Dunántúli Napló, 1979. június (36. évfolyam, 148-177. szám)
1979-06-24 / 171. szám
I DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM - MŰVÉSZET 1979. JÚNIUS 24.-------1 HM ’ MTUT ‘TTt arTT" Másfél év prózája a Jelenkorban A pécsi Jelenkor egyik erőssége az országosan kialakult folyóiratszerkezetnek. A többi folyóirattól különböző, jellegzetes arculatát a hagyományok "'vállalása, az ehhez a tájhoz valamilyen módon kapcsolódó írók meghatározó jelenléte, s a minőségre törekvő szerkesztői koncepció alakította ki. A Jelenkornak, különböző okok folytán, mindig a szép- irodalmi volt a legsznivona- lasabb rovata. Az utolsó másfél év prózája is több kiemelkedő művet adott. A novella, a próza inflálódása közepette a Jelenkorban szilárd értékek létrejöttének lehettünk tanúi. Ezek közül néhány alkotást elöljáróban kell megemlítenünk: Kiss Dénes, Lázár Enzin, Pákolitz István elbeszéléseit, Mészöly Magyar novelláját, Thiery szociográfiáját. Áttekintve a prózai rovat egészét, néhány tendenciát könnyen felismerhetünk. A belső, morális konfliktusokra, az egyéni sorsváltozásokra építő novellák a folyirat arculatát befolyásoló mértékben vannak jelen. Kiss Dénes írásaiban zaklatott lelkiismerettel vizsgálja múltját: a gyerekkori lelki sérülések egész életére kihatnak. Az egyén tehetetlenül és lázadozva áll saját sorsával szemben. Pákoiltz István emlékezéseit irónia, bölcs humor itatja át. Régi kisvárosok alakjai, szokásai támadnak föl, s kapnak különleges fényt egy más világ távlatából. Mészöly Miklós bonyolultan szerkesztett, remek Magyar novellája átfogja a két világháború közti időszakot. A történelem sodrása sorsfordulatokon, tragédiákon át mutatkozik meg. A kisfiú mindent beárnyékoló halála, aZ elvesztegetett életek a lét értelmére kérdeznek rá. A felsoroltakhoz hasonlóan a személyiség konfliktusait állítják középpontba, pl. Jé- kely Zoltán, Mándy Iván, Nádas Péter írásai. A Jelenkor e jellegzetes vonulatának magyarázatát keresve több okot találhatunk. A kézenfekvő az, hogy a Jelenkor prózaíróinak nagy része az idősebb és a középkorú nemzedékből kerül ki (s ráadásul több költő van köztük), akik a történelmi távlat adta biztonsággal vethetnek számot az egyéni sorsok alakulásával. Ezt a számvetést a magyar történelem mostani, nyugalmasabb korszaka kiegyensúlyozottabb értékrenddel segíti. S végül, de nem utolsósorban, a magyar irodalomban általában is észrevehető a személyiség vizsgálatának előtérbe kerülése, amely valóságunk minőségi változását is tükrözi. Nem jelenti tehát ez a lényeges társadalmi-történelmi folyamatoktól való elfordulást. Talán az utóbbi ok, az új keresése, a változások feltérképezése magyarázza legjobban, hogy a Jelenkor nem válik klasszicizáló folyóirattá, amely bevált értékeket ismételget. A Jelenkor új értékeket előtérbe állító, a kísérletezés felé is kaput nyitó lap. így például Hernádi Gyula, Tandori Dezső vagy Mészöly Miklós prózái szokatlan formai megoldásokkal, bonyolult tartalmak közvetítésével próbálkoznak, amelyek vitára és továbblépésre ösztönöznek. A hagyományos vezetésű, cselekményes próza keve-, sebbszer jelentkezett a folyóiratban az elmúlt másfél évben, s kevésbé produkált kiemelkedő értéket. Kampis Péter kisregénye, a Tangentor, nagy szatíra lehetőségét rejti magában. A könnyű, gyors meggazdagodás útjait keresi néhány kitűnően megrajzolt figura. Kár, hogy az író nem viszi végig következetesen a szálakat, s közéletünkből nem von nagyobb területeket a szatíra hatókörébe. Lázár Ervin folytatja a Berzsián költőről szóló tündéri meséit. Tatay Sándor és Gáli István írásai a személyi kultusz mechanizmusába engednek bepillantást. Az eddigiekből is látható, hogy kevés a közvetlenül a mai valóságunkkal foglalkozó műalkotás. Ez önmagában nem baj, mert áttételesen minden mű véleményt mond saját koráról is. A jelenlegi folyóirat- és újságszerkezetben azonban az olvasónak közvetlenebb tájékozódásra