Dunántúli Napló, 1979. július (36. évfolyam, 178-208. szám)
1979-07-15 / 192. szám
1979. JÚLIUS 15. TÁRSADALOMPOLITIKA DN HÉTVÉGE 5. H liszterzekeny gyermekek jöuöje T" ragikus hangvételű jel ■ zés érkezett szerkesztőségünkbe, s a telefonügye- letünk jóvoltából azóta sokasodott a hasonló panaszok száma. Az alapvető ok valamennyinél ugyanaz: a coeliakla, azaz a lisztérzékenység. Höger Ferencné pécsi olvasónk például Így tette fel a kérdést: „Pár hét alatt megdöbbentően sok ilyen sorsú szülővel, illetve gyermekkel találkoztam csak Pécsett, ezért érthetetlen előttem, hogy intézményesen miért nem próbálják megmenteni ezeket a gyerekeket, akiknek megfelelő diéta mellett nem kell feltétlenül meghalni- ok." A lisztérzékenység Általában az egy-másfél éves gyermekeknél figyelnek fel a szülők arra, hogy a kicsi nem fejlődik kellőképpen, hasmenése van, állandóan nyűgös, sűrűn megtámadják különféle betegségek. A hasa felpuffad, végtagjai elvékonyodnak. Székletében nagy mennyiségű, emésztetlen étel található. Az első orvosi rutinvizsgálat rendszerint vitaminhiányt, vérszegénységet állapít meg. Semmiféle gyógyszer nem segít, a gyermek állapota egyre súlyosbodik. A pécsi gyermekkórházba szállítottak nemrégiben egy hároméves kisgyermeket, akinek súlya alig haladta meg a hét kilót. A szakorvos ilyen, vagy ennél enyhébb esetben — természetesen, ha más megbetegedésre nem bizonyíthatók a tünetek — a lisztérzékenységre gyanakszik. Mi is a lisztérzékenység? Egy bizonyos fehérje, a gluten megtámadja a vékonybél bolyháit, s ott olyan rombolást végez, hogy a szervezet képtelen megemészteni a táplálékot, hasznosítani a vitaminokat. A glutent pedig a hazai táplálkozásban legelterjedtebb búza-, illetve rozs-, árpa és zabliszt tartalmazza. Arra vonatkozóan, hogy miként is zajlik le, hogyan lehetne megelőzni a vékonybél bolyháit roncsoló, elkorcsosító folyamatot, még csak feltevések vannak, a gyógyszeres kezelésre pedig egyelőre még remény sincs. Az orvos egyet tehet: szigorú diétára fogja a beteget. A diéta lényege az, hogy egy csipetnyit sem ehet a glutent tartalmazó ételekből. Tartózkodnia kell (pontosabban nem szabad adni neki) mindenféle édességtől, főzeléktől, kenyértől, amelynek akárcsak a leghalványabb köze is van a búzaliszthez, vagy említett társaihoz. Kukorica, burgonya Próbálja valaki megmagyarázni egy 2—3 éves kisgyermeknek, hogy tölcsérben nem kaphat fagylaltot, vendégségben nem fogadhatja el a süteményt, nem ehet az óvodában, bölcsődében a többi gyerekkel együtt! Márpedig csak egy megoldás van: a szigorú diéta. Kukoricából, rizsből, burgonyából, szójából lehet lisztet készíteni, s azokból olyan kenyeret, süteményeket sütni, hogy a gluten- re érzékeny gyermek se érezze magát kirekesztettnek, megká- rosítottnak. Hangsúlyozom — s a tudomány mai állása alapján váltig állítják a szakorvosok — más megoldás nincs. Hazánkban pedig „intézményesen” ez sincs! A diéta az életet jelenti ■ A társadalom gondoskodására van szükség ■ Pécsett lesz kukoricakenyér Lehet kukoricalisztet kapni Jugoszláviában, Romániában, Nyugat-Európában pedig szinte mindenütt. És nemcsak lisztet. A napokban kezembe került legalább két tucat NSZK- ból származó prospektus, amely ilyen készítményeket reklámoz. Különféle linzerek, piskóták, s egy kenyéralapanyag, a Da- min, amelyből némi viz hozzáadásával a mi zsúrkenyerünk- höz hasonló kenyér készíthető. Nálunk a piacokon néha el lehet csípni egy-egy háztájiban termelő zsákjából kukoricalisztet, de azt már senki sem garantálja, hogy nem fuzáriumos kukoricát daráltak-e 'le, és hogy megbízhatóan