Dunántúli Napló, 1979. június (36. évfolyam, 148-177. szám)
1979-06-17 / 164. szám
|£ jfél után valami mégis tör- f* tént. Három emelettel alat- ™ tunk, a rosszul megvilágított kásahavas, síkos úttesten hirtelen fékezett egy autó. Korpusz Iván kirakatrendezőt o vidéki filmnapok zárófogadásán ismertem meg. Magas, torzonborz, zsírosán sápadt arcú fiatalember volt. Legalább húsz évvel ifjabb nálam. Valaki bemutatta? Esetleg korábban is találkoztunk? Vagy az ételek közt keresgélő büfétányérja kormányozta mellém? Már nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy a múzsák testvériségéről beszélt. Picasso mester a Brassai-fotákat a kor jelentős műveinek tartotta, egy filmoperatőr maradandóbbat alkothat a rendezőjénél, s a nagy nyugati cégek már képzőművészekre bízzák a kirakataikat. Ugye, ezzel egyetértek? Egyébként kár, hogy a gombasalátát hamar elpusztították... Most az utcáról, egy jajra a fékcsikorgással, éles vonyitás hallatszott. Aztán ugyanolyan éles csönd lett. Sohasem hittem, hogy ösz- szebarátkozom egy kirakatrendezővel. Hogy bármilyen kapcsolatba kerülhetek vele. És tessék, már órák óta a társaságában üldögéltem. Korpusz azért hivott a lakására, hogy ismerkedjem meg Katával. Akivel mostanában jár. „Lehet, hogy egy bolond pillanatomban feleségül veszem. Mit szólnál hozzá? Vállalnád a tanúságot?" De ez az este valahogy rosz- szul sikerült. Először arra gondoltunk, hogy egy járókelőt gázolt el az autó. Az em'ber a halálos ütés fájdalmában vonyitani szokott, az állat meg különös, emberféle hangot ad. Megnéztem az órámat. Tizenhárom perccel múlt éjfél. A kirakatrendező a rekamién hevert, félmeztelenül, a köldökéig kigombolt, frottír ingben, nagy, laza csomóra kötött fém- lánccal a mellén. A csuklóján vörösréz karperecét viselt. Olyan volt, mint egy ótesta- mentumi rab. Mint aki letépte magát a kőszikláról. Azt mondta, valami különös rosszullétet érez. Deréktól fölfelé pokoli melege van, övön alul pedig vacog. Vajon miféle betegség ez? Állítólag a kényesebb szervezetű, brit gyarmatosítók éreztek hasonlót. A lábát egy kockás angol plédbe mindenesetre gondosan bepólyálta. Az éles vonyitás utáni csend még ott volt a fülünkben. Mint a víz. Mint amikor fürdéskor megtelik a fülünk vízzel. Először Kata rohant az ablakhoz. Pedig nem egykönnyen tudott fölkelni a helyéről. Órák óta a nekamié mellett ült a szőnyegen, akár egy gyönyörű kezes tigris, gazdája őrizetében. Hajának egyik tincsét a kirakatrendező az ujjára csavarva tartotta. S még maga alá húzott, valószínűtlenül hosszú combjaiból is ki kellett bonyolódnia. — Csak egy kutya — mondta Kata, miután kinyitotta az ablakot. De egy csöpp megkönnyebbülést sem éreztem a hangjában. Galsai Pongrác fi tiszta kirakat w — Milyen a szőre? — kérdezte Korpusz Iván, a kirakat- rendező, a láncát csörgetve. — Tarka? — Még nem látom — felelte Kata. — Az én ebem — sóhajtott Korpusz. — Az a kis tarka kuvasz, aki mindig megvár a sarkon, és a bokámat nyalogatja. Imádja a szagomat. Fogadni mernék, hogy az én kutyám. Amilyen rohadt napom van ma ... — Már elmúlt éjfél — mondta Kata. Mögötte álltam. A haja majd a derekáig ért, s valami keserű-édes illat áradt belőle, talán egy régi fűszeré, amelyet már nem használnak. Az ösz- szesodort tincs kivált a hajtömegből, akár egy bomlófélben lévő, parányi korbács. Szorosan mögéje álltam. Kissé a