Dunántúli Napló, 1979. június (36. évfolyam, 148-177. szám)
1979-06-17 / 164. szám
DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM - MŰVÉSZET 1979. JÚNIUS 17. Thiery Árpád: Rekviem Woli Antalért és a többiekért Akik cselekvő emberként élik ót a válságos történelmi időket, azokat mindig kemény próbák elé állítja a sors. Többnyire a jellem kérdése dől el ezéken a próbákon. Thiery Árpád kisregényének hőse, Wolf Antal is ezek közé az emberek közé tartozik. A regény története a proletárdiktatúra utolsó hónapjaiban játszódik, mikor a belső és külső ellenség nyomása már a Tanácsköztársaság, létét fenyegeti. Határozott fellépésre van szükség a forradalmi rend megbontóival szemben, ugyanakkor a forradalmárokat erkölcsi felelősségük fegyelmezett magatartásra kötelezi. Hiszen minden önkényeskedés, mégha végső soron a közös célt szolgqlja is, ellenük fordítható, ellenséges érzéseket kelthet a lakosság egy jelentős részében. Wolf Antal, a fiatal bányász, aki többed- magával átszökik a demarkációs vonalon, hogy vöröskatonaként harcoljon a proletárha- talom védelmében, eleinte hajlamos a meggondolatlan tettek elkövetésére. Kis csoportjával megtámadja az egyik szerb helyőrséget, a forradalom törvényei szerint ezért szigorú büntetés járna, a területi biztos azonban büntetés helyett kinevezi egy fegyelmi szakasz parancsnokának. A döntés ugyan meghökkentőnek tűnik, célját tekintve mégis ez a leghelyén- valób'b. Wolf Antal a gyakorlatban tanulja meg a forradalmi fegyelmet, a felelősség súlya alatt az indulatai parancsszavára cselekvő emberből tudatos magatartású katona válik. Ez a változás különösen akkor érzékelhető, mikor barátjával és harcostársával kerül szembe, mert az továbbra is önkényesen jár el egyik akciójuk során. Wolf Antalra nagy hatással von a területi biztos rokonszenves egyénisége, sokoldalú forradalmi tapasztalata. Az ő szavaiból érti meg, hogy a tanácshatalom leverése nem jelenti szükségszerűen a forradalom végét, az újrakezdés reményével biztat emigrációba menekülése is. A történetet mégis egysíkúnak éreznénk, ha az író pusztán Wolf Antal fejlődését mutatná be. Természetesen szövődik a cselekménybe az a szál, mely Wolf és egy fiatal lány kapcsolatáról szól. Ez a kapcsolat eleinte éppoly furcsának tűnik, mint az ifjú forradalmár némely cselekedete, az őszinte érzésekből azonban hamarosan szerelem lesz. Beteljesülését csak a tragikus vég akadályozza meg. Wolf Antalnak menekülnie kell, úszva nekivág a Balatonnak, de ez az út már nem az életet jelenti számára, hanem a biztos halált, hiszen a túlparton fegyveres különítményesek várják. A kisregényhez egész kötetre való - műfajukban változatos - írást kapcsolt a szerző. Érdekes, új figurája Thiery írásainak Csányi hadnagy. A kötet egyik legjobb elbeszélésében, az Idegen nyaralóban az újgazdag szemléletmód, az egyéniséget kiforgató mentalitás felett mondat vele szigorú ítéletet az író. A másik Csányi-történet, a Száznegyvenegy másodperc az ismeretlentől való félelem, a szorongás pontos, érzékletes leírása. Megragadó a Negatív című novella, mely ugyan fiktív dokumentumokra épít, mégis tényszerű ábrázolásával ér el döbbenetes hatást. A kötetet két sporttémájú írás zárja, közülük a Kozma Mihály labdarúgóval folytatott beszélgetést emeljük ki, mely oly izgalmasan megszerkesztett riport, hogy szinte egy kivételes emberi sors novel- fisztikus bemutatásának tűnik. A könyv egységét némileg zavarja, hogy a címadó kisregény élesen elkülönül a novelláktól. Tekintettel a Tanácsköztársaság hatvanadik évfordulójára, a Rekviem megérdemelte volna a külön kiadást, hiszen meglehetősen kevés hasonlóan jó mű szól erről a korról, kiváltképp az ifjúságnak. Kovács Sándor Pillantás a lengyel műemlékvédelemre Krakkóban üvegfalú perselyekbe gyűjtik a hazai és külföldi turisták adományait a város restaurálására Fotó: Szűk Ödön Azt mondják, hogy a második világháború utón az újjáépítést