tiszta körülmények között. Budapesten néhány üzletben, elvétve, nem ritkán a pult alól lehet szerezni kukoricalisztet. Pécsett a Kórház téri gyógyszertárban hanetek észlelésekor? Szinte bizonyos, hogy az eddig felismert, és gondosan nyilvántartott betegeken kívül még jó néhány apróság szenved Baranyában a coeliakiától. Amit ember megtehet, azt megtették már eddig is azok, akik jól ismerik, gyógyítani szeretnék e bajt. A pécsi gyermekklinikán dr. Bakó Márta adjunktus, a gyermekkórházban pedig dr. Varga Levente adjunktus évek óta foglalkozik a lisztérzékeny gyermekek gyógyításával, szüleik helyzetének javításával és igyekeznek minden követ megmozgatni ahhoz, hogy a tarthatatlan helyzet elmozduljon a holtpontról. Szakmai berkekben jó segítőtársakra találtak a megyei és városi meretes orvos, megértő gazdasági vezető, kétségbeesett szülő kitartó munkájának eredménye. Egyszóval korántsem intézményes. A Pécsi Sütőipari Vállalat jóvoltából a gyermekkórházban valószinűleg már a hónap végétől hetenként egyszer kaphatnak az arra rászorulók kukoricakenyeret. Olyant, amely ízében, formájában is hasonlít az igazi, jó búzakenyérre, s amely nem lesz ragacsos, penészes massza két napon belül, mint az eddigi, házi süté- sűek. De ettől még nem lesz a boltokban kukorica-, rizs-, burgonya- vagy urambocsá' szójamm íj'in»: Beteg gyerek kezelés előtt (balról) és öt hónapos kezelés után (jobbról), valamint gyógyult gyerekek a Gyermekklinikán. vonta egyszer kaphatnak az erre rászoruló gyermekek szülei egy kilónyi burgonya-, vagy kukoricakeményítőt. Már ez is nagy eredménynek számít és jóval túlhaladja az ezt megteremtő orvosok, gyógyszerészek feladatkörét, de mégsem megoldás, mert a keményítő még nem alapanyag, a kovászból még nem lesz kenyér. Meddig bírja az egészségügy? Mielőtt bárki megkérdőjelezné a probléma ilyen részletes taglalásának fontosságát, illőnek érzem néhány konkrét információm közlését. Baranya megyében, Pécset is beleértve mintegy százharminc lisztérzékeny beteget tartanak nyilván. Hogy mennyire megbízhatók ezek az adatok? Nem hiszem, hogy a betegség bármelyik szakértője letenné mellette a főesküt. Több is lehet. Két okból. Egyrészt: mindössze alig két éve rendelkeznek olyan berendezésekkel, vizsgálati módszerekkel, amelyek eredményeként biztonsággal felállítható a diagnózis. Arra már csak a dié- tázás, majd annak időszakos megszüntetése ad választ, hogy átmeneti, vagy egész életre szóló coeliakiáról van-e szó. A másik bizonytalansági tényező a szülők gondossága, illetve gondatlansága. Orvoshoz fordulnak-e a már említetttügyermek-, illetve diétás főorvosokban. Segítenek a POTE klinikájának diétás nővérei, akadt egy |5ék, aki szívességből, hajnalban kukoricakenyeret sütött. A klinika és a kórház adjunktusa összeállított egy receptkönyvet, amelyben tanácsot kapnak a szülők a különleges diétás ételek elkészítéséhez. Nemrégiben a pécsi kezdeményezésre országos összefogás hozott újabb eredményt. A gyermekorvosok gasztroente- rológiai csoportja egy szakács- könyvvel vetekedő receptgyűjteményt állított össze. Rövidesen valamennyi, lisztérzékeny gyermek szülei számára hozzáférhető lesz. Körülbelül ennyi, amit az orvosok megtehetnek. De van még bőven tennivaló, ezek azonban jóval túlnőnek szakmai hatáskörükön, vagy a személyes kapcsolataik révén elérhető lehetőségeiken. Lesz kukorica- kenyér Az idézett jelzés egy kifejezésétől, nevezetesen az „intézményes” szótól képtelen vagyok szabadulni. Akkor is ezt kell leírnom, amikor nagy örömmel szólók a már elért eredményről, amely a helyi lehetőségeket