelődik ebben a sze­retetteljes környezetben, any- nyival több hasznos tagja lesz ennek a társadalomnak? Nem hiszem, hogy ezért bosszan­kodni kellene. Sokkal inkább tiszteletet érdemel. 5—6 decibelleI sikerült csökkenteni Zaj agyár környékén Amit a szabvány előír Este fél tíz van. A pécsi Ifjú­ság útjai és Rókus utcai házak között monoton dübörgés. Szü­net nélkül és egyforma hang­erővel. Ez a zaj nem túl erős, de egyhangúsága zavaró. Né­hány ablakból o televízió hang­ja szűrődik ki az éjszakába, egy-egy hangosabb szónál ez kissé elnyomja a dübörgést, de miután elhalkul, ismét tisztán hallani a sörgyár zaját. A gyár udvarában néhányon kószálnak, az egyes kapuval szemben két tankautó és teher­autó ácsorog. A tető felől jö­vő zaj itt erősebb, mint kint a lakótelepén, de ez még mindig elviselhető. Az alsó udvaron, a Pepsi üzem mögött két fiatal­ember egy fémkerekű kézikocsit tol, a bádogedények ide-oda billegnek rajta, az üvegcsere­pek éktelen csörömpöléssel vá­gódnak egymáshoz s az edény falához, A szeméttárolóhoz ér­ve egyenként leszedik az edé­nyeket, majd nagy zajt csapva beöntik az összetört üvegeket a szemétgyűjtőbe. Miután vé­geztek, a kocsit maguk mögött húzva igyekeznek vissza az üzembe. A kocsi szinte pattog az aszfalton. Elindulok a monoton dübör­gés irányába. Az alsó szintnél az erőmű mellett világosság szűrődik ki az ablakon. A vil­logó műszerfal előtt kerten áll­nak, majd az egyik férfi hátat fordítva a műszereknek az író­asztal felé indul. Bemegyek a kompresszorok vezérlőtermébe. Veiszhardt József gépész egy vaskos füzetbe ír be valamit. A gyári zajról kezdünk beszélget­ni. — Ez a gyár már 120 éve ezen a helyen van. Harminchét éve dolgozom itt, de addig, míg ezt a lakótelepet nem épí­tették ide, nem volt semmi probléma. Senki nem reklamált a zaj miatt. Pedig akkoriban jóval hangosabb volt a sör­gyár, mint most. — Honnan jön ez a zaj? — A kondenzátorok tetején a ventillátorok dübörögnek így. Ha látni akarja', menjünk fel. Végtelennek tűnő lépcsőso­ron haladunk, ajtón be, ajtón ki. Kiérünk a szabadba. Még néhány méter, s máris a kon­denzátorok tetején vagyunk. Ahogy közeledünk a ventilláto­rokhoz, úgy erősödik a dübör­gés. Hogy halljuk egymást, kiabálnunk kell. — öt kondenzátorunk van, egynek a tetején négy ventillá­tor üzemel. Most összesen nyolc ventillátor működik. Hála a hűvös időjárásnak. Harminc Celsius fokos melegben vala­mennyinek működnie kell. A 120 fokos ammóniát kell lehű­tenünk 27 fokra. Ha a hőmér­séklet nulla Celsius fok alá süllyed, akkor általában csak egy-két órára kapcsoljuk be a ventillátorokat. Itt közvetlenül a ventillátorok mellett 85 decibeles zajszintet mértek. A fémrészek súrlódásá­nak és a levegő keverésének zaját a kondenzátorban sűrűn lecsepegő víz suhogása is ki­egészíti. — Azért a lakóknak is iga­zuk lehet, hogy nem kellemes ez a zaj éjjel-nappal. — Nem is mondom, hogy ez kellemes, de a sörgyárat biz­tosan nem fogják lebontani. Amit lehetett, azt a gyár már megtette a zaj csökkentésére. A városrendezőknek kellett vol­na előre gondolkodniuk, mi­előtt ezt a lakótelepet ide ter­vezték. Vető Károly műszakvezetővel a portán találkozom. Fél tizen­egy van. Lezajlott a váltás, el­kezdődött a harmadik műszak. — A tetőn kívül ilyenkor éj­szaka még a kazánházból szű­rődik ki zaj, de ez elhal az ud­varban. Teherautó-közlekedés ritkán van, úgyhogy azok sem csapnak zajt. Én is itt lakom a sörgyár mellett, de engem nem zavar a ventillátorok berregé­se sem. Meg lehet szokni — mondja Vető Károly. Már indulni készülök, mikor az egyik tankautót beindítja vezetője. Húsz perc múlva Szekszárdra megy. Vajon a mo­torzajból mennyit hallanak az Ifjúság útjai első tízemeletes épület lakói? Másnap délelőtt kilenc óra. Az YE 37—97 forgalmi rendszá­mú Volán teherautó vezetője mintha igazolni