Dunántúli Napló, 1979. július (36. évfolyam, 178-208. szám)
1979-07-15 / 192. szám
1979. JÚLIUS 15. BARÁTI LÁTOGATÁS DN HÉTVÉGE 7. Finnország közelről avagy mit tanulhatnánk el a finnektől? azok közül a házak közül egyet, amelyek a Lahtiban rendezett lakóház-kiállításra készültek. A mintaházakat egy városszéli mezőn építették fel, egy fajtából ötöt-hatot, így mindjárt lett egy új lakótelepe is a városnak. Ez a ház, amiről szó van, kívülről dobozszerű fahóz, apró, gyepesített kerttel. Két bejárata van, mindkét oldalról földszintes a ház, belül azonban három- szintes. Ez a „félszint-eltolásos” megoldás odabent praktikus elrendezést, kellemes tereket eredményez. A földszinten nagy társalgó (vagy nappali szoba), innen vezet pár lépcső a félemeletre, ahol a tárolóhelyiség, a két zuhanyzófülke és két vécé található, legfölül az öt kicsi A csábítás nagyon erős. Leírtam ide, hogy Finnország, a szoba máris kitágult, megtelt fenyőkkel, nyírfákkal, a fák között meghúzódó toronyházakkal, erdei utakkal, az utak mentén barna gerendaházakkal. A csábítás erős, mert érzem a tóparton fújó erős szelet, a roston sült vajas-sajtos pirítás illatát, amit a kempingezők úgy nyújtottak oda, mintha ezer éve ismernénk egymást. A piacon rendezett sorban állnak a furgonok, nyitott csomagtartójuknak szakállas szőke fiatalemberek támaszkodnak, tornyokban áll a virág, a sárgarépa, a banán, a paradicsom, egy zsákból ezüst halak zúdulnak egy pultra és fölöttük másodpercek alatt megjelennek az izgatottan vijjogó sirályok. A szaunában kábító hőség csordogál a falakról, a gőzben megsűrűsödik a csend, bekúszik az agyba, az embert, néhány percre hatalmába keríti az örökkévalóság igézete, aztán kopognak az ajtón, valaki beadja a 'nyírfaágakat, s mintha egy egész erdő költözött volna be, mindent eláraszt a nyers, tiszta illat. Odakint esik az eső, jeges szél kergeti be az elpuhult vendégeket a tető alá, a tóból pedig egy bikinis vízitündér sétál kifelé, most húzza le a fürdősc^pkáját, hosszú sző- ke haja kibomlik, mellettem egy testes férfiú bámulja a tüneményt, még a didergést is abbahagyatja vele az ámulat. Aztán szívem szerint a fehér éjszakák semmihez nem hasonlítható hangulatáról is mesélnék, ahogy kicsivel éjfél előtt a fehér szürkületben dereng a park, a homány a bokrok közé szorulva lesi az utak világos csíkjait, szerelmespár andalog, a szálloda parkolójában kis személyautó áll meg, csinos fia-1 tál mama száll ki belőle meg a kisfia, kézenfogva ballagnak a kapu felé. Minden lejassult, talán még a közeli tó hullámzása is, nem igazi éjszaka ez, de nem is nappal, valami ismeretlen minőség, már az álom határán. A Nap valahol itt pihen a közelben, éjfél utón egy óra felé már készülődik, hogy a gyanútlan idegeneket két órakor már teljes fegyverzetbeji támadja meg az elfüggönyözet- len ablakon át: itt a reggel. Mondom, a csábítás nagyon erős. Hogy elmeséljem például azt a késő esti, találomra tett látogatást egy iskolában. A kapu nyitva volt, odabent a patyolat-tiszta folyosón két tanárnő lépegetett, aztán hamarosan előkerítették a pizsamás gondnokot, aki jókora kulcscsomóját finoman csörgetve minden ajtót kinyitott a hivatlan, késői, de most is — mindig! — kedvesen fogadott látogatók előtt. Pompás tantermek nyíltak meg, praktikus ebédlő, szemva- kítóan tiszta konyha, álomszép tornaterem, egyszerű tanári szo~ ba. Nyelvi laborok, lépcsős előadó, írásvetítős, világoszöld táblás termek. Addigra már tudtuk, hogy szünidő lévén az iskolában egy nyári zenei