figyelembe véve nem is csekély. Csakhogy az eredmény kizárólag néhány lelkes-lelkiisliszt, amiből a rövidesen rendelkezésre álló receptek szerint különféle ételek, sütemények készíthetők. Egy másik probléma egy része szintén megoldódott Varga adjunktus jóvoltából. A lisztérzékeny gyermekek szülei ugyanis olyan igazolást kaphatnak, mint a más, állandó gondozást igénylő beteg gyermekeké. így több a családi pótlék, illetve egy gyermek után is adható. A gyermekgondozási segélyre jogosultság után megszűnik az állami támogatás, a betegség viszont nem. Óvodába — ilyen diéta nem lévén — nem adhatják a gyereket. Marad tehát az átlagos lehetőség: diétás nővérek szánalmában, Jugoszláviába, NSZK-ba látogató ismerősök szívességében, saját konyhaművészetükben bízni. Volna megoldás És itt már nemcsak a lisztérzékenységet, hanem egyéb, csecsemő- és gyermekkorban igen sok gondot okozó betegséget is figyelembe lehet venni. Ha például Pécsett, és mondjuk más megyeszékhelyeken olyan óvodát lehetne létrehozni, ahol a szükséges gyógyszer- ellátásban, kellő diétában részesülhetnek a rászoruló gyermekek. Ha az egyik szülőnek nem kellene gyermeke ellátása érdekében félretenni szakértelmét, egyéb ambícióit, porosodva hagyni diplomáját, bizonyára társadalmi méretekben is jó befektetés lenne a most még elszigetelt segítőkészség. Kurucz Gyula PRIVATE B ennem maradt egy kép: gyönyörű, kovácsoltvas kapu, szépen nyesett díszcserjék, magnóliafák, angol gyep, a távolban félighunyt zsalugáterekkel szundikáló kastély. A kapun kerek tábla: PRIVATE felirattal, s a kapu mellett, egy díszcserje árnyékában hatalmas termetű úr áll, arckifejezése morcos, hanyagul hátravetett zakója alól kilátszik az elmaradhatatlan stukker, s az úr mellett még lustán heverészik egy vagy két véreb. Tőkés és gorillája. Valamelyik képes magazin egyik oldalán láthattam ezt a képet, már nem is tudom, hol, de a kép egészen tisztán megmaradt. Bizony, nem támadna kedvem hívatlanul bemenni ama szépen kovácsolt kapun. A kastélyban lakott a pénz, no, nem ám imígy, „nemecsekernő- sen”, hanem imigyen: PÉNZ, az úr a stukker és a véreb pedig a PÉNZ mögötti hatalmat, vagy inkább az erőszakot testesítette meg. Erről és a hasonló képekről az a homályos elképzelésem támadt, hogy a gazdag emberek nem tartoznak a legjobb emberek közé. Ez lehet, hogy nem így van, ez most egy személyes vallomásom. Születésem óta traktálnak a pénzzel kapcsolatos mondásokkal, amelyek szerint nincs szaga, nem boldogít, nem minden, valamint, hogy elidegenít, megaláz és megalázkodtat, s az ötvenes évek iskolájában meg is tanultam, hogy a tőkések kifejezetten rossz emberek. És ha már a személyes vallomásoknál tartok, hadd tetézzem meg még eggyel: sosem volt pénzem, pénzfialó vagyontárgyam, ennek ellenére tulajdonképpen mindig jól éreztem magam, s e jó közérzetet csak megerősítette az a boldog tudat, hogy a többséghez tartozom. Jó közérzetem ma is megvan. Megkísérelték ugyan elrontani nemrég, de nem sikerült. Igaz, órákig dühöngtem, aztán csak csodálkoztam, de nálam e csodálkozás is csak egy fél napig tartott, másnap már nem is csodálkoztam semmin. A történet soványka, de tanulságos. Látogatóban jártam Pécs egyik előkelő negyedében, a Jurisics Miklós úton. Egészen pontosan a Hermann Ottó utcában volt dolgom, de oda még nem lehet autóval felhajtani, így hát megálltam az alatta épült ház előtt, egy frissen ültetett fánál, elégedetten állapítottam meg, hogy a ház aljában épült garázsokat nem zárom el, majd dolgomra mentem. Visszatérve, meglepetten láttam, hogy kocsim mellett és mögött autók