Dunántúli Napló, 1979. június (36. évfolyam, 148-177. szám)

1979-06-10 / 157. szám

DN HÉTVÉGE 10.

HAGYOMÁNY

979. JÚNIUS 10.

Szenzációs forrásmunka Szigetvár ostromáról a Drezdai Állami Levéltárban

Történetíróink meg szokták említeni, hogy a törökök Szigetvár bevétele után néhány magyar katonát életben hagytak hírmondónak. Elküldték őket a császári táborokba, a környező várakba, hogy ott számoljanak be Szigetvár elfoglalásáról és Zrínyi Miklós haláláról. Kétségtelen, hogy mindennek a megfélemlítés volt a célja.

Salamon Ferenc, a múlt századbeli jeles historikusunk „Az első Zrínyiek” c. 1865-ben megjelent művében már azt is közli, hogy az egyik hírmondónak a vallomása, amelyet a Győrnél veszteglő császári táborban foglaltak írásba, a Drezdai Állami Főlevéltárban fennmaradt. Ö ismerte és fel is használta ennek a jelentésnek a tartalmát, művében többször hivatkozik rá. A Drezdai Levéltár ugyanis 1857-ben a „Mittheilungen aus dem Haupt-Staatsarchiv

zu Dresden” c. sorozatában stílusváltoztatás nélkül, eredeti helyesírással teljes terjedelemben közölte ezt a forrást. Sajnos, többi történészeink nem figyeltek fel rá, le sem fordították magyar nyelvre.

Most a Szigetvári Várbaráti Kör fotómásolatban megkapta Drezdából ezt a rendkívül érdekes dokumentumot, amely újabb adatokkal egészíti ki Szigetvár hősies védelmére vonatkozó ismereteinket. Megtudjuk, hogy ez a Szigetből elbocsátott gyalogos közkatona 1566. szeptember 10-én este érkezett meg a győri táborba. Még aznap kihallgatták, vallomását írásba foglalták. Szerinte Szulejmán szultán serege 29 napig tartó kemény ostrommal foglalta el a várost és a várat. Részletesen és szemléletesen beszéli el az ostrom főbb mozzanatait, ismerteti Ali Por- tug hadmérnökpasa furfangos és veszélyes ostromépítményeit. Beszámol a naponként megújuló véresebbnél véresebb rohamokról,, az ostromtöltések építésénél foglalkoztatott jobbágyok tömeges pusztulásáról, a puskaporkészlet váratlan felrobbanásáról. A szigeti tragédia utolsó felvonását, a kirohanást — a köztudatban eddig rögződött képtől némi eltéréssel — a következőképpen meséli el:

„A szükség a becsületes, vitéz grófot végül is arra kényszerítette, hogy a még megmaradt tisztjeivel az élen maradék népével a várkapuban sorakozzék. Azután megnyittatta azt. Pán- célingben és mellvértben, pisztollyal meg egy kétélű karddal a kezében elszántan kilépett a hídra. Egyelőkelő törököt jól megcélozva leterített. Azután a pisztolyt eldobta, és rögtön a kardjához nyúlt. Széles teret vágott maga körül. Úgy harcolt, mint egy óriás. Az ellenség közül senki sem férkőzhetett a közelébe.

Mihelyt tudomást szerzett erről a török császár, hor- vát nyelven közöltette vele, hogy nagylelkűen kegyelmet ad neki, mivel vitéz hősiességét ő is elismeri.

Erre Zrínyi azt válaszolta, hogy nem óhajtja a kegyelmét, visszautasítja. Inkább akar becsületesen meghalni az Isten és a császár híveként, semhogy élve kerüljön a zsarnok hatalmába. Az ő halála nem marad bosszú- latlan. öt, amíg él, nem fogják a törökök rabbá tenni.

A kapott válasz hallatára a török császár elrendelte, hogy lőjjék le. Ez sajnos, be is következett. A drága grófot mellének baloldalán lőtték át, egy másik golyó a homlokán érte. Rögtön ösz- szerogyott, holtan terült el. Tisztjei még hosszasan harcoltak mellette, hogy holttestét megmentsék, de végül is valamennyiüket lekaszabolták. A török kutyák gyorsan levágták Zrínyi fejét, és friss-véresen a török császár elé vitték, aki ujjongva fogadta, és mindenféle elbizakodott kijelentéseket tett.