tanfolyam táborozik. Már el is büszkélkedett vele'Öz egyik tanárnő, hogy járt Magyarországon, megismerkedett a Kodály- módszerrel. Aztán leültettek egy kis teremben, leült a pizsamás gondnok is, a tanárnők, a tornacipős rágcsáló kisfiúk, két tizenéves lányka irulva-pirulva megpöngette a kanteléjét, és már szólt is a rögtönzött házi koncert. Kifelé menet a folyósón két kislányba botlottunk. Világoskék hálóingben ültek a padlón és írtak. Zenét szereznek, mondta a tanárnő, sutto- góra fogott hangon. Mindnyájan a pizsamás gondnokot is beleértve, lábujjhegyen mentünk odébb. De ahogy Finnország tájaihoz elmaradhatatlanul hozzátartozik a vörösesbarna faházak, a valószínűtlenül zöld gyep, a fenyők és a nyírfaligetek látványa, ugyanúgy hozzátartozik a fűrésztelepek, fafeldolgozó üzemek, papírgyárak, tejüzemek, városok, kikötők képe is. Legyűröm a csábítást, hogy a szép szőke Suomi hangulatát, az amúgyis megfoghatatlant próbáljam elcsípni egy néhányna- pos, tehát röpke látogatás emlékének ürügyén. Térjünk a praktikus dolgokra. Mert Finnországban természetesen dolgoznak és kínlódnak is az emberek, tévednek is és sikereket is érnek el, és mindennapos ténykedéseik, szemmel is látható életük sorón bőven szolgálnak olyan példákkal, amelyeket — márcsak rokoni alapon is — érdemes megszívlelni. Kezdjük mindjárt a legközismertebbel, a nevezetes finn építészettel. Mit lát ebből a futó látogató? A laikus? Természetesen az igényességet, a művészi fantáziát, az ízlést, a nemes anyagok tiszteletét és harmóniáját is. Lahti egyik új, nagyon szép templomában — ebben az evangélikus órszágLahti modern belvárosa ban a templomok kicsit kultúr- centrumok is, például hangversenyek otthonai — elgyönyörködik a kőpadló és a fenyőfa padsorok nemes egyszerűségében, a sátortetős forma odabent háborítatlanul nyitott, faburkolatú semmivel meg nem zavart monumentalitásában, az egyik oldalon mozgatható falakkal nyitható tér praktikumában, a tömör üvegből készült, modern vonalú keresztelő edény pompás egyszerűségében, a lila bársonyszőnyeg és a nyers fa színének harmóniájában, és a másik fal megoldásában, amely a padlótól a mennyezetig üveg, hogy benézhessen kintről a természet, de bent ezelőtt óz üvegfal előtt egy példátlanul gondozott, gazdag virágtenyészet is húzódik, valóságos kis botanikus kert. De a jószínvonalú építészet nemcsak kiemelkedő példáival van jelen. Mindenütt jelen van a munka precízségével, a megoldások szellemes olcsóságával, de legalábbis praktikusságával, az ízlés mindenen nyomot hagyó egyenrangúságával. Folyosók, termek belső falai sokhelyütt nincsenek bevakolva, hanem a téglafalon csak egy réteg festék, sokszor fehér, néha kék vagy piros. Egy gyárban az üzemi étkezde mennyezetén ott húzódtak végig a csövek. De tisztán, színesre festve. Egy szakszervezeti központban nem volt minden célra külön terem. De az oktatási feladatot szolgáló.táblák elmozdíthatók voltak, a székek könnyűek, s villámsebeser) egymásba tornyozhatok, az asztalok pedig szellemes formájuk révén többféleképpen használhatók: munkaasztalként, kerékasztalként, keskeny és szélesebb hosszú tárgyalóasztalként egyaránt. Egy irodában a hatalmas tér paravánokkal osztódott kis munkaszobákra, a zsákvászonnal tapétázott, piros fémkeretes paravánok nemcsak a gyakorlatias, hanem a kulturált szellemet is kifejezték. Mert miből is áll a környezeti kultúra? Tisztességesen fölhúzott falakon belül nemcsak, sőt egyáltalán nem a drága és „flancos" berendezési tárgyakból, amelyekkel teli