elkezdő Lengyelországban a két legkeresettebb mester a pék és a kőműves volt: elsősorban kenyeret és lakást kellett adni az embereknek. Bizonyára így volt ez minden háború sújtotta országban, de annak, hogy ezt Lengyelországban még ma is oly sokszor idézik, külön oka van. A lengyelek büszkék világszerte ismert és elismert műemlékvédelmükre, amely akkor kezdte megalapozni jó hírét, amikor romjaiból újjáépítették Lengyelországot. Megújul a varsói királyi vár Áprilisban a Lengyel Újságíró Szövetség és a Kulturális Művészeti Minisztérium tíznapos tanácskozást rendezett Varsóban és Krakkóban a szocialista országok kulturális újságírói számára: bemutatták a már helyreállított és jelenleg restaurált műemlékeket, és azokat, amelyek a második világháborúban teljesen elpusztultak, de régi fotók, leírások, tervrajzok alapján eredeti formájában újra felépítettek. A „lengyel műemlékvédelmi iskola” egyebek között ezzel, a műemlékek ilyen újjáépítésével lett híres. A történelem kényszerítette őket erre; Hitler terve Lengyelország népének és történelmi hagyományainak tervszerű és tudatos megsemmisítése, a háború pusztítása. A lengyelek számára ma minden kő, minden kard, minden festmény, amely megmaradt, a nemzeti lét, a továbblépés, a hazaszeretet jelképe. Ezért nemzeti ügy a szó szoros értelmében a műemlék- védelem az állami politikai szintjén csak úgy, mint az egyszerű ember hétköznapi szokásaiban — lengyelországi utazásunk idején sok szép és megható példát láttunk erre. Az idén június 22-én, Lengyelország felszabadulásának évfordulóján megnyitják az újjáépített varsói királyi várat. Az épület a háború alatt a pince szintjéig teljesen megsemmisült. Nyolc év alatt újra felépítették régi formájában, de modernizált kényelmi, biztonsági, technikai felszerelésekkel. Az építők a régi kézműipari módszerekkel dolgoztak: azokról a helyedről hoztak minden anyagot, ahonnan a régi mesterek. Háromszázötven helyiség van az épületben: százhúszat nyitnak meg a látogatók számára mint a Nemzeti Múzeum egy részlegét; a többi magas rangú külföldi vendégek szálláshelye, nemzetközi konferenciaterem, hangversenyterem lesz. Az újjáépítés költségeire vál-. lalatok, intézmények, magánosok adakoznak, és sorra érkéz, nek a nagyvilágban élő lengyelek pénzbeli adományai is. A vár berendezéséhez a hazai múzeumok ajánlották fel egy- egy értékes műtárgyukat, és számos európai és tengeren túli ország kormánya küldött bútorokat, festményeket. Különös vállalat A lengyel műemlékvédelem rendszere eltér a miénktől. A szakma a kulturális tárcához tartozik, az egyes vajdaságok művelődési osztályán műemlék- védelmi felügyelők dolgoznak: ők a felelősek a területükön folyó karbantartó, helyreállító munkákért. A felügyelők munkáját országos és helyi tudományos és kutatóközpont segíti dokumentációval és információval. Lengyelországban a műemlékek körébe sorolnak minden régi ingóságot és ingatlant: így például a műemlékfelügyelőséghez tartozik az antik műtárgyakkal kereskedő vállalat is. A helyreállítást külön e célra létesített vállalat végzi a területileg illetékes állami szerv (vagy üzemek, magánosok) megrendelésére. A vállalatnak nyolcezer dolgozója van: tervezők, építészek, vegyészek és szakmunkások egész hada mindenféle szakmában a restaurátortól a faszobrászig, az aranyozótói a márványpolirozóig és a műbútorasztalosig. A vállalatnak külön téglagyára és külön bútorgyára van speciális feladataihoz. Minden megbízást komplexen vállal és végez el a tervezéstől a kulcsátadásig. Nincs munkaerőgondjuk az iparos szakmában sem: az érdeklődő, ügyes kezű fiatalokat maga a vállalat tanítja a megfelelő mesterségre: az itt dolgozók az átlagosnál jobban keresnek. A vállalat nyereséges. Egyik legkifizetőtőbb tevékenysége a lengyel műemlékvédelmi szakemberek exportja. Jelenleg 400 mérnök és technikus dolgozik 16 országban. A vállalat az általa megtermelt deviza húsz százalékával önállóan