akarná az egyik lakó hozzánk érkezett te­lefonközlését, benyomja a du­dát a sörgyár személyportája előtt, s rajta is tartja kezét a kanyarig. Hogy minek, nem tudtam kitalálni, mert az egyes kapu tárva-nyitva volt. A KÖJÁL 1976-ban mérte a zajszintet a pécsi sörgyár környékén. Akadt olyan lakás, ahol 53 decibelt is mutattak a műszerek, de például a Budai Nagy Antal utcában 58 deci­belre is kiugrott a mutató. Ek­kor kötelezték a sörgyárat a zaj megszüntetésére, mire a sörgyár fellebbezett: a zajt a rendelkezésre álló anyagi és technikai eszközökkel nem lehet megszüntetni, csak csökkenteni. — Azóta felszereltünk a kon­denzátorokra zajcsökkentő SIL- PLAT védőlemezéket, így sike­rült a zajszintet 5-6 decibeljei visszaszorítani a környékünkön — mondja Halász Miklós gé­pészmérnök. — A ventillátorok­ban 1000 óránként cseréljük a csapágyakat az előírt 2000 óra helyett, azért, hogy ne csapjanak akkora zajt. A kompresszoroknál is nagy a do­bogás; ezt is meg akarjuk szüntetni. Zaj- és rengéselnyelő alátéteket teszünk a kompresz- szorok alá, így talán csende­sebbek lesznek. Megpróbáljuk a kondenzátorokat is „lehalkí­tani” ezzel a megoldással. A gyár belső életét úgy szervez­tük meg, hogy minden fölösle­ges zajkeltő dolgot kiküszöböl­tünk. Amit emberileg lehetsé­ges, azt megtettük és megtesz - szük ezután is. De azért ez gyár... A szabvány a gyár környékén nappal 55, éjszaka 45 decibe­les zajszintet engedélyez. A pé­csi sörgyár körül ezt most el­érték. S ha ez még mindig za­var néhány lakót, azon nem lehet csodálkozni. De hát az elmondottakon túl, lehet-e va­lamit tenni? Roszprim Nándor Otthonra leltek a nevelőszülőknél Szövetkező szövetkezetek Sok vagy kevés? A mezőgazdasági szövetkezeti mozgalom az egyesülésben rejlő erőket lé­nyegében már kimerítette. Sőt, a területi összeolvadás nem egy helyen keserű száj­ízt hagyott maga után. Ugyanakkor viszont rengeteg olyan probléma van, és szün­telenül újabbak születnek, amellyel egy üzem egyedül nem képes megbirkózni. Ké­zenfekvő tehát, hogy a szö­vetkezetek az erők egyesíté­sének egyéb útjait keressék. Olyanokat, amelyek régen is­mertek, és olyanokat, ame­lyek újak. Azt hiszem, a „szövetkeze­tek közötti szövetkezés”, vagyis az összefogás leglát­ványosabb formájának az agráripari egyesülés ígérke­zett. Á testvéri országokban sok erre a példa, lényege, hogy egy csokornyi szövetke­zet nagy területen, 50—100 ezer hektáron egyesíti erőit. Az önállóság megmarad, de összehangolják tevékenysé­güket, eqyüttesen lépnek föl, és bizonyos beruházásokat közösen valósítanak meg. Néhány helyen (Hajdúság­ban, Békésben, a Kisalföldön és a Dunai Hátságon) mi is megpróbáltuk. De nagyon óvatosan, különleges enge­délyhez kötve. A tapasztala­tok vegyesek. Sok a jó, de akad elgondolkodtató is. Az agráripari egyesülések­ről tehát csak annyit, hogy a tömeges szervezésnek még nincs itt az ideje, a különle­ges engedély továbbra is in­dokolt, megszerezni nagyon nehéz. A legkézenfekvőbb és leg­ismertebb forma a közös vál­lalkozás. Nagy múltja van, jogilag rendezett, ma már annak sincs akadálya, hogy szövetkezetek és állami vál­lalatok fogjanak össze. A for­mák rendkívül változatosak. Léteznek önálló jogi sze­mélyként működő országos közös vállalatok, de olyan egyszerű gazdasági egyesü­lések is, amelyeknek formá­juk .