kell tömni a teret, Hanem például színkultúrából. Hogy egy szállodai szobában hengerelt falak és porosán, szomorúan csüngő „bekeretezett festmények” helyett a sötétkék és a narancssárga sima felületek adják az otthonosság kellemes érzését. Hogy a szép és változatos bútorok (persze, a választék is hatalmas, hiszen a finn bútoripar igen fejlett) mellett a lakberendezési kiegészítők széles skálája is rendelkezésre áll, lámpák, kisbútorok, lakástextil, edény, gyertyatartó, virágállvány. A finn lakáskultúráról egybehangzóan jók a vélemények. Nekem egy ötgyermekes, közepesen kereső család lakását sikerült látnom. Tavaly vásárolták (részletre) hálószoba van. A konyhát a földszinten helyezték el, a társalgótól egy étkezőfülke választja el. Ugyancsak a földszinten van a finn családi házban nélkülözhetetlen házi szauna is. A lakás berendezése egyszerű, de ízléses. Néhány apróság : a sima, nagy befogadó- képességű könyvespolc kékre festett, az előszobában süllyesztett ruhafogas van, aminek az aljában a rengeteg pár kiscipő is rendesen elfér, az ablakokon nincs tüllfüggöny, csak éjszakára elhúzható, nagymintás kartonfüggöny, a vendégeknek kínálandó kávé és sütemény mellett ott égnek az asztalon az ünnepélyes gyertyák. A József Attila-i „játszani is engedd" program teljesebb értelmét sürgetem mindezzel? Azt is. Közhely, hogy ahogyan nő a szabadidő, úgy nő vele a gond, hogy az a szabadidő tar. talmas, hasznos, okos módon legyen fölhasználva, de úgy, hogy őz magúknak az embereknek okozzon gyönyörűséget. Másrészt — ha csak jelzésszerűen is — azt is szerettem volna érzékeltetni, hogy az ötletességnek, a környezet gondos ápolásának, a magunk körül kialakított világ apró összetevőinek nem kell megvárniuk, amíg gazdagok leszünk, s majd „arra is futja az energiákból'’. Ezek a kis dolgok, ha megvannak, önmagukban persze nem tesznek boldoggá, de hiányuk napi bosszúságokat, nívótlansá- got, permanens rosszkedveket okozhat. Hallania Erzsébet És persze a tisztaság. A piactér kövezetén nemhogy rothadt karalábé, de egyetlen csikk sincs. Az összes nyilvános hely mellékhelyiségei papírral, szappannal, működő vízcsappal, pa. pírtörülközővel felszereltek. (Ez igazán természetes, mondhatná valaki, miért éppen a finnektől kellene ezt eltanulnunk. Nekem mindegy, eltanulhatjuk másoktól is . ..) Az üzemi étkezdében két műanyagzsák-sze- méttartályhoz zarándokol aki megebédelt, az egyikbe az ételmaradékokat, a másikba az elhasznált papíredényt dobja. Egy banképületben, ahol szemmel láthatóan nagy az ügyfélforgalom, már a-kapunál kezdődik a szőnyegpadló. Végigvizsgáltam egy darabon, nemhogy szemét nem volt rajta, de egy kiégetett lyuk se. S természetesen a környezet sokat emlegetett nevelő hatása működésbe lép. Inkább lenyelem, semhogy eldobjam, mondta az elszívott cigaretta csikkjére egyik magyar útitársam. De nem kellett lenyelnie, mert a sarkon — s nem eldugva egy pad mögé vagy két bokor közé — mindenütt ott vannak a szemetes edények. Az ember először úgy érzi, itt, ebben az országban nem is kell takarítani, ez magától ilyen. Addig véli így, míg meg nem látja a takarítókat. Számomra látomásnak tűnt a reggeli park képe, ahol a kerthelyiség székeit csinos fiatal nő mosta éppen, narancssárga műanyagvödörből, narancssárga gumikesztyűben. Másutt szemerkélő esőben darusautó állt egy épület mellett, kosarában egy férfi állt és mosta az épület falát. Ekkor eszembe jutott, hogy mi- nálunk nem lehet embereket kapni takarítási munkára. Eszembe jutott a