is igénye lehet, amely különböző műfajokkal (a szépirodalomtól a szociográfián át az interjúig) elégíthető ki. Néhány műfajnak (különösen a szociográfiának) szerepe van a demokratizmus továbbvitelében is. Irodalmi folyóirataink általában vállalják ezt a nehéz feladatot, a város, a táj, s ezen keresztül Magyarország felfedezését, fontos ügyek szolgálatát. Csorba Győző a Jelenkor jubileumi számában így fogalmazott: „A helyi valóságfeltárást pedig vagy vállalja a Jelenkor, vagy gazdátlan marad a feladat." A Jelenkor, a helyi intézményi háttér szegényessége ellenére, időnként próbálkozik szociográfiák közlésével. Thiery Árpádnak a Veszprémről szóló sorozata kitűnően bemutatja egy fejlődő város gondjait, útkereséseit, hibáit, s a körülményekkel küszködő embert. Ez a városkép objektív, erős kritikája viszonyainknak. Tüskés Tibor szociográfiája kevésbé kritikus: az olvasó szeretne néha közbekérdezni pl. a közművelődés vagy a vállalati demokrácia ügyében. Érdekes vállalkozásnak látszik a pécsi tudósok most induló portrésorozata. Ez egy eléggé kiaknázatlan lehetőségre is mutat: a város szellemi erőinek összefogására a folyóirat hasábjain. A Jelenkor szélesen értelmezi az irodalom fogalmát, téret nyit egyéb, nem kimondottan szépirodalmi műfajoknak is, esszének, interjúnak, publicisztikának. Ezek a magyar irodalomban sokáig háttérbe szorult műfajok lassan foglalják el őket megillető helyüket, pedig az irodalom csak nyerhet azon, hogy többféle tükör láttatja a valóságot. A pécsi folyóirat ösztönzően avatkozhat ebbe a folyamatba. A Jelenkor általában körültekintő gondossággal van szerkesztve. Természetesen az adottságok korlátokat is jelenthetnek. Szembetűnő például, milyen kevés a fiatal prózaíró Pécsett, a Dél-Du- nántúlon, s következésképpen a Jelenkorban is. S a folyóiratok területi elvű megoszlása folytán a Jelenkor, hagyományosan, vállalja a bizonytalanabb értékeket is; a Jelenkor műhely-jellege indokolja is ezt. A folyóirat egészét mégis az értékkiválasztás, az értékteremtés jellemzi. Reuter Lajos Folytatják a betonprogramot Pillanatkép a villányi szoborparkról Az inkák mitológiai világkatasztrófája után lehetett ilyen a táj. Kővé meredt óriások, csekély mozgás, hőség és talán némi zsivaj... A történet szerint Kon-Tiki (stb. hosszúnevű isten) — miután megteremtette a világot és óriásokkal népesítette be, megijedvén tulajdon alkotásaitól sziklává változtatta roppant figuráit. Hosszas, tocsogó esőt zúdítva a Földre, mindent elpusztított, kivéve három lényt... Mintha őket látná az ember. Az izzasztó, néhány nappal ezelőtti hőségben ugyanúgy bontakoznak ki a formák a művészek keze alatt, mint hajdan, a monumentális napszentélyek születésekor. Ezek az itteni kövek alighanem egyidősek az ókor nagy alkotásainak anyagával, jóval az ember előtti korokból keletkezhettek. Ember- feletti erők munkája fekszik bennük, és most a szobrászok ügyes mozdulatai fejezik be ezeknek az erőknek a munkáját. Ezek a „mozdulatok" kényszerítik bele és rögzítik a mai ember mondanivalóját az ősi anyagba. A különös időösze- kapcsolás varázsa, az egymástól távoleső korok szembesítése még azokat a látogatókat is megragadja, akik talán nem képesek a szó köznapi értelmében „megérteni" egy-egy alkotást. (Tudom, mert beszélgettem velük.) Az inka mitológiai világpusztulást túlélő három „lény" serényen dolgozva teremtette újra a világot, akárcsak itt, most — ebben a csekély kiegészítésre szoruló szituációban. Ez a robosztus munka, ezek a plasztika-kolosszusok bármenynyire is a legmodernebb művészet reprezentánsai, engem mindig valamiképpen az ember korára, hatalmas természeti és történeti folyamatokra emlékeztetnek, mintha valahol a mitológiai korszakokban botladoznék és onnan vetnék tétova pillantásokat jelenünkre. Vagy megfordítva: mintha a jelen szikrázó délelőttjébő! észrevétlenül billenne át a mitológiába mindaz, ami itt körülvesz, amit itt érez, lát, hall