úgyszólván nincs, csak tartalmuk. Még többfélék le­hetnek a célok. Szinte min­den olyan tevékenység, amely egy szövetkezet erejét meg­haladja. Ilyen az építkezés, a takarmánykeverés, a keres­kedés, a repülőgépes nö­vényvédelem, a talajt és a mezőgazdaságban használa­tos vegyszereket vizsgáló la­boratórium, a nagy állatte­nyésztő telep, a borkezelés, a termékfeldolgozás, az ipa­ri tevékenység, satöbbi. A tapasztalatok szinte egy­értelműen kedvezőek. Egy veszély fenyeget, a közös vál­lalat „elidegenedése" az alapítóktól, ami például a MÉK-ek esetében be is kö­vetkezett. A tanulságokat le­vontuk. Egyébként figyelmez­tető tény, hogy elsősorban a leggyengébb szövetkezetek között találunk olyanokat, amelyek nem tagjai egyetlen társulásnak sem. Viszont a legjobbak — tehát önállóan is a legerősebbek — nemegy­szer két-három társulást ala­pítottak már, miközben tag­jai még vagy négy-öt szö­vetkezetközi összefogásnak. Nagyon nehéz lenne tehát azt bizonyítani, hogy a tár­sulási tagság gyengíti a szö­vetkezet önállóságát, vagy fékezi gazdasági fejlődését. A „sok vagy kevés” kér­désre itt egyértelmű a vá­lasz: a közös vállalkozások száma, de méginkább szere­pe pillanatnyilag kevés. Több kellene. Nem okvetlenül kö­zös nagyvállalat, mert éppen az utóbbi évek-hónapok pél­dája bizonyítja, hogy egysze­rű feladatokat nagyon sike­resen meg lehet oldani „kü­lön titkárnő és kávéfőző gép” nélkül is. A szövetkezetek, illetve ál­lami gazdaságok közötti ösz- szefogás szép példái a ter­melési rendszerek voltak. Lé­nyegük, hogy egy gazdaság vállalja el egy növényfajta termesztésével kapcsolatban a szellemi munkát, a kuta­tást, a fajtaválogatást, az agrotechnika kidolgozását, de egyúttal a gépek kivá­lasztását és beszerzését, va­lamint a szaktanácsadást is. És mindezt némi térítés elle­nében a rendszerben társult gazdaságok rendelkezésére bocsátja. Ez a módszer — legelőször a baromfitenyésztésben, majd a kukoricatermesztésben — szabályos forradalmat ho­zott a magyar mezőgazda­ságban. A rendszerben tár­sult gazdaságokban rohamo­san javultak a hozamok, a termésátlagok. Hogy ma a magyar mezőgazdaság az is­mert színvonalon van, abban igen jelentős a termelési rendszerek szerepe. A hőskor azonban elmúlt. Kimerültek a nagy tartalékok, a mai szintről már csak igen aprólékos munkával lehet to­vábblépni. Ugyanakkor a rendszerhez nem csatlakozott gazdaságok is megtanulták (vagy eltanulták?) a legjobb módszereket, a belsők és kül­sők eredményei között tehár elsöprő különbségek már nincsenek. Ugyanakkor pe­dig divatba jött a rendszer­alapítás. Divatba, a szó leg­rosszabb értelmében. Ennek következtében a rendszerek száma most éppen sok, túl­ságosan is sok. A sok tucat­nyi között nagy számban ta­lálható olyan is, amely alig tesz többet, mint hogy bizo­nyos papírokra ráüti a bé­lyegzőjét. Egyáltalán X színű azonban, hogy egyúttal a termelési rendszerekben rejlő lehetőségeket is már mind kiaknáztuk. Van itt még keresnivaló, csak a rendszer- szervező apparátusokban ap­rólékosabb munkára, körülte­kintőbb elemzésre, gondol­kodásra, kutatásra van szük­ség, a taggazdaságokban pedig sokkal nagyobb fe­gyelemre. Elmondhatjuk, hogy a szö­vetkezetek szövetkezése, a téeszek, illetve téeszek és ál­lami gazdaságok közötti ösz- szefogás még nagyon sok jót. hozhat a magyar mezőgazda­ság számára. Ennek kiakná­zása közben nem szabad elégedetten megállnunk, de meggondolatlanul előre sza­ladnunk sem. Földeáki Béla lfasüt-uíllamosítas nemzetközi Hitellel Harmadszor kért és kapott kölcsönt a MÁV a Nemzetközi Beruházási Banktól, amellyel a közelmúltban újabb 1,4 millió transzferábilis rubeles hitelszer­ződést írt alá Moszkvában. Az összeget, amely július 20-tól áll a magyar vasutak rendelke­zésére, a Cegléd—Kiskunhalas közötti vasútvonal villamosítá­sával összefüggő kábelezési munkák finanszírozására hasz­nálják fel. A hitelt igen kedvező feltéte­lekkel, hatévi törlesztésre, elő­nyös kamatra kapta a vasút Ennek fejében kötelezettséget vállalt arra, hogy 1980 végéig üzembe helyezi a villamosított vonalat, amelyen a személyvo­natok átlagos sebességét órán­ként 90, a tehervonatokét 60 ki­lométerre emeli. A munkálato­kat 1981-ben fejezik be telje­sen. A hite! törlesztését évi egyenlő részletekben 1981 nya­rán kezdik meg.

Next

/
Oldalképek
Tartalom