... A török császár sietve kitakaríttatta és megtiszto- gattatta a várat, a várost és a környékét. Az összes keresztény és török holttestet egy meghatározott helyre összehordotta és elégettette.

... A keresztény asszonyokat és gyerekeket, mintegy kétezret, összeterelték, gyorsan a Dunához irányították őket, ott hajókra rakták és Konstantinápolyira szállították valameny- nyiüket. Mindenfajta élelemből, gabonából meglehetősen nagy készlet volt Szigetben, de a tomboló tűzvészben minden odaégett. . . Egyébként ennek az erősségnek a bevételénél a törökök 8—10 000 jól kiképzett

harcost veszítettek, nem számítva az ostromnál alkalmazott polgári és jobbágynép veszteségét. Ilyen paraszti népet a saját országuk területéről, Eszék környékéről, sőt, még a távolabbi területekről is sokat hoztak magukkal. Őket a teljesen szétlőtt vár újjáépítésére, Zrínyi rombadőlt kastélyának a felépítésére is felhasználták ...”

A hírmondó katona nem tudott arról, hogy Zrínyi levágott fejét is Győrbe küldik a törökök, de Szulejmán szultán halála is ismeretlen volt még előtte, így tehát erről a sorsdöntő eseményről a császári tábor vezérkara sem tudhatott még.

A hírmondó katona írásba foglalt valomását gróf Eck Salm fővezér 1566. szeptember 21-én küldte el Ágost szász fejedelemnek, így került a Drezdai Levél- tárba. Molnár Imre,

a Várbaráti Kör elnöke

A pécsi vasárnapi ipartanodáról

Pécsett mór 1848. előtt is működték vasárnapi ismétlő tanodák. Ezek két osztályból álltok élükön két tanerővel, akik icülön-'külön 80 pftnyi évi járadékot kaptak. Ez a díjazás az 1848^-1872 közötti időszakot vizsgálva igen szép fizetésnek számított. 1856-ban még két osztályt nyitottak. A tanári kar létszáma négy főre nőtt. csatlakozott hozzájuk egy hitelelemző is.

1859-ben a tanárok fent említett díjazása megszűnt. Ettől kezdve a tqnoncoknak tanévkezdés előtt beíratasi díjat kellett fizetniük, és ezt az összeget kapták a tanárok fizetésként. A behatási díjat az a céh fizette, amelynek a ta- nonc tagja volt.

„Eme rendszabály behozatala óta tapasztaltatott, hogy a tanoncok száma folytonosan csökkent, a kellő felügyelet a céhmesterek részéről elmaradt, s így a vasárnapi ipartanodának célja nem éretett el ..

Szauter Antal, aki 1860-ban vette át a vasárnapi ipartanoda igazgatását, kérte Pécs szab. kir. város polgármesterét, hogy az ipartanodában tanítók fizetését 120 pftra emeljék, ezentúl a Városi Tanács lássa el a tanoncokat könyvekkel, „írópapírral” és egyéb tanszerekkel, és „igen üdvös rendszdbály gyanánt üdvözlené az igazgatóság sa tanári kar a nm. magyar kir. Helytartótanácsnak, egy, a vasárnapi iskolák szigorú megtartását, s a hatóságok útján eszközlendő ellenőzködését tartalmazandó kegyes leiratát, miután sajnoson tapasztaltatott, hogy némely, H. in. borbély-, mészáros-, kőműves-, ács- és bádogoscéhek majdnem kivételes kiváltságókkal bírtak azon mentségnél fogva, hogy a borbélydk tanon- caikat leginkább vasár- és ünnepnapon veszik igénybe, a kőmívesek, ácsok, bádogosok pedig nyáron át falun dol- gozva a vasárnapi ismétlő iskoláktól magdkat fölmentették és több esetben a kellő bizonyítványok nélkül inasaikat még legényekké föl is szabadították ...” Az Igazgató kérelmében kitért a népnevelés jelentőségére is, és sajnálatos tényként említette, hogy a tanoncok közül 50—60 sem írni, sem olvasni nem tud, „sót még. némelyek a legszüksége- sébb hitcikkelyeket, de még az imádságokat sem tudják ...”