az ember, ami történik vele. Erre kell gondolnom Papi Lajos líraion stilizált nőalakjának, Vitalij Novikov szovjet szobrászművész kőoszlopának és Mitsui Sen, japán szobrász munkájának megszemlélésekor is. Papi Lajos Kisújszálláson él és dolgozik. Gazdag külföldi, mindenekelőtt lengyelországi és csehszlovákiai művésztelepi tapasztalatai vannak. — Miért pályázta meg az itteni művésztelepi tagságot? — Nem elsősorban a monumentalitás vonzott, hanem az itt dolgozó művészekkel való találkozás lehetősége, a jó viták, az ismert és csaknem mindenki által elismert kitűnő alkotó légkör. Készülő munkáimon szeretném kipróbálni,, meddig lehet díszíteni ezeket a kőszobrokat. Kell-e egyáltalán a díszítés? Eddigi tapasztalataim mindenben megfelelnek előzetes várakozásaimnak, de azért itt azt is meg lehet tanulni, hogy mit nem szabad csinálni a kővel. Véleményem szerint például nem szabad egy robosztus követ hártyavékonyra elfaragni. Nem jól teszi az, aki, a kő karakterét, egyéniségét megbontja. Ezekbe a kövekbe már úgy, ahogy kiszakadnak a bányából — minden vágás nélkül — beleláthatja az ember a figurát Én legalábbis így voltam ezzel. Mitsui Sen is itt dolgozik a közelben, egy árnyat adó nagy fa alatt. Tokióban született negyven éves. 23 éves korában Olaszországba ment és ott tanulta meg a szobrászatot. Rómában találkozott magyar feleségével, aki egyébként építész. Két éve élnek Budapesten. Mitsui Sen két méter magas, középen elvékonyodó, vörös márványt farag. Á kész mű a dzsúdó-sport kellékeit, mozzanatait idézi majd fel — sajátos módon. Vitalij. Novikov, akit lapunk már bemutatott másodízben dolgozik Villányban, augusztusra fejezi be korábbi megkezdett munkáját Csenkey Évától, a Siklósi Alkotótelepek irodájának a vezetőjétől érdeklődtem, mi újat várhatunk az idén o művésztelep életében. Elmondta, hogy a már ismerteken kívül Peter Roller (szlovák), Maki PentlUa (finn), Magda Frank (magyar származású, Párizsban élő, argentin), Milan Andreev (bolgár), Jozef Marek (lengyel) és Bencsik István szobrászok vesznek részt a nemzetközi szobrászszimpozi- on munkájában. Issei Amemiya japán szobrász irányításával, július 25-ig folytatják a tavaly megkezdett úgynevezett „beton- programot", amelybe Kígyós Sándor és Kertészffy Ágnes, tavalyi résztvevőkön kívül Rá- dóczy László, Paszpircsák János, Koncz Béla és Ali Awad Ghaddal (Dél-Jemen) is bekapcsolódnak. A szobrásztelepen dolgozik még Gettó József építész és dr. Bényei Károly vegyészmérnök. Az elkészülő műveket Pécsett állítják fel, ugyanakkor Barcsra is készül egy játszótéri plasztika-csoport plast-beton alapanyagból. Ez utóbbi felhasználását a KEMIKAL barcsi gyárában kísérletezték ki. Komoly előrelépés az, hogy az idei évtől a szobrásztelepi műhelymunkát egy erre a célra alkalmazott díszítőszobrász szervezi. Bebesi Károly Ahogy a genetikus látja Ha a fajelmélet szót halljuk, önkéntelenül a nácizmus ideológiájára gondolunk. Századunk történelmének ez a nyomasztó emléke hosszú időn át lehetetlenné tette, hogy a tudomány tárgyilagosan foglalkozzon az emberi fajok kérdésével, azokkal az elméletekkel, melyek már korábban is léteztek, de szélsőséges formában csak a hitleri Németországban jelentkeztek. Tudománytalan felfogások, sajnos, ma is vannak, s néha a gyakorlat szomorú példákkal szolgál, azonban egyre több jel mutat arra, hogy a probléma alapos és helyes vizsgálatának elérkezett az ideje. Bizonyára ez utóbbi késztette Czeizel Endrét, a kiváló orvos-genetikust is a vélemény- nyilvánításra. Terjedelmes tanulmánya, mely a Kritika júniusi számában látott napvilágot. (A rasszizmus kritikájához), külföldi és hazai tudósok elméleteire támaszkodva, s összegezve saját tudományos tapasztalatait, fejti ki álláspontját. írásában szó esik a rasszok kialakulásáról, genetikai eltéréseikről, a különböző intelligencia-vizsgálatok eredményeiről, a fehérek és négerek értelmi képességeinek megítéléséről, a