gazdálkodik. Hogy mennyire hatékony tud és akar lenni a lengyel műemlékvédelem: ott jártunkkor, tíz nappal a jugoszláviai földrengés után már útra készen állt az expedíció, hogy elutazzon segíteni a megsérült műemlékek feltérképezésében és helyreállításában. Hagyomány születik Az, hogy a műemlékvédelem Lengyelországban társadalmi ügy, nem szólam. Az állam mil- liárdokat költ nemcsak a nagy múltú múzeumok, várak helyre- állítására, hanem a kisebb vidéki kastélyok megőrzésére, hasznosítására, a népi építészet értékeinek megóvására. Azonkívül Lengyelországban valóságos mozgalom alakult ki: termelő üzemek és vállalatok saját költségükön helyreállítják a műemlékjel leg ű épületeket (természetesen az említett vállalat tervei szerint és kivitelezésében) üdülőket, oktatási központokat és szállodákat rendeznek be bennük: a bevétel teljes egészétjén a tulajdonos vállalaté. De magánosoknak is lehetőségük van védett falusi házak, kisebb kúriák megvásárlására: a helyreállítás költségeinek 23 százaléka az államot, a többi a tulajdonost terheli. A műemlékvédelem hatalmas költségeinek egy része hazai és külföldi adományokból tevődik öss^e. Szemléltető példa erre Krakkó most kezdődő felújítása. A város nem sérült meg a háborúban, de az idő megtette a magáét. A felújítás segítésére megmozdult az egész ország: intézmények, üzemek vállalták egy-egy krakkói épület helyreállításának költségeit: diákok, magánosok küldik el filléreiket a csekkszámlára. A Keresztmetszet című, Krakkóban szerkesztett, de országos terjesztésű lap (külföldön élő lengyelek is olvassák) a világ száznyolc országába juttatta el felhívását a város megmentésére, A krakkóiak úgy tudják, a nagyvilágban 14 lengyel származású polgármester él: jövőre találkozót rendeznek számukra. A magyar turista, ha az idén elvetődik Krakkóba, hatalmas perselyt lát a várban és a piactéren: ezekben gyűjtik a hazai és külföldi turisták adományait a város felújításához. A persely üvegfalú: látni benne zlotyt,'dollárt, rubelt, frankot, levát, forintot — szinte minden nemzet pénzét: a város szépsége nemcsak a lengyelek élménye. Krakkóban mostanában új szokás alakult ki: az esküvő után a fiatal pár néhány zlotyt dob be a perselybe, „hogy boldog legyen a házasság". Akár jelképnek is vehetjük ezt: Krakkó nemcsak a múltat megőrző régi szép város, hanem a fiatalok városa, o megújölásra, megfiatalodásra kész város is. C. B. SZÁMHÁBORÚ N yomasztó álom gyötört: testemre számokat tetováltak. Védekezni sem tudtam, pedig a tetoválóknak nem volt kézzel fogható alakjuk. Szemük sem volt, és nem voltak karjaik. Mégis észrevették, amint el akartam inalni. Megfogtak és visszahúztak. Hangjuk sem volt, de hangtalan parancsaik mégis kényszerítettek. Tiltakozni akartam, de csak valami értelmetlen nyüszítés hagyta el torkomat.. . Szöges- drótok szűk sikátorában rohantam, de tudtam, hogy utolérnek megint. Nem menekülhetek — és fel sem adhatom. Szám kiszáradt, bőrömet számok égették. És akkor feltűnt a szögesdrót alkotta sikátor vége. Majdnem elértem, amikor egy ötös kampója elgáncsolt. A földre zuhantam. Rettentő erőlködéssel tápászkod- tam fel, de a kilences hurka a nyakam köré fonódott, a nyolcas, mint egy birkózó, hátracsavarta karjaim, húspmba pedig a hetes hegyes szára hatolt... — Ébredj már, az istenért, mi van veled?! — mondja a hang. A hang, amely ismerős, a hang, amely emberi, a hang, amely — felfogom végre —a feleségemé. Homlokom nyirkos. Rosszat álmodtam — gondolom — a tegnap esti film hatása . . . hát persze. És félig eszmélve támolygok a fürdőszobába, lemosni az álom nyálkás hínárjait. A kávé felüdít. Teljesen nyu-' godt vagyok, csaknem vidám. Mégis: az ólom, mint súlytalan pókháló fonódik körém, nyúlós szálai reám tapadnak . . . A buszon valaki felszisszen mellettem, mert a lábára hágtak. Tisztán hallom, amint azt mondja: — Maga egy három! Mért nem vigyáz?! Én értem: a számok előtti világban ez úgy