A- polgármester fölterjesztette az igazgató kérését a Helytartótanácshoz, amely leiratában megtiltotta a „tanpénz” és a „bizonyítvány kiadási díj” szedését.

A vasárnapi ipartanodát látogató tanulókat illető szabályok ezután a köv (kezeképpen a I dk u Ita k:

Minden iparos tanon», köteles volt magát bejelenteni a céhfőnöknél.

„A bei ra tás után tartozik minden tanoncz pontosan minden vasár- és ünnepnapon reggeli 3/4 10 órakor a kitűzött osztályban megjelenni, itt a tanelőadásökat figyelemmel hallgatni s a feladott teendőket pontosan végezni. — Oktatás után minden egyes tanuló a legszebb rendben tartozik a templomba szent misére menni, itt magát ájta- tos imák közt keresztény ifjúkhoz méltóan viselvén ...”

A tanév végén vizsgákat tartottak, melynek eredményéről minden tanonc nyomtatott bizonyítványt kapott. A minősítésért 12 krajcárt fizettek.

Egész napos igazolatlan hiányzás esetén a tanuló egy „tannappal" volt köteles az előadásokat hallgatni. A céhfőnök az inast addig nem szabadíthatta föl, nem tehette legénnyé, míg az „büntetését" le nem töltötte. Ha egy tanonc mesterével „vasár- és ünnepnapon” falun dolgozott, ezt igazolni tartozott a falusi „lelkipásztor”, vagy a település bírójának aláírásával.

„A bevégzett tanulási szak után a felszabadulás előtt minden tanoncz a hittanár s az osztálytanár által megvizsgáltad, s az ezen vizsgálat alkalmával tanúsított eredmény után a felszabadulásra szükséges illető bizonyítvány kiállíttatik ..."

Természetesen a város több iskolájában folyt az iparos tanoncok oktatása, de a központi ipartanoda a mai Belvárosi Általános Iskola épületében székelt.

1862-ben elrendelték a pécsi vasárnapi ipartanodát látogatni köteles tanoncok ösz- szeírását. A felmérést külön- külön, minden egyes céhre vonatkozóan is elkészítették.

A kimutatás szerint Pécs szab. kir. város területén 32 céh működött.

Ezek a következők: Arany- és ezüstműves, asztalos, ács, bábsütő, bádogos, bognár, cipész, csizmadia, fazekas, fésűs, gombkötő, halász, kalapos, kapcás, kádár, kovács, kötélgyártó és tarisznyaszövő, kőműves és cserepes és kőfaragó, magyar szabó, magyar varga, mészáros, molnár, német szabó, nyerges, órás és puskás és lakatos, sarutás, sütő, szappanos, szíjgyártó, szűcs, szűrszabó, ta- bakos és takács.

A mesterek és a tanoncok száma céhenként utal a mesterség szükségességére és népszerűségére az adott korban. Az adatokból következtetni lehet az illető céh munkával való ellátottságára és „piaci” lehetőségeinek nagyságára. Az egyesült céhék a foglalkozások egymásra utaltságát és a céhek válságát jelzik. Ez a folyamat az 1872. évi Vili. törvénycikldipz vezetett, mely a céheket megszüntette és kimondta: „A magyar korona területén minden nagykorú vagy nagykorúnak nyilvánított egyén, nemre való tekintet nélkül, ezen törvény korlátái közt, bármely iparágat, ideértve a kereskedést is, bárhol, önállólag és szabadon gyakorolhat.”

A tanoncok kora is a válságidőszakra utal, mert a korábbi 10—13 éves korhatár kitolódott 13-18 éves korra, sőt, mint láttuk, előfordult 26 éves inas is. Néhány esetben megadták a szülők foglalkozását, amely a fiatalok elképzeléseit és nem utolsó sorban lehetőségeiket tükrözi. Megadtuk minden tanonc születési helyét, ami azért lényeges, mert a céhek nem szívesen fogadtak be idegen illetőségű mestert, ezt a zártságukat és a hagyományos formáikhoz való ragaszkodásukat mutatja, ami a közösség viszonylag kedvező gazdasági helyzetének megőrzésére szolgált.