állnak, s igyekeztek úgy odaállni, hogy ne tudjak kimenni. A házra felpillantva jónéhány kikönyöklő lakó rosszalló pillantásával találkoztam, ketten le is kiabáltak az ablakokból, hogy ez magán- terület, vegyem tudomásul, hogy ez OTP öröklakás, és itt nem lehet várakozni. Körülnéztem, tiltja-s a várakozást valamilyen tábla, de nem láttam ilyent. Kerestem valamiféle felhívó jellegű feliratot is, de azt sem leltem. Csak egy homályos érzésem támadt, mintha egy kovácsoltvas kaput láttam volna a ház előtti részen. Máshonnan is leszóltak, hogy ne álljak a garázsa előtt, mert nem tudott beállni — mint kiderült, a közvetlenül mögém álló kocsi tulajdonosa volt az illető. Elkövettem azt a hibát, hogy feleseltem, és közöltem, hogy garázsába nem az én kocsim, hanem a mellém állt kocsi miatt nem tudott beállni. Igen hamar kioktattak, hogy az az autó ott lakik a házban, tehát joga van elzárni az utat. E ddig a vékonyka történet. Beszálltam a kocsiba és elhagytam a „zárat”, néhány órát dühöngtem, aztán csodálkoztam, hogy min dühöngök, végül pedig nem csodálkoztam. Valószínű lesírt rólam, hogy nem vagyok a ,'urisics úthoz öltözve, kocsim öreg, koszos és sok kilométert hagyott már maga után. A színhelyről hát behúzott füllel és farokkal oldalogtam el, hátamban érezve gazdagék lesújtó pillantásainak sorozatait. Másnap utána néztem bizonyos dolgoknak. Alapos embernek szeretném tudni magam, megkérdeztem hát -a tanács műszaki osztályától, hogyan állnak magán- és közterület dolgában a Jurisics Miklós úton? Azt a választ kaptam, amelyet persze, sejtettem is, hogy az ott épült OTP-házak úgynevezett „úszótelkeken" épültek, s ez azt jelenti, hogy a ház körüli egy méter még a tulajdonosoké, a többi természetesen közterület. Én egy még feltámasztott, bebugyolált, egészen frissen ültetett fa előtt álltam meg, otthon tűnődtem is, hogy ez most magánfa vajon, amelynek tövében csak a házban lakó magánkutyák végezhetik el magánügyeiket, vagy közfa, amelynél közkutyák is kisdolgozhatnak? Sietek megnyugtatni mindenkit, hogy nem megyek többé a Jurisics Miklós utca tájékára sem. Gyalogosan is igyekszem elkerülni, hiszen a panelházak kovácsoltvas ablakai mögött ott lakik valahol az erőszak. A pénz biztonságot ad az embernek, s olyan érzést nyújt, mintha az egész világ az övé lenne. De hogy ez az érzés miért szül fölöslegesen és oktalanul erőszakos megnyilvánulásokat, azt nem tudom. Igyekszem elhinni magam is, és elhitetni másokkal is, hogy ebből az egyetlen házból és esetből nem szabad általánosítani, s hogy az örökké tartó lakásokban, többmilliós értékű családi kastélyokban igen derék, segítőkész, szocialista érzületű emberek laknak. De holtbiztos vagyok, hogy azok az emberek, akik kajánul figyelték az ablakból: mi lesz magánterületük és magánéletük e hivatalon betolakodójával, még egy pohár vizet sem adnának, ha teszem azt, a sivatagban megszomjaznék és odaérnék OTP-oázisukhoz. Szomjan halhatnék a szemük láttára, magánvízükből nem adnának egyetlen kortyot sem. F élreértés ne essék: nem irigykedek. Nincs szükségem különösebb vagyonra, tisztelek minden produktumot és őszintén becsülöm mindazokat, akik sok munkával, netán keserves takarékoskodással, esetleg némi szenvedéssel jutottak el odáig, hogy magukénak mondhatnak egy szép lakást. És, ha nem is maradéktalanul értek egyet vele, tudomásul veszem a társadalmi centrifuga működését, amely különböző magasságokba repít és telepít embereket. Szerintem a centrifuga nem tévedhetetlen. De abban nem hiszek, hogy utcák szerint másképpen kell viselkedni az embereknek. Kampis Péter