magyarországi cigánykérdésről. A sokoldalú fejtegetés végén Czeizel egyértelműen állapítja meg: „Az emberiség egy fajt képez, A rasszok közötti genetikai eltérések minimálisak és semmiféle értékbeli különbséget nem jelentenek. Nincsenek tehát felsőbb- vagy alsóbbrendű rasszok." A tanulmány, bár tudományos igényű, a kérdésben kevésbé jártas olvasók számára is jól követhető. Zene és közönsége „... Besorolódtunk a szórakoztatóiparba, és nálunk ami szórakoztató, az rendszerint egyet jelent azzal, hogy művészieden ... Úgy érzem, o popzene elvesztette azt a csatát, hogy művészetté válhasson .. — idézi Bródy János szavait mintegy mottóul Boris János, a Valóság legfrissebb számában megjelent tanulmánya elején (Rock — a hetvenes évek végén). Nagyon aktuálisnak érezzük ezt az alapos és érdekes írást, mivel egy olyan Jelenséggel foglalkozik, mely ifjúságunk jelentős többségét érinti. A rock-zene jelenlegi helyzete és jövője ugyanis éppen nagy tömegeket vonzó jellege miatt fontos, nemcsak művészi szempontból, hanem életszemléletet kifejező és alakító hatását tekintve is. A szerző elsősorban a hazai rock-zene problémáit érinti, de összehasonlításaiban kitér a külföldi, főként európai együttesek működésére is. A tanulmányban felvetett kérdéseket egészíti ki gyakorlati oldalról az a szociológiai riport, mely ugyancsak a Valóság mostani számában jelent meg Kőbányai János tollából (A szolidaritási ütközet). Kőbányai, aki a folyóirat korábbi számában nagy vitát kavaró írást tett közzé a Beatrice zenekarról és közönségéről, most az 1978. október 15-én rendezett szolidaritási rock-fesztivál meghökkentő eseméyneiről számol be. A riport olvastán vclószínűleg sokan elcsodálkoznak, hogy ilyesmi nálunk is előfordul, mégis jónak tartjuk a Cikk közzétételét, mert figyelmeztet egy meglévő, megoldást sürgető jelenségre. Száz éve születtek Mostanában sok a kerek évforduló, s az ilyen alkalmak gyakran csábítanak az üres ünneplésre. Talán ezért is változtattak a megemlékezések módján folyóirataink. A Kortárs például olyképpen, hogy a közelgő Móricz-évforduló alkalmából általánosságokban mozgó tanulmány helyett Rónay György eddig ismeretlen naplójegyzeteit közli az író munkásságának kiemelkedő darabjairól. Rónay, aki halála előtt merőben új szemléletű esszét publikált a pécsi Jelenkorban, József Attiláról, itt közzé tett jegyzeteiben is sajátosan egyéni látásmódról tesz tanúságot. Ezek a rövid észrevételek becses adalékai lehetnek az egyre gazdagodó Móricz-irodatom- nak. A Kritika tovább folytatja az újjá alakulása óta megkezdett és olvasói által igen kedvelt dokumentum-emlékezést. Legújabb számában azokból a tanulmányokból, cikkekből idéz részleteket, melyek Móricz pályájának alakulását követték. Ez a módszer azért is hasznos, mert lehetőséget ad a Máricz- cal foglalkozó kritikai irodalom áttekintésére és a különböző vélemények ütköztetésére Érdekes például, hogy jelentős kritikusok, kortárs írók mennyire másként látták Móricz fejlődését, mint ahogy a jelenlegi irodalomtörténeti kép mutatja. Mint minden nagy alkotóművésznek, Móricznak is voltak ellenségei. Az összeállításban idézett Milotay István teljesen értetlenül állt egyik legjobb műve, A fáklya előtt. Sőt nem átallotta az írót azzal vádolni, hogy teljesen félreismeri a parasztságot. Ma már az ilyen vélekedéseken csak mosolygunk, de akkor, 1918-ban Milotay szavainak komoly súlya volt. Ugyancsak a Kritika emlékezik meg a száz éve született Szabó Dezsőről is. Szabó Dezső irodalomtörténeti szerepe jóval jelentősebb, mint írói munkásságának mostani hatása. Majdhogynem az elfelejtett írók sorsára jutott, napjainkban kevesen olvassák műveit. Mi ennek a különös jelenségnek az oka? — teszi fel a kérdést Nagy Péter, az évfordulóra írt tanulmányában. A választ Szabó Dezső pályájának szélsőségekbe való sodródása éppúgy megadhatja, mint sajátos stílusának napjainkra már erősen túlhaladott volta. K. S