A vasárnapi ipartanoda az általános és szakmai műveltség megszerzésének szükségességét hordozta magáiban. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a későbbi ipartestületek és ipartársulatok is előtérben tartják a szellemi képzést, ami a mai szakmunkásképző intézetekbe nőtte ki magát.

ifj. Erdődi Gyula

levéltári munkatárs

MlWiiln

a Tanácsköztársaság gyermekvédelmi intézkedései Baranya megyében

1979 júniusában Budapesten nemzetközi tanácskozáson vitatják meg a gyermekpolitika területén elért eredményeket.

Olyan forradalmi eredmények születtek a Tanácsköztársaság alatt a gyermekvédelem, a nevelés és oktatás, a gyermekek egészségének, testi nevelésének és nem utolsó sorban szórakoztatásának a területén, amelyek méltán vívták ki nemcsak a Tanácsköztársaság kora európai pedagógusainak, de a ma élő visszatekintőknek az el- . ismerését is.

A szabad Baranyában is végre kívánják hajtani a Forradalmi Kormányzótanács LXXI. számú rendeletét, amely kimondta: „A Tanácsköztársaság a gyermekek testi és lelki védelmét a legfontosabb feladatának tartja. A bajokat megelőző gyermekvédelem leghivatottabb helye az iskola. Ezért a kormányzótanács az iskolában gyermekvédő gyámi állásokat rendszeresít.”

A gyámi állásokat Sásdon, Pécsváradon is létrehozzák. Ezek feladata volt az állandó kapcsolattartás a szülőkkel, az iskolaorvossal, az iskola tanítói, tanári karával. E gyámok irányítása a június 15-én megalakult művelődési osztályon történik.

Az Albert István tanító szerkesztésében megjelenő Sásd és Vidéke 1919. április 13-i

számában így adott hangot a Baranya megyei pedagógusok egyetértésének: „Hányszor érzett szégyen az emberré fejlett törvénytelen, amikor egy-egy hatóság elé állott, ahol kikérdezték, ki az apja, ki az anyja, s beírták a hivatalos jegyzőkönyvbe: törvénytelen. És a szerencsétlen törvénytelen maga is elhitte, hogy ő „bűnben-fo- gant”, s így maga is bűnös, megvetésre méltó, kicsúfolni való. Örökre eltűnt a „törvénytelen” fogalom, mely a születés pillanatában sok ártatlan homlokra ütött bélyeget.

Az iskolák köztulajdonba vételével a Forradalmi Kormányzótanács XXIV. sz. rendeletének végrehajtásával további nagy lehetőség nyílott a pedagógusok előtt, hogy az oktatás szervezeti kereteit modernizálják, az oktatás tartalmát megváltoztassák. Ennek során pl. Baranya megye minden községében létrehozzák a játékiskolákat. Erre utal pl. Lengyel László Szabó, a Baranya megyei Művelődési Osztály biztosa 27/1919. sz. rendeletében. De gondoskodnak a tanköteles gyermekek iskolába járásáról is.

Az alapismeretek gyarapítása érdekében Sásdon nyári ismétlő iskolát szerveznek, amely oktató munkáját már április 27- én megkezdte.

A Magyar Szocialista Párt gyermekpolitikája természetesen nem öncélú. Megkövetelte a gyermekek kommunista nevelését. A Baranya megyei pedagógusok ezen a téren is szép eredmnéyeket érnek el. A Tanácsköztársaság bukása utón pl. Pokorny Márton oroszlói tanítót azzal vádolták, hogy „A tanácsrendszernek már kezdete óta communista szellemben kezdte tanítani a gyermekeket, communista erkölcsi nézetek alapján.” Szekeres József kis- besztercei tanítót szintén kommunista nevelés miatt helyezik vád alő: „A község fiatalkorú lakossága előtt előadást tartott, ezon a bolseviki elveket hirdette.”

Az először Budapesten, majd vidéken is egyre népszerűbb mesedélutánokat a gyermekek nyári foglalkoztatása alkalmával pl. Sásdon is megszervezik. Gondolnak a gyermeküdültetés megszervezésére, a gyermekek egészségvédelmére. Természetesen a szabad Baranya lehetőségei igen korlátozottak. Emellett a demarkációs vonal közelsége sem kedvezett annak, hogy a Tanácsköztársaság minden gyermekvédelmi intézkedése teljes intenzitással valósuljon meg, tevékenységük mégis minden tiszteletet és elismerést megérdemel.