háromszázezer finn munkanélküli Is. Akinek még takarító munka se jut odahaza. Az ember persze örül, hogy az ő hazájában nincs ilyen gond. De nem örül, ha körülnéz vagy körülszagol az utcákon, s amikor hagymázos álmaiban úgy látja, hogy körüLahti a fák városa is. Szemben a régi városháza, amelyet most bővítenék, alakítanak át. lőtte lassan mindent elborít a szemét, előbb csak bokáig ér, aztán térdig .. . Aztán még valami, amit nem is tudom, minek nevezzek. Szerénységnek, egyszerűségnek, ér- telmességnek, netalán modernebb szóval „létesítményigénytelenségnek"? Finnország szegény a történelmi emlékekben, tehát a vidéki ún. kúriákat legtöbb helyen féltve őrzik, múzeumnak rendezik be, ha csak néhány múltszázadvégi bútor, munkaeszköz, szobormásolat akad is benne. Egy ilyen nagy udvarház Messila is. A 700 hektáros területet, kúriástul, pajtástul, istállóstul egy Kyösti Toivo- nen nevű ember bérli. Valóságos kis túristaparadicsomot rendezett be itt. Lehel itt lovagolni, sportolni, étkezni, sétálni, nézelődni, játszani. A régi marhaistálló padlásterében a lah- ti képzőművészeti társaság váltakozó kiállításai vannak. Mondom, a padláson, ahol a gerendák közt itt-ott benéz az égbolt. Egy másik volt istállót átadtak fazekasműhelynek, mellettük faesztergályosok készítik árusításra szánt, népi, vagy nem népi, de szép tárgyaikat, gyerekcsörgőt, kuglibabákat, tálakat. Egy nagy pajtában van a gyerekek birodalma. Falemezekből épített labirintus, ugróasztalok, a padlásföljáró mentén sikló, egykerekű bicikli^ görkorcsolya, kötélre kötött autógumik, amikben hintázni lehet: két vastag hajókötél a középső gerendákon, alatta nagy darab laticel-hulladékok — ez amolyan Tarzan-játék. Van persze labda, asztali foci és nem tudom mi minden még. A házigyártmányú szellemes játékok csúcspontja a pajta előtt az udvaron található: két-három sokágú, megtisztított faág, amelynek hegyeire házilag összebütykölt karikákkal lehet célba dobni, azután egy rézsút fölállított deszkalap, amelyre konzervdobozokat, kisebb vödröket erősítettek, ezekbe kavicsokkal lehet belecélozni. Egy kis teremben akad még itt valami a gyerekeknek: rengeteg papír és festék, a gyerekrajzokkal kitapétázott falak közt, azután bá- bozó fölszerelések, bábuk, amiből előadásokat rögtönözhetnek, akik itt időznek. Nem sorolom tovább, s nem vonok párhuzamot ... Lahti fiatal város. A falu, ami a helyén volt, 1877-ben leégett, utána kezdtek építkezni, de legfőképpen az utolsó évtizedekben. Ma is csak a százezret közelíti a lélekszám. De lássuk, csak, mi jut erre az alig százezer emberre sportlétesítményben? A legújabb statisztikák szerint: 43 labdapálya (ebben az ott egyáltalán nem olyan népszerű futballpályái is benne foglaltatnak), 15 teniszpálya, 29 röplabdapálya,- 17 jéghoki pálya, 15 uszoda és strand, (plusz télen a tó jegén két úszóhelyet „törnek föl"), kugli-, íjj-, golf-, lovaglópályák, lövészcsarnok, evezős, kenu és vitorláspályák, 25 iskolai tornacsarnok. Ide sorolhatnánk még az erdei turistahazakat, amelyek a kirándulás és gyaloglás népszerű tevékenységéhez szükségesek. S nem is említettem a síugrósáncot, amely közismert büszkesége Lahtinak, s a hosszú tél folyamán nagyon sokan használják. S még azt se említettem, hogy a tó jelenléte révén szinte minden családnak van valamilyen vízijárműve, amit rendszeresen használ is — hiszen ez Finnország-szerte elterjedt szokás. A nevezetes síugrósánc — felülről. Lent a stadion közepére épített uszoda, ami nyáron természetesen strandként üzemel