hangzott volna, hogy maga egy barom . . . Képzelődöm — gondolom — rosszak az idegeim, fáradt vagyok vagy frontbetörés van. Egyszerűen csak hallucináció, rémkép — majd elmúlik. De később szól a telefon. A személytelen hang közli: a 000— 09-et várja a 01. Hozza magával a 27/á-t! Gyorsan fordítom magamban: a főnökhöz kell mennem. A 27/a pedig nem ... nem iratok, nem tervek ..., hanem . . . hiszen ez félelmetes! üldögélek a 01 előszobájában, várnom kell. A kis szőke gépírólány az éltesebb titkárnővel csivitel. Nem figyelek rájuk. Kinézek az ablakon: a szemközti két ház közötti tenyérnyi égbolt vigasztalanul szürke. A csivitelés hangoso- dik, lehetetlen nem meghallani. — Képzeld a Katit, ah, mit is beszélek, szóval a 02-t, otthagyta az 54-e. Na szóval a vőlegénye. És tudod miért? Nem is képzeled! Azt mondta neki, mármint az 54-ének, hogy ő negyvenes. Aztán kiderült, hogy harmincas. Persze túl öreg . . . — Hogy-hogy öreg^ — kérdi a titkárnő? — Hiszen azt mondtad, hogy harmincas. Az tízzel fiatalabb, ha tudok számolni. — Ugyan drágám. A régi szerint igen, de az új szerint a negyvenes a fiatalabb .. . nem érted? A személyi száma szerint ... na, leesett már? Délután egy szaküzletet keresek. Nehezen találom, mert egy betű és szám jelzi, hogy mit árusítanak. A kirakatban lévő árucikkek eligazítanak végre. Ki kellene cserélni a régi televíziót. Nem mintha túl sokat szórakoztatna, de amióta a kettes számrendszerben köz- lik a műsort, okoz annyi izgalmat, mint egy cigaretta elszívása. Nem a műsor persze, hanem az átszámítás. Először a tizes rendszerre, majd a régies, elvont absztrakciókra ... Mondom az eladónak, hogy mit kérek. Értetlenül néz rám. Mintha azt mondanám: mutasson kérem egy violinkulcsot, amivel ki tudom nyitni az Eg- mond-ot. Értetlensége először nem feltűnő. Régebben is előfordultak hasonló esetek. De most látszik, hogy valóban nem érti. — Mit kér? Tv-készüléket? Azt mi nem árusítunk. — Ugyan kérem, tele vannak az állványok vele ... Figyeljen rám — magyarázom — olyan távolba látó készüléket szeretnék. — Ja — mondja — és hoz néhány távcsövet. A fejem ingatom és ideges leszek. Erre elmegy és visszatér egy idősebb eladóval. Az megérti, hogy mit akarok és hadarni kezdi: — Szolgálhatok kérem a 34562-87-tel. Műszaki paraméterei nagyon jók. Tudja, a 78-99-13-51-et. A 34562-97 az színes, a 7856-107 alkalmas a műholdak sugározta vételre. Azonkívül adhatok még . .. Nem várom meg, hogy mit cdhat még. Semmit sem értek abból, amit mondott, talán csak a műholdakat. Bár ebben sem vagyok már bizonyos. — Ez nem mehet így tovább — tűnődök. Vásárolnom kell egy számszótárt. Az üzletben eszembe ötlik, hogy megjelent N. Z. új kötete. Az eladó csak bámul, aztán egy könyvet tesz elém: keressem meg N. Z. lajstromszámát ... Elég! Elég! — üvöltök magamban és kirohanok ... Akkor rámüvölt a hang, amely gépies, színtelen. Elnyomja az autók zaját. — A 19 kabátos, 1-es, 7/c hajú azonnal menjen vissza a járdára! A 6989 kizárólag az 56-00-ák számára van fenntartva ... A 19 kabátos, 1-es . .. Megtorpanok. A 19 ballont jelent, az 1-es férfit, a 7 c őszülőt... az én lehetek. Felnézek: a lámpa pirosán izzik velenrt szemben. Az 56-00-ák könyörtelenül hömpölyögnek felém . . . felharsannak a dudák... a 6989 főúton nincs irgalom. — Nem, csak azért sem. Nem állok meg, nem megyek vissza — gondolom. A fényszóró kerete óriásira nő. Még hallom a gumik nyüszítő viny- nyogását, amely egészen olyan, mint amikor álmomban . . . aztán tompa ütést érzek és merülni kezdek a legnagyobb 0- ba, amit valaha is láttam .. . — Ébredj vége, — el fogsz késni! Rémülten ugróm fel. Alig látom az órát, de érzem, hogy késő van. Kapkodva készülődöm ... A reggeli utca verőfényes. A szomszédom is épp akkor lép ki a kapun. — Jó reggelt Ember úr! — köszön rám. — Jó reggelt, jó reggelt — mondom és most érzem először, hogy milyen jó hallani: valaki a nevemen szólított. Búsbarna László