Varga László

„Kooperálás” a nyelvi „rekonstrukció” jegyében

Akár kandidátusi értekezés címéül is felhasználható volna a fenti cím, ha az idéző jelekből nem lőhetne sejdíteni, hogy inkább az irónia attikai sójával akarjuk sorainkat teleszórni. Oka csak annyi, hogy e két szóval és változataival únos- úntalon találkoztunk az utóbbi időben.

Felkattintott zsebrádiónk párbeszédet közvetít. A vitatkozó felek arról beszélgetnek, hogyan lehetne megvalósítani az egymáshoz munkában közelálló üzemek között az együttműködést. A beszélők azonban, miként a macska a forró kását, gondosan kerülik az „együttműködés" szót, s helyette állandóan a „kooperálás, kooperáció", szavak röpködnék az éterben — két perc leforgása alatt legalább tízszer.

— Még a rádióban, televízióban is? — kérdezik sokan. A Magyar Tudományos Akadémia nemrég kérte fel a különböző adat- és hírközlő szerveket, hogy kerüljék azókat az idegen szavakat, amelyéket magyarul is ki lehet fejezni. Hiába!

Sajnos, az újságok sem kivételek. A Naplóban kiáltó betűk: „Kooperáció a SEKO-céggel". A Népszava „Kooperáció" című cikkéből megtudom „ .. . szervezettebbé kellene tenni a munka- szervezést, jobb együttműködésre serkenteni a koope- rálókat. . .”

Mintha mindenki kooperálni igyekeznék nálunk! Egymás megsegítéséről, együttműködésről szó sincs!

De nézzük csak tovább a fő címeket! „Befejeződött a gyorsított vasúti rekonstrukció", majd másnap: „A gyorsított vasútrekonstrukció tapasztalatai". Már-már úgy tűnik, hogy nincs is jó magyar szó a „rekonstrukció" kifejezésére — legalábbis a sajtó nyelvén, amikor jól- esően megakad a szemünk a Napló egyik cikkének címén : Lakásfelújítások,

majd: Tervszerű megelőző karbantartás. Lám, lám, mégiscsak!

Aztán kezünkbe kerül a Hazafias Népfront kiadásában nemrég megjelent ismeretterjesztő füzet: Gazdaság, gazdaságpolitika, közgondolkodás. Ebben olvastuk ezt a mindenki által könnyen érthető mondatot: „A könnyűipari rekonstrukciót a megnövekedett strukturális és kvalitatív követelményeknek alárendelten kell folytatni." A szórakoztatónak egyáltalán nem mondható kis tanulmány bőséggel szórja az idegen szavakat: kapacitás, volumen, szelekció, tendencia, exten- ziv, intenzív, konzultáció stb.

A fenti példák csak csepp a tengerben. Az idegen szavak annyira kezdenék el- burjánzani nyelvünkben,

hogy nem tudjuk, ki fog itt megálljt kiáltani a cikkék, tanulmányok, tankönyvek íróinak. Ma már alig akad valaki, aki tudatosan küz- dene a felesleges idegen szavak használata ellen. Kivételek természetesen itt is akadnak.

Egyik kedevs olvasónk, Simon Mária, egész halom újságcikket vágott ki. E cikkek tele vannak olyan idegen szavakkal, amelyeknek jó ' része könnyedén pótolható lett volna magyarral. „Az idegen szó — írja Simon Mária — rontja, rútít- ja, ékteleníti édes anyanyelvűnket; de még arra is késztet, hogy minduntalan az idegen szavak és nevék szótáro után kapkodjunk, hogy megérthessük a nekünk, magyaroknak magyarul szánt közleményt.”

Igaz sörök! Anyanyelvűnk féltésében azonban levélírónk tanulmánynak is beillő levelében túllő a célon. Olyan idegen szavakat is meg akar magyarítani, amelyek már régóta befészkelték magukat köznyelvünkbe, amelyeket mindenki ért, s éppen ezért ezek „kinyírása" értelmetlen volna. Levélírónk szerint a miniszter neve legyen országos főtiszt, az Akadémiáé Tudományos Főhivatal, a rádióé pedig hangora, hangó. A politika nem más, mint fondorka, a politikus pedig fondorkázó. No, mi sem fondorkózunk tovább, mert a végén meggyanúsítanak bennünket, hogy „kooperálunk" a levélíróval.

Tóth István