meleg hátára is rá kellett hajolnom. Az autó csúszás közben meg- pördült az úttesten, farral állt felénk, srérückvercben, bal hátsó kereke a járdára is felzökkent. Már vagy tizenöten ácsorogtak körülötte. Vajon honnan verődik össze éjnek idején, egy zuglói mellékutcában, pillanatok alatt ennyi kíváncsi ember? Egy nő pongyolában volt. Valaki hatalmas, sötét vasutoskabátot terített a vállára. A gázoló sofőr a kutya mellett guggolt, dörzsölte, vakargatta a szőrét. Egy kövérkés férfi parányi üveget húzott elő a zsebéből, ő is lehajolt a kutyához. Aztán egyszercsak halk nyüszítést hallottunk. — Még él! — mondta Kata. — Sósborszeszt öntöttek a szájába — mondtam. — De most már becsukom az ablakot, mert kihűl a szoba. — Anitát különösen félteni kell a megfázástól . . . A könyvespolc fölött Korpusz elvált nejének aktfotója fög- gött. A képet a volt férj készítette. Csak derékon felül nyújtotta Anitát, de igen előnyös kivitelben, a bőréről lepergő vizcseppek gyöngy-hálójában, a didergéstől élénken kiugró, megduzzadt bimbókkal. — Ez egy nagyon-nagy l'amour volt — mondta a kirakatrendező, és fektéből kinyúlva, vodkát töltött magának egy vizespohárba. — Eine wunderliche Liebe. Anita istenien felpörgetett, 98-as benzint öntött belém, a dűlőúton is sztrádasebességgel rohantam. Akkor szereztem nevet a szakmában, valósággal kapkodtak értem, megettem minden kirakatot. Persze, sokat szenvedtem is. De most mór biztosan vége. Korpusz Iván gyakran kevert a mondataiba idegen kifejezéseket. Sok nyelvtani hibával beszélt, viszont „echt deutsch" kiejtéssel berregtette a céhá- kat. Erre azt szoktam mondani, hogy bugaci dialektusban töri a németet. — Anitából csak egy kép maradt — folytatta. — A bolgár tengerparton készült, az Aranyhomokban, ahol a kedvesem harminc éjen át táncolt ... Éles ellenfényben csináltam. Ránézel, és esküszöm, a bőrödön érzed a napfényt, hallod a tenger csapkodását... — Én nem érzek semmit — mondta Kata. — Utálom ezt a fotót I Korpusz Iván véznán elmosolyodott. Lerúgta magáról a takarót, felült, rágyújtott, ivott a vodkából. A cigarettafüstöt együtt nyelte le az itallal. — Na, jó! Ne legyél már olyan féltékeny. Életem értelme... Korpusz Ivánnak egyébként sikerei voltak a nőknél. „Csip- ték” a nők, ahogy mondani szokták. S még ajándékozásra is futotta belőlük. — Emlékszem, néhány nappal az első találkozásunk után fölkeresett a szerkesztőségben. Az egyik könyvemet hozta el. „összevásároltam mindenféle könyveket — mondta —, Goethét, Faulknert, Agatha Christiet, az új Lukácsot, de a tiédet a végére hagyom, mint gyerekkoromban a vajaskenyér közepét...” Ezt, persze, nem hittem el. „Korpusz Ivánnak, őszinte barátsággal” — írtam a kötetbe. Attól a pillanattól lettem a barátja. Majd nemsokára telefonált hogy nézzem meg a Lady Exotic nevű fehérneműbolt húvséti kirakatát. Könnyed, levegős, derűs, csupa tavasz. „És ha esetleg fotót is tudnátok hozni a lapban ...” A hosszú távra szóló ígérgetés a legkirivóbb gyöngéim közé tartozik. Ha valaki arra kér, hogy szilveszter éjszakáján hajtsak fel a Hármashatárhegyre egy lipicai négyesfogatot, biztosan megígérem. Szilveszter messze van. A Hármashatárhegy alacsonyabb, mint a Magas-Tátra. A négyesfogat-hajtást még lesz idő gyakorolni. S ki tudja, egyáltalán megérem-e az év végét? „Mindent el fogok követni” — mondtam a fiatalembernek. De Ígéretemet nyomban elfelejtettem. Csodálkozásomra a kirakat mégis megjelent a lapban. Húsvét után aztán Korpusz zajos lendülettel vágódott be hozzám. „Köszönet a baráti segítségért — mondta. — Nem felejtem el ...” Érzett a hangján, hogy sejti: semmi közöm a képhez. De ezt később sem vallotta be. Sőt, hálája nyomatékaként egy üveg sli- govicát meg egy piros sapkás lányt hozott magával. A lány feje tetején fölbuggyasztva, túléretten, ennivalóan ült a piros sapka. „Eperfej — mutatta be a lányt Korpusz. — Szólítsd csak úgy, hogy Eperfej. Ezt a nevet én találtam ki. _Ugye, jellemző?” A pálinkát már Korpusz lakásán ittuk meg ... Legközelebb Berky Oszkárral, az ismert spanyol műfordítóval tárgyaltam egy eszpresszóban. Még el sem mélyedtünk a beszélgetésben, amikor Korpusz mosolyogva megállt az asztalnál. Egy kedves kis kancsi lányt hozott a hóna alatt_Nem lehetett elküldeni őket. Kiderült, hogy Irma éppen spanyol nyelvet tanul az egyetemen, Korpusz a nyakkendőjét Madridból kapta ajándékba, és jövőre ő is a Félszigetre készül. A délután kitűnő hangulatban telt. A kirakatrendező a spanyol népszokások felől érdeklődött Berky Oszkártól, a speciális ételek is terítékre kerültek, majd a Halottak Völgyébe kalandoztak el. A beszélgetés okkor melegedett át, mikor kiderült, hogy Berky apja és Korpusz nagybátyja is a 16-ik dandárban harcolt. .. Ifjú barátom később megkérdezte, nem ismerem-e véletlenül a Magyar Kolibri üzletvezetőjét? Egy Sarolta nevű énekesnőt szeretne a figyelmébe ajánlani. A lány nagyon tehetséges, minden értelemben. Korpusz ezt a kapcsolatot csak hetek múlva hozta szóba; „Mit szólnál, ha a Magyar Kolibri új műsorát én rendezném? Utóvégre mégiscsak rezsizőr lennék . .. Lüktető fényeffektusok, foszforeszkáló háttér, semmi giccs. Ady-verseket is illesztenék a műsorba. Mit szólnál, ha Hartay Anna művésznőt sikerülne elcsábítanom a Nemzetitől, egy kis éjszakai haknira?..." De Korpusz Iván szerelmi bonyolításaiban az „action gratuite”-t is alkalmazta. Valid be, hogy unatkozol —■ ült át a vendéglőben egy tinédzserhez, amikor partnere kiment a mosdóba. —• „Ha linkelsz, megvárom a pasast. Ha őszintén bevallód, mór itt sem va-, gyök...” (f/ isodik rész a jövő vasár- no számban.) Zelk Zoltán Gazdagabbnál gazdagabban Van-e multimilliárdos, kinek annyi a kötvénye, mint amennyi zöld bankója ennek a nyúlánk nyírfának? De ha majd az őszi tőzsdén ama sárga zuhanásban oda minden vagyona? Ha bankóit üzér szelek orgazda tócsáknak hordják, ha rejtik hólébe, sárba, ha sikkanó jég alá? Ne féltsétek! Fehér fővel áll a tájban, hiszen tudja: ha messzi is, úton a perc, amit csak a fák ismernek, mi egyetlen kulcsforgással kinccsel rakott, láthatatlan kazettáikat kinyitja! Zelei Miklós Csontváry innen már sarjadva túlra legközelebbre üldözött parthoz szorított végtelen figyel onnan halálunkra cserépedényben éjszaka világit elkülönített értelem nem kerül neki glória ki maga ellen védve van róla riasszon verseket ha lesz majd kategória Herceg Árpád Egyetlen esőcsepp porhanyós erdei földdel a számban ejtőző ég alatt visszalopakodtam — nem igaz, hogy nincs idő fenyőillatú kéz a homlokomra festéktelen ajkak piactér ahol ellakhatom szomorú szavakból font koszorú a hajnal — tisztálkodom — csak eljön valaki erre a korai-kései találkozóra gondolom legalább a tenger egyetlen esőcsepp talán Csohány Kálmán rajza
